Jn 20,1-9 - Húsvétvasárnap

Olvasmány (ApCsel 10,34a.37-43)

Abban az időben Péter szólásra nyitotta ajkát, és ezeket mondta: „Ti tudjátok, hogy mi minden történt Galileától egészen Júdeáig attól kezdve, hogy János hirdette a keresztséget: Hogyan kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. Ő pedig, ahol csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyított minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten. Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten, és látható alakban megmutatta őt, ha nem is az egész népnek, de az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk. Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból. És ő megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek és tanúsítsuk, hogy ő az, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt. Minden próféta tanúságot tesz arról, hogy aki hisz benne, elnyeri bűnei bocsánatát.”

Szentlecke (Kol 3,1-4)

Testvéreim! Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve. Amikor azonban Krisztus, a mi életünk, újra megjelenik, vele együtt ti is megjelentek a dicsőségben.

Evangélium (Jn 20,1-9)

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették?” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.

Vasárnapi beszéd

Olyan magától értetődő, hogy a húsvéti beszédet valami olyan gondolattal kezdjük, hogy „Miért is olyan nagy dolog a húsvét?” Éppen pár nappal ezelőtt egy piackutatóval való beszélgetést hallgattam, hogy fogy-e a csokinyúl, vagy nem fogy. A piackutató a következőképpen fejezte ezt ki: „Kétség kívül állíthatjuk, hogy a csokinyúl lekörözi a télapót.” Tulajdonképpen ő nem is tudta, hogy milyen pontosan megragadta ezzel a keresztény ünnepeknek a hierarchiáját, ahogy ezt szoktuk mondani. Egy kicsit elsőre bántó volt Szent Miklósra nézve ez az összevetés, de miután nem azt mondta, hogy mikulás, hanem hogy télapó, ezért mertem ezt nektek elmondani. Hát tulajdonképpen, tulajdonképpen a legnagyobb ünnepünkről van szó.

Ahogyan az evangéliumban hallottuk, nem is olyan könnyű megfogni és megragadni, hogy mit is, és kit is, és tulajdonképpen hogyan is ünneplünk. Mert hiszen éppen az a mai evangéliumnak a nagyon sajátos képe, hogy nem találják ott Jézust. Tehát szinte nem tudjuk megragadni ennek az ünnepnek a valódi üzenetét, mert nem is olyan megától értetődő, vagy nem is olyan könnyű. De éppen ez, hogy nem is olyan könnyű megfogni és megragadni, ez máris egy nagyon fontos üzenetet hordoz. Ez pedig az, hogy Jézus átváltoztat, átformál és átalakít. Mi megpróbálnánk azt a holttestet megfogni, és azt már nem lehet. Mert a mi gondolatunk, és a mi világunk, a mi szemünk az, hogy még láttuk, ahogy a kereszten meghal, és aztán még azt is láttuk, ahogy leveszik, és még olyanok is voltak, akik látták, hogy arimateai József hogyan tekeri bele a gyolcsokba és teszi be. Az asszonyok mennek, és ez a logika viszi őket, hogy tudjuk, mi a következő lépés: megyünk, és a holttestet most be fogjuk balzsamozni. De Jézus már régen átalakult, és régen átváltozott.

Tulajdonképpen ez a húsvétnak a nagy üzenete, hogy Jézus átalakít, átformál és átváltoztat, és nekünk nem könnyű Jézussal tartani a lépést. Mert még a csokinyúl is lekörözi a télapót, és ezért nekünk egyáltalán nem könnyű, hogy próbálnánk megragadni Jézust ott, ahogyan ő tulajdonképpen – nézzétek el nekem ezt a nyersességet – mennek ott ezek az asszonyok, és persze a tanítványok gondolatában is ez van: Jézus már egy tetem. És nem az. Mert ha Jézus egy tetem lenne, akkor az ember életútja az körülbelül úgy néz ki, hogy emberként személlyé válunk és születünk, majd pedig tetemként valamiféle tárgyiasított valóságként végezzük.

Húsvétnak az az üzenete, hogy ez nem így van. Amikor nagycsütörtökön Jézus azt mondja „Nézzétek, itt ez a tárgy, kenyér. Ez is itt valamiféle tárgy, bor. És én ezt át fogom alakítani, és személy lesz belőle. Ebből a tárgyból, hogy kenyér és bor az átformálódás és alakulás után személy lesz; az én testem és vérem.” Tulajdonképpen már az utolsó vacsorán is ad egy hatalmas üzenetet arról, hogy mit jelent az, hogy egyszer csak valami, ami olyan személytelennek tűnt, és személytelennek láttuk, olyan tárgyiasítottan, hogy az egyszer csak személlyé lesz.

Aztán tulajdonképpen a húsvéti eseményekben is újból és újból ezt látjuk, hogy megint csak mi, akik küszködtünk ezzel, hogy hogyan tudnánk igazán átalakulni és formálódni személlyé, Isten képére és hasonlatosságára, hogy mennyit küzdünk itt, a XXI. század elején azzal, hogy elengedni, hogy el kell engedni. Mert hogy nagyon ragaszkodunk sok mindenhez a sok lehetőségünk miatt, és hogy mennyire fáj elengedni. Jézus azt mondja „Nem, én ezt szeretném teljesen átalakítani és átváltoztatni.” Az embernek tulajdonképpen nem az a nagy lehetősége, hogy olyan kínlódva, keseregve valahogy elengedi, hanem hogy odaadja. Jézus a kereszten az életét nem elengedi, hanem odaadja. Óriási minőségbeli különbség, mert amikor azt mondom, hogy az életemben bármit elengedek, fogom, és elengedem… Hát elengedtem, aztán most itt van, vagy leraktam, vagy leesett, vagy ki tudja hol van. Egész más minőség, mikor odaadom. Abban, ahogy azt mondom, hogy odaadom, benne van, hogy neked, vagy „Szeretném odaadni nektek.” Ezért húsvétnak az az üzenete, hogy az ember sokkal többet ér annál, mintsem hogy az egész élete a vesztesége körül zajlódjék, és utána megtanuljon hősiesen elengedni – hát erről szó sincs. Nem, az ember egy személy, és azt gyakoroljuk személyként, Isten képmásaként, hogy hogyan tudunk odaadni; valakit, valamit, önmagunkat másoknak.

De nagy… milyen érdekes ez, hogy megint csak mi, a XXI. század elején teljesen mámorosak vagyunk attól, egyik kulcs fogalmunk ez, hogy álmok, hogy az életálmainkat akarjuk megvalósítani. Milyen személytelen ez! Személyek, az emberek odaadják magukat álmokra. Jézus azt mondja, az ember sokkal többet ér, mint hogy az álmait próbálja görcsösen megvalósítani. Nem, azt mondja, a személynek küldetése van: valakitől valakihez, valakiktől valakikhez. Sokkal többet érünk annál, mint hogy elengedjünk, hogy elengedjük azokat az álmainkat, amelyeket nem sikerület megvalósítani. Akkor néhány álmot megvalósítsunk. Nem, az embernek küldetése van: valakitől valakihez, valakiktől valakikhez.

Ezért is lehetséges az, hogy miközben mi emberek igen bajlódunk azzal, hogy az élet és a halál, s hogy meg fogunk halni, és ez hogy is van, és Jézus ahogy készül a halálra, egyáltalán nem a halálról beszél, mert azt mondja, a halál ez egy… Mi az, hogy halál? Azt mondja „Megyek az én Atyámhoz.” Nagypénteken – nézzétek el, hogy most ezt visszaidézem, de – megnéztem Jézusnak a búcsúbeszédét János evangéliumában. Ha van kedvetek, olvassátok el. Ötször-hatszor szerepel benne, hogy Isten, ötször-hatszor, hogy Vigasztaló Szentlélek, és majdnem ötvenszer, hogy Mennyei Atya. Jézus a halálára nem valami személytelen eseményként tekint, hogy élő voltam és tetem lettem, hogy valami élőből valami holt tárgyszerűvé lesz, hanem azt mondja „Megyek az én Mennyei Atyámhoz.” Jézus tulajdonképpen a végső szavaiban újból és újból szinte semmi másról nem beszél, mint arról, hogy „Szeretnék egy lenni az Atyával, és szeretnék egy lenni veletek.” Hogy mi személyek fogjunk össze, hogy mi személyek legyünk egyek. Még pedig az által, hogy megvalósítjuk, mit jelent az, hogy személyek vagyunk.

Nézzétek el nekem ezt a képet, de valahogy a ma emberét úgy látom, gyerekként látom a ma emberét, akkor is, hogyha felnőtt. És a ma embere akkor is, hogyha felnőtt, kezében tart egy okos eszközt, és nagy vágyában, hogy talán, talán ebből az eszközből egyszer csak személy lesz, hogy fogdossuk ezt az eszközt, és arra gondolunk, hogy bárcsak egy személy lehetne belőle. Olyan érdekes ez a mese, hát az a rengeteg mese, hogy az a fiatalember vagy az a fiatal hölgy találkozik a békával. Ugye megvan a mese? És akkor az okosak tudják, hogy nem béka. Az okosak fogják azt a kis brekucit, megcsókolják, és egyszer csak a békából hehh, királyfi, királykisasszony lesz. A mese hozza azt, micsoda nagy dolog túllátni egy állaton, és látni, hogy sokkal több van abban. Ezért a ma emberét egy gyereknek látom, ahogy szorongatja azt a tárgyat. Persze biztos nagyon okos a tárgy, tehát éppen egy béka képét nézi. Szorongatja a tárgyát, és biztos lesz majd ilyen program, cupp-cupp-cupp, csókolgatja ott azt a békát, cupp-cupp-cupp. És akkor a program, hát mi ez egy ilyen programnak, egyszer csak ugye egy okos királyfi lesz, egy királykisasszony, és aztán fut tovább a program. Csak mi lesz az emberrel? Lehet, hogy eltelik 50-60 év, és azt mondjuk „Tulajdonképpen hát az se baj, ha nem személy lesz, legalább csak egy béka legyen.”

Egyáltalán nem valamiféle ilyen súlyos, vagy pesszimista gondolatokat szeretnék idefesteni a beszéd végére. Egyszerűen csak valahogy föl szeretnék kiáltani húsvét örömével, hogy: De nagy dolog az, hogy személyek vagyunk! És hogy jézus jön, és folyton-folyvást mindarról, ami bennünk annyira személytelenül tud élni, hogy álmok, és elengedés, és ezt nem akarom tovább mondani. Az csak kenyér és bor, és a többi… Jézusban megtestesül, és minden személyessé lesz.

Ezért amikor az asszonyok és a tanítványok a sírban nem találnak tetemet, akkor az annak a hatalmas, lángoló és gyönyörűségesen fényes kinyilatkoztatása: „Hát persze, hogy nem. Mert személy. Nem lesz tárgy, nem lesz eszköz, hanem személy.”

Akkor most a záró gondolatom. Ez egy tárgyhoz fog kapcsolódni. Mert hogy most a Rokolya utcában átvettük azt a templomot, ott is akkor voltunk a húsvéti ünnepek során. De miután én ott még nem voltam, hát a GPS-be beütöttem: Rokolya utcai templom. Hát így nem adta ki. Gondoltam, megnézem a kategóriákat. Hát ahogy pörgettem lefelé a kategóriákat, ott volt a „kultúra, szórakozás”. Hátha… Hát végül is, örömhír, evangélium. Néztem, hát nem adta ki. Hát akkor nézegettem, mentem lefelé, lejjebb-lejjebb-lejjebb: „látványosság”. Lehet, hogy helyben vagyunk. Beütöttem: látványosság – ott se köpte ki. Hát mi lehet? Mentem tovább, egyszer csak találtam egy másik címszót, beütöttem, ott volt. De kíváncsi lennék, mit gondoltok, melyik címszó alatt van? Ha most mind gyerekek lennénk, akkor biztos lemennék, és kíváncsi lennék, miket mondotok, kivéve aki maga a programot készítette, mert ő tudja. Tudjátok, a templomok a „hétköznapi tevékenység” címszó alatt vannak. Rájöttem, hogy bármilyen nagyheti örömüzenet ez számunkra, hogy eljöttünk most ide vasárnap, de tulajdonképpen azzal az örömmel élünk, ami kitart hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat. Hogy ez az öröm, hogy személyek vagyunk, hogy Isten személy és sosem válik tetemmé, és hogy mi magunk is személyek vagyunk. És hogy mi, amikor elkezdjük ezt a mondatot, hogy Krisztus meghalt, eszünkben sincs itt befejezni, hanem teszünk egy vesszőt, és azt mondjuk „…de föltámadt!”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )