Mt 28,8-15 - Húsvéthétfő

Elengedjük Jézus lábát, hogy Ő ragadja meg a miénket.

Szentlecke (ApCsel 2,14.22-33)

Pünkösd napján Péter a tizenegy kíséretében előlépett, és hangos szóval így beszélt: „Zsidó férfiak és Jeruzsálem egész népe! Vegyétek tudomásul és figyelemmel hallgassátok meg szavamat! Izraelita férfiak, hallgassátok meg szavaimat! A názáreti Jézust az Isten igazolta előttetek, amikor, mint tudjátok, általa hatalmas csodákat és jeleket vitt végbe köztetek. Ezt az embert ti az Isten előre elhatározott terve szerint kiszolgáltattátok, gonosz kezek által keresztre feszítettétek, és megöltétek. Isten azonban feloldotta a halál bilincseit és feltámasztotta őt. Lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa, hiszen Dávid így jövendölt róla:

Szemem előtt az Úr mindenkoron,
ő áll jobbomon, meg nem inoghatok.
Örvend a szívem, az ajkam énekel,
sőt reménységben nyugszik testem is.
Lelkemet a holtak honában nem hagyod,
hogy Szented romlást lásson, nem akarod.
Az élet útját mutatod meg nekem,
színed előtt örülni gyönyörűségem.

Férfiak, testvérek! Ősatyánkról, Dávidról, nyíltan beszélhetek előttetek. Ő meghalt. Eltemették, és sírja mind a mai napig itt van közöttünk. De mivel próféta volt, tudta, hogy Isten esküvel erősített ígéretet tett neki; utódai közül ültet majd valakit trónjára. Ezért jövendölte Krisztus feltámadásáról, hogy nem marad az alvilágban, és testét nem éri enyészet. Ezt a Jézust támasztotta fel Isten, Ennek mi mindannyian tanúi vagyunk. Miután, Isten jobbja felmagasztalta őt, elnyerte az Atyától a megígért Szentlelket, és kiárasztotta, ahogyan látjátok és halljátok.”

Evangélium (Mt 28,8-15)

Húsvétvasárnap reggel az asszonyok sietve távoztak el Jézus sírjától. Félelemmel, de még nagyobb örömmel eltelve futottak, hogy értesítsék a tanítványokat. Egyszerre csak Jézus jött szembe velük, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Az asszonyok odafutottak, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, és vigyétek hírül a tanítványoknak, hogy menjenek Galileába! Ott majd viszontlátnak engem.” Az asszonyok még úton voltak, amikor néhány őr a városba ment, és jelentette a főpapoknak mindazt, ami történt. Ezek összehívták a nép vezetőit, és tanácsot tartottak. Azután sok pénzt adtak a katonáknak, és meghagyták nekik: „Mondjátok, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, eljöttek Jézus tanítványai, és ellopták őt. Ha a helytartó tudomást szerez a dologról, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk titeket.” A katonák elfogadták a pénzt, és úgy tettek, amint kioktatták őket. Ez a beszéd a zsidóknál a mai napig el van terjedve.

Vasárnapi beszéd

„Az asszonyok remegve, de örömmel futnak és viszik a hírt.” Tulajdonképpen ez a kép, amiből szeretnék kiindulni, ami nagyon jól mutatja azt, hogy húsvétnak tulajdonképpen az emberi szívben miféle hatása is lehet. Remegve, tehát mondhatnánk azt, itt nem elsősorban a félelemről van szó, inkább valamiféle nagyon fölhangolt lelkiállapotról. Amiben persze benne van valamennyi félelem is, mégpedig egyszerűen azért, mert valami ismeretlen dologgal találkoznak, valami kiszámíthatatlannal, valami újjal, valami meglepővel, valami váratlannal. Az emberi lélek erre persze, hogy így is reagál. De ez a remegés inkább egy fölhangoltság. Aztán a remegés mellett, amiben ne tagadjuk, hogy van valamennyi félelem, aközben pedig ott van az öröm. „Hahh! Hát, lehet, hogy itt valami nagyon-nagyon-nagyon nagyszerű dolog történt!” Tulajdonképpen így vannak az asszonyok, és ez egy nagyon jó kifejezése annak, hogy tulajdonképpen a föltámadás az emberi szívvel mit is tud kezdeni.

Aztán ahogyan az asszonyok ezzel a szívvel odaérkeznek Jézushoz, a letermészetesebb dolog, hogy ahogy egyszer csak ebből a remegésből elindulnak az örömmel együtt, és azt látják, hogy itt van, na akkor meg akarják ragadni – és ezt mondja a szentíró – és megfogják a lábát. Tulajdonképpen ebben mennyire szimbolikusan benne van az, hogy „Na, most akkor Istent megragadtuk. Na, most akkor végre valami biztonság, na végre valami bizonyosság. Na, most akkor ez már legalább valami kiszámítható, legalább valami biztos.” Ez az, amire Jézus azt mondja „De ne is haragudjatok, de nekem előre kell mennem Galileába. De ne is haragudjatok, de én most előre fogok menni, majd Galileában találkozunk.”

Amikor az emmauszi tanítványokkal egy egész napot tölt együtt, hogy az emmauszi tanítványok elérkezzenek oda, hogy „Hehh! Hát ez tényleg Jézus volt!” Mert van, akinek egyetlen pillantás elég, a másiknak, vagy másoknak kell egy egész nap, és aztán valakinek meg szinte egy egész élet. Az a történet is úgy fejeződik be: „És azután Jézus eltűnt a szemük elől.”

Ennek mi a húsvéti üzenete? Az, hogy az emberi szívben ott van ez a kettősség; az izgalom, az izgatottság, a félelemmel együtt, és persze ott van az öröm, és amikor valamit megpróbálunk, és meg tudunk ragadni az Istenből, vagy Jézusból, akkor azt mondjuk „Mostantól kezdve majd mi megfogjuk a te lábadat.” Nagyon jó ez nekünk, mint ahogy Péter mondja „Megcsináljuk ezeket a sátrakat.”, és mostantól kezdve éljen a biztonság. Most elkezdjük szabályozni a veled való kapcsolatot. „Úgyhogy légy szíves, most akkor jobb láb ide, bal láb oda, a térdedet kicsit emeld csak! Ne távolodj el nagyon messze!” Tulajdonképpen elkezdjük a vallásgyakorlatunkat. Akkor olyan jóízűen örülünk neki, hogy mostantól kezdve megragadtuk Jézus lábát, és elmondtuk, hogy mostantól kezdve hét szentség lesz: a keresztség, a bérmálás… és nem mondom végig. És mostantól kezdve egész biztos, hogy vasárnap kell templomba jönni, és az is biztos, hogy évente néhányszor gyónjál… Most megint nem akarom ezt mondani. És el ne felejtkezzetek a tízparancsolatról.

Ezt tudjátok, szimbolikusan mind Jézus lábának a megragadása. Jól megragadjuk, jól, jól, jól, és elkezdünk dolgozni egy kiszámítható és biztonságos istenkapcsolatért. Mégpedig azért, mert az örömet nagyon szeretjük, de azt a remegést, azt nem. Tehát azt a remegést, amiben ott van némi aggodalom, és a kiszámíthatatlan és a bizonytalan, na azt nem kérjük. Úgyhogy az örömhírt kérjük a biztonsággal. Tudjátok, hogy ennek mi lesz a következménye? Ha az örömhírt kérjük, azzal a biztonsággal, hogy mi megragadtuk Jézus lábát, hogy kézbe fogjuk Istent, akkor ennek az lesz a következménye, amit most szimbolikusan szeretnék nektek megmutatni.

Ha a kezünkbe vesszük mondjuk Szent János apostol és evangélista evangéliumát, az körülbelül 30-40 oldal. Olyan kevés, hogyha innen néznétek, szinte nem is lenne vastagsága. Most ha a kezünkbe vennénk az egyházi törvénykönyvet, az körülbelül 1000 oldal. Ha innen mutatnám, és a leghátul állók néznék, akkor is látnák, hogy vastag. Ez a kettő közt a különbség. Tudjátok, a kettő közt a különbség az, hogy meg akarjuk ragadni Jézus lábát, biztonságba akarjuk helyezni magunkat az istenkapcsolattal, és akarva-akaratlanul a következő fog történni mivelünk is, és aztán a következő nemzedékekkel, akiknek átadjuk ezt a biztonságos istenkapcsolatot. Ülnek majd, és azt mondják „Elég unalmas. Ezt már hallottuk. Azt is lehet pontosan tudni, hogy húsvéthétfőn mindig ez az evangélium van, de mindig. Hát, a szentmise is nemsokára pontosan, pontosan ugyanúgy fog menni, mint minden más szentmise.” És akkor mi magunk is, és a következő nemzedékek elkezdenek azzal küzdeni, hogy „Megvan a láb, de hol van Jézus?” Hogy szinte már csak a lábat fogjuk, fogjuk a lábat, és azt mondjuk „Ez az, ez az! Mi valamikor megragadtuk.” De hol van Jézus arca, hol az ő szíve, hol van a keze, hol az ölelése?

Ezért tulajdonképpen a keresztény ember egy igazi hősies küzdelemben van. Ez pedig az, hogy nem úgy van az istenkapcsolatunk, hogyha megragadtuk a lábát, akkor az egyik lábát fogjuk, a másik kezünkkel meg ragadjuk a többit, hanem hogy el kell engedni a lábát. Egyszer csak akkor már nem fogom. Valahogyan fölfedezésre vár, mit jelent az az izgalom és izgatottság, a félelem és a kiszámíthatatlan, a kaland és a fölfedezés, ami újból átjárja az emberi szívet, és akkor egyszer csak megint azt mondjuk: „Áhá! Most már értem, hogy miért Isten a leggyönyörűbb, a legcsodásabb és a legvonzóbb, hogy miért is nevezzük őt Istennek.”

A záró néhány mondatom így szól. Ahhoz, hogy az istenkapcsolatunk élményszerű legyen, ahhoz Jézusnak el kell engednünk a lábát. Azért, hogy beléphessünk abba a világba, ahol bár némi aggodalommal és ijedelemmel, mert hogy nem kiszámítható, és ilyen értelemben nem biztonságos, de mégis csak kaland és fölfedezés, vágy és szenvedély és izgalom, amire azt mondjuk. „Istenem! De jó lesz, hogy holnap is fölébredek, és egy újabb kalandos napot élhetek veled együtt!”

A záró mondat tehát így szól. Amikor van elég bátorságunk, hogy valóban bízó keresztények legyünk, ne csak biztonságot építő keresztények, akkor ez azt jelenti, hogy elengedjük Jézus lábát, és megengedjük, hogy mostantól kezdve Jézus ragadjon meg bennünket. Hogy mostantól kezdve Ő fogja meg a mi lábunkat. És azt mondjuk „Haa! Érzem Uram, merre állítod a lábam. Érzem Uram, vegyem le a cipőmet? Szent hely ez itt most? Nem is vettem észre.” Tulajdonképpen tehát azt a mozgást csináljuk, hogy már nem mi ragadjuk meg Istent, biztonságra törekedve, hanem engedjük, hogy Isten ragadjon meg bennünket a hétköznapokban, és ez által eleven maradjon bennünk a szenvedély és a vágy.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )