Szándékos vakság - Megkülönböztetések a sebzett gyermeki részeink tükrében.

Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Szándékos vakság

Háááá! Nézem, mit tett veletek a húsvét. Haaa! Jól néztek ki? Nem tudom, csuda tudja. Na szóval! Emlékeztek, hol tartunk. Ott tartunk, hogy a szándékos vakságból indultunk ki. De tulajdonképpen még volt egy ezt megelőző témánk, ami nem is egy olyan téma, hogy egy a témák közül, hanem valami olyasmi, amihez szívünk szerint újból és újból visszatérünk. Ez pedig az, hogy keressük, hogy mi az, ami érvényes. Hogy talán azért is vagytok itt, mert van bennetek kíváncsiság, gyermeki érdeklődés, de talán van bennetek bizonytalanság, és egy csomó minden. Hogy ez hogy van, az hogy van, ezt hogy érdemes, azt hogy érdemes. (00:55)

Éppenséggel van ez a felünk, aki kíváncsi, és gyermeki, és érdeklődő és nyitott, de néha kissé persze bizonytalan, és még dolgokat nem lát és nem ért, de van az a részünk, akihez érdemes újból és újból visszatérni, talán az egészséges részünknek mondanám, akiben vannak nagyon világos és egyértelmű meggyőződések. Hogy tudja, hogy mi az, ami biztos, hogy érvényes. (01:20)

Mi az, ami érvényes – történet.

Akkor erről újból és újból szoktam mondani egy-egy történetet, de most valahogy lett egy újabb. Ez pedig, hogy nagyhéten mentem az utcán, és ott volt egy hajléktalan, be is volt így gubódzkodva. Ahogy úgy mellette mentem el, akkor a következőt mondja nekem: „Éhes vagyok.” De föl nem nézett. Nem nézett föl, nem szólított meg, nem nyújtotta ki a kezét, meg se moccant, csak annyit mondott, hogy „Éhes vagyok.” Velem az történt, ahogy így mentem tovább, arra gondoltam, hogy „Most ezt nekem mondta? Most nekem szólt?” Hátra is néztem, nem volt ott senki. (02:05)

(Egy óra csipogott – szerk.) Jaj, de jó! Régen az órám csinálta ezt. Volt a CASIO órám. Jaj, most eszembe jutott, az mekkora élmény volt, tudott így csipogni. Jaj, de jó! Aztán meg tudjátok, azt csináltam, de… Hát, ez lehet, hogy furcsán fog nektek hangozni, hogy amikor óráról órára jött hozzám valaki, és beszélgettünk, akkor mondjuk mindig egészkor kezdtem, egészkor fejeztük be, hogy mindig 50-kor elkezdett csipogni az órám, úgy volt beállítva. Hogy mindenki tudja, hogy már csak 10 perc… És akkor nem nekem kellett szólni, hanem mind a ketten igazodtunk egy realitáshoz. Sok évembe tellett, míg ezt a változást vagy változtatást bevezettem, mert annyira személytelennek tűnt, olyan bántónak. Nem? Hogy éppen mondod az életed nagy történetét, és akkor tüdüp-tüdüp-tüdüp. Hát ez mi már? És amikor bevezettem, rájöttem, hogy iszonyú jó. Azóta mindig így csináltam. Nagyon jó, mégpedig azért, mert tényleg létezik egy külső realitás, például az idő egy ilyen realitás. Milyen jó, hogy mind a ketten akkor ehhez is tudunk alkalmazkodni. Különféleképpen éljük persze meg. Na most! (03:25)

Emlékeztek, a hajléktalan bácsinál vagyok. Nem is olyan bácsi, szerintem nálam fiatalabb. Na szóval az első érzésem az, hogy, hogy úgy nem is tudom, egy kissé a bizonytalanság, hogy „Most nekem szólt egyáltalán, vagy nem?” Akkor mentem tovább. Most elkezdek körözni (A székek körül – szerk.), de egy irányba mentem. Ugye a második gondolatom, vagy nem t’om én, az valami olyasmi volt, hogy „Ennyi?”, hogy „Éhes vagyok.”, ez most…most akkor énnekem ezzel van dolgom? Most miért nekem van ezzel dolgom? Aztán… (Telefoncsörgés – szerk.) Milyen aktívak vagytok ma! Aztán ahogy mentem tovább, úgy arra gondoltam, hogy „Hát azért legalább nézne föl. Nem? Hát azért vegyen már emberszámba. Hát legalább szólítson meg, vagy valahogy. Hát vagy legalább akkor kedvesen kérhette volna. De ez nem is egy kérés. Hát ez nem egy kérés. Éhes vagyok – ez nem egy kérés. Hát ha…” (Feri kólát kap – szerk.) Jaj, de rendes vagy. „Tessék! Kérés nélkül.” Jaj, hát ez jól esik, meg is kóstolom. Nem t’om milyen az íze. Ez egy újdonság számomra. (Feri kólát iszik -szerk.) Ne, ne nézzetek, mert zavarba jövök. Mhh, nem jövök zavarba. Egyszer azt kérdezte valaki tőlem, hogy miután ittam a kólából, hogy tudok előadást tartani? Ümm, hát így. (05:00)

Akkor mentem tovább, és akkor tulajdon… (Valaki bemászik az első sorba középre – szerk.) De milyen érdekes, te is egy aktív, aktív fiatalember vagy. Ez jó. Jó! Mert csináltak neked helyet, ugye? Azt kerested, ez jó. Látjátok, milyen nagyszerű, hogy valakinek csinálnak helyet, jobbról-balról. Ez jó. Szóval. Na, tehát ilyen hosszan nem mentem, mint ahogy ez már történik. (05:30)

Szóval végül arra jutottam, hogy én tulajdonképpen, hogy ez a férfi azt mondja ott, hogy „Éhes vagyok.”, hogy ez tulajdonképpen elég kell, hogy legyen. Hogy egyszerűen elég, hogy valaki azt mondja, hogy „Éhes vagyok.” Akkor vittem neki kaját, és nagyon érdekes volt. Odaadtam neki. „Tessék.” Azt mondja „Köszönöm.” És semmi több. Nem kezdtünk el beszélgetni, ezz, semmi több. Ahogy eljöttem, arra gondoltam, hogy na ez érvényes. Nem az, amit én csináltam, hanem az, hogy valaki azt mondhassa, hogy „Éhes vagyok.”, és hogy ne kelljen még hozzátennie öt mondatot, ne kelljen most érvelnie, megindokolnia, szépen kérnie, kedvesen mosolyognia. Hogyha valaki azt mondja, hogy „Éhes vagyok.”, hogy ez érvényes, és hogy az érvényességben nyilván ott van, hogy… na, a kapcsolati rész. Ez, ez volt a nagyheti élményem. (06:35)

Aztán, na ez mármost csak talán a vájt fülűeknek, akiket ez érdekel. Hogy aztán ez, ennek a férfinek ez a mondata, hogy „Éhes vagyok.” úgy összecsengett bennem, de akkor még nem tudtam, csak aztán nagypénteken jöttem rá, hogy ez összecseng bennem azzal, hogy Jézus a kereszten azt mondja, hogy „Szomjazom.” És hogy neki ott azt még kellett volna tovább mondania? Hogy azért,mert… vagy mit kellett volna még mondani, vagy hogy, hogy, érvelnie, vagy…? Ahh! Szóval. Megígértem nektek, hogy mindig, ha valami ilyen érvényes valami, nagyon érvényesre találok, akkor azt szívesen elmondom. És akkor így visszatértünk valami alap, alap témánkhoz. De…! (07:20)

Ismétlés

Egyébként meg arról beszélünk, hogy szándékos vakság. Most egyszerűen nem vagyok hajlandó… Annyi izgalmas új téma van. A szándékos vakság kapcsán… van, aki most van itt először? Nincs is olyan! De, egy valaki, 3-4, 5-6-7, 8-9-10! Akkor megállapítom, hogy van egy bátor, aki most van először, és a többiek pedig fölbátorodtak, és 9 fölbátorodó, aki most van először. Jó, de akkor csak egy percet szánok erre, hogy most itt ültök, és akkor lóg a levegőbe minden. (08:00)

A szándékos vakság jellemzői

A szándékos vakság egy jogi- és lélektani szakkifejezés. Azt fejezi ki, hogy egy olyan tünetegyüttessel állunk szemben, amikor van (1) egy közkeletű hiedelmünk. A közkeletű hiedelem például, hogy „A röntgen készülék nagyszerű, és röntgen készülékkel nagyon jól meg lehet nézni azt, hogy kinek mi a baja. Ezért a röntgent használjuk.” (2) A második téma, hogy a közkeletű hiedelem összefüggésben van valamilyen azt megerősítő érzéssel. Például az orvosokban ott élő hurráoptimizmussal, hogy „Már röntgen felvételt is tudunk készíteni. És jobb lesz a világ, és én ennek része vagyok! Hihhííí!” Na, ez egy érzelem volt. Azután… (3) Ezt megerősíti az énképünk, hogy „Hát ezt, ezt én csin… most én kezelem ezt a gépet, én írtam ki ezt, hogy egy fölvételt készítsenek arról az áldott állapotban lévő anyáról. Nézzük csak meg!” Azután… De most hat szék van! Azután. (4) Egyszer csak bizonyos információk, tények, adatok, számok, az igazság nyilvánvalóvá válik. Vagyis, hogyha áldott állapotban lévő édesanyákat sugárhatásnak teszünk ki, akkor a gyerek jóval nagyobb százalékban meg fog betegedni súlyosan, akár. Ugye, ez információ, tény, adat. (5) Az ötödik, hogy miközben az információk, adatok, tények, az igazság ismert, az igazság ismerete önmagában és önmagától nem hoz változást. (09:40)

Ebben a konkrét példában, hogy ti, akik most vagytok először, hogy tudjátok, itt egészen konkrétan Alice Stewartról beszélek, 1956, és 25 éven keresztül mondja az angol és amerikai orvosi közvéleménynek, de ügyes módon, ami belefér, ami a csövön kifér, okosan, hogy ezek az adatok. 25 évébe telik, míg a változás létrejön. Erről beszélünk, és így jutottunk el oda, hogy kezdjünk arról megfontolásokat összeszedni, hogy a szándékos vakságnak milyen okai vannak. Mert ezek (1-5) a tényezői, a jellegzetességei. (10:20)

A szándékos vakság okai – Konfliktuskerülés.

Úgy jutottunk el oda, most pucolok (Rendezi a székeket – szerk.), aztán… De nem, úgyis kell majd mindegyik szék. De jó, majd 6 szék kell. De jó! Így jutottunk el oda, hogy a szándékos vakság egyik oka, a konfliktustól való félelem. Külső- és belső konfliktustól való félelem. Mármint, leszűkítettük a kört most a belső konfliktusok leírására. Miért erősíti meg a szándékos vakságot a belső konfliktustól való félelem, és az annak elkerülésére irányuló magatartás? Azért, mert a belső konfliktus szorongást kelt, és mi jól akarunk lenni. Főleg a XXI. század elején, uuááá, jól akarunk lenni. Aki egy kicsit is ad magára, az jól van. Aki egy kicsit is ad magára, az pozitív. Aki egy kicsit is ad magára, ugye az egészséges. Áhh! (11:15)

Ezért el akarjuk kerülni a természetes belső konfliktusokat is, amelyek pedig a fejlődésünkhöz, növekedésünkhöz járulnak hozzá. Így elkezdtünk beszélni egy csomó alapvető belső konfliktusról. Ezeket most megint nem ismétlem el. Hanem most ott tartunk, hogy arról esik szó, hogy van bennünk egy belső félelem és konfliktus, hogy szeretnék jó lenni, de lehet, hogy nem vagyok jó. Hogy szeretnék valami jót csinálni, és lehet, hogy nem csinálok valamit jól. Szeretnék értékes lenni, és közben van egy félelmem, hogy talán mégsem vagyok az. A személyiségfejlődésben ez az alap élmény és konfliktus meg tud jelenni. (12:00)

A klasszikus sérült gyerek részeink (folytatás)

Ismétlés

1. Az önbántalmazó gyermek.

Sajnos létrejönnek a gyerekkorunkban, a különböző gyerekkori életesemények révén sérült gyerek részek, és ezekről beszéltünk, és ezekről szeretnék még most beszélni. A sérült gyerek részek amikor kialakulnak, itt van például (1) az önbántalmazó sérült gyermek részem. Amikor ő kezd kialakulni, miért alakul ki? Azért, mert bántják, hát bántják. Azt mondják neki „Te semmire kellő! Te nulla vagy, te senki vagy, te… gmm!” (12:40)

Pöttyös mise – Krisztus meghalt, DE feltámadt.

Hát most képzeljétek el, húsvétvasárnap beszélgettem a gyerekekkel. Azt kérdeztem tőlük „Figyeljetek csak! Tudjátok, hogy húsvét üzenetét úgy is meg tudjuk fogalmazni, hogy Krisztus meghalt, DE föltámadt. Tulajdonképpen a kereszténység az, hogy van egy első részünk, mondjuk hogy meghalt, valami súlyos, valami fájdalmas, valami negatív, és hogy mi tudunk tenni egy vesszőt, egy DE-t, és a DE után jön valami más. Hogy nem ott van vége az életnek, hogy meghalt. És akkor az összes többi történetünknek sincs ott vége, hogy… Nem pont van, hanem vessző, és a DE után tudunk valamit mondani, és a DE utáni rész nem érvényteleníti a DE előttit.” Tehát amikor azt mondom „Meghalt, DE föltámadt.”, azzal nem mondtam, hogy nem halt meg. Nagyon is meghalt, és szörnyű. DE föltámadt. (13:35)

Kérdeztem a gyerekeket. „Figyeljetek csak! Fejezzetek be légy szíves mondatokat. Én elkezdem nektek úgy, hogy tududu… DE… és a DE utáni rész a ti dolgotok.” Ááá, föllelkesedtek a gyerekek. De a mondatok első felét én kezdtem mindig, tehát azért, mert rövid volt az idő, és hogy menjünk, haladjunk, na. Az első mondat így szólt. „Gyerekek, képzeljétek el…!” Ti is elképzeltétek ezt, egészséges gyerekek vagytok. Képzeljük el, hogy a mondat így kezdődik, hogy „Apa nagyon keveset van itthon, DE…” Jelentkezett egy kisfiú, azt mondja „Apa nagyon keveset van itthon, DE így legalább kevesebbet bánt.” Vasárnap, húsvéti ünnepi mise. Amikor kialakul egy önbántalmazó sebzett gyermek, akkor az azért alakul ki, mert joggal alakult ki, hiszen őt bántották. Olyan érdekes módon fejezték be a gyerekek ezeket a mondatokat, látnotok kellett volna a felnőtteket. Nagyon érdekes volt, mert én is naivan álltam a kérdéshez. Azt gondoltam, hogy ez az alap mondatunk, hogy „Meghalt, DE föltámadt.” ez egyértelművé teszi, hogy tulajdonképpen akkor hát ezt hogy, hogy… Mire lehet rátalálni, rácsodálkozni, milyen szépségek és gyönyörűségek várnak ránk. Álmomban nem gondoltam, hogy ezt a mondatot egy kisfiú így fejezi be. (15:15)

Egy másik kisfiú ott ült, apukája-anyukája, én kereszteltem a kissrácot, most már vagy 10 éves. Jópofa volt őt látni. Mondom, na, a mondat így kezdődik… Nem csak neki mondtam, mindenkinek. A mondat így kezdődik: „Apa nagyon keveset van itthon, DE…” A kisfiú úgy fejezte be: „…de legalább sokat keres.” Az apa arcán némi büszkeséget láttam, az anya meg krrhhh. De én a gyereket elismertem, hogy ez igazán egy pragmatikus gondolat. És a szülőket megkértem, hogy magyarázzák el, mi az, hogy pragmatikus. (15:50)

Aztán persze a következő mondat így szólt. Most másra használom a székeket. Mondtam… gyább-gyább. A mondat így kezdődik: „Anya nem tud jól főzni, DE…” Gyerekmise, tehát ennél többet ne várjatok, legalábbis tőlem ne. Akkor jelentkezett egy kislány, azt mondja. „Anya nem tud jól főzni, de ha nem eszem meg, akkor nincs süti.” Hát… ez a… most ez a mondat kétség kívül nem a „meghalt, DE föltámadt” típusmondat mintájára született. Akkor mondtam jól van, hátha van még valami más is. Na, volt is, azt mondja a kislány. „Az anyukám nem tud jól főzni, DE legalább csak vasárnap főz.” Ez a… ez az Örkény Istvánosított, ez… nem is egy perces, egy mondatosak. Ez egy új műfaj, egy mondatosak. Nem kell oda egy perc, egy mondat is elég. (17:10)

Szóval azt akartam ezzel ábrázolni nektek, hogy amikor kialakul egy önbántalmazó gyermeki rész, az nem véletlenül alakul ki, és főleg nem azért, mert hogy az a gyerek ennyire gyagya, hogy nincs jobb dolga, mint hogy magát bántsa. Nem, azért alakul ki, mert ezt csinálják vele, és így kialakul ez a rész, aki ezt megszokja, és természetesnek veszi. Utána már ő folytatja magával. Tehát, sérült gyermeki részeket mondok. Az első az önbántalmazó gyermek. (17:40)

2. Az elhanyagolt, magára hagyott, traumatizált gyerek.

A második klasszikus sérült rész, ez az elhanyagolt, bántalmazott, vagy akár traumatizált gyerek. Ez a három ennél (2) a széknél van. Ugye azt tudjuk, hogy a bántalmazáshoz majdnem mindig kapcsolódik elhanyagolás. Ezért az elhanyagolást nem is szokták a bántalmazás egy sajátos formájának tekinteni, hanem az majdnem mindig kiséri a bántalmazás valamelyik formáját. Öt fajta bántalmazás van, most ebbe ne menjünk bele, mert egy csomószor beszéltem már róluk. Tehát itt (2) elhanyagoltság, tehát elhanyagolt gyerek, bántalmazott gyerek, ami akár oda is mehet, hogy egy traumatizált gyerekről van szó. A traumatizáltság, tudjátok, ma egy olyan világban vagyunk, mindenki azt mondja, hogy „Trauma volt.” Ebbe… ez körülbelül ugyanolyan, mint hogy depis vagyok, vagy hogy öngyi leszek. (18:35)

Ezeket… a traumatizálódás (Egészségedre!) az egy nagyon-nagyon durva lelkiállapot. Amikor valaki traumatizálódik, az azt jelenti, hogy a belső pszichés önszerveződése leáll, és ő lefagy. Miután a belső önszerveződése, pszichés belső strabilizáló működése, amit csinálunk magunktól, és a lelkünk csinálja magától leáll, ennek kapcsán és következményeként a külső önszerveződés is leáll. Ilyenkor legföljebb olyan cselekvésekre vagyunk képesek, amelyek agytörzsből vagy rutinból elvégezhetők. Tehát tudunk támadni, tudunk menekülni, tudunk megdermedni és lefagyottan egyszerűen már hagyni, hogy bárki bármit csináljon velünk, és tudunk védekezni. Körülbelül ennyire vagyunk képesek, de egy igazi traumatizáltságnál tulajdonképpen a klasszikus ismérve az, hogy lefagytam, és semmit nem tudok csinálni. (19:50)

Azt tudjátok, hogy amikor fölszabadították Auschwitzot… Ezt meséltem múltkor, hogy…? Kiment nagyon sok rab, és szabadok voltak, és 2-3 nap után visszamentek, és azok, akik aztán mentek oda, és nézték, hogy itt mi is történt, azt vették észre, hogy rabok, akik egyébként már szabadok, ülnek a priccsen, és meredten néznek maguk elé. Tehát van az elhanyagolt, a bántalmazott, vagy a traumatizált gyerek, aki el sem tudja képzelni, hogy mit tehetne magáért. (20:25)

3. A haragos gyerek.

Létezik a dühös gyerek. A dühös és dühödt gyerek. Nem beszélek most róla többet, úgyis mindezekről lesz még szó. (20:35)

4. Az alkalmazkodással védekező gyerek.

A negyedik, az alkalmazkodó gyerek. Az alkalmazkodó gyereknek van két egyáltalán nem valahogyan egymásba kapaszkodó része vagy fajtája, mint ahogyan a bántalmazott gyereknek. Mert az alkalmazkodásnak van két fő iránya. Az egyik, hogy kialakul bennünk ez az önvédő magatartás. Az önvédő magatartásnak az egyik része, hogy alkalmazkodó gyerek leszek, és ott is alkalmazkodok, ahol nem kellene. Erről majd akarok beszélni. (21:15)

5. A grandiózus gyerek.

De az önvédő magatartásnak van egy másik klasszikus iránya, ez pedig a grandiózus gyerek, aki a grandiozitás által védelmezi meg saját magát. Ezek a grandiozitással önmagát védelmező gyerekek először természetesen a fantáziájukban lehetnek nagyon grandiózusak, és ez akkor is kétség kívül nagy segítség. Mert egy gyerek, aki el tudja képzelni, hogy egyszer csak majd ő… hehh, hogy „Majd ő ki lesz?!”, az mennyire egy hatékony énvédő dolog. Sokkal rosszabb, amikor a gyerek már semmit nem tud elképzelni, és azt gondolja, hogy csak a bántás van. Hát ezért a grandiozitás által magamat tudni megvédeni egy óriási nagy dolog. Azután természetesen valaki ezt az életbe is megpróbálhatja átültetni. De ez az önvédelemnek egy sajátos formája, vagy az alkalmazkodás, vagy a grandiozitás. (22:15)

6. A függőség, a függő ember.

A fekete széket használom, tényleg, egy picit kilóg a sorból, de mégis csak ide illik, mert annyira gyakori. Ez pedig a függőség, a függő ember, a függő beteg rész. Azért hozom ide, mert nagyon-nagyon hasonló a jellegzetessége, működésmódja, mint a másik ötnek. Vagyis hogy például mikor gyerekek voltunk, akkor persze, hogy függőségben voltunk. Nem függtünk a szüleinktől, függőségben voltunk. Az nem ugyanaz. Egy magzat, egy csecsemő, egy kicsi gyerek nem csak függ a szüleitől, hanem függőségben van vele. És ez akkor teljesen rendben is van, nagyon jó, hogy egy fél éves gyerek nem kiált föl, hogy „Édesanyám, ön és én külön személyek, vagyis individuumok vagyunk.” Nem, hanem arra van szüksége, hogy átélhesse azt, hogy „Uuáááááhhh! Náhh!” (23:20)

Igen ám, a nehézség az, hogy ezek a sebzett gyermeki részek akkor is aktívak lehetnek, amikor semmi keresnivalójuk ott. Vagyis van egy élethelyzet, és ebben az élethelyzetben… Kéne nekem még egy szék. Azt a… hadd kérjek még egy széket! Nagyon köszi! Azta, de jó! Köszönöm. Nem lehetne a sárgát? De most ezt… csak… köszi, megvan, Pali, köszönöm. Egyszerűen a másik színe miatt. Azt mondja. (Kiteszi a sárga széket a többi szék elé – szerk.) Azért kell a sárga, mert mindig van bennünk egy (7) autonóm és egészséges felnőtt. A zavarokat az okozza, hogy miközben van bennünk egy autonóm és egészséges felnőtt, aközben ezek a sérült gyerek részek konfliktus hatására átvehetik az irányítást. (24:30)

Ezért is kezdtünk el erről beszélni, és azért is akarhatjuk a konfliktusokat elkerülni, külső- vagy belső konfliktust, mert egy csomó élményünk van arról anélkül, hogy ezt így meg tudnánk fogalmazni, vagy pontosan megneveznénk, hogy mi az én sérült gyermeki énrészem. Anélkül is tudjuk „Na most ebbe a helyzetbe nem megyek bele, ezt a konfliktust nem, na ezt, ezt nem, ezt nem, ezt nem, ezt nem.” Mert nem fogom tudni egy autonóm, szabad, kreatív felnőttként megoldani a helyzetet, hanem pontosan tudom, hogy rá fogok ülni… Nem fogok ráülni, beszélj… Pontosan akarok fogalmazni. Át fogok ülni a sebzett gyermeki részembe, és őt (3) el fogja borítani itt ebben az esetben mondjuk a harag, és akkor (Feri ugrál a haragos gyerek székén – szerk.). El fogja borítani a harag, és amikor visszakerülök a felnőtt részembe, azt mondom „Te jó ég! Ezt most miért csináltam? Úú, úúú!” Inkább elkerülöm az összes ilyen helyzetet. De tényleg, egész ki is tudok vetkőzni magamból. Hát de nem t’om miért… (25:45)

Emlékeztek, a szándékos vakságot elkezdi megerősíteni az énkép. Ugye, és akkor elkezdjük mondani ezt a szöveget, hogy „Jó, de hát nekem ami a szívemen, az a számon. Ez elpárolog, semmi, hát semmi az egész. Na, hát a feleségem is tudja.” Aha! Kérdeznénk őt meg. És tudjuk, ez a pozitív énképet fönntartó gondolat, hogy „Ami a szívemen, az a számon.”, ez önámítás, mert nem így pontos, hogy „Ami a szívemen, az a számon.”, hanem „Ami a belemen, az a számon.” Mert hát épp az indulat, az ösztönkésztetés, a nem t’om mi tárult innen föl. Az nem a szív. Hát ha neked ez van a szívedben… ennyire ne értéked le magad, hogy az a szívedből jött. Nem, a szívedből sokkal több jó dolog tud jönni. Nem, ez például egy haragos gyermeki részből tud kijönni, amit itt a gyomromban őrzök felnőttként. Szóval. (26:50)

Azért akarjuk elkerülni a konfliktust többek között, hogy ezekkel (1-6) a gyermeki részeinkkel ne kelljen találkozni. Amit persze mi nem így tudatosítunk, még pedig azért, és ettől lesz olyan nehéz, hogy én felnőttként azt gondolom, hogy én olyan is vagyok. „Én egy ilyen indulatos pacák vagyok. Nah, ugye szenvedélyes.” Nem különböztetem meg az egészséges felnőtt részemet a haragos, gyermek részemtől. Szeretném ezeket a megkülönböztetéseket elmondogatni, mert egyáltalán nem könnyű, mikor – emlékeztek – a gyónást vagy a bocsánatkérést hoztuk föl példának. (27:30)

Megkülönböztetések a sebzett gyermeki részeink tükrében

1. Önbántalmazó gyerek.

Ha én itt vagyok, ebben a sebzett gyermeki részemben, mondjuk gyónok. Emlékeztek, a serdülő lánykára, aki körülbelül úgy gyónt, hogy „Én annyira egy béna vagyok, én szerencsétlen vagyok, nekem semmi sem sikerül, én mindent elrontottam. Amihez nyúlok, az tönkre megy.” Ugye ebben egyetlen mondat sem volt gyónás. Ő ezt úgy éli meg, mint egy gyónást. Nem tudja megkülönböztetni az egészséges serdülő részét, most ne nevezzük még felnőttnek, még 16 éves, az egészséges ifjú részét ettől az önbántalmazó gyerektől. Ő nem különbözteti meg. Azt hiszi, hogy amikor most azt mondja, hogy „Én hülye vagyok, egy nulla vagyok, egy senki.”, ő tulajdonképpen most önvizsgálat után bűnbánatot tart. De nem ezt csinálja, mert ez a kettő összecsúszik. Ezt úgy hívjuk vagy mondjuk, hogy olyan nagyon énazonos, énközeli számára az, hogy ő rossz. Pedig nem így van, csak megtanulta, hogy így lásasa magát, majd aztán saját magát bántsa. (28:55)

Ezért egy külön megkülönböztetésre van szükség, és óriási nagy munka lehet. Például valamelyikőtöknek eleven ez a gyermeki része, akár a gyónásban is fölelevenedhet, de most ne a gyónást, az nem mindenkit érint. Egy konfliktus során, mikor valaki elkezdi neked mondani. „De hát ez egyáltalán nem volt jó. Nem szeretem, ha ezt csinálod.” S akkor „Tényleg, én annyira marha vagyok. Hogy is jutott ez eszembe? Jaj, de béna vagyok.” Ez nem egy reális önismeret, hanem egy önbántalmazás. De ha megkérdeznénk, hogy most mit csinál, akkor „Most, most… most el, el… hát tényleg ez így van. Tényleg, ezt nem csináltam jól.” Érzékelitek a különbséget? (29:45)

Ha valaki azt mondja, hogy… hát a nagypénteki nem tudom én… Nem, mondjuk azt, hogy „Húsvétra egyáltalán nem takarítottam ki a lakást.” Nem. Hát én aztán egyáltalán nem. S utána azt mondom „Tulajdonképpen kár. Kár, sokkal jobb meg szebb lett volna, ha megcsinálom. Tulajdonképpen időm is lett volna rá. Tulajdonképpen egyszerűen… Azt mondtam <<Áhh!>> Tulajdonképpen ezt elhanyagoltam.” Ez egy reális önismeret. De ha ezt úgy mondom el, hogy „Egyszerűen már egy takarítást nem bírok megcsinálni. Sz’al annyira… egyszerűen tényleg oda jutottam, hogy hiába van húsvét, egyszerűen a szemetet alig bírom levinni. Most atya, képzelje el, hogy itt van húsvét, nem hogy az ablakot nem pucoltam meg, de se söprés, se porszívózás. Teljes szívemből bánom azt, hogy nem készültem föl rendesen… rettenetesen húsvétra. Nem, nem készültem.” Ez most elszólás! „Nem készültem föl. Egészen ide jutottam. Életemben soha még ez nem fordult elő, de most, most már itt tartok.” Halljátok a különbséget? Akiben föl tud elevenedni ez a rész, alig hallja. „Ez nem ugyanaz volt? Hát nem ugyanaz volt?” A kettő teljesen más minőség. (31:45)

Ezért amikor próbálok gyógyulni, akkor mindig valahogy az a dolgom, hogy elkezdem… Látom, hogy van ez a részem, és elkezdem megkülönböztetni, hogy mi az, amikor egy egészséges felnőtt nagyon egyszerűen elmondja, hogy „Hát ezt nem csináltam jól. Tulajdonképpen a barátnőmet becsaptam, becsaptam. Igen, hazudtam neki. Többször hazudtam neki, és hogyha most őszinte vagyok magammal, akkor azt lehet mondani, hogy tulajdonképpen meg akartam úszni. Meg akartam úszni, hogy aztán elkezdje mondani nekem, meg akartam úszni.” Ez egy felnőtt gondolat. Ugye, de átülök, és azt mondom „Nem csodálom, hogy előbb-utóbb mindenki elhagy, nem csodálom. Tényleg, minden, minden kapcsolatomat tönkreteszem. Én még a Pálferire is hiába járok, mert én meghallgattam ezt az egész mindent, a társtalálást, a pontokat meghallgattam. Nem, nem t’om. De szerintem nekem terápiára se érdemes mennem. Nem, hát ki tudna velem bármit is csinálni? Még egy kicsit itt vagyok, de ez nem, lehet, hogy nekem ennyi, ennyi.” (Szívogatja az orrát – szerk.) (33:15)

Na gyerünk! Szóval. Ezeket a megkülönböztetéseket szeretném most megcsinálni. Csak hogy, na… Tehát mindig van egy egészséges felnőtt részünk, de amikor a sebzett gyermeki részünk átveszi az irányítást, azt mi észre sem vesszük. Ez a nehézségünk. Mert egészen úgy gondoljuk és úgy éljük meg, hogy én az vagyok. Tehát nem különböztetem meg ezt a két részem. Emiatt vagyok krónikusan, nagyon pocsékul. (33:55)

2. Traumatizált sebzett gyermek

Itt van a második sebzett gyermeki rész, tudjátok, az elhanyagolt, elhagyatott, sebzett, traumatizált részem, gyerek rész. Ha mondjuk egyedül kell lennem néhány napot, és amikor egyedül vagyok, akkor egy olyan három óra múlva lesz egy olyan érzésem „Fú, de olyan szívesen megosztanám ezt az olvasmány élményemet valakivel. Hú, de kár, hogy nincs itt a feleségem. Jaj, de sajnálom, hogy a gyerekek nem ugrándoznak itt, mert akkor na, most olyan jó lenne velük egy kicsit játszani.” Van bennem egy természetes hiányérzet, vagy egy vágy. Ez egy egészséges valami. Hát az, hogy éppen egyedül érzem magam, ez teljesen normális. Igen ám, de hogyha elmegyek külföldre, és ott dolgozom, és hazamegyek. Este nyolc óra van, ott ülök, pislákol valami olyan energiatakarékos cucc onnan föntről. Azt érzem meg, hogy „Hát szóval… Most itt vagyok. Én azt gondoltam, hogyha Londonban fogok dolgozni, az maga lesz a királyság. Most itt vagyok egy ilyen rohadt albérletben, tök magányosan. Hát én nem vagyok normális. Ezt, ezt is elszúrtam. Másoknak ez a London frankón bejön, na nekem ez se jött be.” Most ezzel mutattam, hogy több ilyen részünk is lehet, de majd erről még akarok beszélni, csak most a megkülönböztetés. Utána visszatérek ide. (35:45)

Azt mondom „Hogy fogom én ezt kibírni? Ezt nem lehet kibírni. Most igyak? (Átül a függőség székére -szerk.) Lehet, hogy egyszerűen le fogok menni, épp néztem, de jó, ott a sarkon van egy bolt, az… Egyszerűen fogok valamit inni. Hát ez annyira elviselhetetlen.” Az, hogy egyedül érzem magam, az normális. Az, hogy van egy vágyam, hogy most de jó lenne valakikkel lenni, hogy ez most jobb lenne nekem, mint itt egyedül ülni, teljesen normális. Tehát az egyedül létet, vagy akár azt, hogy magamra hagytak, azt egészen normális lehet átélni. Nem? Egy munkahelyi helyzetben te kiállsz valamiért, és tudod, hogy még ketten úgy gondolják, mint ahogy te, és nézel rájuk, és ők hallgatnak, mert nem akarják elveszteni az állásukat. Akkor persze, hogy joggal élem azt át, hogy most magamra hagytak, hogy elhagyatottan érzem magam, és ez teljesen normális. (36:50)

De nem ugyanaz, mint amikor ide (2) kerülök, és olyan helyzetekben is ezt a pusztító elhagyatottságot élem át, amikor tulajdonképpen egyszerűen az első napom Londonban, este 9 van az albiban, de rám egy olyan pusztító magány élmény szakadt, hogy megőrülök. Megvan a különbség, ugye? De aki újból és újból átéli ezt az elmagányosodást, ő azt mondja „De hát én ezt élem át. Hát énnekem, én ilyen vagyok, ez az életem.” Nem különbözteti meg ezt a sebzett gyermek részét az egészséges felnőttől. Na, gyerünk tovább! (37:40)

3. Dühös gyerek.

Az egyik legjobb példa erre, hogy mennyire fontos a megkülönböztetés, pont a dühös gyerek. Ugyanis amikor van egy helyzet, amiben joggal vagyok dühös, hát az egy teljesen normális felnőtt énállapot. Egy dühös felnőtt, aki azt mondja „Egyszerűen ez tűrhetetlen, na! Hát nem történhet meg!” Most ahogy itt dühöngök, jönnek az élmények. Hát van egy pár. Tudjátok, volt a… egyszer történt velem meg ilyen, hogy kiabáltam ministráns gyerekekkel, egyetlen egyszer. Mert elhatároztam papszentelés előtt, hogy soha nem fogok ministráns gyerekekkel kiabálni. Egyébként se fogok gyerekekkel kiabálni, de a ministráns gyerekek tündibündik, velük pláne nem. Az történt, hogy mentem be, még ez a mise előtt volt, én kinn voltam, pakoltam. Bementem, és azt láttam, hogy a nagyobb gyerek üti a kisebb gyereket. Na, hát én akkor meg prrr! De meg is lepődtek. Ugye, és érzelmeken keresztül a tanulási folyamat be tud indulni. (38:50)

Hát persze, hogy lehet olyan helyzet, hogy haragos vagyok, ezt ki is fejezem. Ez teljesen normális. Onnan tudom, hogy a felnőtt részemben vagyok, és mondjuk innen vagyok haragos, vagy innen érzem most egyedül magam, vagy innen látom be, hogy valamit rosszul csináltam és átélem ennek a fájdalmát, hogy valamit elrontottam. Mmm? Hogy nem jelenik meg egy sebzett gyermeki rész. Abból semmi nem jelenik meg. De mikor átülök ide (3), és tudjátok, és… (39:35)

Annyira emlékszem, mikor a Millenárison voltunk, talán emlékeztek. A Millenárison voltunk, volt az úgy, hogy becsukták az ajtót, mert akkor volt a West Balkan, és nagyon szigorúan vették, hogy nem lehet egy emberrel se több, mint amennyi a tűzoltóság által engedélyezett, és számolták, számolták, hogy az úgy legyen, mert akkor nagyon komolyan vették. Azóta is, de hogy akkor aztán pláne. Ennek az lett a következménye, hogy egyszer csak pfff, bezárták az ajtót. Akkor álltak ott öten-hatan, és nem egyszer megtörtént, hogy azok, akik jöttek arra, hogy az együttműködés minőségi megvalósításáról beszéljünk, vagy az együttérzés kibontakoztatásáról, rugdosni kezdték az ajtót. „Engedjenek be! Hát nem ezért jöttünk ide. Hát nem igaz! Egy Pálferire nem lehet bemenni? Hát mi ez?! Rendőrállam?!” Na, ezt nem egy felnőtt csinálja. Tehát amikor tartom az előadást, és hallom, hogy felnőtt társaim rugdossák az ajtót, hogy „Engedjenek be!”, hogy utána hadd hallgassanak az empátiáról és az együttműködésről, akkor tudhatom, hogy ezt nem egy felnőtt csinálja, hanem ezt egy dühös gyerek csinálja, egy dühös gyerek. (41:00)

Ez a dühös gyerek konfliktus alkalmával úgy föllángol. Tudjátok, hogy mi a legérdekesebb nekem? Ezt annyira nehéz volt megtanulnom. Nem is megtanulni, ezt nem tanulni kell, valahogy megszokni, hogy így van. Hogy semmilyen súlyhatár nincsen a dühös gyerek megjelenésére. Tehát 42 kilós cinege kis hölgyek átülnek erre a dühös gyerek részükre, és úgy tolják… Tehát van a dühös gyerek, és látjátok, itt is, mikor a dühös gyerek kialakult, nagyon hasznos lehetett ott és akkor, nagyon hasznos lehetett. Ő a dühösségével képes volt valahogyan határokat tartani. Megoldani azt, hogy valaki ne bántsa őt így vagy úgy. Ő nem lett egy bántalmazott gyerek, mondjuk akkor egy dühös gyerek lett. Akkor az örök elégedetlen, ugye, van benne egy dühös gyerek. Na, gyerünk tovább! (42:05)

4-5. Önvédelmező gyerek

Ő az, ugye ők párban vannak, akik önvédelmet választanak akarva-akaratlanul, és főleg nem tudatosan. Az önvédelemnek ez a formája (4) az alkalmazkodás. Az alkalmazkodás egy felnőtt esetében nagyon hasznos és jó dolog. Az alkalmazkodás teljesen oké, az alkalmazkodás egy fff, háhh, na. Hát tudjátok, hogyha… na. (42:40)

Hát a feleségetek szólt húsvétkor, hogy „Drágám, a porcukrot légy szíves hozd be! De a zacskósat, ne a dobozosat.” És erre te pattantál, és a szádban összefutott a nyál, és arra gondoltál „Hehheee! Tiramisu lesz!” Ez nagyszerű alkalmazkodás, mindenkinek csak gratulálni tudok hozzá. (43:10)

Képzeljétek el, vezettem az autót, a következőt hallom. És tulajdonképpen ez a mondat, csak előre mondom nektek. Pontosan kifejezte a katolikus egyházban, de tulajdonképpen a keresztény felekezeteknél az ünnepek hierarchiáját. Ha eddig nem tudtátok volna, az ünnepeknek van hierarchiája. Na most, a mondat így szólt, a piackutató a következőt mondta. „A húsvéti nyúl lekörözte a télapót.” Vagyis a húsvét nagyobb ünnep, mint a karácsony. Ebből ezt megtudhattuk. (43:50)

Az alkalmazkodás. Ha egy akkor is alkalmazkodó gyerek alkalmazkodik, amikor nem kéne alkalmazkodni… (Ha egy gyerek akkor is alkalmazkodik, amikor nem kéne alkalmazkodni… – szerk.) akkor szép lassan ez például elvtelenség lesz, vagy meghunyászkodás, vagy szolgalelkűség. De az is lehet, hogy az alkalmazkodó gyerek átveszi az irányítást. Tulajdonképpen megakadályozza azt, hogy ő (7. (sárga) szék, az autonóm és egészséges felnőtt – szerk.) saját magára találjon, hogy tudja, hogy ki is ő valójában. Ez az alkalmazkodó gyerek. (44:30)

De most kívülről mondjuk látunk egy férfit, aki kimegy porcukorért, és ebben az esetben is egy férfit látunk, aki kimegy porcukorért. Hát kívülről… csak egészen más történik bennük. Mert itt (7) valakinek a szájában összefutott a nyál, és azt mondja „Jaaa! Tiramisuuuu!” Én nem szeretem egyébként, de… „Pedig jó.” Igen. Ebben (4) az esetben pedig valaki éppen megint senkivé lett. Az egészen más. De aki úgy alkalmazkodik, hogy benne ez az alkalmazkodás által önvédő gyerek átveszi az irányítást, ő nagyon nehezen különbözteti meg, hogy ő most szabadon alkalmazkodik, vagy pedig egy ilyen alávetett módon. Meg se tudom különböztetni „Ha nem alkalmazkodom, akkor azt mondom, alkalmazkodás. De most akkor Feri, mondd meg, hogy akkor most mi a különbség, vagy ez hogy van akkor most?” Ezért ez egy folyamat, egy csomó munkát igényel, hogy meg is sejtsem azt, hogy ez most… Oké. (45:45)

És van a (5) grandiozitás által való önvédelem. De nagy dolog, hogyha hahh, úgy valamit ki akarunk hozni az életünkből. Az nagy dolog. David Langnek a mondata nagyon felejthetetlen nekem. David Lang azt mondja, hogy „Életemben a legnagyobb dolgok azok, amelyek nem lettek volna, ha én nem vagyok.” 61-62 évesen halt meg, egyébként Montecarloban teniszezés közben, és ez volt az életének egy sajátos filozófiája, hogy „Éljek úgy, hogy legyen valami általam, ami nélkülem nem lett volna.” Hogy valami több. Ebben van némi grandiozitás. Azok, akik úgy nekiállnak tolni, azokban szokott lenni grandiozitás. Tehát a grandiozitás „Ahh!” Hogy úgy… „Ahh!”, az teljesen oké. (46:50)

Mi a probléma? Hát például hogyha valaki akkor is a grandiozitással védi meg magát, amikor például alkalmazkodnia kellene szabadon. És az, hogy „Nekem te ne magyarázzál! Ne magyarázz! Tudod, ki vagyok én? Lópici Gáspár.” (47:15)

Például, akik nagyon ragaszkodnak a hivatali tekintélyükhöz, ők grandiozitás által védik meg magukat. Akiknek a gyerek azt mondja „Tanár úr…! Nem, ott nem jön ki. – Miért nem jön ki, kis mocsok?! Mi nem jön ki?” Megnézi, tényleg nem jön ki, mert rosszul csinálta meg. Biztos van ilyen élményetek, nem? Hát biztos, tizennemt’om hány év alatt csak volt egy ilyen matektanárotok. „Mi nem jön ki?” S akkor a gyerekek, tudjátok, akik alkalmazkodnak, azok „Nem, hát hogy, hogy mondhatta ezt? Nem jön ki…” A dühös gyereknek fölcsillan a szeme „Na, na, na! Balhé van?” Ő is szívesen majd egy táblát visz, hogy „Le a tanárokkal!” Akkor látja a tanár, hogy ez tényleg nem jön ki. Azt mondja Te mit szájalsz?” Ugye, ez történik. „Volt beszólni?” Szóval, amikor valaki a grandiozitás által védi meg magát, na… Mhh… Gyerünk! (48:40)

6. A függőség, a függő rész.

Erről nem akarok hosszan beszélni, mert hogy egyáltalán nem. A… most elkezdem szopni az ujjamat. (48:55)

Képzeljétek el, hmm. A gyerek részemről jutott eszembe. Elmentem masszőrhöz. Hát az jó. Egy egészséges felnőtt azt mondja „Na, engem most kényeztessenek! Kérek egy 50 percet minimum. Ahh!” Egy kedves masszőrnő, elérkezett a hátamhoz, azt mondja. „Hát mit csináltunk a hátunkkal?” Hát tudjátok, ez ilyen ostorcsapás szerűen ért engem. Hogyhogy közösen? Hát én ővele az én hátamon biztos semmit nem csináltam. De tudjátok, ez a… a jóságos pedagógus Mikulásba forgatva, és a hülyegyerekkel. „Mit csináltunk a hátunkkal? Ejnye-bejnye, pap bácsi! Itt ez a két kis csomó.” Hát ettől rögtön dobok egy hátast. Ezt csak, hogy mi minden tudja előhívni a gyerek részünket. Na most. Belenézek a jegyzetbe, mert… Ja, ezt meg elejtetem, képzeljétek el, és össze-vissza van, meg fordítva is, most látom, teljesen. Ja, igen, igen, ezt mondtam most el. Na de… most mi van? Azt a’! Micsoda káosz! Egyre nagyobb a szorongás ám, iszom is egy kicsit. Áhh, ezt ígértem nektek… Mhh, hmm. (50:55)

Átlépések a diszfunkcionális énrészeink között

Az élet egész könnyű lenne, hogyha a zsiráfnak nem lenne olyan hosszú a nyaka. Ez alatt azt értem, hogy egész könnyű lenne a helyzetünk, ha lenne – és most így mondom, ahogy a szakirodalom beszél róla – egyetlen diszfunkcionális énrészünk. Ha csak egyetlen diszfunkcionális énrészünk lenne, akkor egész nagy királyság lenne az élet. A helyzet azonban az, hogy általában van 2-3. Nem az történik, gyakorta, hogy akkor jövök az egészséges részembe, és akkor „Ajj! Jól van, most már ismerlek.”, hanem az, hogy sokszor a diszfunkcionális énrészből egy másik diszfunkcionális gyermeki énrészbe lépek. Mmm! Eddig volt az elemi iskola, most jön a középiskola. (51:50)

Grandiozitás – függőség

Leírogattam néhányat, próbálom nagyon életszerűen mondani, mert így a szándékos vakságnak ellene mondunk. Azt mondja. Valaki kezdhet… Ahh! Hát itt (5) vagyok: grandiozitással kezdem. Jó? Például én azt mondom „Ahh! Világhírű művész leszek! Leszek is, h-hhh-hmm. Leszek is, mert színész vagyok, jönnek a sikerek. Áhh! Jönnek a sikerek, és na…” Nagyon sokan, akik például művészek vagy színészek, vagy sportolók, de főleg művészek és színészek, akik grandiozitás által védik magukat, és mondjuk éppen egy évig nem kapnak szerepet, vagy pedig nem forgatnak filmet, vagy bukás lesz a darab. Akkor nagyon gyakran nem az egészséges részükbe ülnek át, azt mondják, hogy „Na, hú, most át kell gondolnom. Tényleg, ezt nem csináltam jól. Na, erre a szerepemre nem vagyok büszke.” Hanem azt mondja „”Ez egyszerűen elviselhetetlen, én akkor élem meg egyensúlyban magam, hogyha siker van és taps van.” És átül a függő részébe, ami szintén egy diszfunkcionális énrész, és addig-addig iszik, ameddig esetleg kap majd egy szerepet, akkor ott megint sikeres lesz. (53:25)

Akkor egy kicsit itt a felnőtt részében ül. „Haaajj!” Csinálnak neki csillagot. (Büszkén áll – szerk.) És egész jól van… estig. Ugye, és este azt mondja „Tessék, ennyi volt. Hát a Tom Hanksnél sokkal többen voltak, jobb volt a kritikája, most olvasgatom. Igen… hát a Bruce Willisnél meg… sz’al ahhoz képest ez csak egy csillag. Egészen gagyi ez itt. És különben is, a szélén van. Bezzeg… Celine Dion, ő középen van.” Tudom, hogy ő nem egy színész, ugye? Nem baj, ezt még tanulom. És még aznap este átül ide (6). Tehát az is lehet, hogy egész keveset van a felnőtt énrészében, innen oda (5-6) ücsörög. De ez még mindig nagyon egyszerű, csak próbálom… na, mutogatni. Mindig úgy csinálom, hogy ahol befejeztem, onnan kezdem. Azt mondja. Hmm. (54:50)

Függőség – Elhagyatott gyerek

Mondjuk ömm… „Minél többet iszom, annál elhagyatottabbnak érzem magam. Tulajdonképpen rászoktam arra, hogy egyedül iszom. Jó az, mikor egy-egy partin együtt toljuk, mert akkor az olyan cool, meg nem tűnik föl, hogy alkoholizmus, de tulajdonképpen már egyedül is iszom.” Akkor meg az elhagyatott gyerek részében van benne. Akkor mondjuk három rész, és alig van a felnőttben. De ha megkérdezzük, hogy „Ki vagy te?”, akkor azt mondja „Én egy személy vagyok, és nagyon sikeres vagyok, és nagyon szeretek bulizni, party arc vagyok, és na, ennyi.” És az idejének a nagy részét három diszfunkcionális gyermeki énrészében tölti, amivel azonosítja magát, és nehéz neki megmondani, hogy mikor felnőtt. Oké, innen megyek tovább. (55:50)

Elhanyagolt gyerek – dühös gyerek – önbántalmazó gyerek.

Mondjuk egy elhanyagoltságban, elhagyatottságban lévő gyermeki énrész, aki nem azt mondja, hogy… Na, tudjátok mit? „Én nagyon együttérző lettem azokkal a gyerekekkel, akiket a szüleik, a szüleik elhagytak, nagyon együttérző lettem. Úgyhogy én elmegyek most egy ilyen helyre dolgozni, mert én nagyon meg tudom érteni, meg átérzem, hogy ez milyen. De annyira jó lenne úgy felnőttként valamit csinálni értük. Fogok is. Nagyon, a szívügyem, hogy velük mi lesz.” Ugye akkor ebből a sebzett részből át tud ülni egy felnőtt részbe, és akkor lesz jó segítő, ha pontosan tudja a saját érintettségét, akkor lesz jó segítő. ha csak érintett, akkor még nem lesz jó segítő, hanem lelkes segítő lesz, de jó akkor lesz, ha látja, hogy mikor ül át ő maga is oda. (56:55)

Igen ám, de ugye minden további nélkül lehet, hogy itt van az elhanyagolt gyerek rész, és az elhanyagolt gyerek rész egyszer csak ide néz. „Ajj, van itt is egy jó kis rész.” És lesz belőle egy dühös gyerek. Akkor elhanyagolt gyerek, akkor dühös gyerek, és ő tiltakozik, és kritizál, és „Ez nem lehet igaz! Ez szörnyű!” Itt (3) egy kicsit megerősödik, és utána visszajön, és itt (2) meg nagyon rosszul van. De utána, ha dühös, akkor megint megerősödik. Ugye, ott (3) megerősödik, akkor viszont majd lesz egy kis bűntudata. Ugye, hogy „Te jó ég! Ővele miért kiabált? Most miért kellett ezt ennyire durván tolni?” (57:40)

Akkor átjön ide (1), elkezdi magát bántani. Ugye, és ahogy bántja magát „Semmire sem vagyok jó…”, visszaül a magányos gyerekbe. „Semmire nem vagyok jó, nem csoda, hogy egyedül vagyok, nem is szeretnek. Alig van már kapcsolatom, mert minden, mindent, kicsinálok mindenkit. Mert ugye nem is vagyok jó. (Feri visszaül az 1-es székre – szerk.) Nem tudok leülni rendesen egy székre. Persze, hogy magányos vagyok. Lehet, hogy ez mindig így is lesz, mert nem is érdemlem meg. Hát egy olyan a természetem…” Halljátok? „Hát olyan a természetem…” Nem az ő természete olyan, hanem így működik a haragos sérült gyerek. Oké. Hehh. Érdekes ez? „Igen.” Érdekes? Még mondjak egy párat? Jó, mert van bennem egy bizonytalanság, hogy, hogy…. igen. Tessék? Nah, gyerünk tovább! Ja, a dühös gyereknél hagytam abba. Igen. Következő. Aha. (58:50)

Dühös gyerek – önbántalmazó gyerek – függőség.

Igen, pont, milyen érdekes… A dühös gyerekből pedig nyilván sok konfliktusa támad, ezt az előbb tulajdonképpen meg is mutattam, nagyon könnyű átülni ide (1), és akkor egy önbántalmazó gyerekben befejezni. Dühös gyerek, önbántalmazó gyerek. Az agresszió, ami ott (3) megjelenik, akkor előbb-utóbb maga ellen fordítja. „Hát, de nem is érdemlek jobbat. Tulajdonképpen mindegy, akkor legalább iszom. Nem? Hát nem? Akkor legalább jól fogom magam érezni. Akkor legalább fütyülök az egészre.” Mert mikor agresszív vagyok, akkor dgg-dgg-dgg, dobog a szívem, elegem van ebből. Ott (1) meg pocsékul érzem magam. „Akkor legalább iszom. Ennyi. Jöttök?” Na, gyerünk! Következő! Hol hagytam abba? (59:50)

Önbántalmazó gyerek – alkalmazkodó önvédelmező gyerek.

Aha. Hehh. Van bennem egy önbántalmazó gyerek, és az önbántalmazó gyerekből nem átülök a felnőtt székbe, és azt mondom „Eldöntöttem, hogy abbahagyom saját magam bántalmazását. Ez kifejezetten nagyon-nagyon-nagyon nehéz lesz nekem.” Tudjátok, hogy eltávolodni ezektől a sérült gyermeki részektől annyira nehéz tud lenni, hogy egészen halálfélelmünk is lehet. Hiszen én úgy élem meg, hogy én az (1) vagyok. Hát ha én úgy élem meg, hogy ami a szívemen, a számon, én ilyen vagyok… Ha úgy élem meg, hogy én senki vagyok, ha úgy élem meg, hogy nem kellek senkinek, és ezt elhagyom, akkor ki marad? Ezért jelenik meg egy… akár halálfélelem, egy identitás vesztés. Akkor azt se tudom, ki marad. Hogy egyáltalán van ez a szék? Van ez…? Nem könnyű onnan (1) átülni ide (7). Néha nagyon jó itt lenni, és egy kicsit kifújom magam, és azt mondom „Jaj, de jó! Világosan látom. Jaj de jó, tényleg így van. Hú, húú, ez az előző két kedd ez jó, jó, ezt most értem. Csak mi van ez után? Ú, most mi van ez után? Hú, nem, nem, hát szóval ezután… Én ezzel sem tudok mit kezdeni, hiába, jó volt az a két kedd, de hát…” (61:30)

Tudjátok, itt egy nagyon sajátos élményünk lesz, valamiféle énazonosság. De ez egy sérült énrész, és sérült énazonosságom lesz, nem önazonosságom. Oké ez. Na most. Hol tartok? Ja, igen. Itt vagyok, önbántalmazó, de már annyit bántottam magam, nem esik jól. És innen, amikor egy kapcsolatba kerülök, akkor természetesen nem a szabad részembe megyek, hanem az alkalmazkodóba. Akkor az önbántalmazó gyerek összefog az alkalmazkodó gyerekkel, és megbeszélik, hogy „Na, hogyha talán hosszan tűrök, akkor talán megváltozik.” Akkor lesz egy belső dialógus, szólok az önbántalmazó gyereknek. „Te, figyelj! Tulajdonképpen nem, nem annyira rossz ember. Nem, látom, hogy te sírsz meg zokogsz, meg téged megvert tegnap – ugye most a férjéről beszél – de hidd el, hogy de csak azért, mert ideges volt. Érted? Csak azért, mert ideges volt. Tulajdonképpen fölidegelted, nem?” (62:40)

Akkor megszólal az önbántalmazó rész: „Hát igen, lehet, hogy én vagyok a hibás. Hát tényleg, a főnökét nem szokta megverni. Akkor, akkor lehet, hogy tényleg, tényleg, hát fölidegeltem, fölidegeltem.” Ugye, és akkor ránézek az alkalmazkodóra, ő bólint „Igen, igen. Tényleg, igazad van. Te hogy csinálnád? Mert te valamit sokkal jobban tudsz, mint én. Lehet, hogy akkor el tudom kerülni a verést? – Persze, persze. Te csak fogd be a szád. Te csak hallgass, hallgass. Na… érted, hát kell neked a verés? – Nem kell. Jó ember…!” (63:20)

Majd pedig, amikor annyira szörnyű az élet, akkor meg átülök ide (6). Ugye, és akkor lesz egy zugivó nő. Hmm. Vagy egy olyan nő… Biztos, ha ti voltatok már anyaotthonban, vagy esetleg beszélgettetek… Régen úgy mondták, állami nevelőintézet, régen így mondták. Ezeknek a fiatal embereknek néha vannak grandiózus fantáziái. Ugye, hogy ő majd szupersztár lesz, nagyon, ő megcsinálja. És akkor mondjuk alkoholbetegként végzi. Szinte alig ült itt, az egészséges részénél. Oké. Hol, hol vagyok? Ja, itt vagyok: alkalmazkodó gyerek rész. (64:20)

Alkalmazkodó gyerek – traumatizált gyerek.

Na most én az alkalmazkodó gyerek részemben vagyok, innen egyetlen lépés a traumatizált gyerek. Ugye alkalmazkodom, és „Végül olyasmit csinálnak meg velem, ami, ami… Hát akkor le is fagyok. Hát ott… igen, de nem is lehet mit tenni.” Ha néha olvastok bűnügyi krónikákat, abban meg szokták kérdezni a kriminálpszichológust, miért lehetséges az, hogy egy feleség, akit krónikusan bántalmaznak, egészen odáig hagyja a bántalmazást, míg agyonütik. Hogy de ez hogyan lehetséges? Például úgy, hogy van egy alkalmazkodó része, ő összefog az önbántalmazóval. Azt mondja „Meg is érdemled.” Amikor az utolsó pillanat lenne, hogy valamit csináljon, és ő megmeneküljön, vagy kimenekítse magát, akkor viszont a traumatizált gyerek részében találja magát, aki már tényleg lefagy, és tényleg semmit nem tud csinálni magáért. (65:30)

Ezért például szexuális bántalmazásnál, mikor elkezdi valaki ezt az okoskodást, hogy „Nem tiltakozott.” Hát egy traumatizált személy hogyan tiltakozzon, mikor a belső önszerveződése leállt, és ennek nyomán a külső önszerveződés is leáll? Ő hogy, hogyan? Akármilyen furcsán is hangzik, például eszébe se jut. Az nem azért van, mert tulajdonképpen neki is jó volt. Ugye, ismeritek ezeket a szövegeket? Hanem hát traumatizálódott, meg sem tud szólalni. Óh. Ezért, tudjátok mi? Most ide ülök, ez egy másik dolog. Óriási nagy dolog, hogy már vannak mentálhigiénés bírók. Képzeljétek! Micsoda nagy dolog, mentálhigiénés (Egészségedre!) bírók. Igen, itt voltam a traumatizáltnál. Ugye, elhanyagolt, bántalmazott, traumatizált. (66:45)

Traumatizált gyerek – grandiózus önvédelmező gyerek: – Adolf Hitler.

Na most, traumatizált gyerek, ez is egy klasszikus fölállás, és utána amikor éppen nem a traumatizált részében van, akkor átül a grandiózusba. Például őt úgy hívják, hogy Adolf Hitler. Az Adolf Hitler gyerekkorában nagyon súlyosan az apja által bántalmazott személy volt, az anyja pedig nem védte meg, hanem elhanyagolta. Adolf Hitler pedig a bántalmazott gyermeki részéből átült a grandiózus gyermeki részébe. Majd pedig kooperált a dühös gyerek részével, és ebből lett egy világháború. Nem ebből lett, nyilván, hanem… Hú, erről akarok… Majd most már nem fogok tudni. Hogy… (67:45)

Szeretném a megfontolásainkat, amit az egyes emberről teszek kulturális összefüggésbe helyezni. Ugye, mert most ebben az évben állandóan összefüggéseket is szeretnénk látni. Tehát nem csak mélyfúrni, hanem összefüggéseket. Tehát ezt nem egy ember csinálja. Hogy működik… na. Igen, és akkor az utolsó… Csúszik le a nadrágom. A felnőttnek lecsúszik a nadrágja. Hííí! (68:15)

Grandiózus önvédelmező gyerek – dühös gyerek.

Van a grandiózus… A grandiózusból átülök a dühösbe, úgy is hívhatnak, hogy Donald Trump. Akkor mindig innen-oda, egyébként pedig rajzfilmeket nézek 4-6-8 órán keresztül. Mert ilyenkor az elhanyagolt gyerek azt mondja „Akkor is rajzfilmet fogok nézni, mert most már nézhetek amennyit akarok.” (68:50)

Szóval ezek a fölállások egyáltalán nem csak egyéni élettörténetünket érintő jelenségek, hanem az egész világtörténelmet érintik. Akkor ugye erre szokták mondani: „Hogy, hogy nem látták előre? Miért nem voltak józanok? Hogy történhetett ez meg?” Ezért. Mert nem csak ő, meg ő, meg ő, akiket most kiemeltünk, tudnak egyik sérült gyermek részükből a másikba menni, hanem mi is. Amikor ez összeáll egy rendszerré, akkor történnek világháborúk. Erről szeretnék majd legközelebb beszélni, hogy most kinyitnánk a megfontolásokat, hogyan történik, amikor rendszer szinten kezd mindez működni. És… na. (69:40)

Bejelentés

Egy bejelentést szeretnék tenni. Fontos bejelentés, komoly bejelentés, mmm, szomorú is, meg mmm… A keddeket abba fogom hagyni. December 31. Arra jutottam, hogy ez az év, ez az év az utolsó év. Tehát még két hónapot leszünk így, hogy valami témát veszünk, és aztán szeptembertől visszatérnénk. Az lett az ötletem, hogy van körülbelül 12-13 előadás, amit a 20 évből kristályosít… vagy 17, vagy 18. Egymás után megtartanék 12 előadást teljesen különböző témákból, amik olyan igazán kikristályosodott, letisztult előadások. Az egyfajta, hát nem is tudom, egy ilyen összefoglalás, vagy jutalomjáték, vagy valami ilyesmi. Pont van annyi ilyen előadás, hogy akkor az befejeződik december végére, és utána nagykorúnak nyilvánítom magunkat, mert pont 18 éve csináltuk. És akkor már itt ülünk a felnőtt széken. (70:50)

Mondanék pár mondatot a hátteréről. Az egyik, hogy elfáradtam, egyszerűen elfáradtam. Ahogy Ausztráliában jöttem-mentem a koalák és a kenguruk között, arra gondoltam, hogy minden gondolkozás nélkül itt maradnék minimum 3 hónapra. Szeretek lenni veletek, meg másokkal, szeretek egy csomó mindent csinálni. De én úgy itt maradnék, de úgy, meg se kellene fontolni, annyira tudom, hogy itt kéne lennem. Nem pont itt, hanem… Na, ez az egyik, egyszerűen elfáradtam. (71:30)

A másik, amikor elkezdtük a keddeket, akkor az úgy nézett ki, hogy volt egy felnőtt hittan órám, volt egy ifi hittan órám, volt 4 45 perces órám gyerekekkel, és a KEDD. Ez volt az életem. Tehát a KEDD-re vittem oda mindent. Semmi más nem volt, hanem volt a KEDD. És akkor a KEDD, és egy héten keresztül a KEDD, a KEDD. Most meg az a helyzet, hogy évente van körülbelül 230-240 előadásom. És… hát ezt nem bírom már jól csinálni, egyszerűen nem tudom jól csinálni. Az lett a benyomásom, most már több éve küzdök ezzel, hogy ez már nem olyan jó. Ez teljesen ellentmond az énképemnek. Átülök a grandiózus székre: „Vagy jól, vagy sehogy.” Egyszerűen muszáj jól csinálni. Nem, utálok valamit nem jól csinálni. Tehát szeretném jól csinálni. Mert, mert az egy más dolog, mint hogyha rosszul csinálom a jót. Nekem nem jó, ha a jót rosszul csinálom, de ez persze szubjektív. (72:45)

Ide tartozik még, ez egy záró gondolat, és aztán, na… Hogy, hogy… egyébként meg van egy olyan… hát ez egy ilyen arc poeticám, vagy meggyőződésem, hogy tudjátok, van az a kép a 99 igaz, meg az 1 eltévedt. S akkor én úgy látom magunkat, beleértve magamat is, hogy mi a 99 eltévedt és 1 igaz képletében vagyunk körülbelül. Az 1 igaz jelentkezzen, majd szívesen megismerkedek vele. És hogy énnekem nem az a dolgom, hogy az egy igazzal legyek, hanem hogy a 99-cel, akiről azt se tudom, hol van. De az az érdekes, hogy nagyjából tudom, mert mindenhol, országszerte. (73:40)

Ezért mikor járom az országot, meg a nagy Magyarország, meg… akkor olyan helyekre tudok eljutni, csak egy élményemet mondom. Elmentem egy hegyi kicsi faluba. A hegyi kicsi falu, művelődési ház. Most a művelődési ház akkora volt, mint ez a dobogó. Kijött elém egy hölgy, ültek legalább 25-en bent. Kérdeztem „Ajj, szerbusz! Te vagy a művház vezető? – Igen, én vagyok a művház vezető, meg a polgármester, meg az orvos. Feri, ez egy kicsi falu, itt a hegy tetején. De tulajdonképpen én vagyok az egyetlen egyetemet végzett a faluban, és én innen származom, végeztem egy egyetemet, meg akkor még ráképződtem, és arra gondoltam, hogyha ide senki nem jön vissza, akkor ez a falu el fog néptelenedni. Még akkor 5-10 évig itt lesz, még mindig lesz asszony, aki a szőlőt megmetszi, meg megkapálja a cuclimuclit, de hát aztán ennek itt vége. Arra gondoltam, hogy én visszajövök. Tulajdonképpen, hát… úgy minden én vagyok, ami így, hogy akkor ki ez, meg ki az.” Életem egyik legjobb előadása volt, mert ilyenkor az a benyomásom, na az tuti, hogy nekem itt lennem kell. (75:00)

Tudjátok, ez akármilyen furcsa is, egy picit ti lettetek már az igazak. Hogy látlak benneteket 5 éve, 10 éve, ti vagytok az igazak. Ti már jó helyen vagytok, ti tudjátok már. És hogy ezért valahogy a szívem oda húz, ahol, ahol fogalmuk sincs róla, gőzük sincs róla. Hogy, hogy egy picit nekem inkább ott van a helyem. Ezt sose gondoltam volna, hogy előbb-utóbb ti lesztek az igazak, mert úgy kezdtük, hogy „Naaa! Naaa!” (75:35)

De csomó új tervünk van. Tehát ez nem azt jelenti, hogy akkor most vége van. Minek van vége? Szeretnénk a YouTube-on elindítani egy csatornát, hiszen rengeteg fölvételünk van, és szeretnénk tematikusan is, meg egyébként is jól anyagokat fölrakni. Úgy, hogy azt talán jobban is tudjátok majd használni, mintha csak hanganyag van. Ezeket jól megvagdosni, klasszul megcsinálni. Ez az egyik tervünk, és azon kívül vannak még jó ötleteink. (76:10)

Gondoltam, hogyha ez most megérlelődött, akkor mondom. Hát most akkor minek várjunk, akkor van két hónap, én is úgy vagyok, hogy na, két hónap. És akkor utána lesz a szeptembertől, azt fogjátok majd látni. Nagyon pontosan dátum és előadás cím ott lesz, tik-tik-tik, minden nagyon pontosan látható lesz. És aztán… jön a télapó, aki egy kicsit le van körözve a nyúl által, de azért… Nagyon köszönöm a figyelmet! És akkor egy hét múlva találkozhatunk. (taps – szerk.) (76:50)