Jn 20,19-31 - Húsvét 2. vasárnapja, az isteni irgalmasság vasárnapja

„Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet!”

Olvasmány (ApCsel 4,32-35)

Azokban a napokban: A hívő sokaság egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, hanem mindenük közös volt. Az apostolok nagy erővel tanúsították Urunk, Jézus feltámadását, és mindnyájan bővelkedtek a kegyelemben. Nem akadt köztük szűkölködő, mert akinek földje vagy háza volt, eladta, és az érte kapott pénzt elhozta, az apostolok lába elé tette, és szétosztották mindenkinek, szükségéhez mérten.

Szentlecke (1Jn 5,1-6)

Testvéreim! Mindenki, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, az Isten szülötte; aki pedig a szülőt szereti, szereti a szülöttét is. Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük az Istent, és eleget teszünk parancsainak. Mert az az Isten iránti szeretet, hogy megtartjuk parancsait. Parancsai nem nehezek. Mert mindenki, aki az Istentől született, legyőzi a világot. És ez a győzelem – győzelem a világ fölött! – a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia? Ő az, aki víz és vér által jött, Jézus Krisztus. Nem csupán víz által, hanem víz és vér által. És a Lélek tesz tanúságot róla, mert a Lélek igazság.

Evangélium (Jn 20,19-31)

Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem?” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.

Vasárnapi beszéd

Nagyszombaton különösen is, és nagyon hangsúlyosan, de persze húsvétvasárnap is ahogy behozzuk a húsvéti gyertyát, miután ünnepélyesen meggyújtottuk, s úgy fény születik itt a templomban, abban a hitben, hogy valahogy ez a világban is megszületik. Tulajdonképpen milyen jól esik nekünk ünnepelni azt, hogy megjelent a Világ Világossága. Hogy „Íme, a Világ Világossága!” Mostantól kezdve tudjuk, hogy ezen a világon, ezen a földön már nem uralkodhat a sötétség, mert föltámadt a Világ Világossága.

Eltelt egy hét, és mindez most még sokkal személyesebbé válik. Mégpedig azért, mert például a mai ünnepen ezt, ahogyan megüljük az örömünket, hogy „A Világ Világossága!”, most már sokkal inkább így mondhatjuk, hogy „az én Világosságom”. Hogy egy hét alatt eljut oda a liturgia, hogy a Világ Világosságának az ünnepléséből tulajdonképpen megszületik-e bennem az, hogy amikor Jézusra gondolok, vagy amikor őt elképzelem magam előtt, vagy éppen beszélgetek vele, hogy akkor meg tudom-e őt úgy szólítani, hogy „én Világosságom”? Mert amikor Tamás azt mondja, miután az oldalába tette a kezét, és érintette a sebét, hogy „Én Uram, én Istenem!”, az tulajdonképpen azt jelenti „Jézus, én Világosságom!” Mit jelent számunkra ez, hogy ki tudjuk és ki merjük mondani, vagy hogy az öröm kimondatja velünk, hogy „Én Világosságom!” És hogy mindez, hogy valaki, aki azt mondja „Én nem hiszem.”, eljut oda, hogy „Én Világosságom!”

Min múlott ez? Azon, hogy Jézus megállt ott köztük, és azt mondta „Nézzétek meg a kezemet! Most ha nem elég, hogy megnézitek a sebemet, akkor gyertek, fogjátok meg!” Erről szeretnék most beszélni, hogy milyen, tulajdonképpen milyen egyszerre megrendítő, és milyen világosságot hozó és elgondolkodtató, és érzéseket fakasztó bennünk az, hogy Jézus amikor megmutatja a sebeit, akkor tulajdonképpen, hát ezek nem bűnjelek. Jézus nem úgy mutatja meg a sebeit, hogy „Látjátok, mit csináltak?! Na most akkor kezdetét veszi a…!” Hát erről aztán éppen végképp szó sincsen. Hanem amikor megmutatja a kezét, a lábát és az oldalát, akkor pont nem bűnjeleket mutat. Hanem miért mutatja ezeket? Mert azt akarja mondani és mutatni a tanítványainak, hogy „Látjátok? Én vagyok. Én vagyok. Gyertek egészen közel! Ha muszáj, akkor nyúljatok bele a testembe, és láttások, én vagyok!”

Olyan érdekes a mi emberi világunk, hogy tulajdonképpen mi mindannyian sebesültek vagyunk. Kétség kívül az élet mindenkit megkaristol, megkaszabol. Néha magunkat is kaszaboljuk kétség kívül. Szóval adunk és kapunk, és most, hogy itt ülünk, nincs köztünk senki, akinek ne lennének sebei; kinek itt, kinek ott. Valahogy az emberi világunkban mégis csak ahogy éppen a sebeink érintkeznek egymással, de szívesen mondanánk oda a másiknak, mert nem esik ez nekünk olyan jól, hogy „Gyógyulj már meg!” Ez persze elég elegáns, és olyan jóindulatú mondatnak is tűnik, de valójában nem ez van benne, hanem az, hogy „Legyél már normális! Legyél már könnyebben elviselhető! Hát legyél már egy kicsit ilyen-olyan!”

Tulajdonképpen itt vagyunk a saját sebeinkkel, és ahogy találkozunk ezekkel a sebekkel, akkor olyan szívesen – mintha ezek bűnjelek lennének – úgy megkapirgáljuk egy kicsit egymást, azt mondjuk „Látod, milyen vagy? Na, neked kéne megváltozni!” De nagy dolog, hogy amikor Jézus elénk áll a sebeivel, akkor nem azt mondja, hogy „Ez bűnjel!”, hanem azt mondja „Ez vagyok én.” Milyen nagy dolog, hogy megengedi nekünk, hogy egészen közel menjünk hozzá, és a sebekre ne mint bűnjelre tekintsünk. Hogy aztán kissé hátra húzódva, mert talán szaga is van, azt mondjuk, hogy „Menj, gyógyítsd magad!” Hanem hogy fölismerjük, hogy tulajdonképpen „Ja, ez vagy te. Nem csak ez vagy te, de most látom a sebidet, és a sebeiden keresztül de nagyon tudom, ez, ó, hát te vagy.”

Ezért valahogyan húsvét ünnepe fölszólít bennünket arra, vagy megnyitja a szemünket talán még inkább, világosságot hoz ide, hogy mikor meglátjuk egymás sebeit, márpedig meglátjuk, elég jó szemünk van. Hogy akkor az ne bűnjel legyen, amire úgy rá tudunk pirítani, hanem valahogy egy rácsodálkozás „Híí!” Mindazok, akiktől én egy kicsit is tanultam azt, hogy hogyan érdemes egy másik emberrel lenni, sosem mondták azt, hogy dörögjünk rá egy másikra, hogy „Gyógyulj már meg!”, hanem valahogy azt mondták, hogy kétség kívül néha az emberi világban a sebeink úgy találkoznak egymással, hogy annyira tudunk, annyira tudunk irritálódni – hiszen az ott fáj, nagyon érzékeny – hogy egészen kicsi érintéstől is „Áááá!!” És hogy tulajdonképpen nem valami gyógyelixírre van szükségünk, valami csodapatikára, hanem tapintatra. Annak a fölismerésére, hogy „Igen, na ez vagy te, ez meg én vagyok, itt, meg itt, meg itt.” Ahhoz, hogy együtt tudjunk élni, valamiféle nagyfokú tapintatra van szükségünk, és ez a fajta tapintat vezet el oda, hogy tulajdonképpen az élet ne a sebeinkről szóljon.

A második gondolat így szól. Mikor Jézus megmutatja a sebeit, ezt nem azért teszi, hogy innentől kezdve mással se törődjünk mi vagy ők, mint a sebek. Szó sincs róla. Hallottam egy beszámolót egy férfiről, több mint 10 évet töltött börtönben. Természetesen igazságtalanul börtönözték be, ott súlyosan megkínozták, a 10 év zömét magánzárkában töltötte. Tulajdonképpen hallucinációi lettek, és majdnem elvesztette az eszét. Ahogyan ez megtörtént… (Telefoncsörgés – szerk.) Milyen… Látjátok, ez egy seb. Annak a jele, hogy… „Hát elfelejtettem kikapcsolni.” Milyen érdekes, hogy megjelenik egy seb most a templomban, ugye, az nem gyógyul meg rögtön. Nem, az úgy van. És hogy az ösztönös emberi reakciónk, hogy „Gyógyulj már meg!” De tulajdonképpen pont erről beszélek. Na most visszatérek ehhez a férfihez. (Újra csörög a telefon – szerk.)

Ugye, ez a férfi 10 évet volt börtönben. Ott tartok, hogy az idő nagyobb részét magánzárkában, és hogy nem őrült meg teljesen, az tulajdonképpen a beszámolója révén annak köszönhető, hogy összebarátkozott két patkánnyal, és ezt a két patkányt etette. Ezek odaszoktak hozzá, és ez segített neki abban, hogy ne őrüljön meg. Most már kint van, és látszólag semmi nem tapasztalható ebből, egy egészséges férfi. Kérdezte őt a riporter, hogy hogyan hordozza a múltját, mi van ezekkel a sebekkel? Azt mondja, hogy mikor kikerült a börtönből, akkor nap nap után rengeteget törődött ezekkel a sebekkel, és természetszerűen kellett sokat gyógyulnia. De aztán volt egy pont, amikor a következőt ismerte föl. „Ezek a sebek teljesen soha nem fognak meggyógyulni. Most el kell döntenem, hogy a hátralévő életemet a sebeimmel töltöm, vagy a fejlődésemmel. Amikor már foglalkoztam eleget a sebeimmel, úgy döntöttem, hogy most már a fejlődéssel szeretnék foglalkozni, és nem is csak a sajátommal. Az életem sokkal többet ér, mint hogy semmi mást ne tegyek, mint hogy ez a seb, vagy az a seb.”

Ez a gondolat tehát így szól. Gyógyítgassuk magunkat, amennyire csak szükségünk van. De aztán lehet, hogy jön egy áldott pillanat, és fölismerjük, hogy azért az egész életünket nem érdemes ezzel eltölteni. Mert tényleg van olyan seb, ami sosem gyógyul be, és hogy az életem többet ér annál, mint hogy minden időmet és energiámat a sebeimre fordítsam.

Amikor Jézus mutatja a sebeit, azért nemde, mikor azt mondja „Békesség nektek!”, van egy nagyszerű lehetőségünk, hogy látva őt, tulajdonképpen fölismerem azt, hogy „De érdekes! Lehet, hogy a kezem sebes, de azért meg tudom fogni a kezed. Lehet, hogy a karom sebes, de attól még meg tudlak ölelni. Lehet, hogy sebes a lábam, de oda tudok hozzád menni. Lehet, hogy sebes a szívem, de azért tudok veled együttérezni.” Milyen szép az élet, hogy sebes karral lehet ölelni, sebes szívvel lehet szeretni, sebes lábal oda lehet menni valakihez. Hogy a seb ennek nem akadálya. Nemde milyen fölemelő tud lenni, látok valakit, akinek sebes a keze, és fogja az enyémet. Ó, még a sebes kezével is, pedig biztos fáj neki. Amikor valaki sebes lábbal elém jön? Hahh! Valaki a sebes szívével együttérez? Fff!

De nagy lehetőségünk, hogy éppen sebes karral, sebes szívvel, sebes lábbal is thííí…! Tamás eljut oda, hogy „Én Világosságom!” Hogy van, amikor a sebeinket valamiféle gyógyító fény átjárja, és ebben a fényben a sebeink másképpen tűnnek föl. Többé nem bűnjelek, hanem azt mutatják „Itt vagyok. Én vagyok.”

Egyszer egy lélektani szakembert arról kérdezték, hogyan fogalmazza meg, mi a különbség a kisfiú meg a felnőtt férfi között. Két dolgot mondott. Az egyik: a kisfiút a felnőtt férfitől az különbözteti meg, hogy a felnőtt férfi, ha megkérdezik, kiért vagy miért él, akkor erre nagyon egyszerű válaszokat tud adni. A másik különbség pedig az, hogy a felnőtt férfi testét hegek borítják. Amikor valaki éli az életet, és az életben megsebződik, akkor a heg nem bűnjel, hanem arról árulkodik, hogy kikért élek, hogy kiért voltam hajlandó azt is megtenni, hogy megsebződjek. Ezért de nagy dolog lenne az életünk végén, lennének sebeink. Ez azt jelenti, hogy nem akartuk megúszni. Hogy amikor az életünk végén mi is fölmegyünk a Mennyei Atyához, akkor a sebeink arról tanúskodnak, hogy valakikért éltünk, hogy volt miért és kikért élnünk, és ez látszik is rajtunk. Tehát a seb nem bűnjel, hanem oly beszédesen beszél arról, hogy hogyan érdemes élni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )