A szándékos vakság társadalmi vetületei.

Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Szándékos vakság

Ismétlés

A szándékos vakság jellemzői

Az öt szék, hát már kívülről tudjuk, miről is szól. Alap témánk a szándékos vakság. A szándékos vakság kapcsán csak gyorsan elsorolom nektek, hogy… Ez be fog már nektek vésődni, remélem. Szándékos vakság, (1) mindig van egy közkeletű hiedelem, (2) a közkeletű hiedelemhez kapcsolódik valamilyen érzés vagy érzelem, ami azt fölerősíti, megerősíti. Azután (3) az ezzel összefüggésben lévő pozitív énkép, hogy ez így teljesen oké, és én is oké vagyok hiedelmestül együtt, és érzésesen együtt. (4) Azután pedig hogy bár megjelennek az ezzel szemben lévő adatok, számok, tények, igazságok és realitások, ezekről nem veszek tudomást, és éppen ezért (5) az igazság ismerete nem hoz változást. Ez a szándékos vakság tünetegyüttese. (01:05)

A szándékos vakság okai

Így kezdtünk el aztán arról beszélni, hogy rendben van, hogyha ez érinti az egyes embert, a társkapcsolatot, a családot, a cégeket, az intézményeket, a csoportokat, a közösséget, a társadalmakat és az egész emberiséget – márpedig éppen pusztán csak erről van szó. Hogy akkor mi ennek az oka, hát ez hogyan lehetséges? Hogy lehetséges, hogy vakon tudunk élni? Ezért elkezdtünk beszélni az okokról. Az okoknál, most nem akarom ddd-ddggg elsorolni, de kétség kívül egy világos alap dilemmát ismertünk föl. Ez pedig, hogy a vaksággal nem egyszer biztonságérzet jár együtt, a látással pedig szorongás. Ilyen egyszerű is tud lenni, hogyha a lényegét akarjuk megragadni. (01:55)

Ezért látjuk azt, hogy valamiképpen a gyógyulásunknak, vagy a fejlődésünknek az útja az egy olyan folyamatban írható le, hogy az első állomás az, hogy kétség kívül nem látunk, még fönntartjuk a hiedelmünket, a hiedelmeinket, a közkeletű téveszméinket, amiben egymást is jól megerősítjük. Majd ahogy ezt fönntartjuk, ehhez kapcsolódik… Nem ragozom el. Hanem itt (1) vagyok, és azt mondom „Tulajdonképpen jól esik nem látni, a realitásokat figyelmen kívül hagyom, elegánsan az igazságot inkább lesöpröm, mert „Igaz, hogy sötét van, de legalább jól vagyok. Igaz, hogy sötét van, de legalább nem szorongok. Igaz, hogy sötét van, de legalább föl tudok kelni, tudom vinni az életet, legalább ahh!” Ehe! (02:45)

Második lépés, amit mindenképp szeretnénk elkerülni. Ez pedig az, hogy valahogy a realitás, az igazság vagy az élet minduntalan bekopog. Tik-tik-tik-tik. És erőnek erejével próbáljuk fönntartani a sötétséget, mégpedig azért, hogy ne kelljen szoronganunk, ne kelljen rosszul lenni, ne kelljen félnünk, ne kelljen aggódnunk, ne kelljen bizonytalannak lennünk. Valahogy hadd vigyük már az életet. Ezért fönntartjuk a sötétséget, de kétség kívül elkezdjük elveszteni a jóllétünket. Valahogyan akarva-akaratlanul a kulcslyukon és a küszöb alatt, és mindenhonnan egyszer csak kezdjük már nem annyira jól érezni magunkat. De még sötét van, de már nem is érezzük magunkat jól. Na ez a legpusztítóbb. Persze, hogy ilyenkor azt mondjuk „Itt legalább jól voltam.” Ezért fölelevenedik bennünk egy nem tudatos elhárító mechanizmus. Tudjátok, vagy így mondja a szakirodalom, hogy elhárító mechanizmus, vagy úgy, hogy önvédelmi mechanizmus. Mit jelent ez? A két kifejezés nagyon jó. (03:50)

Az egyik, hogy elhárítok valamit a realitásból, valamilyen tartalmat. Azért hárítom el, hogy ez alapján megvédjem magam idebent, a szubjektv valóságomat. Hogy ne essek kétségbe, ne menjek tönkre, ne legyek reményvesztett, ne hulljak depresszióba. Hahh! Tehát nem egyszer itt, amikor kezd a sötétség mellett a rosszullét is erőt venni rajtunk, akkor tulajdonképpen nagyon érthető, hogy nem abba (A világosság felé – szerk.) az irányba megyünk, hanem szeretnénk ide visszajönni. És a lelkünk is segít, nem is kértük és segít. Mégpedig fölerősödik a tagadás. Ugye a tagadás egy klasszikus énvédő, vagy elhárító mechanizmus. Gyerekkorban kezdjük el alkalmazni, tehát nem tudatos, a lelkünk próbál segíteni nekünk, hogy ne legyen idebent nagyon vacak. Mert egy kisgyerek vagyok, és akkor hogyan éljem az életet, hogyha rám omlik a realitás. Tehát tulajdonképpen ez a tagadás segítségére van az emberi személynek egy ideig. De ugye mi itt felnőttként ülünk, és ezért nagyon izgalmas, hogy rálátunk arra, hogy gyerekként nem egyszer ösztönösen is fordultunk, de még inkább mondhatnánk azt, hogy maga az elhárító mechanizmus fordult felénk, és a tagadással tudtuk magunkat védeni. De ez a tagadás azután itt már szép lassan, hiszen egy felnőtt vagyok, egy tudatos vaksággá alakul. Tudattalanul kezdődik, de tudatossá válik. (05:30)

A harmadik lépés, hogy hahh, egyszer csak fölhúzzuk a rolót, és azt mondjuk „Legyen, aminek lennie kell.” Például 10 alkoholbetegből 1 egyszer csak fél évvel azután, hogy az addiktológus azt mondta neki „Nézze hölgyem! – Háháháháá! – Ön zugivó. Maga alkoholbeteg. Ön internetfüggő.” Hogy amikor ez elhangzik, onnan a legcombosabbaknak is fél év, mire ezt én magam is beismerem, fél év. Tehát fél évig vagyunk itt, hogy nem, a sötétet akarjuk, mert talán még akkor tud jó lenni. Tehát szeretném tagadni, mert talán akkor még tudok inni, és azt mondani, hogy mindenki más rossz, és talán ha iszok… Értitek, így, így. Fél év a zseniknek, hogy ezt a tagadást fölszámolják. A tagadásból akkor följön a fény, és itt azt mondom, hogy „Be kell látnom, hogy a magam erejéből nem tudok meggyógyulni, én szenvedélybeteg vagyok. Függő vagyok, vagy alkoholbeteg, vagy internetfüggő, vagy pornófüggő…” Vagy kinek mi tetszik – hogy ilyen elegánsan megengedően beszéljünk. (06:55)

Amikor valaki kimondja azt, a zsenik 10-ből 1, hogy „Igen, én ez vagyok.” Hát az egy hihetetlen, az maga a bátorságnak a csodája. Hát szobrot kéne neki emelni. Az azt jelenti, hogy beengedte a világosságot, és a tagadást mint elhárító vagy énvédelmi mechanizmust fölismerte, és fölszámolta. Gyönyörűség. Hogy mennyire nem könnyű ez az emberi személynek, tudjuk, 10 alkoholbeteg személyből 1 jut el ide. Hogy ezt kimondja, beismeri, világosságot föl. Ettől őneki sokkal rosszabb lesz, mert 15-25-35 éve tanult meg alkohollal élni, és alkohollal a szubjektív jóllétét, azt az egyensúlyát fönntartani. Háhh! Hát hiszen az alkohollal tette azt meg, hogy a hangulatzavarait ezzel kezelte, a problémás érzelmi önszabályozását az alkohollal kiegészítette. Így tudott egész normálisan működni. Aha! Most itt van, és azt mondja „Igen, jöjjön a fény!” De ebben a pillanatban akkor ebből az következik számára, hogy fölszámolta a tagadást. „Hogyha ezt így csinálom, meg fogok halni.” Ha van egy jó segítője, az azt mondja „Nézze, milyenek az ivási szokásai?” S akkor elmondja, hogy ő már reggel ráiszik, hiszen reggel remeg a keze. Reggel, akkor szinte reggel a szorongás is előveszi, egyszerűen nem jó az élet. De azért hogyha már reggel iszik, egész jól be tud melegedni. Egyáltalán be tud menni dolgozni. Még akkor kiderül 4-5-6 ismérv, és akkor azt mondja neki a segítő mondjuk, hogy „Nézze, én ismerem a szakirodalmat. Ebből adódóan én azt tudom magának mondani, ha ön az ivási szokásait így folytatja, körülbelül 2 és 5 év között fog még élni.” De ha úgy van, akkor azt mondja neki az addiktológus, hogy „Önnek 1-2 éve van.” Hát erre nem mondhatnánk azt, hogy ez nem egy szorongást keltő mondat. Hát ez rettenetesen szorongást keltő, hallani, hogy 1-2 évem van. (09:05)

Ezért itt a harmadik lépés, hogy van világosság, ámde pocsékul vagyunk. De belekapaszkodok a világosságba, és elhatározom, hogy a tagadást mint énvédő mechanizmust föl fogom számolni, ezt nem vagyok hajlandó tovább vinni. Így lesz esélyem, hogy lerakom az alkoholt, odamegyek azokhoz 1-2-3-4 év, akiket megbántottam, vagy megkárosítottam, és a bocsánatukat kérem. Közben kapaszkodok valahova, valahova fölfelé, meg az embertársaimba, és azt mondom „Nem, nem kívánkozom vissza a sötétre. Nem, én alkoholbeteg vagyok.” De közben Kovács István vagyok, és Kovács Istvánként eljutok az emberi méltóságomhoz, amit egyébként pont az alkohol fenyegetett a leginkább. Ezért kimondom, hogy „Kovács István vagyok.” Ráébredek az emberi méltóságomra, de a világosságot fönntartom, ezért mindig egy vesszőt teszek, és azt mondom „…alkoholbeteg.” Tudom, hogy nem az fenyegeti az emberi méltóságomat, hogy alkoholbeteg vagyok, hanem az, ha iszom. (10:20)

Ez egy óriási nagy dolog, mikor valaki ide elér, és azt mondja „Kovács István alkoholbeteg vagyok. Kovács István internetfüggő vagyok. Kovács István kütyüfüggő lettem.” Akkor rájön, hogy na, nem az fenyegeti a méltóságát és az életét, amiről ő ott azt gondolta, hogy igen. Hahh. Nem az, hogy ezt kimondom, hanem a függőségem. Na, most bemelegedtem, nem t’om, ti hogy vagyok? Beleizzadtam itt a világosságba. Óh! Tehát erről beszélünk, és…(10:55)

Így jutottunk el oda, hogy látjuk most a gyógyulás folyamatát. De… az egyik ok, amit megneveztünk… Hát, most lehet, hogy nem akarom ezt részletesen mondani, mert új anyag van, annyi anyag, hogy jaj-jaj, a fülemen is jön ki. De közben meg, van ez a sok mondanivalóm, és ilyenkor mindig elfog egy ilyen aggodalom vagy szorongás, hogy „Jó, jó… De ezt mondom, mondom, mondom. Kicsit olyan száraz lesz, meg talán kicsit megterhelő. Hát nem tudom, majd… mondok 1-2 viccet közben, és… Szóval. (11:30)

Az alapvető ős belső konfliktusok

Eljutottunk oda, tettem egy kis kacskaringót, hogy arról beszélünk, hogy milyen okai vannak akkor a szándékos vakság fönntartásának, egyáltalán ennek a jelenségnek, ami keresztül-kasul szövi az emberi életet különböző dimenziókban. Így az egyik ok az volt, a konfliktustól való félelem. Tehát erről tulajdonképpen most már bennfoglaltan beszéltünk. Fölkapcsolni a fényt, kimondani azt, „Alkoholbeteg vagyok, nem vagyok képes az életemet uralni. Szükségem van segítségre.” Ez egy elég durva konfliktus önmagammal. Külső-belső konfliktustól való félelem. Mégpedig azért, hogy az első széken maradhassak, és bár sötét van és büdös, de legalább biztonságban érzem magam. nem biztonságban vagyok, biztonságban érzem magam. (12:15)

Ezért kezdtünk el arról beszélni, na rendben van, de akkor hogy van az emberi személyben az, hogy ezek a szorongások és félelmek, amelyek a belső konfliktusból származnak, mit kezdtünk mi az életutunk során, mi mindannyian mit kezdtünk magzati kor, csecsemőkor, kisgyerek kor, óvodás kor – mit kezdtünk mi a törvényszerűen, a személyiségfejlődésből kivehetetlen belső konfliktusainkkal és szorongásainkkal, amelyek az emberi életet természetszerűen jellemzik? Emlékeztek, így kezdtünk el beszélni arról, és ezt most akkor nem fogom hosszan mondani, csak tik-tik-tik-dgg-dgg, na. Az első… Élvezitek a tavaszt egy kicsit? Legalább egy kicsit? Nagyon? Jól van. Jaj, akkor most kezdek megnyugodni. Jól van. Jó. Látjátok a növényeket? Halljátok a madarakat? Érzitek a bőrötökön a meleget? Jaj, jól van. Akkor még élünk. Jó, ez nagyon jó. De… na most! Tehát. (13:25)

1. Együttműködés a halállal

Az első, az első, hogy egy ős konfliktus és szorongás, kikerülhetetlen. Nem úgy van, hogy az okos kikerüli, a béna meg belehullik. Ez annak a szorongása és félelme, hogy élek, és élni akarok, de meg fogok halni. Ez a haláltól való szorongás és félelem. Úgy, ahogy egy szakértő mondja, aki csecsemőknek a lélektanával foglalkozik, hogy minden csecsemő egy túlélő, aki túlélte azt a hatalmas változást, és a saját halálát, hogy magzatként megszűnt lenni, és most már csecsemő. Minden csecsemő egy túlélő, aki egy döbbenetesen, hát oxigénhiányos és fájdalmas, szenvedésekkel teli úton keresztül születik meg. Az élet és a halál között jut át az életre, miközben megszűnik valakinek lenni, aki addig volt. Thh! (14:35)

Tehát az első ős szorongásunk és ős belső konfliktusunk ez az, hogy élni akarok, de meg fogok halni. Mi a pozitív kimenetel? Most nem mutatom tik-tik-tik, 1-2-3-4, ott a vége, ilyenkor mindig a végét mondom. Akkor kirakom a végét, jó? Hát de akkor kevés lesz a szék. Azt mondja. Tehát az első, hogy meg fogok halni. Mi lehet ennek a föloldása? Hogy fény… ez tényleg így van. Sőt, el is fognak felejteni. Négy nemzedék, már a nevemre sem emlékeznek, még a családtagok sem, ha egyáltalán lesznek még. Tehát elfogadom, hogy ez így van, és azt mondom „Na, ha meg fogok halni, akkor én a halállal együtt fogok működni.” Abból, hogy halandó vagyok, valami jót fogok kihozni. Akkor ez a dolgoknak súlyt ad, ez akkor az életemnek valamiféle minőséget biztosít, mert egyetlen és páratlan, és ráadásul rövid és mulandó. Akkor itt mindennek tétje van, akkor itt a dolgoknak valahogy méltósága lesz. Hiszen vége lesz, hiszen nem tart itt örökké, hihiii. Tehát akkor együttműködök a halállal, pozitív kimenetel. (15:45)

2. Az anya elvesztésétől való félelem.

Félek attól, hogy elveszítem a fontos személyt, a fontos személyeket. Itt a nagy ő, az első nagy ő, az édesanyám. Akkor rájövök arra, hogy az emberi kapcsolatok természete az, hogy soha senkit nem tudunk birtokolni. Olyan értelemben, ahogy félek valakinek az elvesztésétől, olyan értelemben mindenkit el fogok veszteni, mindenkit. Mégpedig azért, mert sose volt az enyém. Hogy gyerekként egy jó anya mellett, egy elég jó anya mellett átélhettem azt, hogy elég csak sírni, és elég csak mökkenni, és elég bepisilni, és máris jön valaki, és segít. Ez olyan, mint hogyha – értitek – én táncoltatnám. Mint hogyha a kezemben lenne. Nemde milyen? Hújj, a kezemben van! 1-2 évesen ezért beszélnek a gyermeki grandiozitásról. A gyerek úgy éli meg, hogy elég neki… és jön valaki, és máris. Minden úgy megy, ahogy ő akarja, hihihííí. De ahogy fölnövünk, rájövünk, hogy ezt tévesen láttuk így. Ugye, hogy a gyermeki szűk látásnak volt ez a következménye. (16:55)

Ahogy azt gondolhattuk, persze szinte gondolatok nélkül, inkább élményszinten, hogy az anyám a kezemben van, és úgy mennek a dolgok, na hát ez pont nincs így. Nem, az azért volt, mert az anyám szabadon szeretetből ezt csinálta, hogy az azért volt. Mert csinálhatott volna teljesen mást is, de ezt csinálta. Ezért hálát adunk az oxitocinért és az édesanyánkért. Ez a kettős hála ez a realitáshoz közelebb visz bennünket. Tehát a második kimenetel, hogy rájövök, hogy nem, nem, ahogy gondoltam, ahogy tán vágytam rá, hogy úgy majd én határozom ezt meg, úgy sosem lesz senki sem az enyém. Mert ami igazán gyönyörű, hogy lehetnél mással is, de velem vagy. Mondhatnád másnak is, hogy „Téged szeretlek a legjobban.”, de nekem mondod. Hát ez a gyönyörűség, nem? Nem az, hogy „Ülj ide, fiam!” Na most. Ezt egy nőnek mondta. (17:55)

3. A szüleim szeretetének elvesztésétől való félelem.

Harmadik félelem, ős konfliktus, abból fakadó szorongás, hogy na rendben van, az anya van, de a szeretetét elveszíthetem. Hogy jövök ki pozitívan? Hogy rácsodálkozom arra, hogy nem is az jelenti mármost nekem felnőtt emberként a lelkem halálát, vagy a testem halálát, hogy az anyám nem szeret. Hiszen már most felnőtt vagyok. Vagy a fontos valaki éppen ebben a pillanatban nem szeret, vagy ma nem tud úgy szeretni, ahogyan nekem jó lenne, egyszerűen azért, mert úgy hívják, hogy a férjem, és egyetlen férj sem tud úgy szeretni, ahogy a feleségének arra szüksége lenne, és egyetlen feleség sem tudja úgy szeretni a férjét, ahogy a férjének erre szüksége lenne. Látom, egy-egy hölgy mondja, hogy „De, de, azért a nőknél lehetséges.” Ezt nevezik a grandiozitás által való önvédelemnek, de erről majd később ejtek még néhány szót. (18:55)

Tehát, tehát, itt rájövök arra, hogy nem, nem, nem, felnőttként nem az tesz engem tönkre, ha valaki nem szeret, vagy nem úgy, ahogy, hanem ha én nem szeretek. Hogy a lelkem vesztét és halálát ez jelenti. Hogy én kézben tudom tartani a saját életem. A tiédet nem tudom kézben tartani, neked tudok valamit adni, de kézben tartani nem tudom. Ezért ha szeretek, megmentem magam, ha meg nem, akkor tönkre megyek. Gyerünk, megyek tovább! Na most. (19:25)

4. A büntetéstől, kritikától való félelem és szorongás.

Az attól való félelem, hogy valami kritika vagy büntetés ér. Ugye ott vagyunk, a kisgyerek, már nem csecsemő, már most kezdik neki mondani, hogy „Ide pisilhetsz, oda nem pisilsz.” Én például az átmeneti időszakban emlékszem, hát a családi legendárium, hogy milyen jól esett a nagymamánál, mert ott több hely volt. Mikor a nagymamám éppen valahol volt, szerintem éppen paprikás krumplit főzhetett virslivel. Ez az alap élményem, hogy nálunk paprikás krumpli van, reszelt krumpli. Nem tudom, hogy ez nálatok hogy… Nem, nem vág… reszelt. Hát na. Reszelt krumpli, paprikás krumpli. Tudjátok, az a klasszikus paradicsomkonzerves buli. Megvan még? Nem, vala…. jó, tehát paprikás krumpli és két darab virsli. Ez az ős élményem az étkezésről. Egyébként finom… volt. Tehát paprikás krumplit csinálhatott az én nagymamám, mert a szüleim nem voltak otthon, és virslit, és én pedig ugye ott, egyáltalán hogy van ilyen hogy jó vagy rossz, ennek a határán létezve arra gondoltam, hogy tulajdonképpen egy milyen szép mintát tudnék én pisilni a falra. És ténylegesen, de emlékszem is a falra, emlékszem, teljesen, a tér a fejemben van, hogy ez hol van ez a fal, hogy ott volt a fal, ott volt az ajtó, itt a fal, itt volt az ágy, és akkor „Nyugodjál le, Ferikém!” Hát érted, hogy nyugodnék már le ezzel a természettel? Nem tudok lenyugodni. És akkor emlékszem, ahogy a falra firkáltam, iszonyatosan érdekes volt. Valahogy az is bennem van, hogy volt egy ilyen, valami ilyen kezdő sejtésem, hogy ezt talán nem. Na jó, de hát, hát értitek, a kíváncsiság, a spontaneitás, a gyermeki szabadság. Tídi-dídi-dídi-dí. Aztán utána nézegettem is, mert utána meg nagyon szép volt, ahogy változtak a színei. Hát csak vannak ilyen élményeitek, nem? Hát ha nincsenek ilyen élményeitek, akkor jaj-jaj. Azt nem! Hát persze, hogy vannak. Na, tehát joggal merül föl ott 2-3-4 éves gyerekben, hogy most már tényleg, mintha anyám ilyeneket mondana „Nem szabad, Petike, Ferike, Pannika, Pistike! Azt nem szabad! Ez jó, az rossz.” Hát de most miért lenne ez rossz? Nekem nagyon jól esett, sok szempontból. Hát pisiltem egy jót, csináltam egy klassz rajzot, és nem, nem is értem. Hogyhogy rossz? Na tehát. (22:00)

Egy ős konfliktus, a negyedik ős konfliktus a személyiségfejlődés folyamatában, ez a félelem attól, hogy megbüntetnek. A kritikától való félelem, egy picit most hogyha úgy, a felnőttebb világ felé megyünk. Mi a pozitív kimenetel? Az, hogy miközben esetleg kritika vagy büntetés ér, egyre világosabban megtörténik két dolog. Az egyik, egyre világosabbá válik, már nekünk felnőtteknek, hogy akármennyire is majd kritikát kapunk, vagy valami rosszallást, én el tudom dönteni, hogy én azt helyesnek tartom-e vagy nem. És ha helyesnek tartom, úgy fogom csinálni. Akkor is, hogyha büntetnek érte, vagy akkor is, ha bántanak érte, vagy akkor is, ha majd kritizálnak érte. De ha azt tartom helyesnek, mert felnőttként kezd kialakulni valamiféle meggyőződésem, akkor azt fogom csinálni. Ezért tehát a kritika és a büntetés, ahogyan megjelenik az efféle szorongás ebből a belső konfliktusból, hogy „Akarja a csuda! Hát kinek esik jól? Hát senkinek nem esik jól, senki nem kér kritikát, vagy valamiféle büntetést.” De éppen ebben a félelemben kristályosodik ki, hogy mi az, amiért még ezt is vállalom, és ez egy felnőtt ember esetében nem rossz kimenetel. (23:20)

A másik, ami ilyenkor megszületik bennem, hogy a kritika és… hogy kezdem megérezni például a saját teherbíró képességemet. Kezdek eljutni a saját belső lényem… Nem lényem… De milyen érdekes: lényeg – lényem. Hát de látjátok, ezt most összezagyváltam. Milyen szép ez! Belső lényegem. Ilyen lény-lém-lémenyegem. Nem t’om egy szóban mondani. (23:50)

5. A kasztrációtól való félelem.

Hát itt főleg a férfitársaimra gondolok előszeretettel, kasztrációs szorongás. Hogy jövök ki pozitívan? Úgy jövök ki belőle pozitívan, hogy átélem, hogy aki eddig ellenségnek tűnt, az apám… Ugye, mert valahogy anyámmal összeszűrték a levet. Engem meg se kérdeztek, pedig nekem az anyám kell. Na tehát, hogy ebből a konfliktusból, hogy az apám egy rivalitás személy, szép lassan az apám mármost nem az ellenségem lesz, hanem a szövetségesem. Lehetséges, hogy az ellenségből hogyan lesz szövetséges. Hogyan tudok változni és változtatni? Valami beszorult rosszból, hogy de hát nekem az anyám kell, de az anyám már másé, ez egy rettenetesen fájdalmas. Ha voltatok már úgy szerelmesek, tudjátok, hogy haahhhh, és az a másik meg sss-sss-sss. Most nem akartam fájó emlékeket föleleveníteni, de hát tudom, hogy reggeltől estig ott időztök úgyis. Nem rajtam múlt. (25:05)

Van egy ős élményem, jó esetben 4-5-6-7 éves korból, hogy nagyon beszorulok, hogy ott van valaki, akire vágyom, és azt mondom „Szeretlek!” Sőt, szerelem, sőt vonzalom és vágy, és hogy azt mondja „Másé vagyok.” Hát ez egy elég komoly szorongást keltő, belső konfliktus. Miközben ezt átélem, egyszer csak kidolgozódik az, hogy ebből a beszorult állapotból, amiből az az élményem, hogy nem lehet jól kijönni, mert megint becsukták az ajtót. (Dobbant a lábával – szerk.) Elnézést! Hogyha ez így van, hogy jövök ki belőle? Egy beszorult, sötét állapotból valami hahh, egyszer csak az életnek valami távlata lesz, és tudok változni, és változtatni, és fejlődni, és áááá. (25:55)

6. Félek attól, hogy rosszat teszek, hogy rossz vagyok.

Na a hatodik, látjátok… ezért most… Hozol egy hatodikat? Szürke vagy barna? Szürke! (Feri kap egy szürke széket – szerk.) Nagyon köszönöm! Jaj, de… köszönöm. Hogy az abból való félelmem, hogy rosszat csinálok, és rossz vagyok. Ugye látjátok, milyen izgalmas ez a fejlődés? Itt (5) a kritikától és a büntetéstől féltem, mégpedig azért, mert itt még kevésbé világos énszámomra, hogy van ilyen, hogy jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. De ahogy növök, egyszer csak a felettes én kialakulása, a lelkiismeret kialakulása, egyszer csak belsővé lesz egy csomó minden, és mármost én magam kezdem el mérlegelni, hogy most jó vagy rossz. Egyszer csak elkezdek attól félni, hogy – mármost én magam, hogy a belső mértékem alapján – rosszat tettem, a saját mértékem alapján. És hogy esetleg talán rossz vagyok. (26:55)

Ennek kapcsán, hogy talán rossz vagyok, hogy nem is csak talán rosszat tettem, talán rossz vagyok, egy ősi félelem, hogy nincs ember köztünk, akinek a szíve mélyén ne lenne egy vágy, hogy magával jóban legyen. Hogy szívesen… (Egészségedre!) Mindannyian szeretnénk jóban lenni magunkkal, és belenézve a tükörbe azt mondani, hogy „Na, egész normális. Szeretlek, te, vacak!” Hát senki, de az emberi szív mélyén ez van, hogy egy jó kapcsolatban lehessek saját magammal. (27:35)

A klasszikus sebzett gyermeki énállapotok.

Így jutottunk el oda, emlékeztek, hogy elkezdtünk beszélni sebzett gyermeki énállapotokról. A sebzett gyermeki énállapotok. Csak tik-tik-dgg, csak gyerünk, megyünk tovább! Ó, annyi… na, lesz még itt annyi. Hát még csak… fél órája mondom. (27:50)

1. Az önbántalmazó gyerek.

Az első, az önbántalmazó hanggal élő gyermek. Aki már – így is mondhatnám, ezt ugye eddig nem mondtam, de most persze most már mondhatom, mert már értjük a rendszert – tulajdonképpen a bántalmazás belsővé lesz, a bántalmazó személlyel azonosul, ezért az önbántalmazó hang és magatartás már belülről jön. Ő tehát az önbántalmazó gyermek. (28:25)

2. Az elhanyagolt, magára hagyott, traumatizált gyerek.

A második sebzett gyermeki énállapotunk. Itt három dolog van, egyre súlyosabban, de ugyanaz. Az elhanyagolt gyerek – ugye értitek, miről beszélek. Tehát ti most itt, ahogy itt ültök 25-35-45-75-85 évesen, mibennünk létezik, vagy létezhet egy elhanyagolt gyerek. Az elhanyagolt gyerek különböző élethelyzetekben itt és most, ahol tulajdonképpen nem elhanyagolják őt, minden további nélkül fölelevenedik az elhanyagolt gyerek érzelmi és lelki állapota, gondolatokkal és érzésekkel és fizikai tünetekkel és emlékekkel. És én itt és most, 70 évesen, 49 évesen meg tudom élni azt, hogy most is itt valahogyan elárvultan ülök. Ugye lehet, a többség itt ül, és azt mondja „Most hallgatom ezt az alkalmat.” Te pedig itt ülsz, és azt mondod „Milyen magányos vagyok itt is. Én úgy látom, valahogy mindenki valakivel jött.” Ugye, ez az elhanyagoltsághoz kapcsolódó téves gondolatok. „Ugye itt mindenkinek van valakije? Én múltkor is mentem, láttam, mindenki itt fecseg, beszélget, én meg egyedül megyek haza. Tulajdonképpen minden alkalomnak a vége pont az a fájdalom, hogy én itt is egyedül vagyok. Jó, hát egyszer próbáltam egy barátnőmet hívni, hát mondta, persze, hogy nem jön. Tulajdonképpen egész jó, itt a közepén néha el is felejtkezem arról, hogy milyen magányos vagyok. De mikor egyedül megyek haza, a rohadt villamoson, azon a rohadt metrón, a rohadt utcán… Minden kedd nagyon szomorúan végződik.” (30:15)

Na ilyen az, amikor felnőttként eleven bennem az elhanyagolt gyerek. De az elhanyagolt gyerek… ugyanehhez a sebzett gyermeki énállapothoz tartozik, hogy nem csak elhanyagolt, hanem bántalmazott. A kettő nagyon gyakran összefügg. Sőt, azt biztosan tudhatjuk, hogy a bántalmazott belső gyermek majdnem mindig elhanyagolt is. Az elhanyagolt néha nem bántalmazott. Ami a legfájdalmasabb itt, a sebzett gyermeki énállapotnál, ennél az énállapotnál, a traumatizált gyermek. Aki lefagy, és cselekvésképtelen lesz, és a belső- majd a külső önszabályozásra nem képes. (31:00)

3. A dühös gyerek.

Talán hallottátok is, hogy itt a magányos gyermek egyszer csak átváltott dühös gyerekbe. Ugye: „A rohadt utca, a rohadt villamos!” Ez itt nem egy autonóm felnőttnek a kijelentése volt, hanem az egyik sebzett énállapotból áttért a másikba. Ez pedig a dühös gyerek. (31:20)

4-5. Az önvédelmező gyerek.

A negyedik, ugye itt kettő van (Két széket egymáshoz közel rak, az önvédelmező gyerek székeit – szerk.) akik az önvédelmet választják, az önvédelem által próbálnak stabilak lenni. Az önvédelem általi stabilizálás egyik lehetősége az alkalmazkodás, az alkalmazkodó gyerek. Kicsit összehúzom magam, nézem, mit várnak el mások. Ugye… „Ú, de kár, hogy nem mondják pontosan, biztos tudnom kéne, hogy… Most lehet itt nevetni, vagy nem? Hogy húú-húú, meg a végén akkor a Miatyánkot kell mondani, vagy nem kell, vagy…? Most akkor fogjam meg a kezét? De az akkor nem sok? Most nem t’om, ez, akkor el lehet menni, a végéről el lehet menni, vagy nem? Az is lehet, hogy jó, jó, egyszer mondom, soha többet nem jövök. Nem, ezt soha többet. Nem, hát ez annyira lehetetlen.” Oké, tehát az alkalmazkodó gyerek. Az önvédelem második módja pedig a grandiozitás, a nagyra törés, nagyra vágyás általi önvédelem. Ami gyerekként fantáziákban testesül meg, játékban, később pedig… na. (32:40)

6. A függő én.

Ide tettem valamit, ami nem klasszikusan ide tartozik, de a működésmód szempontjából nagyon sok a párhuzam, ez a függő, a függő én, a függőségben lévő énrészünk. Nagyon-nagyon hasonló a működésmódja. Oké. (32:55)

A szándékos vakság társadalmi vetületei

Azt ígértem múltkor, ugye ezt… di-di-di, azt ígértem múltkor, hogy most társadalmi vonatkozásokról is szeretnék beszélni. Mert eddig nagyon az egyes emberre koncentráltunk, de ugye az idei évben nézzük az egyes ember, a párkapcsolat, a család, a csoport… Na most! Akkor! (33:15)

A férfi a grandiozitás által, a nő az alkalmazkodás által védi magát.

Például egy nagyon klasszikus férfi-nő fölállás, hogy a férfi a családban is grandiozitás által védi magát. Ugye, mert ő a család feje. Ugye, ez a hagyományos családmodell. Ő a család feje, végül ha valamit mond, „Az úgy van!”, ugye „Apának van igaza!” – ez grandiozitás. Nagyon sok férfi számára ez a hagyományos családmodell azt segítette, hogy a grandiozitás által legyenek képesek önmagukat megvédeni, és ezért a stabilitásukat fönntartani elég sok sötétséggel együtt – első szék. Mert miért pont mindig őneki lenne igaza? Miért ő látná jól? Miért kéne úgy lenni, ahogyan ő azt diktálja? De a grandiozitás segítette a férfiakat a saját egyensúlyuk fönntartásában. (34:15)

Amikor a társadalmi folyamatok oda vittek, hogy már egyszerűen nem lehetett a sötétségben lenni, és ti nők elkezdtétek mondani, hogy „Hahó!”, ugye ez akkor elég negatívan érintett rengeteg férfit. Egyszerűen azért, mert a grandiozitás által való önvédelmünket egyszerűen már nem lehetett olyan naivul fönntartani. Ezért nagyon sokan férfiak még igyekeznek a sötétséget fönntartani azért, hogy jól legyenek. De kezdünk olyan állapotba kerülni, hogy a sötét, próbáljuk még a sötétet, de már pocsékul vagyunk. Egyszerűen azért, mert na, már az élet nem működik úgy. Talán távolkeleti feleséggel még igen. Igen, tehát azért Thaiföld a mi reményünk. Igen, igen, igen, egy kínai nő. Tehát azért szerencsére a globalizációnak vannak jó lehetőségei, hogy vannak még olyan kultúrák, ahol, ahol hagyományosan még a férfi a grandiozitás által nagyszerűen védheti magát. Jaj, de jó! Jaj, jól van akkor, jó, jó. Jó, nyáron megyek is kicsit…(35:35)

Úgy, most így mondom egyszerűen, a hagyományos kultúránkban pedig a nő az alkalmazkodás által védte magát, hozta létre a belső egyensúlyát, és teremtette meg azt, hogy ne kelljen nagyon félnie attól, hogy esetleg kiszolgáltatott lesz, és egyedül majd hogyan tartja fönn magát, mi van akkor a gyerekkel, és a többi. Ez azt jelenti, hogy egy kultúra nem csak a szabad és egészséges gyermeket tudja megerősíteni és segíteni kidolgozni magunkból – ugye ez lenne a cél, a szabad gyerek – hanem sebzett gyermeki énállapotokat is meg tud erősíteni. Ezért a hagyományos, a tradícionális kultúra megerősíti a férfi grandiozitás által való önvédelmét, és a nő alkalmazkodás által való önvédelmét. Mind a kettő egy sebzett gyermeki énállapot. De ugye vissza tudtok emlékezni arra, hogy ez nem azt jelenti, hogy minden nagyszerű fantázia valami sérültség lenne, és nem azt jelenti, hogy minden alkalmazkodás valami nyomorúság lenne. Rendben van? De ezt már tudjuk, tehát… oké. (36:45)

A kultúra változásával a férfi a függőségbe menekül, a nő a grandiozitásba.

Mi történik most? A férfiak egyre kevésbé tudják fönntartani a grandiozitás által való önvédelmet, ezért nagy mozgásban mit mondhatunk el? Azt, hogy a férfiak – és ez összefügg a kütyükkel is – az elhanyagolt gyermekhez térnek vissza. Mert a férfiak nagyon gyakran bántalmazottak voltak és elhanyagoltak, de a kultúra segítette, hogy grandiozitás által ebből valahogyan ebből kijöjjenek, legalábbis látszólag. De most nem tudnak kijönni, kivéve… na, a top managert. Természetesen van egy réteg, aki ezt most tudja még tovább csinálni. De nagyon sok férfi nem tudja, ezért nagyon sok férfi az elhanyagolt gyerekben vesztegel, és például most már 10-20 százalékuk be sem lép a munkaerőpiacra, hanem kütyüzik. Valójában az elhanyagolt gyerek részében kezdi élni az életét, összefüggésben a függőséggel, a függő részével. Hát nem egy olyan szívderítő, ugye? (38:00)

A női perspektíva pedig ez, és ezt erősíti meg a kultúra, hogy az alkalmazkodás által való önvédelmet pedig cseréljük föl a grandiozitás általi önvédelemre. Ugye, most ez, ez a piac nyílt meg. Találjunk magunkra, mint nők, és mostantól kezdve mi is grandiozitás által védjük meg magunkat. Ó, jaj! Hát ezért nem vagyunk jól, mert egyszerűen az egyik énvédelmi stratégiát lecseréltük egy másikra. Csak ennyi, most másképpen védjük magunkat, de ez nem a szabadságunkat jelenti. Onnan (Férfi a grandiozitásból – szerk.) átülni az nem a szabadság, és innen ide (Nő az alkalmazkodásból – szerk.) átülni sem a szabadság. (38:50)

Mi a szabad gyereket keressük magunkban, aki persze, hogy egész más, amikor kifutja magát. Ugye értitek, muszáj ragoznom, kell…? Ugye erről múlt alkalommal sokat beszéltünk, hogy nem is olyan könnyű megállapítani, hogy most a sebzett rész működik, vagy az egészséges. Ugye, ez tényleg nem is olyan könnyű. Oké. Ehh. Na most, miről akarok még beszélni? A fejemben van egy lista, csak elfelejtettem. Valahogy visszatérek a logikámhoz, azt mondja. (Belenéz a jegyzeteibe – szerk.) Háháá, ez az! (39:30)

Emlékeztek, hogy 20-30 év alatt körülbelül 20%-ból 80% lett azok aránya, akik azt mondták, hogy ők rendkívüli személyek. Erről beszéltem 3-4 alkalommal ezelőtt. És hogy ez, hogy a mi kultúránk azt erősíti meg, hogy lássuk magunkat nagyon rendkívülinek, ez tulajdonképpen férfira és nőre egyaránt érvényesen abba az irányba visz bennünket, hogy a grandiozitás által védelmezzük magunkat. Igen ám, de ez nem sikerül mindenkinek, sőt keveseknek sikerül. Mert például nem tudunk visszahúzódni a családba egy kis grandiozitáshoz, mert a feleségünk ff-fff-fff. Ezért van az, hogy miközben nagyon tetszetős ez, hogy „Valósítsuk meg az álmainkat!”, aközben a legtöbbek amikor a grandiozitás által kéne önmagukat megvédeni, és már nem az alkalmazkodás révén, ugyanúgy szorongani kezdenek, mert átéljük az esendőségünket. „Hát hogy hogy… most, hát hogy leszek én olyan? Hogy lesz nekem pont ez a siker, meg ez a karrier, meg hogy… hát ez semmivel sem könnyebb, mint alkalmazkodni.” Ugye, de most ez a trendi, de ugyanolyan szorongást keltő, mint a túl sok alkalmazkodás. (41:05)

Az álmaink segítenek az életünket megvalósítani.

Milyen érdekes megint a kultúra, hogy ma azt mondjuk ugye, hogy valósítsuk meg az álmainkat. Én miután ez sokaknál a grandiozitás által való önvédelmet erősíti meg, nem szeretem ezt a mondatot. Sokkal reálisabbnak látom, hogy az álmaink révén is valósítsuk meg az életet. Nem az álmainkat kell megvalósítani, mert azok vagy megvalósulnak, vagy nem, hanem megbecsülni az álmainkat, és az álmaink majd segítenek az életet megvalósítani. Ha az álmainkat akarjuk megvalósítani, nagyon nehéz helyzetbe fogunk kerülni. Akkor bekapcsol a részletes boldogságterv gyárunk, az a minden napi 72 dolog, aminek pont úgy kell lennie, és egészen ellehetetlenülünk. Tehát az álmaink klasszak, az álmok jól, az álmok értékesek, de az álmokat vagy megvalósítjuk, vagy nem, de az álmok segítenek abban, hogy az életünket megvalósítsuk, ez egy sokkal nagyobb szabadságot ad nekünk. (42:20)

Miért is? Azért, mert nemde milyen érdekes. Ma az a fő csapás, hogy „Valósítsd meg az álmaid!”, és te akkor vagy valaki, egyáltalán akkor vagy valaki, egyébként senki vagy. De hogyha az álmaidat megvalósítod, és az Instán bizonyítod, hogy az álmok hogyan valósulnak meg… Hát valahol bizonyítani kell, hát kell a fotó. Boldogtalanul mászkálsz a tengerparton… Hát látlak titeket, én is mászkálok a tengerparton. Azt, hogy boldogtalanul, azt nem annyira, de… És akkor éppen ahogy ott megy, és húzza a belét, és 120 km/h szél van, érted, nincs semmi élvezet nincs. Mikor 120-as szél van a tengerparton, az nem élvezetes, kivéve ha szörfös vagy, és a halálra készülsz. Ott fagyoskodsz, mint a jegesmedve, és akkor „Csináljunk fotót!” Akkor levetkőzöl, de 120-as szél van, de tudod, hogy az a fotón nem lesz rajta. Ezért akkor, hát értitek, csinálsz a tengerparton egy ilyet (Felugrik, kezét-lábát széttárva – szerk.), hát ez a minimum fölvétel. Hátul a tengerpart, a nap ugye (Feri ugrik – szerk.) és utána elküldöd, nézed a lájkokat, és ahogy nézed a képet, azt mondod „Na, na! Álom: 1 pipa.” Akkor utána összefagytad magad. Gkhh! (Tüsszög – szerk.) Gkhh! Hát persze erről nem csinálsz szelfit, mert ilyen vörös orral… Ezért mit csinálsz? Akkor a homáros ebédet fotózod, azon nem látszik, hogy taknyod-nyálad összefolyt, mert megfáztál, és azt mondod „Na, azért, tessék! Azért augusztusban ki eszik még csigás-homárosat?” (44:15)

Tudjátok, hogy a franciák miért szeretik a csigát? Mert már nem szeretik a gyorséttermet. 🙂 (44:25)

Az álmaink megvalósítása vs. a küldetésünk megvalósítása

Előre szóltam, hogy fogok viccet mesélni. Nem mondhatjátok, hogy nem készítettelek föl benneteket. Szóval, nem lett könnyebb az élet, ha az álmainkat akarjuk megvalósítani. De az álmok jók, csak megint próbálok mondani egy egyensúlyt. Az álmok jók. Hogy segítsük, na, segítségükkel az életet meg tudjuk valósítani. De nemde milyen érdekes, hogy a ma kultúrájában azt mondjuk, hogy „álmok”, és „az álmokat megvalósítani”, az mennyire személytelen. Régen, régen… hát még 100 éve is így volt, meg 50 is, az emberiség többsége nem az álmait akarta megvalósítani, hanem a küldetését. Hogy a… most így mondanám, a tradicionális kultúrákban nem életálmokat valósítottunk, hanem küldetést. A kettő kötött az a különbség, hogy ez, hogy álom elég személytelen. Kell hozzá a tengerpart, a nap, a homár, a csiga, a homok, a nem t’om én, a beach body. Hát ez is csak egy olyan beach body, mint még hány milliárd nőnek a beach bodyja. Nem te vagy az érdekes, hanem hogy látják, hogy van neked is olyanod, olyan dögös barna beach body. És hogy ennek előtte – most ne értsétek félre, nem a múltat dicsérem, és a jelent kritizálom, hanem egy társadalmi jelenséget szeretnék bemutatni, és aztán ennek kapcsán következtetésekre jutni. (46:15)

Amikor valaki a küldetését akarta valósítani, az roppant személyes, mert a küldetés, abban az van benne, hogy valaki küld engem, hogy valaki szól, és valaki megbíz, és én… A küldetés sokkal személyesebb. Ráadásul, egy… amire azt mondja valaki, hogy „Nekem ez a küldetésem.”, az nagyon-nagyon személyes. Miközben ezek az úgynevezett életálmok, ami tök jó, meg nagyon, na, egyedi, meg klassz, meg minden, sokszor… Értitek. Hát a tengerparton ez (Felugrik, kezeit-lábait széttárva – szerk.) ma mennyire személyes? A homárod? Ez a homár, ez beakadt nekem, ezt most nem. De lehet, hogy azért, de lehet, tényleg, most jutott eszembe, hogy miért. Egy vagy két napja valahol láttam egy cikket, hogy valami így volt, hogy miért főzik meg a homárt élve. Na, és ez, ez nekem beakadt. Hát tudjátok, na, sz’al ez, ez nekem sok. Hát azt gondolhatjátok, nem olvastam el. Szóval. (47:20)

Az álom ’ölég személytelen. Nem kritika, csak a jellemzője. A küldetés nagyon személyes. Az személytelen, ez meg személyes. Ugye ma ha lenne ilyen előadásom, de nincs, de mondjuk az előadásnak az lenne a címe „Hogyan engedjünk el, és újuljunk meg?”, na, erre lenne közönség. Ugye, mert mindenki „Az el-elenged-elenged-elenged-eee… Jóskát most már el kell engedni. Most az előadás után lehet, hogy a homárt is el kell engedni. Ez annyira szörnyű, mert én annyira szerettem volna. Megvolt, az Adriára all-exclusive-ot befizettük, és ott az a csigás-homáros… Ahh! Nem, nem lehet igaz, minden alkalommal valami, valamit kivesz az életálmaimból. Menjen a csudába!” Szóval. (48:25)

Elengedés – odaadás.

Elengedés. Mennyit szenvedünk nem, hogy el kell engedni. Azt, hogy el kell enged… Az álmaidat, ezt, már el kell engedni. Volt bennem, hogy „Hátha olyan nő lehetnék, akinek 36-os csak a lába.” Azt most nézd meg, nézd meg, nézd meg! Hol? Azt már buktad. Most el kell engedni. De jó, hogy nem látom. Jó! De hogy ez a mi kultúránknak egy sajátossága, hogy elengedni, és akkor átéljük az elengedéssel kapcsolatos szenvedést és fájdalmat. 50-100 évvel ezelőtt ez, hogy elengedés, hát nem is értették volna. Mi az, hogy elengedés? Nem, 50-100 évvel ezelőtt azt mondtuk, hogy „Add oda!” Az odaadás. Hát hogy add oda, oszd meg a másikkal, hogy add oda. Ne tartsd meg magadnak… Törd három felé, és add oda. Nem elengednünk, nem elengedni tanultunk, hanem odaadni. Magunktól kezdve a kenyéren át, odaadni. Amikor elengedek, ez döbbenetesen személytelen. Most elengedtem. ’Oszt akkor essen le, már azt se nézem, hol van. Pusztuljon el, ha nem lehet az enyém. Akkor törjön szét, meg fagyjon meg, meg mit érdekel engem, tessék. Ez az elengedés. Tehát pont csak annyi, hogy érted, a kezemből kiesett. (50:00)

Az odaadás… ahhoz kellesz te is, ugye odaadom. Hát nem az, hogy „Leraktam, ’oszt akinek köll, vegye föl!” Hogy ez milyen érdekes! Ahol lakom, ilyen sarokház, és van ott egy kis bolt, ami bezárt, de van egy nagyon jó eső tetője. Azt figyeltem meg, hogy valamikor olyan szeptember körül egy piros matracot, kifejezetten jó állapotú piros matracot, szépen gondosan körbe volt tekerve, tehát hogy gurigában van most, még ilyen kis füle is van talán, azt oda tették az esőtető alá. Ahogy én láttam, az első gondolatom az volt, hogy valaki ott hagyta, vagy valami. Aztán rájöttem, hogy valószínű egy jószándékú ember arra gondolt, hogy na, ő ezt a matracot már nem használja. Hát ahogy kezdődik a tél, kirakja ide, hogy biztos majd valaki elviszi. Ugye most április van, hét hónapja van ott az a matrac. Mert nem elég kirakni. Hogy „Az úgy, az úgy van, hogy én tudom, hogy mondjuk két hajléktalannak tudom a nevét.” Most nem én, ezt most csak úgy mondom. Van, vannak, hogy… hát élem az életem, de azért két hajléktalannak tudom a nevét. Az egyik a Pista, a másik a Jóska. Semmit nem tudok róluk, néha picit megállok, de mondjuk azt meg tudom kérdezni, hogy kell-e neki egy matrac. Ezért a matracot nem elengedem vagy lerakom, hanem odaadom. Az egy teljesen más minőség. (51:50)

Most ha megengeditek, még egyet. Most egy picit a spiritualitást is hozom. Hát amiről nem is szeretünk beszélni, inkább ne is gyújtsunk itt fényt, ugye a halál, hogy meg fogok halni. Hát erről ne is beszéljünk, ez szörnyű. A halál, valami… a személyemmel akkor mi lesz? A halál. És hogy hát nyilván valóan a húsvét adta ezt az ihletet, elkezdtem olvasgatni Jézusnak a búcsúbeszédét, ahogy a János evangéliumában van. Jézus, hát… persze, hogy mondja, hogy „Meg fogok halni, meg el fogok menni.” De tulajdonképpen ebben a néhány oldalban – átülök ide – ötvenszer használja azt a szót, hogy „Megyek az Atyához.” Nem a megyek-et, hanem hogy az Atyához. De nem azt mondja, hogy „Meg fogok halni, és ezzel nem lehet mit kezdeni, ez szörnyű.”, hanem azt mondja, hogy „Én most el fogok menni az Atyához.” Utána hozzáteszi „A ti Atyátok is. És amikor ti is jöttök, akkor meg együtt leszünk.” Hát persze, hogy… ezzel nem sok mindent lehet kezdeni. Egy személy mit kezdjen azzal, hogy halál? Az elfogadhatatlan, elviselhetetlen, fölfoghatatlan. De személyként azzal, hogy „Megyek az Atyához.”, azzal tudok mit kezdeni. Na most. (53:10)

Ezzel azt akartam mondani, hogyha most… próbáltam beágyazni a kulturális összefüggésbe azt, amiről eddig beszéltünk, hogy a sebzett gyermek, amikor egy kultúra fölerősíti ezeket a sebeket, és nem egy szabad gyermek kialakulását segíti, hanem fölerősít tendenciákat, amiben a sebzett gyermek énállapotok fognak majd… legföljebb egyikből átülünk a másikba, akkor ma a kultúra ezeket a személytelen megoldásokat kezdi el kínálni. Az álmok, az elengedés, és végül aztán meghalunk. És hogy vannak a személyes megoldások, amelyek sokkal kielégítőbbek egy személy számára. Ez a küldetés, az odaadás, és hogy megyek valakikhez. Egy emberi személy számára ez sokkal elfogadhatóbb, és így kapcsolódok ugye ahhoz a nagy témához most, amiről olyan sokat beszéltünk, ez: okos eszközök oktalan használata. De most ebből nem akarok sokat beszélni, csak egy picit ide. Ugye mert az a személytelenség felé visz. (54:15)

A félelem, a mohóság és a szabad gyerek – szeretetéhség és szeretetmohóság.

Mi jellemzi akkor a ma kultúráját? Most nézem az időt. Híí, szeretnék valamit, úgy egy picit egyben, hogy egyben legyen már a végén majd. Tulajdonképpen két dolog nagyon-nagyon hat ránk. Az egyik a félelem, a másik a mohóság. A félelem és a mohóság. Ez a hetedik pontunk, hogy közben itt is lépjek egyet, az a belső félelem, hogy vannak érzéseim, vannak ösztönkésztetéseim és vágyaim. Háhh, háhh! És közben ez ütközik azzal, hogy… Húha! De hát néha ezek az érzések és késztetések nagyon fenyegetőek. Hogy én magam úgy élem meg, hogy olyan belső késztetéseim vannak ösztönökben, vágyakban, kívánságokban, érzésekben, indulatokban, amelyek nagyon fenyegetőek. Hát hogy ezeket élem meg, de közben én magam félek valami belső tartalmamtól. De közben meg hát… meg is akarok abból valamit élni. Hát valahogy az is a részem. Na de akkor viszont beborít, és elborít, és átveszi az uralmat, az döbbenetesen fenyegető. (55:30)

Ami a ma kultúrájára nagyon jellemző az emberre, az az, hogy tulajdonképpen a mohóság és a félelem között jövünk-meggyünk. Ha csak egy kis lehetőségünk van mohónak lenni, akkor mohók vagyunk. És ha nincs lehetőségünk, akkor átülünk ide, és félünk. A félelem és a mohóság. De azért iderakom a harmadikat, ez mindig nagyon-nagyon fontos. Mert ő a szabad gyerek. Itt a szabad gyerek. Ajj, de… na most, mindjárt. Azt szeretném, ez az! Ez az, mindjárt! (A félelem (1) és a mohóság (2) széke mögé húz egy kis asztalt, és az asztalra ráteszi a szabad gyerek székét (3) – szerk.) Így, a szabad gyerek. (56:30)

De közben a legtöbben itt (1-2) szenvedünk, mohóság és félelem, és félelem és mohóság, és mohóság és félelem. Emlékeztek, amikor a gazdasági világválságnak, a mostaninak. Nem a 2018, mert most nincs, hanem a… na. Az okai után kutattak, akkor az egyik legnevesebb amerikai közgazdász végtelenül egyszerűen azt mondta. „A gazdasági világválság oka a mohóság.” De ez csak az egyik fele, mert mohóság és félelem, félelem és mohóság. Ezt miért mondom? Mert emlékeztek, hogyha… Most nem tudom… na, ilyen pakolhatnékom van. (Kitesz egy fekete széket is a félelem és a mohóság széke mellé – szerk.) (57:20)

Ugye így volt ez a mintázatunk, hogy itt van a gyerek, és egy személyt kér, mert személyre van szüksége, de nem személyt kap, hanem tárgyat. De mármost nem tárgyat, hanem okos eszközt. Amikor megszokjuk azt, hogy nem kapunk személyt, bár személyre van szükségünk, akkor kialakul az, hogy a tárgyak tűnnek biztosnak – emlékeztek – és ez az, ami miatt, miután a személy nem biztos és nem érhető el, kialakul a félelem és a mohóság. Hiszen nincsen személy. Mi az, ami megragadható? A tárgy és az élvezet. Ezért mohók leszünk, és kialakul az, amit a szakirodalom 50 éve így nevez, hogy szeretetmohóság. Hogy mohóan vágyunk, de az emberi kapcsolatokban is mohóvá válunk. Amikor az emberi kapcsolatokban is erőt vesz rajtunk a mohóság, az mindig valahogy kisebb-nagyobb mértékben együtt van a félelemmel. Félelem attól, hogyha nem vagyok mohó, ha nem zabállak föl, ha nem birtokollak, ha nem mondhatom meg neked, ha nem úgy van, ha minden nap, ha pont úgy… akkor egyszer csak majd te is eltűnsz, mint az anyám… Tehát ami itt van, azt most, azt be kell zabálni, és föl kell falni. Rá kell feküdni, és mind… valamit csinálni kell, hogy az enyém legyen. Mert eltűnik, hát nem, nem tudom, nem tudom megragadni. Ezért a félelem és a mohóság. (59:00)

Ezért ugye, mit jelent az, hogy valaki a szeretetmohóságba hull? Az azt jelenti, hogy a mohóság csillapíthatatlan és kielégíthetetlen. Hiszen őneki tulajdonképpen nem egy nő kéne, vagy egy férfi, akit birtokolhat és bezabálhat, és ráfeküdhet. Nem erről van szó, hanem ő mit keres? A szabad gyermeket, egy szabad gyereket, aki találkozik egy szabad személlyel, aki itt van, és kialakul köztük egy kapcsolat, amiben kézben tartják a félelmeiket és a mohóságaikat, és egyszerűen csak szeretetéhség van bennük. A szeretetéhség csillapítható… egymással. A mohóság pedig csillapíthatatlan. Ezért az okos eszközök oktalan használata kialakítja a személyben a mohóságot és a félelmet. Akkor a kettő között tik-tik-tik. (60:10)

Hogy mennyire megértem a szülőket, akik ebben a nehéz helyzetben vagytok, vagy vannak, mert tudjátok, egy döbbenetes kutatás, ezt nem meséltem még nektek, azt derítette ki, hogy a… Persze, hogy a szülő is fél. Főleg, hogyha már ő is elhanyagolt, vagy bántalmazott gyerek volt, szülőként félek. De mi az a szorongásom, vagy félelmem, ami nap-nap után bennem van? Legföljebb nem tudatosítom, vagy nem minden nap beszélek erről. Ez az, hogy egy olyan világban vagyunk, ahol elveszíthetem az egzisztenciámat. Úgyhogy most jól mennek a dolgok, megvan az állás, a minden, de hogy azért tudom, hogy ez bármikor pfff! És azt mondom „Én apa vagyok, hát én ezzel nem szórakozhatok. Nekem van 2-3 gyerekem, tehát itt akkor… na.” A kutatások szerint ez a szorongásom, hogy egy csapásra egy olyan világban vagyok, ahol mindent el lehet veszteni… Mert nem úgy van „Ha el is vesztem, hát kimegyek a kertbe, akkor gyorsan ültetek paradicsomot, paprikát, krumplit. Kimegyek, összeszedem a rőzsét innen-onnan, ’oszt valahogy lesz. Szerencsére a szomszédok is, a rokonaim is szeretnek. Én is sokat segítettem már nekik.” Ez a világ nincsen. Ezért erőt vesz rajtam a szorongás, hogy „Ha kihullok, akkor aztán, na…” Elmész a Blaha Lujza téren, és lemész, át az aluljárón, és azt mondod „Hát na, hát körülbelül akkor ez van. Hát ezt nem engedhetem meg magamnak, én egy apa vagyok.” Ezért fölerősödik ez a félelem és szorongás, és most jön az, ami miatt el akartam ezt mondani. A kutatások szerint ez a félelem és szorongás sokkal jelenvalóbb és itt és most van, mint az a szorongás és félelem, hogyha a gyerekemnek odaadom az okos eszközt, akkor az majd 20 év múlva nem lesz neki jó. Mert ez itt és most van, ez meg 20 év múlva lesz, vagy 40. Ezért ez a szorongás fölülírja majd ezt. (62:30)

Emlékeztek, csak hogy akkor visszamegyek az évnek az elejére. Richard Thaler, közgazdaságtudományi Nobel-díj 2017. Egy végtelenül egyszerű kérdéssor. Azt mondja. Ha most a bejáratnál valaki áll és azt mondja, hogy „A jövő hétre a jegyet 50%-kal olcsóbban meg tudod most venni. – Nem is rossz, hát nem is rossz. Tervezek jönni…” Ha a másik ajtóban áll valaki, azt mondja „Szeptemberi jegyet 50%-kal olcsóbban. – Na, na, na, na!” Valaki azt mondja „December elejei jegyet 50%-kal olcsóbban. – Hülyének nézel?” De most képzeljük el, hogy valaki itt áll, és azt mondja „Most fizess nekem 50%-ot, és 20 év múlva a Ferinek lesz egy előadása, fölmutathatod. A Feri biztosítékot ad arra, hogyha látja ezt a valamit, ő fogja elrendezni.” A 20 év múlva való jóért nem fizetünk, nem fizetünk. Azért a jóért fizetek, ami mondjuk ma lesz, vagy holnap, vagy egy hét múlva, azért fizetek, mert a jövőbeli jó egyszerűen nem mozgat meg. Ezért tarthatjuk az előadást az okos eszközök oktalan használatáról, de itt ültök szülőként, és azt mondjátok, ez a félelem sokkal erősebb, mint az a 20 év múlvára vonatkozó, és a nyereségem itt sokkal több, mint amit itt nyerek. Ráadásul itt magamat adni a gyerekeknek sokkal fárasztóbb. Hmm. Na most. Nézem az időt. (64:40)

Látjátok, egy kicsit aggódtam, hogy tartalmakat tolok, és akkor ó jaj, ó jaj. Lehet, hogy túl sok a fény. Nem? Most már azt mondjátok „Jó, most már egy kicsit szeretnénk jól is érezni magunkat. Most már elég!” Lehet, hogy most úgy jön létre az egyensúly, hogy én villanyt kapcsolok, ti pedig stabilizáljátok magatokat. Ez is egy jó egyensúly. Na most, gyerünk! Mert nem t’om, hogy most abba belekezdjek-e vagy nem, belekezdjek, vagy nem. De tudjátok, mit? Kérdezek tőletek valamit. Az legalább érdekes, ez meg csak fájt. Azt mondja… hogy… hehe-hehe! Megvan. A fejezetcím. Ennek semmi jelentősége nincs. „Szorongás és társadalom.” Mit gondoltok, így kezdem a mondatot, nektek kéne kiegészíteni. (65:35)

Kérdések

A ’80-as években született gyermekek szorongás szintje magasabb, mint az ’50-es években mért szorongás szint a…

Úgy van. Hallottátok? Akkor befejezem a mondatot. A ’80-as években született gyermekek szorongás szintje magasabb, mint az ’50-es években mért szorongás szint a pszichiátrián. Persze, hogy akkor, ha a rendszer így működik, akkor ott nagyon nehéz megvetni a lábunkat, és a gyerekeink túl sok stresszt kapnak, nagyon sokat. Nem csoda, hogy ők ilyen értelemben is nagyon fogékonyak a gyors- és rövidtávú kielégülésre, amit az okos eszközök nagyon jól megadnak nekik. Hiszen teljesen túlterhelt az életük. Egy gyereknek tavasszal értitek, a földön kéne túrni, mászni, jönni-manni. Manni? Manni nem, menni. Piszkálgatni a békát, nézni a darazsat, utána megcsípi, akkor ordít, de van hova menni. Akkor anyuka puszilgatja a darázscsípést. Értitek. (67:10)

Tudjátok-e, hogy a biológiai óránk, ami azután az egészséges belső működésünknek a belső kulcsa, hogy a biológiai óránk négy külső tényező által áll be. Valami beállítja, nincs egy örök érvényű belső, minden helyzetben jól működő biológiai óra. A biológiai óránkat négy dolog állítja be, ami azt jelenti, hogy külső környezeti tényezők révén olyan élettani hatások történnek bennünk, amelyek hormonálisak és élettaniak, és annak révén beáll a biológiai óránk, és ettől elkezdünk egészségesek lenni vagy maradni. Az első, az emberi kapcsolatok, a második – nem sorrend, csak megnevezem őket – a táplálkozás. De nem erről a kettőről akarok beszélni, a másik kettőről, mert az sokkal érdekesebb. A harmadik, ami a biológiai óránkat beállítja, a mozgás. Ugye, amit már alig csinálunk. De ami még érdekesebb, hogy a biológiai óránk negyedik beállítója a fény, a természetes fény. (68:25)

Most ha az egész napunkat benn töltjük valahol, és csak egy kis kockán keresztül jön be valamennyi fény, akkor a biológiai óránk nem tud jól beállni. Ha keveset mozgunk, hiába vagyunk egyébként egészségesek, a biológiai óránk nem tud jól beállni. Ezért az immunrendszerünk és a szervezetünk elkezd… A jövőre megjelenő, de lehet, hogy már idén megjelenik, megjelenő orvosi szakkönyvben az alvás és ébrenléti zavarok egy teljesen új kategóriát fognak jelenteni, mert annyira megszaporodott a számuk; alvás és ébrenléti zavarok. A biológiai óránk ezért, mert hogy a természetből vagyunk, ezért a természettel való kapcsolat révén állítódik be, beleértve az emberi kapcsolatainkat, ami az emberi természetnek ugyanúgy része. Evés, ivás, kapcsolatok, mozgás és fény. Milyen szép, hogy az emberi kapcsolatok és az emberi természetnek ennyire alapvető része, mint a fény, a mozgás és a táplálkozás, és az emberi kapcsolatok. (69:50)

Most akkor a záró. Hogy… most miért hozom ezt ide? Azokban a társadalmakban, ahol a vagyoni különbségek nagyon magasra szöknek, azokban a társadalmakban a halálozás időpontja, a várható élettartam, a szorongásos betegségek előfordulása, valamint a depresszió, szív és érrendszeri betegségek, rák – ezek a betegségek ott, ahol nagyon nagyok a társadalmi különbségek, megnövekszenek, a várható élettartam pedig csökken. Erre mi a mohó kisebbség válasza? A mohó kisebbség válasza az „Nem baj, ha a többség hamar hal, mi majd csinálunk szigeteket, és ott túlélünk.” Tudjátok, hogy mi a realitás? a realitás az, hogy például az Egyesült Államokban ötször annyi szorongásos betegség van, mint például Sakandináviában, a vagyoni különbségek sokkal kisebbek… De most jön a lényeg. Hogy ahol a vagyoni különbségek nagyok, ott minden társadalmi csoportban sokkal rosszabbak az egészségügyi mutatók, beleértve a depressziót és a szorongásos kórképeket. Vagyis nem úgy van, hogy majd egy kisebbség vígan él, és a többség meg pusztuljon el, mert egyszerűen összetartozunk. Ha akarjuk, ha nem. Ezért ha nagyon nagyok a vagyoni különbségek, azok akik jól élnek, az egészségük nekik is romlani fog, beleértve a szorongásos kórképeket. Nem is folytatom tovább. (72:00)

Tudjátok, most… egy alap kutatás. Állatok szervezetébe rákos sejteket juttatnak, majd pedig ezeket a… Ezek nem csak, hogy kicsi állatok, hanem fiatal állatok. Olyan fiatal állatok, akiknek még nagyon fontos a kapcsolat, az anyjukkal való kapcsolat. De azt csinálták a kutatók, és szörnyű ez, de ezt csinálták. Hogy miután rákos sejteket adtak ezeknek a porontyoknak, utána elvették az anyjukat. Az egyik csoporttól elvették az anyjukat. Igen ám, de a porontyok kifejezték azt, hogy nekik vannak alapvető szükségleteik, és kell nekik az anya. Ezért mikor elkezdtek tiltakozni, sírni-ríni, akkor a másik csoportban visszaadták az anyát. Mi a kimenetel? Ezt magunktól is el tudjuk mondani. A kimenetel az, hogy ahol elvették az anyát… Itt adták oda, ugye? Igen. Ahol odaadták az anyát, ott a porontyok szervezetében a porontyok a rákos sejteket kilökték magukból, és egészségesen nőttek föl. Ahol az anyát elvették, ott ezek a porontyok rákos betegségben meghaltak. Ezért a kapcsolatok, ahol nem csak – emlékeztek – álmok és elengedés és halál, hanem valami sokkal több, azok döntően hozzájárulnak ahhoz, hogy egészségesek vagyunk-e, hogy jól működik-e a biológiai óránk, mert ahhoz is szükségesek az emberi kapcsolatok. (74:10)

Gyönyörűt mondott egy orvos, nem szerették érte. Azt mondta „A betegség nagyobb része az ember.” Nem a kór, meg nem a… „A betegség nagyobb része az ember.” De ennek van egy szép befejezése, és ez lenne a zárás. De akkor ez azt is jelenti, hogy az egészség nagyobb része az ember, hogy az egészség nagyobb része a kapcsolat, az egészség nagyobb része a fény. Megfelelő táplálkozás, a mozgás. Az egészség nagyobb része én vagyok, nem bármi más, a nagyobbik része. Hát ez szívderítő. (75:00)

Most a záró kutatás és szám. Az derült ki, hogy tudjátok, az egészségügyi költségeknek a 9/10 része a halálunk előtti 1-2 évben kerül elköltésre. Kiszámolták, hogyha azok a költségek amelyek az elköltözésünk előtti 1-2 évben kerülnek elköltésre, időben a fele, a felét költenénk arra, hogy egészégesen éljünk, a felét ennek, akkor 10 évvel tovább fogunk élni. Tehát az egészség nagyobb része mi vagyunk. Nagyon köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (75:50)