Sérült gyermeki énállapotok – gyógyulás a sebzett gyermeki énállapotainkból.

2018.04.17.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntlek benneteket, örülök, hogy itt vagytok!

Hajj, most már tavaszodik. Azért ez jó. Ez jó. Nagyon szépen köszönöm a hét széket. Mert múltkor megbeszéltük, hogy eljutottunk oda, hogy hét széket használunk. Ténylegesen ez egy nagyon döntő érv arra, hogy ezt most már be kell fejezni. Tehát ez a hét szék, hát ezt már nem lehet kezelni normálisan. Nem akarok most megint Ádámtó-Évától indulni, tehát csak egy-egy mondat. (00:30)

Szándékos vakság

Ismétlés

Emlékeztek, a legnagyobb témánk az, amit így neveztünk meg, mi az, ami érvényes, mi az, ami számít az emberi életben. Mi az, ami érvényes? De most erről nem lesz szó. Aztán akkor elkezdtünk beszélni arról, hogy a szándékos vakság micsoda. De most erről se lesz szó. Hanem kétség kívül, ezeken a témákon belül, és rajtuk keresztül jutottunk el oda, hogy beszéljünk arról, hogy a szándékos vakság egyik oka a külső vagy belső konfliktustól való félelem. Mert hiszen a szándékos vakságnál tudjátok, létrejön egy nagyon érdekes helyzet, ezt csak egy pillanatra ideteszem, ez pedig így néz ki. (A közönségnek háttal letesz egy széket és ráül – szerk.) „Nem látom a valóságot, de legalább jól vagyok.” Ez, ha nagyon egyszerűen le kéne írni. És hogyha belemennék egy külső vagy belső konfliktusba, akkor kétség kívül sokkal több mindent látnék, éreznék, hallanék és tapasztalnék, na és ezt nem akarom. (01:40)

Ezen belül kezdtünk el beszélni a belső konfliktusokról, mégpedig. Azt a célkitűzést tettük, hogy nem egyszerűen csak tessék-lássék, össze-vissza pamacsoljuk ezt a témát, hanem a személyiségfejlődés sorrendjében szeretnék beszélni arról, hogy milyen klasszikus belső konfliktusai vannak az emberi személynek. Ezek a belső konfliktusok nem olyanok, hogy „Hát most miért nem oldja már meg? Mit kell ezen problémázni?” Ezek a belső konfliktusok az emberi természetből adódnak, normálisak, reálisak és természetesek hogy megjelennek. Így kezdtünk el beszélni, hogy hogyan van az, hogy egy-egy belső konfliktust – magzati kor, csecsemőkor, kisgyerekkor, óvodás kor – hogy ezek a belső konfliktusok valahogy bennünk elrendeződnek, valami lesz belőle bennük ezekkel. Most csak… én nem t’om, egy, egy… Na, hát azért csak! Egy-egy szó erejéig. (02:45)

Alapvető ős belső konfliktusok

(1) Ugye az első így volt, az első alap belső konfliktusom az az, hogy meg fogok halni, pedig élni szeretnék. Ez egy elég komoly belső konfliktus. Ugye, hogy vágyom arra, hogy éljek, és közben egyre inkább tudom, hogy meg fogok halni, vagy megjelenik a félelem attól, hogy meg fogok halni. A megsemmisüléstől való félelem. Hogyan tudok pozitívan kijönni ebből a belső szorongó állapotot, félelmet előhozó konfliktusból? Úgy, hogy nem eltávolítom a halált, hanem éppen közel engedem, megismerem egyre inkább a természetét, hogy bármikor jöhet, hogy nem válogat, hogy előbb-utóbb mindenképp jön, hogy mindenkihez bekopogtat, és ezért megtanulok vele együttműködni. Akkor nincs szorongás, akkor na, valahova jutottam vele. (03:40)

(2) Elveszítem anyát, vagy a fontos személyt. Hova tudok eljutni ebben a belső szorongásban, hogy „Nincs anya, pedig kell!”? Oda, hogy tulajdonképpen soha senkit nem birtokoltam, és soha senkit nem is fogok birtokolni. Hogy mármost egyre inkább a felnőtt részemben tudok lenni, és szabadon oda tudom adni magamat egy kapcsolatra, és valakit szabadon el tudok fogadni egy kapcsolatra. Minél inkább a birtoklás irányába viszek egy emberi kapcsolatot, annál kevésbé lesz köztünk valódi kapcsolat, pont az, amire vágyom. (04:15)

(3) A szeretett személy elvesztése után pedig mondhatom azt: „Nem, nem, a szeretett személy megvan, az biztos, de a szeretetét elveszíthetem, és az egyszerűen elviselhetetlen. Hogy anya nem szeret, hogy apa nem szeret, hogy a férjem nem szeret, a feleségem nem szeret. Hogy a testvérem nem szeret, egyszerűen nem áll már velem szóba. Az örökségen kezdtünk el balhézni, és azóta, öt éve karácsonyra sem ír, pedig én mindig írok neki egy képeslapot. Lehet, hogy jövőre már nem írok.” Tehát a harmadik: a félelem a szeretett személy nem fog engem szeretni, vagy nem szeret, hogy történhet ilyen, csinálhatok ilyet… Hogyan tudok pozitívan kijönni ebből a belső konfliktusból? Úgy, hogy egyre inkább tudatosul bennem mármost felnőttként, hogy nem abba pusztulok bele, ha valaki nem szeret, hanem abba, ha én nem szeretek. Hogy az, az hozza a lelkem halálát, hogy tulajdonképpen felnőttként el tudok lavírozni, ha valaki nem szeret. (05:20)

Nem tudom, megrendültetek ti már attól… Hát attól függ, hány évesek vagyunk, ugye? …attól, mikor élményszerűvé válik a fölismerés, hogy „Te jó ég! Hiszen engem nem szeret mindenki!” Megvan ez az élmény, hogy valamikor ez meg szokott történni? Olyan naivul szoktuk, hát mi aranyosak vagyunk, kedvesek, velünk semmi probléma nincsen. Hát és miért is, senkit se bántottunk. Jó, hát nem vagyunk tökéletesek, de hát nyilvánvalóan egy kis jó szándékkal… S akkor egyszer csak krónikussá válik az a tapasztalatod „De ő nem bír engem.” Egyébként ez az előadói szerepben is nagyon érdekes. Vannak, akik nagyon jópofa előadásokat tartanak ebből, hogy tudjátok a rutintalan előadó hogyan jár el. Úgy, hogy megvan benne ez a belső konfliktus, hogy majd nem szerettek. Ugyanaz. Hát ti nagyon fontosak vagytok, mert nektek mondom. Ezért készültem egy hétig, olvastam és éjszakáztam… és amíg ti tavaszoztatok, én meg (Görnyedt háttal rója a sorokat a papírra – szerk.). Ugye, és akkor nézlek benneteket, és akkor a rutintalan valaki, mert érzékeny erre, hogy majd a fontos másik nem szeret, ilyenkor a rutintalan előadó addig-addig pásztáz, míg meg nem találja mondjuk a szociopata hallgatót, vagy egy pszichopata ide tévedt társunkat. Mert hát most miért ne jöhetne el ide? Akinek az arcáról semmiféle érdeklődést, együttézést, vagy ilyesmit nem fogunk látni. És én miközben beszélek, állandóan, kényszeresen nézem őt. „Az nem lehet, hogy nem tetszik neki. Nem, ez nem igaz.” S akkor elkezdek poénkodni, és nem… Most ha ő egy csomó nyugtatóval jött, mert azt mondta a pszichiátere, jöjjön el, itt jó helyen lesz… De hát tulajdonképpen ugye neki nem szabadna most nagyon sokat érezni, mert azt nem bírná el, tehát akkor… És az nem igaz, most akkor… bevetem a legjobb poénokat, és… (07:30)

Ezzel máris ugye közel hoztam ezt a témát, hogy ezek az ős konfliktusok hogyha bennünk elevenek és nem elrendezettek, akkor az itt és most helyzetnél, és az itt és most való súlyánál sokkal nagyobb megterhelést jelentenek. Így jutottunk el oda, hogy beszéljünk arról, hogy léteznek a sebzett gyermeki énállapotok. Na de most akkor, gyerünk, rendesen. (08:05)

(4) Félelem a kritikától, vagy a büntetéstől. Hogy juthatok innen tovább? Az, hogy rájövök, hogy minden kritika vagy büntetés egyrészt sokkal világosabbá teszi számomra, hogy nekem mi értékes, és miért vagyok hajlandó szenvedést is vállalni. És a másik, minden kritika élesebbé teheti az önismeretemet, és valamit beemelhetek abból, hogy milyen érdekes, lehet, hogy ő utál, és én is utálom őt, de kétség kívül hogyha egy kicsit távol helyezkedek, az, amit ő mondott, abban van ennyi (Mutatja, hogy kicsi – szerk.) megfontolandó üzenet. Egyébként utálom, legszívesebben a… „Fogd be a…!”, de kétség kívül a barátaim ezt még nem mondták nekem. Az ellenségeim nagyon kritikusan beszéltek rólam vagy velem, milyen érdekes ez. Tehát a kritika vagy a büntetéstől való félelem nagyon sok és nagy segítségünkre lehet, hogy megszilárduljunk, hogy tudjuk hogy miért élünk, és a másik, hogy egyre inkább megismerjük magunkat. Szociális önismeret. Következő. (09:25)

(5) A kasztrációtól való félelem. Elnézést a nőtársaimtól! Ebben nem tudunk osztozni. Hogy jövök ki belőle pozitívan? Úgy, hogy átélem, hogy a rosszból is lehet valami jó, hogy az ellenségemből lehet szövetségesem – ugye itt az apa személyére gondolok. Félek az apától, legszívesebben ki kéne iktatni, mert riválisom az anyával való küzdelemben. Már hogy énnekem az anya kell, na. És akkor átélem, hogy az ellenségem lehet a szövetségesem, és átélem azt, hogy képes vagyok változni vagy változtatni. Háháá! (10:00)

(6) Az attól való gyermeki félelem, hogy valami rosszat teszek, és főleg, hogy amikor rosszat teszek, akkor a mögött az derül ki, hogy rossz vagyok. Úgy jövök ki ebből a helyzetből, hogy fölfedezem azt, hogyha rosszat is teszek, értékes maradok. Hogy a létezésem okán értékes vagyok, hogy az ember értékes. Emberként nem szűnik meg embernek lenni, és nem válik értéktelenné. Az ember sosem válik értéktelenné, és sosem válik állattá, és sosem válik… na, hanem ember marad. Ezt az értékességet fönntartom, és közben látom, hogy de tudok úgy élni, hogy az ellentmond az igaz emberi természetemnek, és ezért meghasonlok. És gonosz dolgokat is tudunk csinálni. Oké. De ez nem azt jelenti, hogy az ember rossz, hanem hogy rettenetes dolgokat tud csinálni, de retteneteseket. De nem rossz, csak rosszat tesz. (11:20)

Aztán… na, ezekről volt szó. Majd még azt hozom, plölölölöm. Hát, meg is nevezem. Az ösztönkésztetéseimtől való félelem, a bennem lévő természettől való félelem. Hogy nem csak az van, hogy rosszat teszek, vagy rossz vagyok, hanem egyszer csak majd jön a harag, és az eltölt, és szörnyű dolgot fogok csinálni, és a harag az oka, hogy a harag szörnyű, hogy a vágy szörnyű, hogy a vonzalom rettenetes, hogy az ösztönkésztetéseim eluralkodnak rajtam, és valami borzasztót fogok csinálni, vagy én magam valami borzasztóvá leszek. Az ebből való pozitív kimenetel pedig így hangzik, és akkor rögtön, amiről még ma akarok beszélni, hogy elkezdem megbecsülni az emberi természetet, és ennek kapcsán megtanulom egyre inkább megbecsülni „A természet”-et. Hogy nem félek a természetemtől, hanem megbecsülöm, és a természet megbecsülése egy fajta tiszteletet fog belőlem kiváltani a saját természetemmel szemben, és nem menekülést vagy ítélkezést vagy rémületet, hanem sokkal inkább egy tiszteletet. Ezért megadom a természetnek, ami a természetnek jár. Hejj! Hmm. (12:50)

Gyerekeinknek nem kell mindent megadni, hanem megtanítani őket, hogy mire van szükségük.

És ahogyan beszéltünk ezekről a belső konfliktusokról, ami a gyermekkorban nagyon természetesen jön létre, nem mindig tudtuk megcsinálni a jó kimenetelt. Sajnos nem. Egy fontos mondatig jutottam el egy pár nappal ezelőtt. Szülőként persze szeretnénk a gyermekeinknek mindent megadni. Főleg, ha már csak egy gyerekünk van, neki aztán pláne. És ez persze nem hogy lehetetlen, mert egyrészt lehetetlen, hanem nem is szükséges. A gyerekeinknek egyáltalán nem kell mindent megadni, mert ez teljességgel természetellenes. A természet senkinek sem ad meg mindent. Van fa, ami él 800 évig, de nem tud repülni. Madarak gyönyörűen tudnak repülni, nehezebben gondolkoznak. Az ember egész jól tud gondolkozni, nem tud repülni. Nem, a természet senkinek se ad meg mindent. Az a reális, hogy ér bennünket jó és rossz vegyesen. A jó és rossz akkor is ér bennünket, hogyha semmit nem teszek érte, akkor is történnek velem csodás dolgok, ilyen a természet. (14:20)

Például, leülök, mert ebbe még belegondolni is jó. Képzeljétek el, hát nem esik jól ezt most beismernem, de mégis csak be kell vallanom, hogy azért, hogy ma fölkeljen a nap, gyönyörűen csiripeljenek a madarak, hogy gyönyörűen nyíljanak a tulipánok, hogy virágozzon az aranyeső, hogy én ezért például semmit nem tettem ma, és mindezt csak úgy ajándékba megkaptam. Másfelől pedig néha az a tapasztalatunk, hogy tulajdonképpen nem csináltunk semmit, és az élet döbbenetesen szomorú és fájdalmas, drámai dolgokat adott nekünk. Nem csináltunk érte semmit. Nem követtünk el semmit, hogy ez történjék velünk, és mégis ez történik. Mindazzal, ami velem történik, az nem vezethető le pusztán abból, hogy mit tettem, vagy mit nem. A természet jót ad és rosszat vegyesen, és ez természetes. Amikor kezdek megbarátkozni a természettel, akkor ez így rendben lesz, de ha elakadok, akkor az azt jelenti – visszatérek a fontos mondathoz, mert nem mondtam el a végét. Tudom, mert a mondat így szól, hogy: Szülőként nem kell mindent megadnom, vagy mindent akarnom megadni a gyerekemnek, hanem érdemes őt megtanítanom arra, hogy mire van szüksége. Nem mindent kell megadnunk a gyerekeinknek, hanem megtanítani őket, hogy mire van igazán szükségük. (15:55)

Egy gyereket úgy tudok megtanítani arra, hogy mire van igazán szüksége, hogy kapcsolatban vagyok vele, nem úgy, hogy elmondom, hogy „Ezt például egy Carl Gustav Jung nevű nagyon okos bácsi leírta, és ha nagy leszel, majd olvasd el.”, hanem úgy, hogy kapcsolatban vagyok vele. A gyereknek összetört a játéka, és kiesett a tejfoga, és összetörte a térdét, és mondhatnék ezer dolgot, és ő azt se tudja, hogy most mire van szüksége, csak azt tudja, hogy baj van. Én felnőttként odamegyek hozzá, és ahogy kapcsolatban vagyunk, és fizikailag-érzelmileg elérhető vagyok, észrevétlenül a gyerekem megtanulja, hogy mi mindenre tulajdonképpen nincsen szüksége. Hogy tulajdonképpen kevésre van szükségünk, de ebben a kevésben mindenképpen benne vannak a tartalmas emberi kapcsolatok, az biztos. Ezért, ha a legtöbbet akarom adni a gyerekemnek, nem mindent adok neki, hanem azt, amire szüksége van. Vagyis együtt megtanuljuk, hogy mire van neki szüksége. Ezt egyébként én szépnek látom, ez jó, sokkal fölszabadítóbb. Megpróbálunk mindent megadni, úgyis lehetetlen. Na, gyerünk! (17:25)

Sérült gyermeki énállapotok – gyógyulás a sebzett gyermeki énállapotainkból.

Erről szeretnék most beszélni, mégpedig… Tudjátok, mire jutottam? Most miért kéne tudnotok, ez egy rossz mondatkezdés. Arra jutottam, hogy főképpen a szándékos vakság témája elég megterhelő. Nem t’om, titeket terhel-e? Mert ha nem, akkor kikapcsoltatok, tehát akkor elhárítjátok a témát, és tagadjátok. Maga a téma annyira megterhelő, hogy egész… mikor arra gondolok, hogy ú, most a szándékos vakság, úúú! Nem is olyan könnyű belekezdeni. És hogy ezért ma pozitív dolgokról szeretnék beszélni, arról, hogy a sebzett gyermeki énállapotainkból hogyan tudunk valahogy rendeződni, bizonyos értelemben gyógyulni. Hát ez szerintem jó téma. Nem gyakorlati útmutatót szeretnék első sorban adni, valaminek a szemléletét szeretném megmutatni nektek. (18:20)

Összefoglalás az énállapotokról

Emlékeztek, (1) az első sebzett gyermeki énállapot, az önbántalmazó hangot újból és újból maga elég fordító gyerek, aki bántja magát. Tehát az önmagát bántalmazó gyerek. Mhh. (2) Második: elhanyagolt, bántalmazott, traumatizált gyerek. Ugye ez három különböző dolog. Még a legenyhébb, hogy elhanyagoltak, a második, hogy bántalmaztak is, és a harmadik, hogy úgy hanyagoltak el és bántalmaztak, hogy tulajdonképpen nagyon megsérültem. Ezt így mondjuk akkor, hogy traumatizált. Tehát itt (1) van az önsértő gyerek, itt (2) van ez a gyerek, aki aztán már folytatja, és magát… na, majd. (3) Harmadik sebzett gyermeki énállapot, ami felnőttként egy pillanat alatt fölelevenedik bennem, a haragos gyerek. (4-5) A negyedik, abból kettő van. Ő az önmagát védő gyerek, és tudjuk magunkat védeni alkalmazkodással, avagy grandiozitással. Háhh. Assz’ongya. (Összeér a 4-5. szék – szerk.) Te, ne mássz már rá! A grandiózus rámászott az alkalmazkodóra. Nézzétek, hogy… Szállj már le róla, te! Na! Hát minden kell neked? (6) És ide hoztuk még a függőt, a függő gyerek, függő, függő, függő. Na most! (19:55)

Alap helyzet: krónikus társkapcsolati konfliktusok.

Szeretnék arról beszélni, hogy hogyan tudunk gyógyulni. Ez érdekes, ugye, hogy hogyan. Előveszem a jegyzetem, mert ha már rendesen leírtam, akkor ne hagyjak ki semmit. Azt mondja. Vegyünk egy egyszerű helyzetet. Mert ne lógjon a levegőben, képzeljük el (Feri odébb húzza a grandiozitással önvédelmező gyerek székét – szerk.), az alkalmazkodó azt mondta jó neki így, de én segítek neki egy kicsit, így kapjon ő is teret. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy tulajdonképpen mármost hónapok, vagy szinte évek óta társkapcsolati konfliktusaitok vannak. Hát ezt tudom nehéz lesz elképzelni, ez egy egészen testidegen állapot lesz. Képzeljük el, hogy ezek a társkapcsolati konfliktusok valahogy már úgy kezdenek úgy föltűnni számotokra, hogy „Már megint. Most már megint. És megint.” És már nehezen mondjátok azt, hogy „A Pirikével így…” mert tulajdonképpen előtte a Katikával is így volt, meg aztán a… na, Margókával. Tulajdonképpen valahogy ez ismétlődik. Tehát: krónikus társkapcsolati konfliktusok. Ugye egyáltalán nem vagytok benne jól, és úgy kezd rátok telepedni, rátok nehezedni. Na most. (21:20)

1. Önbántalmazó gyerek.

Mit mond erre az önbántalmazó gyerek? Önsebző, önsértő gyerek. Hát azt mondja, hogy „Meg is érdemeled. Csak azt kapod, amit megérdemelsz. Igen, úgyhogy csak szenvedjél, szenvedj csak. Te vagy az oka, azt tudod.” Ha ez belső hang, akkor úgy mondom „Jó, hát én, én vagyok az oka, én mindent elszúrok. Tényleg, mindent elszúrok. Egyszerűen nem, nem, az a helyzet, hogy nem tudok egy normális kapcsolat… egyszerűen nem megy, nem megy. Ide járok már három éve, és ennyi, semmi. Hát ezt, még valaki mondta, gyere el ide, és ennyi. De hát már a terápia után jöttem ide, hogy hátha itt majd még. De nem, három év, semmi. Most lezárult egy kapcsolatom, és most záródik le egy következő, és ugyanúgy. Akkor te egy nulla vagy, nulla vagy, nulla van. Rajtad nem is fog semmi és senki segíteni, ez a helyzet. Hiába, nem kellenek neki jegyzetek, semmi nem kell, egy mondat sem kell, semmi nem kell. Kuka vagy, öcsém, kuka vagy. Ennyi. Még május végéig itt lehetsz, de aztán annyi. Úgyhogy neked már szeptembertől nem érdemes visszajönni, ezt biztos nem, nem, hát…” Hehh. (22:45)

2. Az elhanyagolt, magára hagyott, traumatizált gyerek.

Második, az elhanyagolt gyerek. Akkor, ha föllángol benned, akkor azt mondod egy krónikussá váló társkapcsolati konfliktus során. „Hát, végül is a magány, mindig a magány, a magány. Nincs, ez, ez is csak a magány. Tehát tulajdonképpen most azt látom, ezt most nem könnyű kimondani, de hogy tulajdonképpen ugye az is szörnyű, mikor egyedül vagyok, akkor is magányos vagyok. De tulajdonképpen akárhányszor próbáltam kapcsolatban lenni, előbb-utóbb ott is magányos vagyok. Talán ezt van, aki érti, de hát lehet, hogy senki, hogy ebben is egyedül vagyok most. Nem is akarok erről beszélni, hogy megint nem, úgysem érti ezt senki. Hogy… próbálom elmondani a Pirinek, de nem, nem érti. Látom, hogy nem érti. Annyira fáj ez, hogy végül is mindig egyedül maradok. Tulajdonképpen mikor egy kapcsolatban próbálom valahogy, hogy értse, vagy legtöbbször érezze, ezt már nem is, csak hogy tudja, hogy mi van velem, és mindig csak ő meg mondja a magáét, ez szinte rosszabb, mint amikor egyedül vagyok. Ezt átélni, hogy mindig, tulajdonképpen ha egyedül, ha… akkor is ez a rohadt magány. Hehh. Jó, hát el-eljövök ide, de hát ez, ez, hát persze, ez semmi, tehát ez semmi, semmi. Ülök ebben a székben, egy ilyen külön univerzumban. Mások itt nevetgélnek. Nem t’om, nekem nincs kedvem nevetni, így, így… És hát ahogy múltkor is mondtam, aztán egyedül megyek haza. Múltkor fölmentem a honlapra, van-e most ilyen társkereső est, de hát… Aztán persze nem találtam, akkor írtam egy emailt, arra nem válaszolt senki. S akkor aztán itt kértem egy szervezőt, mondja meg, hogy lesz-e, és akkor azt mondta, hogy volt, februárban.” Jó, ezt nem bírom tovább csinálni. (taps – szerk.) Kedvesek vagytok, most ezt nem akarnám hosszabban. (25:10)

De akkor itt van, itt (1) van az önbántalmazó, és akkor itt (2) ül, itt ül mondjuk, amit érdemes azért külön, ez a traumatizált gyerek. „Hát hogy én, én viszont úgy vagyok, hogy hát tulajdonképpen nem is érzek semmit. Hát én látom, én tulajdonképpen most voltam ezen a PF Farsangon, és akkor én néztem, ahogy a többiek táncolnak, úgy valahogy a nők néha ezt élvezik. Mert úgy látni rajtuk, tehát hogy néha úgy látszik, hogy mosolyognak, hogy olyan lendületben vannak, hogy sz’al megváltozik az arcuk. De én nem t’om, akárki kért eddig föl, nem t’om, mit élvezzek ezen? Lehet, hogy velem valami nagyon nagy baj van. Ezt nem is érzem. Tulajdonképpen múltkor, ahogy táncoltam, arra gondoltam, hogy az emailjeimet megnézném. Nem t’om, hát hátha. Nem is tudok ezzel mit kezdeni, az a baj. Hát mit kezdjek ezzel? Velem valami nagyon nagy baj van. Hát én láttam ott a PF Farsangon is még a férfiak is élvezték. Akkor nekem nem, akkor nekem nem is érdemes semmit se csinálni. Akkor az egész élet ilyen, szerintetek? Egyszerűen csak túrni kell a halálig?” Hmm. Azután. (27:00)

3. A dühös gyerek.

„Na végre rajtam van a sor! Hát szóval, tudjátok, szerintem minden férfi egy rohadt gazember. Rohadt gazember mindegyik. Egyszer… Most melyikkel kezdjem? Most mindegyik férfi… komolyan mondom, én azt sajnálom, hogy nem vezetek naplót róluk. Mert kár, az kellett volna. Szóval azt a rohadt sok gazemberséget, amit ezek úgy… De érted, hogy úgy csinálják ám, hogy úgy szinte föl se tűnik nekik. Szóval ha énrajtam múlna, egyszer ezeket a férfiakat úgy beállítanám a sarokba, és…! Persze, ’50-es években meg azért küzdöttünk, hogy választhassunk? Rohadt férfiak nem engedték. Még jó…! És hány százaléka a cégvezetőknek nő? Na, na?! Miért, kevesebbek vagyunk mi, vagy mi? (Igazgatja a nadrágja szárát – szerk.) Most már a szoknyámat gyűrögetem itt, hát nem igaz! Hülye férfiak miatt. Egy féri se érdemli meg, hogy én a szoknyámat gyűrögessem. Na, ti se vagytok jobbak. Ide jöttök, kamu az egész, csak csajozni akarok.” De most még szívesen folytatnám. „Persze, még mondja…” Beleélem magam az egészbe. „Persze, mert azt gondoljátok, itt valami rendes nőt össze lehet szedni, ugye? Ezért jöttök ide, bitangok. Persze, csak a jó nő kell nektek, persze, aztán főzzön-mosson, mi? XXI. század, persze!” (29:00)

4. Az alkalmazkodó gyerek.

Most átülök ide, az alkalmazkodó… „Hát én mindent megpróbáltam. Tényleg, mindent, egyszerűen mindent, mindent. Az a szörnyű, hogy megpróbáltam mindent, és nem elég. Nem, nem voltam elég, nem. Mert már mondta, hogy hagyjam a kapcsolatot a barátnőimmel. Hát ezt megéri, egy férfiért ezt megéri. Meg hát egy férfi, az… (Egészségedre! Te is biztos kimentél a hidegbe egy férfi miatt.) Mert tudjátok, hogy… ez egyszerűen szörnyű, de nagyon félek, hogy elhagy. Nem hagyhat el. Egyszerűen nem hagyhat el, mert azt nem élem túl. Hát abba beledöglök. Most nem t’om, egy picit azért jövök el ide, ez az PF, hogy itt egy picit erőt gyűjtök, egy kicsit. Lehet, hogy el kéne mennem gyónni, talán nem t’om, Ferihez, de ezt nem t’om. Elmennék gyónni, és akkor elmondanám, hogy mennyi mindent nem csinálok jól. S akkor hátha egy picit megint lenne erőm, hogy szeressem őt, mert olyan nagyszerű, nagyszerű férfi. Nagyszerű, csak nem tudom jól szeretni. Nem t’om, ti mit, ti hogy csináljátok? (Átül a 2-es székbe – szerk.) Nem, hát tudtam, hogy senki nem segít, megint egyedül vagyok.” Most jöjjön a grandiózus. (31:30)

5. A grandiozitás által önvédő gyerek.

Őneki is társkapcsolati konfliktusai vannak. Krónikus… „Ez nem az a szék!” Jaj, a függőbe ültem! (Átül az 5. székre – szerk.) Most kiderült, hogy érdemes közétek járnom, mert akik ennyire rajta vannak a témán… Na most! Grandiózus. „Háhááhháá! Ez a kis mocsok! Azt gondolja, nem találok mind a tíz ujjamra…” (Mutatja az egyik kezén az öt ujját – szerk. ) Ezt tudom, hogy öt, ne szórakozzatok velem. Most hiába nézel, tudom, hogy öt. Miért, mit gondoltál, hogy így? „Mind a tíz ujjamra találok ötször olyan jókat. Ez a helyzet. Hiába néztek. Értitek, hogy a kisujjam piszka, az, ott a körömben ott a piszok, az többet ér annál. Ez, ez a helyzet. Én biztos egy férfiért nem fogok sírni, az tutiság. Ki? Milyen férfi? Ki? Hát ilyen nincs is, hogy férfi, hát itt pasik vannak. Milyen férfi? Már a XXI. században nincs férfi. Okos eszközt nyomogató humanoid. Ezek vannak. Hát a cipőmet meg ne kösse nekem. Ugyan már!” Jó. (33:10)

6. A függő

(Feri kólát iszik – taps. – szerk.) „De hát mi egyek vagyunk. Hát szinte, szinte én úgy érzem, hogy test a testemből, vér a véremből. Hát ha, ha ő nem lenne, akkor… én se vagyok. Hát én őáltala létezem. Azzal, hogy rám néz, és akkor érzem, hogy vagyok. S ha ő azt mondja, hogy <<Feri, ez jó.>>, akkor jó. Igen. Én két napot nem bírok nélküle. De hát tudjátok miért? Hát az illata, hát az illata.” Jól van, gyerünk már, gyerünk! Na, komolyan, Feri! Gyerünk! (34:40)

Hogyan tudunk gyógyulni?

Próbáltam megmutatni, hogy milyen egészen más fajta sebzett gyermeki énállapotok tudnak bennünk, a felnőttben elevenné válni. Ezek az énállapotok néha teljesen eluralkodnak rajtunk, ki se látunk belőlük. Ezért az első gondolat így szól, hogy… Ja, de ez nem az a lap. Hogy fölis… áhh. Tudjátok, mit csinálok? Erre az igazi szakavatottak látnak. (A kisasztalt a székek mögé húzza, és ráállítja a 7. széket – szerk.) Az egészséges gyerek. Hihíí! Őt keressük. Az első, ha fölismerem azt… „Mikrofon! Mikrofon!” Jaj, köszönöm. Jegyzet! Azt miért nem mondjátok? Jegyzet! De köszönöm, tényleg. Szóval. (36:05)

1. Van bennem egy egészséges rész.

Az első az a fölismerés, hogy „Én (7) nem vagyok teljességgel ő (1), vagy ő (2), vagy ő (3), vagy ő…” Hogy van bennem egy egészséges rész. Igaz, hogy most, ahogy a krónikus kapcsolti problémák vannak, én önmagamat sújtó, bántalmazó módon beszélek magamról, és teljesen elborít ez, és azt gondolom, hogy egy nulla vagyok. A gyógyulás első lépése, hogy fölismerem, hogy nem csak ő (1) van énbennem, nem csak ez vagyok én, hanem van, és mindig is lesz egy egészséges részem. Mikor itt (1) vagyunk, és ez elborít, akkor azt mondjuk, hogy „Ez vagyok én. Ilyen vagyok én.”, és így bántom és szidalmazom magam. Nem teszek különbséget aközött, hogy van egy egészséges részem, és van ez a sebzett gyermeki részem, ez teljesen bekebelez, és azt mondom „Ez vagyok én. Ilyen vagyok én. Hát ezt érzem én. Hát ezt gondolom én.” (37:20)

Az első, nagyon fontos, hogy fölismerem, hogy nem ez (1) vagyok én, hanem ilyen (1) is tudok lenni. Hogy van egy ilyen részem. Ez a talán legfontosabb mondat itt, hogy van egy ilyen részem is. És most jövök rá, hogy az elmúlt fél órában itt (1) voltam. Most kezdek rájönni, hogy fél órája itt (1) vagyok, és nem ott (7). De ott is lehetnék, csak most ebben a pillanatban nem is tudom, hogyan tudnék oda menni, mert annyira nyomasztanak ezek a kapcsolati konfliktusok. Most itt (1) vagyok, és átjöhetnék ide (7) is, az egészséges részembe. Minden olyan mondat, hogy „Hát ez vagyok én. Ilyen vagyok én. Én már csak ez vagyok.”, hogy ez a helyzetem félreértése. Hanem „Van egy ilyen részem is.” (38:20)

Azt ugye tudjátok, például egy kapcsolati konfliktus esetén nagyon gyakran aktívvá válik valamelyik sebzett gyermeki részünk, és mondjuk a társkapcsolati konfliktus után fél órával jövök rá, hogy „Te jó ég! Tulajdonképpen itt (1) voltam.” Vagy a haragos gyerekben voltam, vagy az alkalmazkodó gyerekben voltam. Pedig az ott és akkor egyszerűen nem volt megfelelő. Hát nem abban kellett volna lennem. Megkérdezte a Peti, hogy mit szeretnék, és én mondtam „Ó, mindegy, mindegy, ahogy neked jó, drágám.” Hát de igazából nem ezt akartam mondani. Azt akartam mondani, hogy annyira jó lenne együtt sétálni a hétvégén a Duna parton. De én azt mondtam „Ahogy te akarod, drágám.” S akkor láttam az arcodat, úgy megörültél, azt mondod „Jó, akkor maradunk itthon.” S akkor emlékszem, hogy úgy „Persze, akkor maradunk itthon.” Rögtön már öt stratégia volt bennem, hogyha itthon maradunk, akkor mit fogok csinálni. De most, hogy eltelt fél óra, most jövök rá, hogy én tulajdonképpen a Duna parton szerettem volna sétálni. Most csak úgy megjegyzem nektek, ha ez fél óra alatt megtörténik, akkor te már egész egészséges vagy. (39:40)

Amikor igyekszünk változni, vagy változtatni, akkor inkább az szokott lenni, hogyha nagyon benne voltunk, vagy benne tudunk lenni valamelyik sebzett gyermeki énállapotunkban, hogy aznap föl se tűnik. Alszunk rá egyet, és másnap azt mondom „Te jó ég! Megint, megint ordítottam, megint csak bántottam, megint csak kritizáltam. De miért csináltam ezt?” Mi a gyógyulás útja? Hogy nem csak, hogy fölismerem, hogy nem ez vagyok én, hanem van egy ilyen részem is, hanem hogy egyre rövidebb időbe telik, míg rájövök, hogy van egy ilyen (1) részem is, és nem ez vagyok én. Hát nem úgy van, hogy rögtön akkor mást csinálok. Hát erre ki képes? Hanem egyre gyorsabban jövök rá, hogy nem ilyen vagyok, hanem van egy ilyen részem is. Ez az első. (40:40)

Ez azt jelenti például, hogy nagy valószínűséggel hogyha valaki nagyon-nagyon benne tud lenni az egyik ilyen részében, hogy ez a folyamat beletelik néhány évbe. Ez néhány év. És néhány év után kezdek egész rutinos lenni abban, hogy fölismerem, hogy „Ja most itt vagyok.” Néhány év, hiszen annyira begyakoroltam. Hát gyerekkorban alakult ki, ott tanultam meg, hogy ez vagyok. Most ezt… rájönni, hogy nem, hát ez… néhány év. Jó. Második. (41:25)

2. A problématudat kialakítása.

A második pont, ezt így mondja a szakirodalom, hogy a problématudat kialakítása. Ezt tulajdonképpen érintettük. Úgy próbálom mindig megfogalmazni azt, hogy hogyan tudunk gyógyulni, vagy kézbe venni az életünket, hogy általában van egy hiedelmünk, és az rossz irányba visz bennünket. Ugye itt a hiedelmem az, hogy (2) „Ez vagyok én. Én már csak egy ilyen nyomorult vagyok, akit mindenki elhagy. A világ egy szörnyű hely, egy valamit lehet, ordítani.” (4) „Jobb, ha az ember lefogja a száját, akkor nem lesz baj.” Most mondhatnánk. Ez (5) pedig, tudjátok, ahogy Mérő Laci mondta, mikor az óvodás gyerekét hozta el, ez az ő története. Az óvodás gyerekét hozta el az óvodából, és ahogy jöttek, hát körülbelül nem tettek 30 métert, a kisgyerek megállt, azt mondja „Apa, kakilni kell.” Hát erre Mérő Laci azt mondja „Hát de, hát… egy perce jöttünk el az óvodából. Hát miért nem csináltad ott?” Mire a gyerek kihúzta magát, azt mondja (5) „Ezeknek? Nem!” Hát ebben van némi grandiozitás. Szóval. (42:55)

Az első hiedelem, ami rossz… erről meg a kedvenc történetemet hadd mondjam, hogy mit jelent ez, hogy van bennünk egy hiedelem, hogy mindegyik pontnál, ahogy tudnánk gyógyulni, egy hiedelem akadályozza a gyógyulást, van egy téveszménk, közkeletű téveszménk, ez akadálya a gyógyulásnak. Emlékeztek, ahogy a… mert ez a történet jól mutatja. A matróz fölkiált a hajóskapitánynak. „Kapitány úr! Érzi, hogy hasítunk?” hát a kapitány áll ott a kapitányi hídon, ez milyen nagyszerű, így fö-hööö!, azt mondja „Igen fiam…” Hát ezt a matróz nem érti. „Kapitány úr! Hát miért nem lelkesedik? – Hát, mert rossz irányba.” Amikor a sebzett gyermeki részünk átveszi az irányítást, akkor ezzel együtt elkezdünk hasítani egy rossz irányba. Ugye az első pontnál a rossz irány az, hogy „Én már csak ilyen vagyok, ez vagyok én.”, és a jó irány, hogy „Nem, van egy ilyen részem, és van egy egészséges, és itt szeretnék lenni.” (44:10)

Második. De jó, ez milyen kényelmes. Így, nézzétek, így… (Feri rákönyököl a kisasztalra föltett székre – szerk.) Problématudat kialakítása. Itt két dolog. Hogy általában az van bennünk – most egy picit másra is használom ezeket, hogy ez a második pont. Általában az van bennünk, hogy ami miatt rossz, az a múltban történt, és valami külső dolog, amire nincsen ráhatásom. Hát van problématudatom, nagyon is, hogy ez történt, amikor gyerek voltam. Most, hogy ide járok, most jövök rá, hogy az anyám hogy elszúrta. „Az én anyám mindent meg akart adni, ó, a szerencsétlen. Hát most akkor elszúrt mindent, hát most jöttem rá. Azt mondta: semmi más dolgod nincs, legyél boldog. Na, ezért vagyok ilyen rosszul.” (45:05)

De tudjátok, de tényleg, ez annyira gyönyörű, ez valódi dolog. Azt mondta egyszer egy kliens, hogy „Az én anyám egy ilyen nagyon-nagyon aranyos volt, nagyon jó fej volt, mindent odaadott nekünk, és azt mondta. <<Gyerekek, hát semmi, hát semmi az életben, legyetek boldogok.>>” Ettől kezdve egyre jobban szorongott ez a kislány, mert ott neki boldognak kéne lennie, az édesanyja mindenét odaadta azért, hogy ő boldog legyen, hát ő meg most éppen szomorú. Haha! Nem is olyan könnyű. (45:40)

A második, egy egészséges problématudat kialakítása. A téveszmém az, hogy a múltban olyasmi dolgok történtek, amik tönkre tettek. Ezek külső dolgok, nem voltam rájuk hatással, és ezek most is olyan külső dolgok, és ráadásul a múltban történtek, hogy én, én ezzel nem tudok mit kezdeni. Tudjátok 2008-ban, mikor a gazdasági világválság bekopogtatott, akkor egy év múlva szociológusok végeztek egy kutatást, hogy hogyan reagál a magyar felnőtt a gazdasági világválságra. Kiderült, hogy a magyar felnőtt lakosságnak majdnem 70%-a passzívan szenved. Az itt (4) van. Nem lehet itt semmit csinálni, hát itt nem lehet semmit tenni. Az ember itt csak megdögölhet. Ami van, legalább eszünk egy pörköltet. Tudjátok, hogy 16-17% mutatkozott kreatív cselekvőnek. 2008. 20% volt a lázadó. Ugye, ez a haragos gyerek. Az elég megrendítő. 100 felnőtt magyar férfiből és nőből 17… Thúú! Tehát a problématudat kialakítása. Mert van nekünk problématudatunk. „De ez már így volt, ez már így van, és ezzel nem lehet semmit se csinálni.” Tehát múlt, és körülmények. Ez tudjátok, az okos eszközök használatánál is annyira jó. Tegnap – jól emlékszem – megint egy csomó óvónőnek beszéltem, hát ez remek. Ez két szempontból is jó: szép nők, jó téma. El lehet nekik mondani azt, hogy „Hahóóó!”. Ugye, és hogy milyen sokan mondják „Feri, hát ez teljesen pusztába kiáltott szöveg. Ezzel nincs mit tenni, hát a világ ilyen. Hát miért, te nekiállsz elhordani a Szilícium-völgyet? Vagy mi van?” (47:55)

Most képzeljétek el, néhány nappal ezelőtt találkoztam egy kedves ismerősömmel. A kedves ismerősöm egy édesanya, egy nagyszerű anyuci, azt mondja. „Én ezekről a dolgokról semmit nem tudtam. Én a mai kor gyermeke vagyok. Mikor 10 hónapos volt a gyerekem – 10 hónapos! – akkor amikor vittem őt az oviba, mert egy jó óvodába írattuk, mert én egy jó anya vagyok – és tényleg így is van, jó óvoda, jó anya – igen ám, de az 40 perc. 8 hónapos a gyerek. Hát egyszer csak rájöttem, hogyha bekapcsolom neki a digitális cuclit, akkor tulajdonképpen ez a 40 perc ez egész jól eltelik.” A gyerek 10 hónapos. Most nem egy rendkívüliséget mondtam, hanem csak amit csinálunk ma. Mert 10 hónaposan is sokkal nyugisabban… Azt mondja „2 hónapig jártunk így, míg volt egy alkalom, hogy valami miatt kivettem a gyerek kezéből és elraktam. A következő történt. Az akkor 1 éves gyerekem elindult, és mint aki eszét vesztette, fejjel nekirohant a falnak.” 1 éves gyerek, 2 nappal ezelőtt beszélgettem valakivel. Azt mondta „Mikor láttam, hogy az én gyerekem, hát egy normális gyerek, elveszem tőle ezt a digitális cuclit, és fejjel nekiront a falnak? Akkor mit csinál ez vele? Abban a pillanatban rájöttem, hogy ezt abba kell hagyni.” Azt mondta, hogy – most így utólag – az a jó, 1 éves volt, 3 napig bőgött, meg hányta-vetette magát és utána azóta jól van. Ez a rugalmasság, hogy 1 évesen még… De 2 évesen, 3 évesen, uuuu. Olyan kedves ez a valaki, mert ahogy beszélgettünk, ugye én rögtön akkor nem t’om, mi, izé, okoskodhatnékom támad, és akkor mondtam neki, hogy „Te, van erről 1-2 jó könyv.” Küldött ma nekem egy emailt, lefotózta a könyvet, azt mondja „Már megvan.” (50:35)

Ezért akárki mondhatja nekem, hogy ezt… falra hányt borsó, a világ megy a maga útján, az ember meg csak… Aha! Ezt úgy hívják, hogy tanult tehetetlenség. Semmi kedvem a tanult tehetetlenségben vergődni, nem is fogok. …mondta a grandiózus gyermeki én. Na, tehát a második, a problématudat kialakítása. Van ugyan egy problématudatom, de az egy téveszme, ez pedig az, hogy a múltban történt valami, külső okok határozták meg, és ez most olyan hatást gyakorol rám, itt és most, most, 2018… nem t’om mi van, április tizen… 17, az prímszám. Április… látjátok, ez is egy prímszám, azzal nem lehet semmit kezdeni. Hát azt se osztani, semmit, nem lehet vele semmit csinálni, csak úgy áll. Arra… Ez a problématudat azt mondatja velem, hogy „Semmi esély. Mert ez már a múltban megtörtént, külső dolgok, ezek most is itt működnek, ennyi.” (51:55)

Az egészséges problématudat pedig pont az ellenkezője. Azt mondom, nem, amiért rosszul vagyok, az nem a múlt, hanem a jelen, mert most vagyok rosszul. Mégpedig azért, mert aktív bennem most, 2018.04.17-dike este egy sebzett gyermeki énállapot. Most senki nem bánt, senki nem fenyeget, senki nem hagy ott a rácsos ágyban. Ebben a pillanatban senki nem ordít velem. Hát néha a Feri igen, de azt akkor… És ez azt jelenti, hogy az én problémám az itt és most-ban van, nem a múltban és másoknál, itt és nálam. Hogy van bennem egy sebzett gyermeki énállapot, és ezzel tudok valamit kezdeni. Ugye erről sokat beszéltünk, hogy ez a problématudat kialakuljon, ez benne van az első 1-2 évben. 1-2 év. Hát annyira begyakoroltam, hogy nincs mit tenni, hogy mások, és már megtörtént, hát annyira benne vagyok. De az, hogy itt és most, és én? Hehh! És hogy még csinálni is tudok valamit. Oké. Ez a második. (53:20)

3. A gyermeki énállapotok nagyon értékes részeim voltak, amikor kialakultak.

Hehhee-heee, ty-ffff! A téveszmém az… „Hát de nem is ülök le ide. Én nem ülök le. Hát fölhúzom a nadrágom, az biztos. De én nem ülök le. Akármelyikre nézek, szörnyű. Ettől… fúj, de undorító! Azt, és még én itt ültem. (Feri tisztogatja a nadrágja ülepét – szerk.) Hát nézzétek meg, ez miket mond magáról. Hát halljátok, hogy bánt… mit… hozzáértem… uuaahhh!” A téveszmém az, hogy ezek a gyermeki énállapotok undorítók, gusztustalanok, szörnyűek, rosszak, el velük. Ezzel szemben ezek a gyermeki énállapotok nagyon értékesek voltak valamikor, nagyon. Amikor kialakultak, akkor segítették az életemet, amikor kifejlődtek. Az emberi lélek semmit sem tesz cél nélkül. Amikor ők kialakultak, akkor annak valami célja volt, a lelkem dolgozott értem. És ahogy a lelkem dolgozott értem, ezt tudta velem és nekem csinálni, ez volt a legjobb ötlete, amire képes volt, ezeket csinálta. (54:55)

Mondanék egy hasonlatot. Például a pánikrohamra nem szoktuk azt mondani, hogy az „Jaj, de jó! Lett egy pánikrohamom!” Ezt én még nem hallottam. „Ajj! Megvolt az első, Feri! – Milyen első? – Az első pánikroham. Ez mekkora királyság! Hát végre egy kis élmény. Jó erős, mert már kezdtem nem érezni.” Tudjátok, hogy a pánikroham logikája az, hogy van egy nagyon erős szorongás, félelem és rettegés, és a lelkem a következőt csinálja értem. Azt mondja „A gazdi annyira retteg itt valamitől, hogy ez számára földolgozhatatlan, emészthetetlen, kézbe vehetetlen. Nem tud vele mit csinálni. Majd én segítek a gazdinak, és ezért csinálok neki egy pánikrohamot, és az azért lesz nagyon jó, mert át tudja élni a félelmet, a szorongást és a rettegést, de a témát távol tartom tőle.” A pánikroham a félelem tárgyától való eltávolodás, miközben a félelem megélhető. Ezért a pánikrohamnak pszichés funkciót védő hatása van. Akkor is, ha azt gondolom, hogy bele fogok halni, és ennél szörnyűbb nem is történhetne velem. A lélek semmit sem tesz cél nélkül. Még egy olyan, olyan, amire azt mondjuk „De ez most mire volt jó? Ez mire kellett? Ezt ki találta ki? Hogy lehetek ennyire beteg már, hogy pánikroham nekem?” Micsoda egy… tényleg, egy jóindulatú funkciója van. Thh! Távol tartja a témát, amire azt gondolom, hogy az emészthetetlen, de közben meg tudom élni a félelmet, ami meg bennem van. (57:15)

Ráadásul, képzeljétek el, volt egyszer egy olyan kliens, akivel beszélgettem a pánikrohamáról, és egy nagyon-nagyon érdekes dolog alakult ki. Ugyanis amikor én rettegek valamitől, valami nagyon félelmetes a számomra, és az az élményem, hogy egyszerűen ezzel nem tudok mit csinálni, hát hogy ez a szorongás fölfal engem, annyira nincs a kezemben az életem, ez a jövő, a helyzet, hogy teljesen, teljesen tanácstalan vagyok és kiszolgáltatott. Megjön a pánikrohamom, akkor az derül ki, hogy amikor pánikrohamom van, akkor tulajdonképpen másodpercről másodpercre pontosan tudom már, hogy mit kell csinálni. Kiélesedik a figyelmem, tudom hogy kell vennem a levegőt, pontosan tudom, hogy ez egy pánikroham, pontosan tudom, mit kell csinálni, pontosan tudom, mikor lesz vége. Halljátok? Hogy itt fogalmam sem volt, hogy hogyan kell élni, de amikor pánikrohamom van, mindent pontosan tudok, hogy mit kell csinálni. Ennek akkor funkciója van, hogy átélhetem 15 percen keresztül, hogy lépésről lépésre mindent pontosan tudok. Tssz! Azt is csinálom, parancsszóra szinte. (58:45)

Vagyis a harmadik pont az így szól, hogy rájövök, ez volt a téveszmém, hogy… Ezek teszik tönkre az életem, utálom őket, nem is szeretem őket megfogni. Jó, a grandiózust egy kicsit, de azért azt se nagyon. A megértés után rájövök, hogy nem, nem, nem, értékes részeimként érdemes rájuk tekintenem. De nem akarom, hogy ők irányítsanak. Nem, én vagyok a főnök. De nagyon köszönöm, hogy valamikor dolgoztatok értem, nagyon köszönöm, köszönöm. Nem véletlen, hogy most megint megjelentetek. Oké. Következő. Igen. (59:45)

4. Egy életen keresztül együtt fogok élni a gyermeki énállapotaimmal.

Ugye ebből szokott az következni, hogy azt mondjuk, hogy mert hogy utálom őket, semmi közöm hozzátok, de semmi, semmi. Ugye vagy az történik, hogy teljesen bekebeleznek, vagy az, hogy azt mondom, semmi közöm hozzátok. Ez egy téveszme, hogy „Semmi közöm hozzátok.”, és a jó gondolat pedig az, hogy nagyon valószínű, hogy egy életen keresztül lesz közünk egymáshoz. Ez a legvalószínűbb, hogy egy életen keresztül együtt fogunk élni, és én szeretnék egy jó viszonyt kialakítani veletek, ami nem azt jelenti, hogy úgy lesz, ahogy te akarod, hanem ahogy nekünk jó. (60:35)

Emlékeztek, a társkapcsolatot, egyetlen társkapcsolat sem amiatt megy tönkre, mert problémáink vannak. A társkapcsolataink azért mennek tönkre, amit és ahogy bánunk egymással, amikor problémáink vannak. A legnehezebb problémát is vállt vállnak vetve el lehet hordozni. De egészen kis problémák miatt is úgy tudunk egymással bánni, hogy elmegy a kedvünk a kapcsolattól. Tehát nem attól megy tönkre egy kapcsolat, hogy problémáink vannak, hanem attól, ahogy egymással bánunk, amikor problémáink vannak. Most pedig mi arról beszélünk, hogy kapcsolatban vagyunk magunkkal, hogy az egészséges rész ha csúnyán bánik ővelük (1-6), vagy ha ezek a részek csúnyán bánnak az egészségessel, abba pusztulunk bele, nem pedig a problémába. Vagyis most ugye egy krónikus társkapcsolati problémám van, már a harmadik kapcsolatban ugyanazok a nehézségek merülnek föl. Nem ettől rossz az élet, hanem attól, hogy amikor ez történik, akkor aktív lesz itt egy sérült gyermeki rész, és letarolja az egészségest. Vagy az egészséges azt mondja, hogy „Márpedig én fütyülök rád. Fütyülök rád, nem is törődök veled.” Erre ugye azt mondja a függő rész „Az remek, akkor én iszom. Nagyon jó, ha nem tud rólam, az a legjobb. Akkor iszom.” (62:20)

Szóval a belső kapcsolatunkban is nem a probléma miatt nem vagyunk jól, hanem ahogy a belső részek egymással bánnak, amiatt vagyunk rosszul. Érthető ez? Ez ellentmond a zsigeri dolgainknak, ugye? Hát ha én itt (2) érzem magam egyedül, és… szokott ilyen élményetek lenni? Valaki, aki mondjuk ebben a részében van, ő krónikusan úgy érzi, hogy magára van hagyva, hogy elhagyatott. Az egészséges rész mond valamit, hogy… ez egy belső párbeszéd most. Azt mondja „Te Feri, hát de nézd meg, hogy vannak barátaid.” Akkor én (2) ilyenkor nagyon csúnyán szoktam vele bánni, mert azt mondom „Ne szórakozzál! Hol vannak? Hol? Hát lehet, hogy vannak, akkor nincsenek, mikor kéne, hogy legyenek. Na!” És rögtön elmondom egy emlékemet, mikor hívtam az egyik barátom, és foglalt volt. „Na, akkor hova szövegelsz?” Nem a problémába döglök bele, hanem ahogy bánik az egészséges a sérülttel, vagy a sérült az egészségessel. Oké. Híí! Gyerünk! Arra gondoltam, én ezt végig mondom, de már csak három pont. Hát, igen. Aha! (63:45)

5. Érdemes részletezni, és pontosan tudni, mikor aktivizálódnak a gyermeki énrészek.

Mikor… óh, például mikor valakivel beszélgetek, most ugye minden szék… más funkciója lesz. Most én vagyok a segítő, és beszélgetek valakivel. Elmondjuk azt, hogy de tulajdonképpen, tulajdonképpen… akkor legyek mondjuk itt, ez egy függőség. „Hogy te tulajdonképpen, ahogy működsz, ez függőség.” S akkor ő azt mondja, hogy „Jaj, ne szórakozz már! Mindenki így csinálja. Hát ebben semmi rendkívüli nincs.” És akkor mondhatja azt, hogy „Három sört meginni, persze izzad az ember. Mi, egy kicsit lelazítani ott a neten, na? Hát mindenki így csinálja.” Most fél év múlva azt mondja, hogy „Jó, rendben, függő vagyok. Jó, tényleg, megnéztem az anonim alkoholistáknak a pontjait, ugye milyen ismérvei vannak a függőségnek, hát rám egy olyan 7-8 érvényes is. Te azt mondtad, hogy 4-től függőség. Rendben van, akkor ez függőség.” Akkor én azt mondom „Ó, ez remek. Most akkor nagyon alaposan meg kéne néznünk, hogy a függő részed mikor veszi át az irányítást az egészségestől. Tulajdonképpen ez egészen konkrétan hogyan szokott történni? Mi, mikor, mikor jön ő, és mondja azt, hogy <<Fütyülök rá!>>?” És erre – most mondom a hiedelmet, ami ilyenkor szokott lenni. Akkor azt mondja „Jaj, ne már! Hát most még ezen itt izé, csámcsogni? Nem elég, hogy mondtam? Jó, függő vagyok. Mit kell még most ezt részletezni? Most még, mit, hogy pont hány órakor, és akkor mikor, és hogy mentem haza, mit éreztem…? De most muszáj ezt? Nem lehet valahogy egyszerűbben?” (65:45)

Vagyis a hiedelmem az, hogy „Jaj, ne kelljen már vele foglalkozni! Hát annyira fárasztó már, hát lehetetlen.” És ennek ez a „Ne kelljen már vele foglalkozni! Ne kelljen már ezt úgy annyira megérteni! Most mit kell ezen annyit megérteni? Iszok azt’ iszok, ennyi. Nem bonyolult ez, atya. Ott a szesz, itt a Feri, ennyi, hát iszok. Most nem tök mindegy, hogy mikor kezdek el inni? Hát mikor szar az élet, akkor iszok, hát ezt most…” Ugye a Mária Rádió hallgatói ezt nem fogják hallani. Tehát a hiedelmünk az, hogy „De legalább foglalkozni ne kelljen vele! Hát ettől semmi nem lesz jobb, ha most elkezdjük részletezni.” Ezzel szemben a gyógyulás útja, hogy nem hogy foglalkozni érdemes vele, hanem hihetetlen tűélességgel pontosan tudni, hogy mikor jön át a függő rész, mikor mondja azt, hogy „Na, most gyerünk, iszunk!” És hogy „Mostantól kezdve nincs haver fölvétel, piros szék!” (Az egészséges részünkkel – szerk.) (67:00)

Ezt valami hihetetlen pontosan, hogy a feleségem amikor azt mondja, hogy „Jaj, ne csináld már!”, hogy ettől a hangsúlytól, ahogy látom, hogy a szája sarka lebiggyed, akkor, akkor kezdek el zuhanni lefelé, hogy „Na, ő se ért meg. Vagyis egyedül vagyok, vagyis megint a rohadt magány van.  Hogy pontosan, ahogy a szája sarja biggyen… Mert úgy tudja biggyeszteni a szája… hogy ott az egyik sarkában az undor van…” Most ezt így mondom (Elhúzza a mikrofont -szerk.) hogy egészen, halló, itt van a mikrofon. Most magammal beszélek. „Egyik sarkában itt az undor, a másikban meg a megvetés. Amikor ezt látom, undor és megvetés, így, akkor lesz végem. De az az érdekes, hogy tulajdonképpen ezt sose gondoltam át ennyire részletesen, hanem mindig azt tudom, hogy valahogy este, valahogy este mindig az van, hogy úgy este valahogy mindig, egyszerűen valahogy úgy rossz lesz, és kész. Mit kell ezt ragozni? Hát rossz lesz mert…? Na!” (68:20)

De ha csak így él bennem, valamelyik sebzett gyermeki énállapot fölelevenedése, hogy „Valamikor rossz lesz.”, ezt tudjátok, azzal mutat párhuzamot, mikor reggel összevesztek a társatokkal, és vezetitek mondjuk az autót, és azon gondolkoztok egy fél óra múlva, hogy „Tulajdonképpen min vesztünk össze? Most ezt nem is… Hogy volt ez? Én nem is tudom. Azt tudom, hogy hülye volt, de hogy hogy… hogy volt?” Amíg a reggeli összeveszéseinkben nem tudjuk halál pontosan megmondani, hogy mikor, hát addig nem tudunk vele mit csinálni. Mert akkor ott fölelevenedik bennem a magányos gyerek, az önsebző gyerek, a dühös gyerek. Hát főleg a dühös gyerek. Mikor leszek dühös? De egész pontosan. Hogy amikor kijött utánam az előszobába, és azt mondta, hogy „Tavasz van, vigyél egy könnyű kabátot!”, még akkor nem voltam dühös. De mikor még utánam szólt, hogy „Ugye nem felejted el…?” Hogy tulajdonképpen már az, hogy mit, az nem is volt érdekes, hanem ez a fél mondat, hogy „Ugye nem felejted el…?” Mert ahogy ezt mondja, ez az „ugye”, ebben benne van az, hogy „Úgyis elfelejted. Tudom én, hiába szólok.” Mikor ezt mondja „Ugye nem felejted…?” Na akkor! És ugye, hogy melyik elevenedik föl, ez egyéni gusztus kérdése. Mert van, akiben a haragos gyerek, az önbántalmazó. „Tényleg, mindig elfelejtem. Hogy lehetek ilyen szörnyű?” Itt akkor a magányos gyerek: „Tessék, még a feleségem se ért meg, hogy mennyire fáradt vagyok az utóbbi időben. Hát azért felejtem el, de hát ez nem számít neki, semmi.” Oké. (70:30)

Tehát a téveszme így szólt, hogy „Ne ragozzuk, ne részletezzük! Jaj, ne, ne… ne foglalkozzunk ezzel annyit! Élni kell, Muhorainé, élni kell.” Ezzel szemben mi a gyógyulás útja? Hogy nemhogy részletezni érdemes, hanem hihetetlen pontosan tudni, hogy mikor jelenik meg. Annyira szépeket szoktak mondani azok, akik vállalják ezt a belső munkát, mert olyanokat szoktatok mondani. Azt mondjátok „A nemjóját!” És fölcsillan a szemetek az örömtől, az élvezettől. Ez nem egy önbántó élvezet, hanem ez… „Annyira jó! Most jövök rá, hogy tényleg pont így szokott történni. Hogy pont így szokott történni. Ez, valahogy ezt nem is láttam eddig. Na! Hogy még nem fejezem be, és kimennek pont akkor… hogy pont ez, ez szokott annyira fájni.” Hát csak szeretnek annyira, hogy tudják, na, hova rakni. (71:45)

Még kettő van, csak idő nincs. Hát akkor most mi van? Miért, ezt egyszerűen nem… képtelen vagyok befejezni? Most is, nem, nem tudom befejezni. Hát szerettem volna befejezni, egyszerűen ez se megy. Nem, tehát nem tudom, hiába, pedig átgondoltam, de látjátok, látjátok. És ti akkor elmentek trécseltek, isztok egy kólát, én meg egyedül megyek majd haza, ugye. Nem sikerült befejezni. (5) Jaj, fütyülök én rátok! (72:20)

Hát, de nem, jövő héten is itt vagyok, hát meg ti is. Csókoltatlak benneteket! (taps – szerk.) (72:35)