Jn 10,11-18 - Húsvét 4. vasárnapja

2018.04.22.

Megosztom
Elküldöm

Milyen a jó pásztor, milyen a jó pap?

Olvasmány (ApCsel 4,8-12)

Azokban a napokban: Péter a Szentlélektől eltelve így szólt: „Népünk elöljárói és ti vének! Ha ti ma azért hallgattok ki minket – miután egy beteggel jót tettünk –, hogy vajon ő hogyan is gyógyult meg, hát tudjátok meg mindannyian, ti és Izrael egész népe, hogy ez az ember annak a názáreti Jézus Krisztusnak a neve által áll itt előttetek egészségesen, akit ti keresztre feszítettetek, és akit az Isten feltámasztott a halálból. Ő az a kő, amelyet ti, építők elvetettetek, és mégis szegletkővé lett. Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetünk.”

Szentlecke (1Jn 3,1-2)

Szeretteim! Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. A világ azért nem ismer minket, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Azt tudjuk, hogy ha ő megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van.

Evangélium (Jn 10,11-18)

Abban az időben Jézus így szólt: Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, otthagyja a juhokat, és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor. Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, – mint ahogy az Atya ismer engem, és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. De más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd ismét visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”

Vasárnapi beszéd

„Enyéim ismernek engem, én pedig ismerem őket. Az Atya ismer engem, én pedig az Atyát.” Jó pásztor vasárnapján szeretnék egy kicsit itt veletek együtt töprengeni, elmélkedni azon, hogy tulajdonképpen hogyan is valósulhatna meg ez, hogy ismerjük egymást, a pap ismer benneteket, ti ismeritek a papot, de a pap ismeri Istent, és Isten is ismeri a papot. Tulajdonképpen ez a világ hogy is volna Isten szándéka szerint, amennyire egyáltalán valamiféle sejtésünk lehet a témáról. Hogyan tudnánk mi jó pásztorok lenni? Ez sohasem önmagában áll, miközben kétség kívül ez a kép, hogy a jó pásztor, egy olyan kultúrából és világból származik, ahol egészen nyilvánvaló volt, mikor ezt Jézus mondja, hogy a pásztorok élete a juhokon múlik. Mennyire össze van kötve az élete a juhokkal, a juhok jólétével, hogy ők bírják-e a telet, hogy amikor aztán nem esik az eső már hónapok óta, akkor a pásztor meg tudja-e mutatni, hogy hol van az a pici táplálék, ami még van, hogy mit legeljenek, mert el fognak pusztulni. Hogy a pásztor a saját bőrén érezte, hogy a juhok jóléte az ő élete. Közben pedig a juhok élete azon múlott, hogy a pásztor ezeknek az ismereteknek a birtokában volt-e. Tehát amikor alakul ez a kép, akkor tulajdonképpen ebben az összefüggésben hangzik el.

Mert egyébként én nem tudom, ti ezt hogyan halljátok, vagy hogy vagytok vele. Most elárulok nektek egy műhelytitkot, hogy itt a különböző könyörgésekben állandóan ez szerepel, hogy ti vagytok a nyáj, és hogy a nyájjal ez legyen, meg a nyájjal az legyen. Én ezeket mind átírom, egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy én „lenyájazzalak” benneteket. Mert ahhoz egy más kultúrára volna szükség, ahol egész más asszociációink támadnak. Úgyhogy tőlem ne várjátok, hogy én lenyájazzalak titeket. Hanem inkább, akkor három gondolatom lenne.

Az első gondolat így szól. Ez a jó pásztor, valaki olyan valaki kéne, hogy legyen – a papról beszélek most, nyilvánvaló – akinek van valamiféle istenkapcsolata. Végül is nem mondtam túl sokat, de emlékszem egy éleményemre, fiatalember voltam. Épp ahogy visszagondoltam, tulajdonképpen 30 évvel ezelőtt történt. Jött oda egy fiatal papnövendék akkor, 30 évvel ezelőtt, én voltam 20, a barátaimmal együtt, és hát persze ott ültek az idősebbek is. Volt egy beszélgetés, és akkor ez lett a téma, hogy mit gondolunk arról, hogy tulajdonképpen milyen is egy jó pap. Emlékszem, hogy micsoda két nagy csoportra oszlottunk. Voltak a fiatalok, például a fiatalok ilyeneket mondtak: „Na semmiképp se dohányozzon, azt semmiképp, mert az annyira illúzió romboló. Hát egy pap ott szívja a cigit? Ez, akkor már meg se hallatom őt.” S akkor az idősebbek meg, most én oda tartoznék, ők azt mondták. „Hát legyen azért hite. Az nem volna rossz, hogyha egy kis hittel azért még rendelkezne.” Most már én is ebben az irányban vagyok. Szóval az első gondolat, hogy legyen valamilyen bensőséges, meghitt, szoros, emberi és isteni viszonya a Teremtővel, a Szentlélekkel meg Jézussal. Hogy az ott egy bizalmi viszonynak legyen nevezhető.

Mennyire megerősödök ebben a gondolatban, amit 30 évvel ezelőtt az öregek mondtak ott, a templomban, hogy legyen hite. Jött egy kedves papnövendék, most itt délelőtt a gyerekekkel beszélgetett. Nem tudtam én, hogy ő mit fog mondani, és ezért én magam is nagyon kíváncsian néztem. Azt csinálta, hogy fogott egy dobozt, és a dobozba tett egy tárgyat, és a hivatásról beszélt. Kihívta a gyerekeket, nézzétek meg, hogy mi van a dobozban. Hát csak azért álltam meg, hátha van kedvetek egy kicsit találgatni, hogy mi volt a dobozban. A gyerekek kijöttek, mindenki ismerte ezt a tárgyat. Hát a dobozban egy mobiltelefon volt. Azt mondta ez a fiatal papnövendék „Tudjátok, nekem hivatásom van, hogy engem Isten hívott.” S akkor elkezdtek arról beszélni, hogy mi mindent lehet a mobiltelefonnal. Hogyan lehet SMS-t írni, hogyan lehet képes üzenetet. Arra gondoltam, de érdekes, azért van már köztünk különbség. Valaki a hivatást onnan ragadja meg, hogy „hívás”. Valamilyen csengőhanggal, személyre szabott csengőhangon az Isten hív. Kétség kívül nem ez a papi álmom, hogy valaki, a pap, aki mondjuk egy informatikai rendszeren keresztül kapcsolódik az Úrhoz. Ez kevésbé tűnik megfelelőnek számomra. Számomra a pap még mindig az a valaki, aki egy közvetlen viszonyban van az Istennel.

Aztán elkezdtem játszani ezekkel a gondolatokkal ugye, hogy hát a hivatás az nem annyit jelent, hogy hívott az Isten valami közvetítőn – ilyen értelemben – keresztül, hanem közvetlen viszony, valami meghitt kapcsolat. Na itt van rögtön, a kapcsolat. Mikor kimondjuk ezt a szót, hogy kapcsolat, nekem a kapcsolat alatt még az van, hogy hát látjuk egymást, egymás szemébe nézünk, egymást átöleljük, és a többi. És hogy… hogy mondjuk a kapcsolatból lehet, hogy valaki már csak annyit hall, hogy kapcsol. Mint a kisasszony a telefonközpontban: „Kapcsolom.” És akkor az a kapcsolat, hogy valaki kapcsolt minket Istenhez. Tehát amikor a jó papra gondolok, akkor ő nem csak az a valaki, amit az Isten hívott, miután egy informatikai rendszeren a kapcsolat létrejött, hanem ennél valami sokkal természetesebb és személyesebb és emberibb.

Aztán még tulajdonképpen ezen a szón is elgondolkoztam, hogy „küldetés”. Nézzétek el ezt a kicsit nevetséges szójátékot, hogy a küldetésből meg szép lassan már csak „üldetés” lesz, hogy úgy ülünk, és ülünk és ülünk.

Szóval az első gondolat így szól. De nagy dolog, hogyha a pap fejleszti a spirituális és társas intelligenciáját. Hogy úgy képzelem el a jó pásztort, hogy fejlett társas és spirituális intelligenciával bír. Mégpedig azért is, mert a legújabb kutatások szerint a magyar felnőtt lakosságnak már 60%-a kapcsolati zavarokkal küzd, beleértve a papokat is. Hogy tulajdonképpen minket papokat nagyon nagy százalékban társas szorongások jellemeznek, és ezért többé-kevésbé bizonytalanok vagyunk úgy egyáltalán attól, hogy kapcsolatban lenni, közeli vagy szoros vagy meghitt viszonyban lenni. A jó pásztort olyannak képzelem, akinek nem magas a társas szorongási szintje, hogy otthonos, otthonos, otthonos.

Azután, ahogy kapcsolatban tud lenni, hogy közben a spirituális intelligenciával is rendelkezik. Mikor a II. vatikáni zsinatnak a különböző dolgai megszülettek, akkor egy nagyon érdekes mondatot mondott ott el egy vezető teológus. Azt mondta, igen, fontos volt a zsinati iratokat megfogalmazni, mert lassan oda jutottunk, hogy a Szentléleknek a szárnyverdesése az egyházban ijesztő zajként hangzik. Spirituális intelligencia alatt azt értem, hogy a Szentléleknek a szárnyverdesése inkább valami érdekes, és valami vonzó hang, mintsem valamiféle ijesztő szárnyverdesés. Tehát az első gondolat így szól. Egy meghitt, és természetes, bensőséges és ápolt kapcsolatban tudok lenni Istennel. Nyilvánvalóan ezt látom alapnak. Nem pedig, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy vallásos és kulturális elemeket jól ismerek, és ezeknek a hátterében föltételezek egy Istent. Az talán kevés a paptól.

Aztán a második gondolat így szól. Talán egy jó pap tulajdonképpen mély és árnyalt emberi viszonyokban él, és ő maga mélyen és árnyaltan emberi, hogy kidolgozta a maga ember voltát. Ez alatt akkor most másik két dolgot értek elsősorban: az érzelmi intelligenciát… Ehhez azt mondanám, hogy van egy kísértésünk, hogy a hivatásból végül már csak hivatalnokság legyen. Akkor ez a kísértés egy picit azt is jelenti, hogy az érzelmi világunk, az ösztönéletünk eléggé csökevényes és kulturálatlan, távolságot tartunk a szenvedélytől, az érzéstől, az érzelemtől és a vágytól, nehogy valami baj legyen. És hát emiatt… na, hogy tulajdonképpen egy jó pap talán az a személy, aki egyszerre bír érzelmi és morális intelligenciával.

Nem tudom, ti tudjátok-e a számokat, hogy nagyon sok frissen fölszentelt pap a fölszentelésekor már a kiégésnek komoly tüneteit mutatja. Vagyis hívőként is kiégünk, és papként is könnyen kiégünk. Még pedig azért, mert túlságosan is tudunk ragaszkodni a rutinhoz, a biztonsághoz, a megszokáshoz. Mert természetesen amit megszoktunk, úgy tűnik föl számunkra, hogy az biztonságos. És azután túlságosan tudunk ragaszkodni a saját jólétünkhöz. Így aztán ez mind kiveszi belőlünk a szenvedélyt meg a tüzet, meg az érdeklődést és a nyitottságot.

Ezért a második gondolat így szól. De nagy dolog, hogyha képesek vagyunk az érzelmi és a morális intelligenciánkat fejleszteni. A morális intelligencia alatt azt értem, hogy nem bizonyos elveknek az újból és újból való hangoztatása hangzik el, hanem hogy számunkra mindaz, amit itt elmondunk, az kapcsolódik a felelősséghez, és kapcsolódik a szabadsághoz, és kapcsolódik a részvéthez és az együttérzéshez, de kapcsolódik az okossághoz, kapcsolódik a jó szándékhoz és az intelligenciához. Nem elvekhez kapcsolódunk a morális intelligenciában, hanem annál sokkal finomabb szövésű tényezőkhöz. Ezek a sokkal finomabb, lelket átszövő tényezők, ezek határoznak meg elsősorban bennünket. Ez lehetővé teszi azt, hogy emberiek maradjunk.

Olyan kedveset mondott nekem egy hajléktalan testvérem néhány hónappal ezelőtt. Azt mondja „Feri atya, maga egészen olyan normális, mint egy melós.” Ez most a legújabb dicséretem, amit itt őrizgetek magamban. Tehát a második gondolat így szól, hogy mélyen és átfogóan emberinek kéne lennünk. De hogy valaki emberi legyen, az az által lehetséges, hogy nem csak hivatalnok, nem zabálta föl őt egy hivatali szerep, hanem van érzelmi és morális intelligenciája.

Aztán a harmadik gondolat pedig így szól, és talán ez a legnehezebb, hogy közben pedig rendelkezzünk megfelelő és alapos szakismeretekkel. Tulajdonképpen nekünk papoknak igen gyakran tükörbe kéne nézni, de már mondjuk a papnevelő intézettő kezdve, és föltenni ezt a kérdést, hogy „Tulajdonképpen én mihez értek?” Ez a kérdés szerintem ma húsba vágó. Azt szokták mondani ránk, hogy korszerűtlenek vagyunk. Szerintem ez a kisebbik probléma, a nagyobb, hogy szakszerűtlenek vagyunk.

Tulajdonképpen egy csomó olyan dolgot teszünk, amihez nem értünk. Mert igazán nem tanulunk meg beszélni, de sokat beszélünk. Megyünk iskolába, mindenfelé, és tanítunk, pedig nem vagyunk pedagógusok. Sok féle szociális munkát végzünk, nem vagyunk szociális munkások. Emberekkel ülünk le beszélgetni, és nem vagyunk segítő szakemberek. Nekiállunk gyóntatni, az élet mélységeivel találkozunk, és nem tudunk megkülönböztetni egy depressziót, egy neurózist, egy lelki zavart, egy személyiségzavart vagy egy szuicid krízist. De azért csináljuk. Csoportokat vezetünk, és fogalmunk sincs, mi az a csoportdinamika. De nem akarom magunkat szidni, csak ha van otthon tükör, néha elfutok ott mellette, s akkor az a gondolatom támad, hogy ennek a kérdésnek ma 2018-ban elég komoly jogosultsága van, hogy „Tulajdonképpen mi papok mihez értünk?”

Azt szeretném erre válaszolni, egy élményemet hadd mondjam. Jött hozzám egyszer egy édesanya. Jó régen volt, régi kedves ismerősöm, én eskettem őket. A következővel kezdte a találkozást, azt mondja „Te Feri, van nekem egy mondanivalóm, de először is, te annyi mindenhez nem értesz, úgyhogy én ezt most elmondom neked.” És tulajdonképpen nem is a második része maradt meg igazán, de azt is mindjárt elmondom, hanem az első része, hogy odaállt elém, és azt mondja „Ide figyelj, Feri! Te annyi mindenhez nem értesz…” Be kellett látnom, hogy ez pontosan így van. Főleg, miután elmondta, hogy mit akart, hogy én miről tudjak. Mert a következőt mondta „Ide figyelj, Feri! Nekem ikreim születtek. Egyik baba az egyik cicin, másik baba a másik cicin. Tudod, kinek kell ide pasi!” Beavatott engem a női élet egy sajátos rejtelmébe, és kétség kívül ezzel igazolta azt, hogy ehhez tényleg nem értek, hogy ehhez se, meg még ahhoz se.

Nagyon eleven bennem egy János atya. Mikor kezdő pap voltam, akkor ott idős pap bácsi volt ez a János atya, egy szép ősz ember. A ’40-es években szentelték pappá Bécsben. Hát elég rég volt. Le-leültem nála, bekopogtam hozzá, és olyan érdekes dolgokat mondott. Azt mondta ez a János atya. „Tudod Ferikém, az úgy volt ám velünk, hogy mi összejöttünk fiatal papok, és a következőt határoztuk el. Akkor leszünk jó papok, hogyha legalább még egy nyelvet, egy idegen nyelvet jól beszélünk, és ha legalább még egy tudományban járatosak leszünk. Mi fiatal papok kitaláltuk, hogy mi azok a fiatal papok leszünk, akik ezt a két dolgot még muszáj, hogy tudjuk.”

Tulajdonképpen a papságot többnek látom, mint a teológián megtanult mondatok 50 éven keresztül való ismételgetésének. Természetesen a graduális képzésben rengeteg mindent nem lehet elsajátítani. Ámde van egy jó hírem számotokra, 75 év a nyugdíjkorhatárunk. Ez viszont azt jelenti, hogyha mondjuk valakit 25 évesen szentelnek, ami hahh, 75 évig, hmm… az 50 év. Ezért tehát az 50 évbe elég sok tanulmány még belefér. Hát egyáltalán nem kell a teológián mindent megtanulni, elég a teológiát, és utána van 50 évünk, hogy még nagyon sok kompetenciát magunkra szedjünk. Ezért az álmom, vagy az elképzelésem arról a papról, akinek érdemes lenni, az a valaki, aki a szó legjobb értelmében, és nem önáltatás módján azt tudja mondani, hogy „az életnek szeretnék a szakértője lenni”.

(Harangszó – szerk.) Olyan érdekes dolgot mondott egy orvos egy orvos továbbképzésen. Én ott füleltem, ez az orvos a következőt mondta, miután ránézett az órájára, mert „beharangoztak neki”. Azt mondja „Tulajdonképpen a lényeget már elmondtam, a többi a tudományos körítés.” Úgy látom a jó papot, hogy tudja a lényeget, hogy valamiképpen a lényegnek a szakértője. De ez csak akkor lehetséges, hogyha egy bizalmi viszonyban van Istennel, és a saját emberségét jól kidolgozta.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!