Sérült gyermeki énállapotok – gyógyulás a sebzett gyermeki énállapotainkból. 2.

2018.04.24.

Megosztom
Elküldöm

Köszönöm szépen! Isten hozott benneteket! Köszöntlek mindannyiótokat!

Az iménti helyzet (Egy autó gazdáját keresték a szervezők – szerk.) arra a megfontolásra vezetett, hogy lehet, hogy nem tudni, hogy kié az autó. Ketten is kimentek, kicsit gyanús. Még mielőtt leérnek a földszintre, lemeccselik, hogy kié az autó. (00:20)

Szándékos vakság

Kutatás a ’60-as években: A típusú személyiség – a szívinfarktus gyakorisága.

Látjátok, az 5 szék, de már előkészülök arra, hogy… A szándékos vakságból indulunk ki, és megint egy más történetet hadd hozzak. Az ’50-es években kétség kívül keleten és nyugaton is nagyon hasonló szellemi irányzatok kaptak lábra, ha lehet ezt mondani. Például keleten az, hogy „a határ a csillagos ég”, nyugaton „a technikai civilizáció és a fejlődés végtelen távlatai”. És aztán ez, hogy a határ a csillagos ég, és hogy az ember… itt a fejlődésnek nincsen vége, hossza, határa; nyilvánvalóan ez egyfajta pozitív érzéseket és érzelmeket keltett bennünk. Kétség kívül nyugaton mindehhez az is hozzájárult, hogy az emberek látták a kezük munkájának a gyümölcsét. Látták azt, hogy egyik nemzedékről a másodikra, a harmadikra, negyedikre, hogy ebből mi minden tud születni. (01:15)

Például ahogy emlékszem, Ausztráliában beszéltem egy magyar férfivel, most már jó idős, emlegettem őt nektek, aki bejárta egész Európát, és végül nem tudott Ausztráliából hazajönni, mert az derült ki, hogy nincsen semmilyen papírja, csak egy olyan papírja van, hogy lehet Ausztráliában. Hát azzal kétség kívül sehova máshova nem lehet menni. Akkor ő mesélte azt, hogy azok voltak a legszebb évek, ott a ’60-as évek, mikor ott volt, mert akkor tulajdonképpen annyi munka volt, annyi lehetőség volt, ő beleállt abba. Ha éppenséggel kirúgták valahonnan, elment a másik helyre, és mindenhol volt vagy egy építkezés, vagy… na. Ehhez kapcsolódó érzések, hogy „Héhééé! Hát megy ez nekünk! Fantasztikus, hihetetlen!” Ehhez kapcsolódó énkép, hogy „Bármit meg tudunk valósítani. Minden a mi kezünkben van. Évről évre, ha-haaa!” (02:15)

Ezzel szemben egyszer csak a ’60-as években elkezdték kutatni azt, hogy létezik-e olyan személyiség, vagy a személyiségvonásoknak olyan rendszere, amely ha valakikben megmutatkozik, 4-5-6 közös vonás, akkor ők sokkal és fokozottan veszélyeztetettek lesznek a szívinfarktus témájában. Ezért a ’60-as évektől kezdődő kutatások, amelyek látjátok összefüggésben vannak azzal, hogy dolgozunk, és hajrá, és a csillagos ég, és megyünk, és a kezünk munkája. Ahh! Az derült ki, hogy hát igen, tulajdonképpen létezik ilyen, mondjuk személyiségvonás együttes, ilyen értelemben tünetegyüttes, és ezt elnevezték „A” típusú személyiségnek. Lehet, hogy ti erről hallottatok is. Tulajdonképpen úgy a közbeszédben is meg-megtalálható ez. (03:15)

Az „A” típusú személyiség például, csak úgy néhányat mondok, egy olyan valaki, aki fokozottan hajlamos a versengésre, nagyon keresi a kihívásokat. Tulajdonképpen van benne elég sok erő, de ez az erő nem egyszer agresszióval is párosul. Ezzel együtt nagyon szeret célokat kitűzni, és akkor hajtani, és tolni, és vinni, és csinálni. Miközben arra is hajlamos, hogy ezek a célok nem mindig a legokosabbak, vagy a legreálisabbak, de akkor is tolja. Persze ebből elég sok feszültség tud támadni, és hogy valahogy fönn tudja tartani a maga egyensúlyát, ezért ennek a személyiségnek, típusnak – mondjuk így – az is vonása, hogy nagyon szeret nem csak a versengésben mindig győzni, ez ugye aztán konfliktusokhoz fog vezetni, hanem nagyon szereti az elismerést is. Különböző formában, de tulajdonképpen a lényeg, hogy folyamatos legyen. Aztán ez a személyiség típus, amit „A” típusnak neveztek, tulajdonképpen az is jellemző rá, hogy általában több projektet csinál párhuzamosan, nem is csak egyet-kettőt, hanem többet. De ráadásul ezt a több projektet általában időnyomás alatt. Ráadásul arra is hajlamos, hogy ő maga is nem csak hogy időnyomás alatt van és tudja, hogy határidő, határidő, határidő, hanem hogy még siettesse is a dolgokat. Tehát van benne egyfajta türelmetlenség, és ő maga is tgg-dgg-dggg. Hmm. (04:50)

Az derült ki, hogy például volt egy kutatás ezzel kapcsolatban, mikor éppen nézték a különböző típusokat, volt „A”, és akkor a „B”, elnevezték, hogy a „B” az pont az ellenkezője, a nyugis, áááá-ööö. Például nagyon érdekesen visszaköszön ez az önbecsüléssel kapcsolatos témákban, ahol két szélsőséget neveztek meg, és nagyjából ugyanez a logikája. Mert ezt a szélsőséget elnevezték kényszerteljesítőnek, és a másik szélsőséget, ami a „B” típusú, hogyha csak egyetlen mondatban kéne összefoglalni, ő pedig – akkor most átülök ide – ő pedig az életélvező. „Take it easy!” Ahogy az ausztrálok mondják: „Dőlj hátra!”, „Don’t worry be happy!” és tudnék még ilyeneket mondani. (05:35)

Tehát az „A” típus, hát tulajdonképpen egyre inkább a XX. századnak, meg a XXI. század elejének a tipikus embere. Ugye valaki, aki megvalósítja magát, az álmait, és karrierje van, és hihetetlenül pörög, és éli az életet, és rock’n’roll, és nappal és éjszaka, és értitek. De az derült ki, hogy például – innen jöttem el – az egyik kutatásban a kutatás ideje alatt nézték az „A” és „B” típusú személyeknél, hogy hány szívinfarktus történik, és „A” vagy „B” típusúak-e. A kutatás időtartama alatt a szívinfarktust kapott személyek 95%-a „A” típusú volt. Más kutatásban az derült ki, hogy körülbelül ötször nagyobb az esélye a szívinfarktusra az „A” típusúnak, mint a „B”-nek. Ugye, tehát a kényszerteljesítő sokkal veszélyeztetettebb, mint az életélvező. Ezt be tudjuk látni, ha csak az életélvezet nem rengeteg pörkölt és… mert akkor ő is veszélyeztetett, főleg hogyha pacal és zsíros cuccok, és nulla mozgás. Na most! (06:55)

Tudjátok, az ötödik szempont, hogy honnan tudjuk, hogy itt egy szándékos vakság helyzetről van szó? Miközben a ’60-as évektől megvannak a kutatások, ’70-es évektől megvannak a publikációk, ’80-as, ’90-es évek, egyre inkább elterjed a szakirodalomban, a közvéleményben, sőt sokan, akár ti is tudhattok erről, hogy na tényleg, egyszer valahol olvastam, vagy valahol valami tanulmány, „A” típus, „B”, aztán „C”-„D”. Nem annyira érdekes… Aközben a világ halad előre, hogy még több „A” típusú személyiség legyen. Vagyis az igazság ismerete, amit évtizedek óta egyre világosabban tudunk, és nagy valószínűséggel nem akarunk szívinfarktust kapni és abban meghalni, tulajdonképpen egyáltalán nem változtat a dolgainkon, vagyis az igazság ismerete nem elég a dolgok megváltoztatásához. Látjátok, tehát akkor szándékos vakság… Tudom, csak vagytok itt páran, akik eddig nem voltatok. Azt nem tudom, hol jártatok? Szóval teljesen ki vagyok készülve, hogy itt most ennyien, most az utolsó 4-5 alkalom? Hát ez…! Örülök nektek. Tudjátok, ez a papi rutin, aki decemberben az éjféli misén kiáll, és azt mondja „Miért most jöttetek?” Nem, hát csókoltatok mindenkit, örülök, hogy itt vagytok. Na most! (08:15)

Ez tehát a szándékos vakság. De, de, de! Hát hogyha csak ennyi lenne, ezt nem mondtam volna el. Mert a dologban van két fordulat is. Egy… kettő… Ilyenkor mondta egyszer egy apáca, tartottam az előadást, körülbelül ebben a minőségben, és vége volt, egy fél napot toltam apácáknak. Hát jó, ott voltak tanárok is. Az egyiknek a következő volt a véleménye: „Hogy lehet valaki 50 évesen ennyire infantilis?” Ez egy kicsit fájt, de nem azért, mert azt mondta, hogy infantilis, mert szerintem nem, hanem gyermeki rész, de nem ez volt az érdekes, hanem az, hogy én fél napon keresztül hihetetlen fontos dolgokról beszéltem, és őneki az egész fél napból az összes összegzése az volt, hogy én infantilis vagyok. Ezt a szándékos vakság egy sajátos típusának tudnám tekinteni. Fél nap nyomatás után valaki az én személyiségem elemzésével foglalkozott, elég szép önvédelmi mechanizmus. Na szóval! Szóval. Hol a csavar? Mert eddig még nem volt még, csak… Na, hol a csavar? Nem hoztam el… Tehát a csavar, az… Tavaszodik, értitek, nem kell mindennek racionálisnak lennie. Ugye egyet értetek ezzel? Tehát tavasszal az ember egyszerűen csak úgy kimegy a Duna-partra, azt sem tudja miért. És tulajdonképpen hogyha tudnánk, élettanilag pontosan leírnád, hogy a víznek a megnyugtató hatása, és stresszoldó faktora, és a napsugár és a D vitamin; egy idő után akkor nem lenne már kedvem kimenni a Duna-partra. Tehát annyira jó, hogy egy csomó minden, nem tudjuk, egyszerűen csak jó. Szóval. (10:00)

Hol a csavar? A csavar ott van, hogy egyszer csak, amikor kezdett… tényleg, na most már, tényleg, ez az „A” típus… „Ébresztőőő!” Tehát hogy tudunk úgy élni, hogy ötször annyira fenyegetettek legyünk a szívinfarktusban, és hogy tödödöm… „Ébresztő!” Akkor egyszer csak elkezdték publikálni, hogy tulajdonképpen ezt az egész kutatás sorozatot a dohánygyárak finanszírozták. Ez milyen… milyen jó, neked érdemes volt ezt elmondani. És akkor elkezdtek cikkezni arról, hogy „Ó-hó, nem esik olyan f…” Nem. Na. Mit sütsz, kis szűcs? „Nem eszik olyan forrón a kását. Hát itt tulajdonképpen a dohányipari lobbinak a szőrös-patás belenyúlása az élet valóságába! Hát arról van itt szó, el akarták terelni a figyelmet a dohányzás érrendszerre, szívműködésre gyakorolt negatív hatásáról.” Ezért ment ez az egész, értitek. Ó, hogy közben… és azt higgyük, hogy nem ezen múlik. Hohóójj! Halljátok? És ezért az történt, hogy megjelentek ezek a cikkek, hogy „Kamu az egész! Hát kamu!” (Egészen magas hangon mondta Feri – szerk.) Ez, ez hogy jött ki? Ezt nem tudom, ez egész váratlan volt számomra is. Állítólag a férfi klimaxot követően a férfi nemi hormonszintje csökken. Lehet, hogy ennek volt ez egy ilyen elővillanása? Ezt nem tudom. Próbálok mélyebben beszélni, annyira rémisztő ez, 50 fölött vagyok. De ilyenkor meg mindig arra gondolok, hogy na biztos nem ezért jöttetek, ugye, hogy ezt hallgassátok. Tehát tulajdonképpen meg kell állapítanom, hogy nektek semmi se jó, ez, ez van. Mert ha komoly vagyok, akkor unalmas, ha meg ezt csinálom, nem ezért jöttem. Szóval. (12:10)

Halljátok, hogy mi történik? Azért azt tudjuk, hogyha valaki állandó konfliktusokban van, mindig győzni akar, sürgetés, időnyomás, és tolja – hát persze, hogy annak van összefüggése a szív-érrendszeri betegség, szívinfarktus, na. De akkor jöttek a cikkek, hogy nem, dohányipari lobbi. Ezért egy csomó ember megnyugodott. „Jól van, nem is számít az egész.” Hogy milyen hihetetlen izgalmas, hogy hogyan tudunk egy pillanat alatt visszatérni a szándékos vaksághoz, nem? Úgy éppen kezdtük volna közel engedni magunkhoz azt, hogy hát nem mindegy, hogy hogyan élünk. S akkor jöttek a cikkek, hogy nem, dohányipari lobbi. Ja, jól van akkor. (12:55)

De van még egy csavar. Mert képzeljétek el, hogy voltam egy konferencián, és ott a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének az egyik professzora a következőt mondja. Igen ám, de azóta meg még az is történt, a ’60-as évektől indultunk el, ’70-es években egyre jönnek a publikációk, ’80-as, ’90-es évek, kezdünk fölébredni. Akkor jönnek a cikkek. Hogy most 2010 fölött vagyunk, azért mondom így, mert na, és egyszer csak a szakirodalomból elkezdett eltűnni ez, hogy „A” típusú személyiség, meg rizikófaktorok, meg ilyesmi. Ez a professzor körbe érdeklődte, kérdezte, telefonálta a szakma nagyjait, például akik a tankönyveket írják, hogy „Mondjátok meg, hogy tulajdonképpen miért került ez ki? Ez annyira jól megfogalmazásra került ott, hogy tulajdonképpen mi az, ami föl tudja erősíteni annak a veszélyeztetettségét, hogy valaki szívinfarktust kapjon.” A következő válaszokat kapta. „De hát tulajdonképpen ma a legtöbben már így élnek, hát ezt nem vághatjuk az arcukba. Hát ma ez a trend, akkor most ezeket leírjuk, ezt nem veszi senki komolyan.” Tehát az történt ezzel a témával kapcsolatban, hogy most már a szakirodalomból is kivettük. Hihííjj! Na, ez a második csavar. (14:30)

Milyen érdekes, hogy ’70-es, ’80-as, ’90-es évek, kell 3 évtized, míg úgy na valami világosság. Utána tö-dö-döm, s akkor most már innen is eltüntetjük. Hogy milyen hihetetlen erős késztetésünk van arra, látjátok, itt két érték van, de ezek között egy érték konfliktus jön létre. Az egyik érték, hogy biztonságban szeretnék lenni, például nem akarok szívinfarktust kapni, egészséges szeretnék lenni, ez a biztonság széke. És mi a másik szék? Hogy de nagyon fontos nekem, hogy biztonságban is érezzem magam. Hát nem elég a gyereknek, hogy az apa tudja, hogy biztonságban van, és a medve nem fogja megenni éjszaka. (Gyere, Csabi! Van, van, köszi. De rendes vagy! Csaba megkérdezte, hogy van-e kólám. De van, van, csak ebbe a táskába beraktam.) Ugye a gyerek nincs kinn a vízből azzal, hogy az apja tudja, hogy ő biztonságban van, a gyereknek biztonságérzetre is szüksége van, ez nagyon fontos dolog. (Telefoncsörgés – szerk.) Óóóó, ez nagyon érdekes. Aztán. (15:50)

De nem elég, hogyha valakinek biztonságérzete van, ha közben meg nincsen biztonságban. Ugye emlékeztek, az afrikai püspök ahogy azt mondta „Ó, európai egyház. Hát, valahogy úgy tűntök, mint a Titanic, ami már süllyed lefele, de a decken még játszák a walzert.” Erre lehetne mondani azt, hogy biztonságérzet van, biztonság meg nincs. Tehát ez egy értékkonfliktusként is ábrázolható. Szükségem van a biztonságra is, meg a biztonságérzetre is. És amikor mondjuk a szakirodalomból kivesszük, hogy tényleg lehet olyan életmód, meg olyan személyiség, aki tolja, tolja – most nem mondom el az ismérveket – kivesszük innen, akkor tulajdonképpen a biztonságérzetünkért dolgozunk. Egyre kevésbé leszünk biztonságban. Ugye ha berakjuk, és azt mondju „Hahó! „A” típusú személyiségek! Az összes középvezető, mínusz egy.” Hát mert na, van, aki éppen valahogy véletlen odakerült, de… Főleg a középvezetők. Csak úgy mondom. Ugye, például hajlamosak vagyunk, ez egy hiedelem, hogy jaj, a… Tehát akik így élnek ma, ezt most elrakom (A széket – szerk.), akik így élnek ma, hát ők a felsővezetők. Az a helyzet, hogy kevésbé, mert a felsővezető megengedheti magának, hogy beossza az idejét és az életét. A középvezetők engedhetik meg kevésbé, mert végül nekik osztják le a melót. Ó, tehát ez is lehet egy hiedelem, ugye, hogy… Na most. (17:25)

Ezért aztán: biztonság, biztonságérzet. Egyáltalán nem olyan könnyű, hogy ezt az értékkonfliktust, ami úgy tűnik föl, hogy most vagy ez, vagy az, vagy ez, vagy az, hogy összebékítsük, és azt mondjuk: biztonság és biztonságérzet. Mert ugyanis a biztonságért csak akkor fogunk hatékonyan tudni cselekedni, ha menet közben átéljük a bizonytalanságot, a félelmet, a belső konfliktusokat. Hogy „Te jó ég! Hű, akkor mi lesz velem? Hű, ezt abba kell hagynom! Utolsó pillanat.” Ugye, ez csak a biztonságérzetünk elvesztésével történhet meg. Ezért, na, akkor, emlékeztek miről beszélünk. Hogy az egyik alapvető oka annak, hogy fönntartjuk a szándékos vakság… Vakságot… Ennyire nem kell sietni, Feri, nyugalom, életélvezet. …a szándékos vakságot. Ez, hogy a külső-belső konfliktusokat kerüljük. Például azokat a belső konfliktusokat, amelyek szorongással vagy félelemmel járnak. Akkor is, hogyha például valaki fölismeri azt, „Ha így élek tovább, bele fogok dögleni.” Ezt nincs kedvem kedvesebben mondani. Mert hátha ez elég erőteljes ahhoz, hogy komolyan vegyük. Persze, hogy ez akkor egy szorongást fog bennem kelteni. (18:55)

Ismétlés

Ezért elkezdtünk beszélni a klasszikus belső konfliktusokról. Magzati kor, csecsemőkor, kisgyerekkor. Stty! Direkt nem ismétlem el. Nem, hát minek? Hát tudjuk már. Tudom, hogy nem tudjuk, de most… a szándékos vakságot választom. Így elérkeztünk oda, hogy léteznek… Hú, most nézem az ingemet. Hát ez, ez… Ti láttátok? Nahát! Senki nem szól, csak úgy mondom, senki. Kedvesen, aranyosan egy hölgy… se, Hagytátok, hogy én így, így… mint… Kicsit fáj. Azért tavasszal nem ezt várja a férfi. Kis gyöngédséget, női figyelmet. Hát mindegy, most már tudom, kik vagytok ti. Szóval. Gyerünk! (19:50)

Kezdtük leírni, megnevezni a sérült gyermeki énállapotokat. Úgy is mondhatom, sérült énrészek. De mikor azt mondjuk: gyermeki énállapot; az egy picit jobban kifejezi azt, hogy gyerekkorban alakulnak ki, és mert gyerekkorban alakulnak ki, nagyon-nagyon tudunk velük azonosulni. Egészen úgy éljük meg, hogy ez vagyok én. És ha úgy élem meg, hogy ez vagyok én, az el fogja mélyíteni a nehézségeinket. Na most! Emlékeztek, a legfontosabb sebzett gyermeki énállapotok. Mert arról szeretnék most beszélni, hogyan tudunk kezdeni velük valamit. Ugye, ebbe kezdtem bele, de öt pontot mondtam csak, még kettő hátra van. Katasztrófa volt múltkor. Szörnyű volt, nem bírtam rendesen befejezni. Nem is értem, miért jöttetek el? Egy ekkora kudarc után, hogy… Szóval. (20:50)

Első sérült gyermeki énállapot, az el… Legyen nem, úgy mondom, ahogy eddig mondtam. Az önbántalmazó gyermek, önbántalmazó hang, lélekgyilkos beszéd. Második, az elhanyagolt belső gyerek, és az elhanyagolt belső gyerek mögött lehet, ha az súlyosabb, akkor nem csak elhanyagolt, hanem bántalmazott, és ha még súlyosabb az elhanyagoltság és a bántalmazás, akkor traumatizált belső gyerek. A harmadik volt a dühös gyerek. A negyedik volt, és az ötödik akik az önvédő gyerekek. De a negyedik… két alapvető fajtája van, az alkalmazkodó gyerek, és a grandiózus gyerek, ugye, aki a grandiozitás által védi magát. Ugye például bántja őt az apa, és akkor kihúzza magát, azt mondja „Majd én megmutatom az apámnak, hogy ki vagyok.” Ez a grandiozitás általi önvédelem. Mert lehetne egy olyan kisfiú, aki egyre jobban behódol, és egyre kisebb lesz, és végül egy tehetetlen felnőtt, akit az apja olyan értelemben bántalmazott, hogy ebben a gyerekben ez azt alakította ki, hogy úgyse jó semmit, amit csinálok, nem is csinálok semmit. De lehet fordítva is, valaki a grandiozitás által is védheti magát, és azt mondja, összefogva mondjuk a dühös gyerekkel, a dühös gyerek ad erőt, a grandiózus gyerek pedig azt mondja „Majd én az apámnak megmutatom! Majd, majd ha nagy leszek, megverem.” Ugye, ez… „Sokkal erősebb leszek nála.” Ez a grandiozitás által való önvédelem. „Majd én megveszem ezt az egész utcát! Nem fog tudni itt lakni.” Ugye, ez a grandiózus gyerek, fantáziák, és hogy majd ő hova megy. „Jöhet majd az apám kolduskenyérért. Tőlem aztán nem kap! Nem! Itt fog csúszni-mászni. Nah!” Egész kezdek jól lenni. Miért nem töltök itt több időd? Nem értem. (23:20)

És a hatodik a függő gyerek. Függő, függő. Úgy is mondhatnám, hogy nem kap személyt, amikor személyre lenne szüksége, ezért maradnak a tárgyak és az élvezetek. (Előveszi a táskájából a kólát – szerk.) Tessék. Látjátok, enélkül nem tudok egy előadást megtartani. Ez, ez ám a nagy baj. Itt hülyéskedek 18 éve, oszt’ értitek, nem bírok lejönni a szerről, nah. Hát a függőt úgy is leírhatjuk, hogy mikor személyre lett volna szüksége, csak tárgyakat tudott elérni, amelyeken keresztül élvezeteket kapott, és kialakul a függőség. Tehát a személyek között beiktatódik valami szer, valami tárgy, valami cselekvés. Ez a gyerek. (24:10)

Gyógyulás a sebzett gyermeki énállapotainkból – folytatás.

Ismétlés

Akkor arról szeretnék beszélni, hogy hogyan, hát… hmm, hmm… Tudom mit akarok mondani, csak nehéz jól mondani. Hogy szívem szerinte azt mondanám, hogyan tudunk gyógyulni, de nem akarok hiú ábrándokat kelteni bennetek. Ugyanis a sebzett gyermeki énrészekkel élők, vagyis majdnem mindannyian, 1-2 véletlenül idetámadt kertészeti egyetemistától, aki hihetetlenül jól van a növények közelségétől is, csak a barátja mondta, hogy jöjjön ide. Hogy azon túl nagy valószínűséggel fölismerhetünk egy-két ilyen sebzett gyermeki énrészt, és az a realitás, hogy a sebzett gyermeki énrészeink teljességgel… (Végig mutatja az énrészek székeit oda-vissza. – szerk.) Azért most fölkészítelek benneteket a valóság meghallgatására. Nem gyógyulnak meg. Hát most akkor arról beszéljünk, hogy milyen értelemben igaz az, hogy meggyógyulni, milyen értelemben igaz az, hogy jól tudunk lenni. Ez a gyönyörűség; nem biztos, hogy meg tudok gyógyulni, de tudok jól lenni. Hihííí! És az már nagyon nagy dolog. Na most! nézzük akkor! Ugye mondtuk, hogy itt is bizonyos – mondjuk – hiedelmek vagy sztereotípiák vannak bennünk, és ezeket nagyon érdemes jól látni, és kicserélni a realitásra. Az első, most el… most megyek sorba, most ezek a székek mást fognak jelenteni, azt, hogy mit lehet csinálni. Rendben? Most akkor másképp nézzétek. (26:00)

1. A sérült és az egészséges énrész megkülönböztetése.

Az első, nagyon fontos, hogy megkülönböztessem magamat a sérült gyermeki részemtől. Ez kifejezetten nehéz munka, mert amikor én magamba omlok, és egy belső szidalmazó szöveget tartok, akkor én teljesen azt gondolom, hogy ilyen az élet, ilyen vagyok én, ilyenek az emberek, és na. Ömm, oké. Tehát ez az első, hogy különböztessem meg, hogy ez vagyok én, és van egy sérült részem. Ez vagyok én. Tudjátok, mint amikor az alkoholbeteg azt mondja, aki száraz alkoholista lett: „Kovács István, alkoholbeteg vagyok.” Ennél gyönyörűbben nem lehet megkülönböztetni, mint ahogy az Anonim Alkoholisták teszik, hogy fölállnak a csoportban, és azt mondják „Kovács István, alkoholbeteg vagyok.” Az azt mondja, van egy egészséges részem: Kovács István. De van egy sebzett részem: alkoholbeteg. Ahh! Nem csak alkoholbeteg vagyok, és nem csak Kovács István. Pont a valóságnak a fele-fele, mert „Kovács István, alkoholbeteg vagyok.” Oké, tehát az első lépés, hogy nagyon világosan különböztessem meg, és akkor elkezdem egyre inkább fölismerni, hogy „Na ez tulajdonképpen a sérült gyermeki énrészem, és nem én, hanem egy részem.” Áhh! (27:45)

2. Újfajta problématudat kialakítása.

Második, hogy ha megvan ez a megkülönböztetés, akkor kialakítok egy más és újfajta problématudatot. Mert a problématudatom eddig, amíg ez nem volt megkülönböztetve, hogy énbennem van egy sérült énrész, és az nem vagyok teljesen én, az csak egy részem, hogy több vagyok annál. A problématudatom eddig az volt, hogy a múltban történt velem valami, ami visszafordíthatatlan, megváltoztathatatlan. Ezért tehát, mert el is múlt, és a múltban történt, tehetetlen is vagyok, hát nem is tudok ezzel semmit csinálni. Ez már így van, nekem ezt dobta a gép, és a vége is ennyi, hát akkor ennyi. Az újfajta problématudat pedig az, emlékeztek, hogy az alkohol… Hát elnézést, hogyha ez egy ismétlés, de na, hogy a vérünkké legyen, tudjátok. Hogy az alkoholbeteg nem abba hal bele, hogy az anyja bántotta, mikor kisgyerek volt, és nem is abba hal bele, hogy az osztálytársai csúfolták azért, mert elállt a füle. Prr-prrr. Nem abba fog belehalni, hogy az első főnöke csúnyán bánt vele. Prr-prrr! Na, hanem abba hal bele, hogy itt és most sokat iszik. Hogy tegnap is sokat ivott, és ma is sokat iszik, és holnap is sokat fog inni – ebbe hal bele. (29:15)

Tehát egy megváltozott problématudatra van szükségünk, ez pedig azt jelenti, hogy a baj, tehát amitől nehéz az élet, az itt és most van, mégpedig az, amit magammal csinálok, vagy amit ez a sebzett gyermeki részem tesz velem anélkül, hogy én tudnám, hogy valaki szabad és autonóm is van bennem. (Mutatja a székek mögé a kisasztalra felállított egészséges énrész székét – szerk.) Azért raktam ide, hogy itt van egy szabad, szabad személy. Hát tudjátok, most csak úgy… Hát ha Edith Eva Eger Auschwitzban azt tudja mondani, hogy „Most jöttem rá Auschwitzban, hogy szabad vagyok, és hogy a szabadságomból fogok élni.” Ráadásul, ami ennek a következménye, hogy ez nem egy realitásvesztés volt, hanem lehetővé tette azt, hogy ő is és a nővére is túléljék Auschwitzot, és hogy most egy 90 éves pszichoterapeuta legyen. Az egész életét traumatizált személyek gyógyítására fordította, meg nehéz sors… meg na. Hát ha Auschwitzban valaki azt tudja mondani, hogy a szabadságomból fogok élni, na… Hát nem sokkal meredekebb azt mondani, hogy van egy szabad részem, van egy egészséges, szabad, autonóm, kompetens részem. Mindenkinek van. Csak az az érdekes, hogy nem egyszer ha nagyon begyakoroltam magam abban, hogy én mondjuk egy senki vagyok, vagy egy nulla, nem is nagyon ismerem ezt a részem. Háhh. (30:55)

Ugye nagyon kíváncsi is vagyok arra, hogy milyen világból érkeztek. Például akik nagyon úgy a céges világból jöttök, akik nagyon onnan jönnek, általában ti hihetetlen pengén kidolgozzátok a szabad részeteket, a szabad és autonóm és kompetens és életerős részeteket. Tulajdonképpen ha lehetséges, nem vesztek tudomást a sebzett gyermeki énrészeitekről. Elég jól csináljátok, általában elég jól szoktuk csinálni. 30-40 éves korig thííí, megy az élet. De fordítva is van, hogy milyen sokan vannak olyanok, 20 és 30 és 40 éves személyek, akik az egész életüket a sebzett részükben töltik anélkül, hogy fölfedeznék az egészséges részüket. Pedig van, nem fedezik föl, meg se tudnák nevezni.” Van, tényleg? De hogy? De hát én egy nyomorult… hát énnekem semmi sem sikerül.” Háháá! Hát… mindenkinek van, mindenkinek van. (Maga körül forogva, táncolva és énekelve mondja -szerk.) Höhééjjah! Mária Rádió hallgatónak! Mindenkinek van! Ez a tavasz, nem kell érteni, ne… nem kell mindent azért csinálni, mert logikus, az élet annál több. Én meg egy 52 éves pap vagyok. Na most! Hát ez a második rész… na. A második rész… ez tehát az elhagyatott, bántalmazott, esetleg traumatizált részem. De hol tartok? Annyira jól esett itt táncolni, hogy elvesztettem a fonalat. Az önfeledtség a szárnyaira vett, és most… vissza kell találnom az élet realitásához. Ti kik vagytok, drágáim? (32:55)

Tehát a második pontnál vagyok. Az első pont, van egy ilyen részem, nem vagyok teljesen az. Második, új problématudat. Ez azt jelenti, nem azért vagyok rosszul, mert 42 évvel ezelőtt apukám bll-lööölö, hanem azért, mert most iszom, hanem azért, mert elfogadom például az önbántalmazó hangomtól, hogy amikor ő azt mondja „Tudod, hogy nem fog sikerülni. Hát miért kezdenél bele? Néztél ma tükörbe? Hát neked nem is érdemes megpróbálni. Azt tudod, hogy nem érdemes? Kell neked még egy pofon az élettől? Na!” Ezt például úgy hívják, hogy lélekgyilkos hang. Ez egy lélekgyilkos belső hang. Milyen nagy dolog, ide jövök, és azt mondom „Na, ilyen az én lélekgyilkos belső hangom. De olyan váratlanul megjelenik, kicsit bele szoktam szédülni. De most, azért én most itt maradok (Az egészséges énrészben – szerk.), és nézem őt. Most már akármit nem csinálhat meg velem.” Mert a problémám az lesz, ha hiszek neki, nem pedig az, hogy 47 évvel ezelőtt az apám azt üvöltötte, pedig csak óvodás voltam, hogy „Te soha nem viszed semmire!” Hogy a nehézségem nem az, hogy ez 47 évvel ezelőtt elhangzott az apámtól, hanem hogy most idebent ez a hang olyan pofátlan, arcátlan módon megjelenik, úgy, hogy senki nem hívja. (34:35)

Valahogy úgy, mint én egy csomó családban. De ez egy valós történet. Azt mondja nekem egy hölgy. „De képzeld el, nehéz volt ám veled. Mert én mindig hallgattalak vasárnap, akkor volt időm, amikor hosszan főztem, akkor tudtam hogy főzök olyan hosszan, pont meg tudom hallgatni az előadást. Mindig főztem, és hát a férjem meg úgy ki-kijött, és nagyon utálta, hogy én téged hallgatlak. Azt nem mondta, hogy miért, szerintem látta, hogy nem bírnám elviselni.” Az történt, hogy azt mondja, hogy egyszer, mikor úgy jött ki a konyhába megkóstolni, megnézni, hogy hogyan áll már a bukta, vagy a bájgli, akkor úgy kifakadt, és azt mondja a feleségének. „Már megint itt van, pedig senki se hívta.” (35:35)

Hát ezekkel a belső hangjainkkal így tudunk lenni. Senki nem hívta őket. Már, már nem is, hogy itt van, már el is mondta a három mondatot. Mire értitek, mire fölfogom, hogy mit mondott, már elmondott három mondatot, lélekgyilkos mondatot. Oké, tehát a második, egy új problématudat. Nem a múlt, és nem a tehetetlenség, hanem a jelen, és annak a fölismerése, hogy sem… hogy én eldönthetem, hogy most itt vagyok. Emlékeztek, hogy Edith Eva Eger azt mondja „Auschwitzban minden a halálról szólt. Ezért eldöntöttem, hogy azt a belső hangomat fogom fölerősíteni, hogy de egyáltalán hogy hallani ezt a belső hangomat, aki az életről beszél.” Az gyönyörű, az a könyve: A döntés. Azt mondja „Ha nem lettem volna érzékeny erre az egészséges hangomra, aki az életről beszél, elnyel a halál.” Reális, az reális. Tehát: újfajta problématudat kialakítása. Jelen, és a nehézségem az, hogy tudok-e cselekvőképes lenni most, és mennyire. Nem pedig az, hogy valaki valamikor olyat tett, amit már nem lehet megváltoztatni. Óh. Hmm. (37:00)

Tudom, hogy könnyű erről beszélni. Egy picit sincs olyan rejtett üzenete… Tudjátok, úgy néha ott ülök, és hallgatom ahogy beszélek, hogy „Most a Feri tulajdonképpen azt mondja – rögtön jövök is ide (1) – hogy ha eddig ez nem sikerült, akkor béna vagyok. Annyira mondja, hogy ennyi, meg az Edith Eva Egernek is sikerült, meg úgy tűnik, hogy neki is sikerült, legalábbis ezt csinálja vagy mutatja. Nem lehet persze tudni. Akkor kiderül, hogy milyen szerencsétlen vagyok, hogy ez nekem eddig nem sikerült. Olyan lelkesen mondja, hogy <<Értitek, döntést hozok, csinálom, megkülönböztetem.>> Hát akkor biztos a többieknek ez megy, nekem meg nem. Valószínű, hogy így van.” Halljátok? Miközben itt (1) ülök, megszólal ez a hang simán. Gyerünk! (37:50)

3. A gyermeki énállapotok nagyon értékes részeim voltak, amikor kialakultak.

Belenézek a jegyzetembe. Csak hol a jegyzetem. Mert van bennem némi igényességre való törekvés. Ismeritek ezt a részemet? Például az ingemmel kapcsolatban. Jaj, de hát itt még az „A” típusú személyiség, hát emberek, hát hol járunk már? Na, ez az, megvan, megvan. Harmadik nagyon fontos lépés, ami segít engem abban, hogy elkezdjem a kapcsolatot fölvenni a sérült gyermeki énrészemmel, ez az, hogy elkezdek más szemmel nézni rá. Mert ha traumatizált a gyermeki énrészem, nem is akarok róla tudni. „A dühös gyermeki részem a kapcsolatokban is úgy előjön. Tulajdonképpen mikor egyedül vagyok, és egy kicsit merek őszinte lenni magammal, nem a biztonságérzetet választani, hanem a valóságot, hát akkor tulajdonképpen úgy el-elfog azért némi szorongás, hogy most mit tolom én állandóan. Tényleg, úgy oda tudok szólni, meg úgy egy mondatom, szóval úgy látom, hogy lefagynak körülöttem. Lefagynak, látom. Most ezt miért csinálom?” Hát tényleg, és akkor megjelenik ez a belső szorongás, hogy „Tulajdonképpen jó ember vagyok én? Velem tényleg nem lehet élni? Mert igaz ugyan, hogy ötödik házasság, de ez eddig talán nem jelent még… nem, hogy ez nem annyira perdöntő. Manapság a nők azért nem annyira, nem, nem, szóval annyira elszálltak az igényeikkel, hogy ez nem perdöntő. Jó, jól gondolom, hogy talán nem azért, mert hogy én…? Ugye, hogy, hogy… ilyen tökéletes férfit várnak. Hát na, hát azért tökéletes nem vagyok, azért ennyi önismeretem van, na.” Szóval. (39:50)

A harmadik pont, hogy rájövök, hogy amikor ez a haragos gyerek kialakult, tudjátok, hogy annak oka van. Hogy az összes sebzett gyermeki énrész nem magától lett, hanem a lélek életben tartó és öngyógyító tevékenységének a gyermekei. Hogy a lelkem, anélkül, hogy kértem volna, valahogyan próbáltak megküzdeni az élettel, és ez az élettel való megküzdés gyerekkorban ezeket a részeimet fejlesztette ki. De nagy dolog, hogy egy gyerek, akit nem tudom én, a tanár 24-edszer megaláz az osztályteremben, ott áll, és amikor kijön, akkor az a fantáziája, hogy „Bele fogok rúgni. Leérettségizek, és másnap a suli előtt, a szegecses bakancsommal… Tudjátok, az orrában fémbetét, úgy sípcsonton rúgom, de úgy..!” Hogy nem mondanám, hogy annyira tündibündi kis rész. Tehát mondjuk egy első randin nem kezdeném ezzel, hogy „Meg akarsz ismerni? Na, ezek a fantáziáim vannak most.” De elkezdem magamban rehabilitálni ezeket a részeimet olyan értelemben, hogy kezdem megérteni, hogy miért születtek meg. Sosem azért születtek meg, mert rossz vagyok, hanem mert a lelkem segíteni akart nekem élni. (41:40)

Például, ez még ezzel a hanggal is így van, a legkevésbé tudjátok elképzelni, hogy az a lélekgyilkos hang, hogy „Tudod, hogy nem érdemes. Tudod, hogy neked keddre se érdemes jönni. Nem, azt tudod? Ez semmi. Egy előadás nem változtat meg, ugye azt tudod? Nem, tehát terápiára nem mész, mert attól félsz, a kedd meg az kevés. Tehát te egy… érted, kettő között vagy, ugye azt tudod?” Ez egy belső hang. Ugye itt ülsz, és „Jó, most eljöttem, de hát nekem igazából terápiára kellene mennem, de azt nem, akkor ez kevés… Hát tulajdonképpen fölösleges, tök fölösleges neked itt lenni.” De milyen kedvesen derültök ezen. Ez egy piszok undorító, lélekgyilkos hang! De… miért született meg? Az a dolgom, hogy elküldjem őt a bús bánatba. Rendben van? Az egészséges résznek az a dolga, hogy elküldöm őt úgy a bús bánatba, hogy ne legyen kedve visszajönni. „Ámde azért alakult ki, mert almikor az anyám mángorlóval vert, mert a fakanál nem volt elég komoly tárgy… Tehát a mángorló tűnt az én rosszaságomnak megfelelő tárgynak.” Fiatal testvéreim, tudjátok, mi az a mángorló? Tudjátok, ez jó, jó. Jól van. Aki nem, hát ez milyen érdekes, hogy hirtelen megszaporodik a mángorló szócikkre való keresés száma kedd este. Nagyon érdekes lesz majd valakinek. Szóval. (43:25)

Hogy miért alakul ki? Azért, mert itt van, itt van egy pici gyerek. Csak az, hogyha olyan… nem t’om, zavarban vagyok, hogy akkor egy csomóan nem láttok pont a kamera miatt, ugye, hogyha oda ülök. (Átül egy másik székre – szerk.) De most ott (1) ülök, rendben van? Jó? Még ez… belefér, ugye? Tehát kedd este, kedd este, de… mhh. Hogy ott ülök a zöld széken, a gyilkos belső hang. „Miért is alakultam ki? Elmondom a történetem. Én azért lettem, mert mikor az anya verte őt, az annyira elviselhetetlen volt, hogy én a következőt súgtam neki. Te tudod, mit? Az anya nagyon fontos, mert az anya nélkül nem tudsz élni. Rendben van? Hát azt mondta, hogy rendben van, anya nélkül nem lehet élni. Hát 3 éves, 4 éves kisgyerek vagy, az anya nélkül nem lehet. Na ide figyelj, akkor tudod mit mondok én neked? Hogy neki van igaza. Jobb lesz neked, ha úgy tekinted, hogy neki van igaza. Tehát amikor ver, neki van igaza. Amit mond, neki van igaza. Rendben van? Így ki fogod tudni bírni, fönnmarad vele a kapcsolat. Megegyeztünk?” Ugye úgy nevezi a szakirodalom, hogy azonosulok az agresszorral. De nem azért, mert rossz vagyok, hanem mert a lelkem abban az evolúciós stratégiában működik, hogy kicsi vagyok, és anya kell nekem az élethez, ezért jobban járok, ha azt mondom, hogy anyának igaza van, és amit mond, az úgy van. Ezért kialakul bennem egy lélekgyilkos hang. Ezért van az, hogy utána az anyukám már ott van az új köztemetőben 17 éve, de a lélekgyilkos hang bennem van. Mert valamikor a lelkem azt tanácsolta nekem, hogy „Jobb neked, ha azt mondod, hogy anyának van igaza. Mert akkor másnap is lesz élet. Ha azt gondolnád, hogy neked van igazad, akkor mit fogsz csinálni? Na?” Tehát még ez a legbrutálisabb hang is valamiért alakul ki. (45:55)

Tehát a harmadik pont az, hogy elkezdem egyáltalán valahogy egy picit másképpen látni ezeket a hangokat, nem egyszerűen csak valami szörnyűségnek, valami elviselhetetlenségnek. De ez nem azt jelenti, hogy a lélekgyilkos hangnak azt mondod, hogy „Jól van, kicsit azért, na…” Nem, azt mondom, hogy „Takarodj a bús bánatba!” Továbbra is ezt mondom. Oké ez? De így az egészséges részem elkezd megerősödni, mert az mondom, most kiderült, hogy nem azért költözött be hozzám ez a sérült gyermeki rész, mert rosszabb voltam nálatok, akiknek ilyen nincs, nem azért van nekem ilyenem. Nem azért, mert egy szerencsétlen hülye vagyok. A lelkem így próbált megvédeni. Hahh? Az egészséges részem kihúzza magát, azt mondja „Na, nem is gondoltam, miközben ezt a hangot hallgatom nap nap után, hogy na, hogy ennek valami célja volt a lelkemben, hogy a lelkem jól működött. Thíí! Egész furcsa ezt gondolni magamról, hogy az én lelkem jól működik. Jól esik, jól esik. Hahh! De rég gondoltam ilyet magamról, hogy bennem valami jól működik.” Oké, tehát ez a harmadik, elkezdem más szemmel nézni ezeket a sebzett gyermeki énállapotaimat. (47:35)

4. Egy életen keresztül együtt fogok élni a gyermeki énállapotaimmal.

Szívem szerint azt mondanám, hogy „Semmi közöm hozzátok, mert csak megnehezítitek az életem.” Ehelyett azt mondom, hogy van közünk egymáshoz, valamit kell veled kezdenem. Mondjuk az alkoholbeteg azt mondja, hogy „Csinálhatok úgy, hogy semmi közöm hozzád, de akkor ennek az lesz a következménye, hogy néha te átveszed az irányítást, és két napig a kocsmában leszünk.” Nem, hogy… jobban járok, ha azt mondom, hogy „Amikor alszom, akkor is van közöm hozzád. Napi 24 órában van közöm hozzád.” Áhh. (48:20)

5. Megismerem a sebzett énállapotaimnak a természetét.

Ötödik pont, hogy mit tehetek… 1-2-3-4-5… ajj, de bonyolult ez már, tényleg, na. Ötödik, hogy elkezdem megismerni ezeknek a sebzett gyermeki részeimnek, énállapotaimnak a természetét. Belül az van, mindig mondom, hogy mi az, ami amúgy az ösztönös belső indulatunk, hogy „Na még csak az kéne! Hát tudod, mikor!? Hát hülye vagyok? Éppen elég bajom van tőle. Hát pusztuljon, tűnjön! Ne kelljen vele foglalkozni.” Ezzel szemben… (Beleakadt a székbe – szerk.) Ahh, hahh, veszélyes az élet. Van egy ilyen séma, emlékeztek még? Ez a fenyegetettség séma. „Semmi se biztos! Még jó, hogy van bunker otthon. Jaj, jó kis bunki.” Szóval. (49:15)

Ezt most, ugye ezt épp csak érintettem. Vagy… de, érintettem. Szeretném akkor ezt most megnevezni egymás után, mert lehet, hogy itt ültök, és megvan már bennetek az, hogy azt mondjátok „Na, én tudom, melyik kettő jellemző rám. Melyik három.” Hogy egy picit örülnék is, hogyha nem csak úgy ülnétek itt, hogy „Na, mi van a szomszédasszonnyal? Most jobban megértem azt a kutyás dögöt.”, hanem… úgy ezeket nem kéne. Ezt, ezt nem, nem. De én most kimondok belső hangokat. Oké. Jó. (50:00)

Ha… szóval, látjátok, hogy a belső hangok természete, nem érdemes széplelkeskedni. Hát öö-zöö-zöö. Nem, tehát ha azt mondja, akkor azt mondja. Ha az a hang lélekgyilkos, akkor lélekgyilkos. És ha arra távozik csak, hogy azt mondom „Elmész a bús bánatba!”, akkor nem mondhatom neki, hogy „Kedves… életem egész során át engem bántalmazni méltóztató hangocska! A legnagyobb keresztényi szeretetemmel szeretném esetleg csak az óhajtás szintjén fölvetni ama témát, hogy… esetleg ha bármiben tudnék segíteni, abban, hogy egy picit odébb tetszene… De tényleg, hogy szeretném fölajánlani a segítségem, minden, minden.” Ezt tanultam egy tréningen. Igen, hogy így kell. Hogy ugye valaki nem csinálja a munkáját, és akkor „Miben segíthetek? És hogy ezért, hogy… De már nem is akarok itt alkalmatlankodni, látom a pillantásából, hogy talán nem jókor jöttem.” Tehát, nem, most ha szabad mond… az önismereti… Hát na, az önismereti munkában, na. (51:20)

Az önismereti munkában előbb-utóbb a belső fúrások révén – a fúrást most nem dügg-dügg, piszkálódás, hanem hogy megyek a lelkembe – általában valamilyen csatornához hasonló bűzös területre fogok tévedni. Ezt a képet nem én találtam ki. Tudjátok, ki? Aki volt… Na tényleg, most… tombola. Aki meg tudja mondani, kitől származik a kép, hogy az önismereti munka során csatornatisztító bűzzel kell szembenéznünk, övé a kóla. Nem ittam még bele, ugye? Nem. Majd megnézem, lehet, hogy van egy pár szem tic-tac-om is, nem t’om, másom van-e. Tessék? Hát te tudod, hát tud… Az első sorban egy képzett hölgy… De neked van kólád, úgy látom. Ja nem! Most lejövök, mert ezt ne nagyoljuk el, az ajándék átadását. (Feri lemegy a színpadról, hogy átadja a kólát – szerk.) Értitek, hát a virágot se úgy dobtad oda Valentin napra, nem, hogy „Nesze, fogd Valentinra!” Nem kéred. Ez nagyon fáj, de tényleg. „Lemondok a javadra.” Jaj, hát ez nagyon kedves, jó, jó. Lemondott a javamra! Jó, ezt… (taps – szerk.) Igen, Carl Gustav Jung mondta: az önismereti munka előbb-utóbb a csatornatisztítás feladatához lesz hasonlóvá, és elég erős bűz terjeng majd. Mhh. (53:25)

Ott tartok, hogy megismerni, jártasságot kialakítani ezekben a sérült gyermeki énrészeinkben, illetve hát a velük való kapcsolatom. Kezdjük fölismerni, hogy működik, mikor jön, mikor megy. Hogy, hogy vagyok én velük. Erről szeretnék egy picit. Most megint a… azért a jegyzeteim még lehet, hogy számítanak is valamit. Aha! (53:55)

Leülök ide, az önbántalmazóhoz, ha van olyan, aki – nem kell jelentkezni – akit ez érint. Az önbántalmazó. Életem során olyan érdekes fölfedezéseim lettek, de igazából szinte csak 40 éves korom után. Ez pedig az, hogy olyan magatartásformák, amelyeket tulajdonképpen olyan gondolkozás nélkül elítéléssel vettem körbe, hogy azoknak a magam esetében nagyon gyakran megértettem az értelmét, és azt, hogy milyen érték lakik benne. De körülbelül 40 éves koromig inkább egy gondolkozás nélküli ítélkezés volt az, ahogyan viszonyultam hozzájuk. (54:40)

Elmondanék egy történetet, valós történet, de egy kliensről szól. Azzal érkezett hozzám, hogy azt mondja… csak az ingemet fölhúzom. Nem, nem föl… le. Igen, például hogyha felnőttként bepisilünk, az lehet, hogy inkább kipisilés, nem? Azért a magyar nyelv rejt, rejt érdekes talányokat. Nem az, hogy „Bepisiltem.” De hát az jó lenne, ha be, mert ugye akkor… nem lenne ágyhúzási kényszer, de ez a probléma, hogy ki. Tehát a felnőttek esetén a bepisilés kifejezés nem teljesen korrekt, a felnőtt az már kipisil. (Kapargatja a mikrofon alját – szerk.) Szóval. (55:35)

Történet – Bántalmazott gyerek. – A pofon.

Azt mondja ez a… ráadásul hölgy volt. Azt mondja. „Az édesanyám volt az, aki a családban bántalmazott. Az apukám sose bántott, tulajdonképpen egy olyan érdekes volt, hogy az apám volt inkább az oltalom. Na, az anyám bántalmazott, de ráadásul a fiú tesóimat soha. Valahogy egyszerűen be voltam neki akadva, ezért ő bántott és bántott, és tulajdonképpen ok se kellett hozzá.” Azt mondja, hogy serdülő korában elköltözött már egy barátnőjéhez. Arra gondolt, hogy ez a legjobb, amit tehet, hogy a bántalmazó anyjától távolságot vesz. De közben egy serdülő lánynak – fiú is lehetne – serdülő lánynak a mindenféle bizonytalanságával és ambivalenciájával és természetes késztetéseivel és önazonosság keresésével persze, hogy tulajdonképpen senki se akar rosszban lenni az apjával és anyjával. Senki, mindannyian jóban szeretnénk velük lenni, ez a lélek belső késztetése. (56:50)

Ezért úgy volt, hogy ő elköltözött ugyan a barátnőjéhez, hogy megvédje magát a saját anyjától, de ez a belső késztetés, ami serdülőkorban aztán még természetesebb, ment, vitte… „De hátha, hátha most nem. Hátha most vasárnap nem, hátha most délután nem, vagy hátha…” És az anyja ugye tulajdonképpen ezeket a helyzeteket mindig kihasználta, hogy még egyszer belerúgjon. Akkor mindig „Azt nem, nem…! Soha többet az anyámmal nem találkozom! De hát az anyám.” Akkor tudjátok, jött a bűntudat, a szégyen, utána meg a vágy, egyáltalán, hogy hátha fölismeri, hogy mégis csak. Ez elég sokáig így ment, és körülbelül 21-22 éves korában döntött úgy, miután a serdülő korának a 4-5 éve, hogy bár most már tudta magát biztonságos helyre vinni, de közben az anyja mindig visszaélt azzal, amikor visszament. Úgy döntött, hogy nem találkozik többet az anyjával. És ez így is volt. Nem kereste az anyjával a kapcsolatot, mert azt mondta „Az anyám – oda ülök a bántalmazóhoz – mert az anyámmal ha találkozom, egyszerűen mindig csak sokkal rosszabb lesz.” De azt mondhatnám, hogy az egészséges része azt mondta neki, hogy „Értsd meg, hogy nem bűn. Hát nem bűn elkerülni az anyádat, ha ő krónikusan bántalmaz.” Egy egészséges rész a maga természetességével ezt elmondja. Nem kell odamennem valakihez azért, hogy ő bántson, akkor se, ha úgy hívják, hogy „anya”. Nem, nem kell, nem. (58:35)

5-6 év alatt elhitte az egészséges részének, hogy ez rendben van. De az történt, hogy megházasodott, és hirtelen fölerősödött benne az, hogy „Te jó ég! De hát most én is anya leszek.” Az anya téma. „Nem akarok olyan anya lenni, mint az anyám. De hogy közben nincs egy jó anyai mintám.” Fölerősödött benne, hogy „Valamit az anyámmal kellene kezdeni.” Rengeteget töprengett „Mit csináljak, mit csináljak? De odamegyek…?” Valahogy, ahogy töprengett ezen, eltelt jó pár év, stabilabb volt, és arra gondolt, hogy „Hátha megváltozott az anyám? Hátha! Lehet, hogy talán erősebb is vagyok. Most miért ne próbálnám meg?” (59:25)

Kiderítette, hogy hol lakik az anyja, mert azóta elköltözött, egy másik férfivel él, hogy beszél vele. Elment, becsöngetett, lejött az anyja. Annyira a kép előttem van, ahogy elképzeltem, hogy, lejött az anyja. Akkor a lány ott, ott, ott elkezdte mondani „Jaj, anya! Tudod, hogy azért jövök, hogy lehet, hogy kicsi babám lesz, és de olyan rég nem találkoztunk, és… Te, anya, egyszerűen el kell mondanom neked, hogy szeretnék jó anya lenni. De tudod, hogy te mennyit bántottál engem? Hogy az mennyire fáj? Azért jövök, hogy azt elmondjam, ez iszonyatosan fáj nekem.” Az anyja megkeményedett, és azt mondja „Meg is érdemelted.” S a lány fogta a jobb kezét, és egy óriási pofont lekevert a saját anyjának, és ott hagyta. (60:35)

Az egészséges része elkezdett azon gondolkodni, hogy most ez jó volt, vagy nem. „Most ez mi volt?” Az egészséges része tulajdonképpen egy nagyon egészséges dilemmát vetett föl számára. Ez a dilemma úgy szólt, hogy azt mondta. „Nézd, én egy egészséges lélek vagyok, és én azt mondom, hogy amit tettél, az jogos. Nem hogy jogos, minimálisan jogos. Hát hogy ez ennyi (Mutatja: semmi. – szerk.) volt ahhoz képest, amit te éveken keresztül elszenvedtél. Azt mondhatnám, hogy ez volt a minimum. Jogos volt, jogos volt a haragod, az indulatod, az agressziód, jogos volt. És még csak azt se mondanám, hogy méltányos, mert annál kevesebb volt.” De az egészséges része azt is mondta, hogy „Igen, de hát tulajdonképpen azért nem ezért mentünk. Nem, hát nem azért mentünk, hogy lepofozzuk az anyánkat. Nem, hát épp azért mentünk, mert szeretnénk ugye jó anya lenni. Nem? Hogy úgy össze-összebeszéltünk, hogy jó lenne egy jó anyának lenni. Most ez pont nem abban az irányban van, úgy tűnik. Hogy tulajdonképpen én… azért mentünk, mert az anyaság nagy dolog. Hogy az anyaság nagyon nagy dolog. És hogyha anya leszek, akkor az egy, az egy megmásíthatatlan, visszafordíthatatlan dolog. Hogy valami, tényleg, valami titok, vagy valami… Szóval az valami… na. És hogy, hát az anyánk is, hát akármilyen is, de mindig megmarad az anyánknak lenni. Hát hogy tulajdonképpen az élet rajta keresztül jött, mi nem lennénk itt, ha ő nem volna. Hmm. Tudom, hogy neked nem jó hallgatni ezt, de azért úgy tűnik, azért ez csak így van.” Ez egy egészséges belső dilemma. Nagyon méltányos volt, de közben…(63:00)

Elég erős volt már, stabil volt ez a lány, és a következőre jutott, hogy még egyszer elmegy az anyjához. Azért, és majd ezt, majd mondom, hogy miért mondom. Azért, mert ez a rész, aki azt mondta „De nézd, mindenképp az anyád, és neked nem az volt a célod, hogy revansot vegyél, vagy bosszút állj, nem azért mentünk. Azért mentünk, mert anya szeretnék lenni, anya. Azért mentünk, van egy célunk. Egy nagyon nemes cél.” És ha ez a célom, akkor, akkor el kell ismernem, hogy ott is van egy anyaság, és anélkül én nem lennék. (63:45)

Elment megint az anyjához azért, hogy azt mondta „El fogok menni az anyámhoz, és semmi mást nem fogok tenni, lehet, hogy az utolsó találkozásunk lesz. A következőt fogom neki mondani. <<Sajnálom, hogy pofon vágtalak. Tulajdonképpen azt csináltam, amit te.>>” Azt mondja „Azért döntöttem így, hogy elmegyek és kimondom, hogy <<Sajnálom, hogy pofon vágtalak.>>, mert amikor pofon vágtam az anyámat, akkor megláttam a szemében a rémületet. Hirtelen, most már tudom, ahogy beszélget itt a két rész, hogy… (Az egészséges énrésze hangján mondja – szerk.) Hirtelen tudod, mi történt? Én elmondanám neked. Mert te azt mondtad, hogy ez jogos volt, de még annál is kevesebb. Hogy tudod, én azt láttam az anyád szemében, azt a félelmet és ijedelmet, ami a te szemedben volt 20 évig. Ugyanaz a félelem volt benne. Phh!” Ez a rész azt mondja, hogy „Ez méltányos volt.” Azt mondja (A sebzett rész – szerk.) „Ezt el tudom fogadni. Hát, ha ezt láttad, ezt láttad. Hát ha így, ha ez volt a szemében, ez volt.” Ezért úgy döntöttek, hogy elmennek, és a lány azt fogja mondani az anyjának, hogy „Nagyon sajnálom, hogy pofon vágtalak.” Azért, mert látta a szemét. Zárójel: és azért, mert az anyjának az első pofon után ezt kellett volna neki is mondania. De őneki az volt a célja, hogy ő be szeretné tölteni, hogy mit jelent, hogy anya vagyok. Ehhez nekem tudnom kell azt mondani, hogy „Nagyon sajnálom, hogy pofon vágtalak.” (65:55)

Becsöngetett, és lejött az anyja. Ő megint egyszerűen csak elkezdte. „Anya, nagyon sajnálom, hogy egy hete pofon vágtalak.” Az anyja a következőt mondta: „Lányom, megérdemeltem.” (66:30)

Látjátok, hogy ahhoz, hogy létre tudjon ez jönni, hogy egy micsoda komoly, belső munkát végzett ez a fiatal nő. Hogyan, hogyan kapcsolódott az egészséges részéhez, hogyan beszélt, hogyan nem altatta el ezt a feszültséget. Az egészséges részének az egyik fele azt mondja, hogy „Igazad volt, méltányos.” De a másik fele azt mondja „De volt egy célod az anyáddal. Épp az anyaság miatt csinálod. Hát ha nem is az anyád miatt, magadért…” Ez egy olyan tiszteletre méltó belső munka, hogy értitek, az ember letérdel, és azt mondja, hogy „Gratulálok. Gratulálok!” Ilyesmiben nyilatkozik meg a hétköznapokban az emberi méltóság. Pontosan ez a lényeg, hogy amikor megismerem azt a hangot, ami azt mondja, hogy „Te egy nulla vagy… Megérdemelted! Rossz voltál, hát persze, hogy kaptál.” Mikor ez a lélekgyilkos, ez az állandó kritikus hang megjelenik, és én elkezdem őt fölismerni és kiismerni, és tudom már, hogy mi, hogy akkor elkezdek a vele való viszonyomban egy jártasságra eljutni. Ez a jártasság teszi lehetővé azt, hogy egyszer csak azt mondjam, hogy „Tulajdonképpen ha csak a belső ösztönös részemre hallgatnék, akkor azt hiszem, hogy bosszút kéne állnom, mert azzal kifejezném, hogy mi történt velem. De én nem bosszú által szeretném az igazságosság rendjét magamban helyre állítani. A bosszú által nem tudom növelni magamban az egészséges részt. De én az egészséges részt szeretném növelni.” Az egészséges rész akkor fog növekedni, hogyha a lélekgyilkos hang azt mondja „Te egy senki vagy!”, és én kihúzom magam, és azt mondom, hogy „Én viszont sajnálom.” Milyen gyönyörű ez az egészséges rész! Hát pont őt akarom fejleszteni, őt akarom fejleszteni. (68:50)

Ezért odamegyek, és azt mondom, hogy „Sajnálom.” Az a gyönyörű, hogy tulajdonképpen így – és erről néhány évvel ezelőtt hosszan beszéltem, most csak ide hozom – az emberi lélekben egy – nem szoktam ezt így mondani, de tulajdonképpen – magasabb szinten, egy meta szinten létrejön az igazságosság egyensúlya. Mégpedig az által, hogy valaki nekem azt mondta „Egy senki vagy.”, és én most azzal, hogy azt mondtam „Sajnálom.”, és az egészséges részemben tudtam maradni anélkül, hogy bosszút álltam volna, vagy ez a pici bosszú, ez rájöttem, hogy ez mi, és hogy ez nem segít engem – azonosulás az agresszorral. Tulajdonképpen tehát a tétele így szól, ennek a gyilkos hangnak, hogy „Te egy senki vagy!”, és most azzal, hogy azt mondom, hogy „Én sajnálom.”, azt fejezem ki, hogy „Én egy valaki vagyok. Nem is akárki.” (69:50)

Ezzel a mondatommal létrehoztam az egyensúlyom, és rendben vagyok. Ebben az a gyönyörű, hogy ez az egyensúly itt és most van. Itt és most. És nem kellett az anyának akármit, nem kellett, és nem kell visszavonni, nem lehet megmásítani, és az úgy van, és a múlt úgy van. De ITT ÉS MOST létre tudtam hozni ezt a belső egyensúlyt. Én ezt gyönyörűnek látom. Nagyon nehéznek… (70:30)

Tehát emlékeztek, az ötödik pontnál vagyok, hogy elkezdem megismerni a sebzett gyermek részeimnek a természetét. Könnyebb lenne azt mondani, hogy ahogy azt mondja nekem itt ez a belső hang, hogy „Pusztulj!”, és akkor én lekeverek egy pofont anyámnak, és én is azt mondom, hogy „Pusztulj!” anélkül, hogy kiismerném, hogy tulajdonképpen mi is történik ilyenkor. Egyszerűbb lenne, csak az egészséges részem nem növekedne. Ez az első. Második, az elhagyatott, elhanyagolt gyermek részem… Most nézem az időt… Hogy, hát most idő van! Thűű! Van még fél perc. Hát az pont arra elég… Tudjátok, mire elég a fél perc? Hogy én olyan szeretettel rátok nézzek. Tényleg, az jó, és én ezt a fél percet most erre fogom használni. Ez jó. Van, aki vissza is néz rám. Nem kell visszanézni rám, nem, csak… ahogy éppen neked most van. Jó, jó… Hajj, hátra is látok. Ez jó. Köszönöm a figyelmet! (taps -szerk.) (72:10)