Jn 15,9-17 - Húsvét 6. vasárnapja

2018.05.06.

Megosztom
Elküldöm

Maradandó gyümölcsök: értékes, érdemes, életadó, érvényes.

Olvasmány (ApCsel 10,25-26.34-35.44-48)

Amikor Péter megérkezett (Cezáreába), Kornéliusz (százados) eléje sietett, és a lábához borult, hogy hódoljon neki. De Péter fölemelte. „Állj fel – mondta –, hisz én is csak ember vagyok.” Majd szólásra nyitotta ajkát és ezeket mondta: „Valóban, el kell ismernem, hogy Isten nem személyválogató. Mindenki kedves előtte, bármely néphez tartozik is, aki féli őt, és az igazságot cselekszi.” Péter még be sem fejezte a beszédet, és a Szentlélek már leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást. A zsidókból lett keresztények, akik Péterrel érkeztek, ámulatba estek, hogy a Szentlélek ajándéka a pogányokra is kiáradt. Mert hallották, hogy megkapták a nyelvek adományát, és magasztalják az Istent. Péter megszólalt: „Meg lehet-e tagadni a keresztvizet azoktól, akik a Szentlelket éppen úgy megkapták, mint mi?” Elrendelte tehát, hogy Jézus Krisztus nevében kereszteljék meg őket. Őt viszont arra kérték, hogy maradjon még náluk néhány napig.

Szentlecke (1Jn 4,7-10)

Testvéreim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van! Mindenki, aki szeret, Istentől való, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát, bűneinkért engesztelésül.

Evangélium (Jn 15,9-17)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben. Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!

Vasárnapi beszéd

Kérdeztem a gyerekektől reggel: „Vissza tudjátok-e idézni az evangélium szövegét, mit mondott Jézus, hogy mire rendelt ő bennünket, mindegyikünket?” Persze a gyerekek mondták, hogy „Szeressük egymást.” De a szövegben nem ez hangzott el, azt parancsolta, hogy szeressük egymást, de arra rendelt bennünket, hogy a szeretetünk révén gyümölcsöt hozzunk, maradandó gyümölcsöt. De hát a gyerekeknek ez valahogy nem volt a fejében, ezért segítettem nekik, kértem tőlük „Mondjatok nekem gyümölcsöket.” S akkor mondták, hogy alma, körte, szilva, mandarain, barack, banán, és a többi. Akkor utána erről eszébe jutott valakinek, hogy „gyümölcsöt hozni”. De aztán jött a nehezebb kérdés, hogy „Mondjátok meg nekem légy szíves, mi az, hogy maradandó gyümölcs? Ezek a múlandó gyümölcsök, de a maradandó gyümölcs, az milyen? Mondjatok nekem egy példát!” Az egyik fiú jelentkezett, azt mondta „Műanyag banán.” Hát most nem a műanyag banánról szeretnék beszélni, hanem hogyan ragadhatjuk meg azt, hogy „maradandó gyümölcs”. A maradandóság, valahogyan a mi múlandóságunkban hogyan tud megjelenni? Természetesen mondhatunk róla néhány szempontot. Nem úgy, hogy így vagy úgy, hanem valahogy, ami a mi emberi esendőségünkből, kísérletezésünkből, jó szándékunkból elénk áll.

Az első gondolat így szól. Tulajdonképpen amit valahogy úgy élünk meg sokan, nemzedékről nemzedékre és évszázadról évszázadra, hogy ez tényleg értékes. Mert olyan sok mindent tudunk értékesnek tartani 5 napig, meg 5 évig, meg 50 évig, aztán utána el is felejtjük, hogy volt. De mikor 2-3 ezer évig újabb és újabb nemzedékek azt mondták „Na, ez értékes.”, azért az már valami. Én azt kérdezem a szülőktől délelőtt „Mondjátok meg nekem, hogy az anyaság egy siker?” Az anyák többsége föltette a kezét, sajnos. Ez szerintem, ne értsetek félre, szerintem az anyaság nem siker, hanem dicsőség. A sikert a dicsőségtől az különbözteti meg, hogy a siker az, aminek az emberek tapsolnak, majd lehet hogy egy hét múlva már el is felejtik. A dicsőség pedig az, aminek az angyalok tapsolnak, és az pedig maradandó.

Ezért tehát ami nemzedékről nemzedékre, és talán az Anyák napja miatt is, úgy eszembe jutott anyukám, hogy mi azzal töltöttük, számomra sokszor a legizgalmasabb esti elfoglaltság az volt, hogy anyukám diafilmeket mutatott nekünk. Tudjátok, amit nyomkodni kellett, és néha beakadt, és akkor én csinálhattam meg. Akkor nyomkodtuk, és akkor a diavetítőnek megvolt az a sajátos illata. Hát szóval, gyerekkor egyik nagy élménye. Nem tudom, hogy nektek megvan-e ez az élményetek, hogy volt egy olyan diafilm, ami három részből állt. Nem is csak kettőből, háromból, ez volt az Odüsszeia. Emlékszem, az volt a legnagyobb kaland, amikor a három részes Odüsszeiát nézhettük, hogy képről képre. Fiatal kis srácként is engem lenyűgözött az, hogy ez az Odüsszeüsz ahogy bolyong, és bolyong, és bolyong, de végül is azért az van benne, hogy szeretne visszatalálni a Penelopéjához. Ezt három dián keresztül, hát az egy nagyon sok óra.

Tulajdonképpen én ezen a területen nem sok jót követtem el, kétség kívül, de hogy most is úgy él bennem, hát ez egy milyen nagy dolog, hogy valahogy már 3000 évvel ezelőtt le lehetett írni egy hatalmas eposzt, aminek valahogy mégis csak az az aranyfonala, hogy a férfi szereti a nőt, és a nő szereti a férfit. És hogy már 3000 évvel ezelőtt is, meg 30.000 éve, meg reméljük… Ott van a szívnek ez a mély értéktudata, hogy hát azért ez jó. Olyan sok minden változik, de mikor a férfi szereti a nőt, a nő a férfit, hát azért ez jó.

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt szomorúan jött az egyik barátom, azt mondja „Hát Feri, elváltunk.” Ez engem is nagyon szíven ütött, mert ők szerették egymást, de valahogy nem sikerült nekik. Akkor a következőt tette hozzá, azt mondja „Tudod mi az érdekes? Hogy olyan sokan beszélnek meg vitáznak erről, hogy így válás, úgy válás. Én ezt másképpen látom, mégpedig úgy, hogy bárki, akinek eddig elmondtam, hogy elváltunk, még azért senki nem lelkesedett érte.” Hogy az emberi szívnek ez egyszerűen fáj. És hogy most tényleg nem szeretnék semmiféle árnyaltságába és bonyolultságába belemenni ennek a témának, hanem ezt a nagyon egyszerű megközelítést kimondani, hogy valami olyan érték ez, ami sok ezer éven át az volt, és talán az lesz, és ha valahogy a férfi és a nő nem tudják egymást szeretni, nem megy nekik, az meg egyszerűen fáj.

Tehát az első, ami talán megragadhatóvá teszi azt, hogy mit jelent, hogy „maradandó gyümölcsöt”, valami, amire nem csak 5 évig, és nem is csak 50-ig, talán nem is csak 500-ig azt mondjuk, hogy „Na, azért ez, ez értékes.”

Aztán a második, hogy amire azt tudjuk mondani, egy picit próbáltam játszani a szavakkal, lehet, hogy teljesen fölöslegesen, hogy nem csak értékes, hanem érdemes. Az érdemes abban az értelemben, hogy azt mondom, mondjuk elképzelem magamat a halálos ágyamon, és visszanézek az életutamra, és azt mondom „Na ezt és ezt így volt érdemes csinálni. Hogyha most visszamennék, se tudnám jobban csinálni, vagy nem csinálnám másképpen.” Hogy lett bennem egy vágy, hogy amikor a halálos ágyamon vagyok, sok mindenre mondhassam azt, hogy ezt így volt érdemes csinálni, és hogy nem csinálnám másképpen.

Megint csak egy gyerekkori élményem jutott eszembe. Nézzétek el, nem akarlak fárasztani titeket ezzel, de hogy talán megint csak az Anyák napja miatt eszembe jutott, ahogy édesanyám – nem vagyunk, 10-12 évesek vagyunk csak az ikertesómmal, és beszél nekünk Albert Schweitzerről. Én olyan hálás lettem az anyukámnak azért, hogy mikor 10 éves kis kölyök voltam, Albert Schweitzerről beszélt. Elmondta: tudod, hát elment Gabonba, és nagyszerű filozófus volt, és teológus volt, orgonaművész, és mégis ott száz és száz leprással foglalkozott, és aztán betegekkel évtizedeken keresztül. Afrikából ment Európába, orgonált, hozta a pénzt, akkor abból megint foglalkozott ott az afrikai kórházban a betegekkel. Nekem ez 10-12 évesen nem is tudom hogy, de az volt bennem, hogy na így érdemes. Olyan sok féleképp lehet élni, de így biztos, hogy érdemes. Aztán most elővettem megint az életrajzát, elkezdett foglalkoztatni, és én azt hiszem, ezt eddig nem is tudtam, hogy Albert Schweitzer azt mondja, hogy „Azért is csináltam ezt, mert nekem nagyon fájt, amit mi csináltunk az afrikaiakkal évszázadokon keresztül. Arra gondoltam, lehet, hogy én csak egyetlen egy ember vagyok, de nekem fáj az, ami történt velük, és legalább én most másképp akarom csinálni.” Mondhatjuk azt hogy na, ez egy igazán grandiózus fantázia, hogy majd ő… De közben ebből valami olyan nagyszerű született. Valami olyasmi, amire azt lehet mondani: na sok féleképp érdemes élni, de így biztosan.

Tehát a második gondolat így szól. Értékesen élni, sok ezer év távlatából megmondva mi az, hogy értékes. Azután úgy, ahogyan érdemes, a halálos ágyamról visszanézve.

Aztán a harmadik. Valahogy úgy élni, hogy az életadó legyen.

Emlékszem, elmentem egy lelkigyakorlatra, jezsuita atya tartotta, nagyon igényes volt, és azzal kezdte. „Hát én tudom, maguk megszokták azt, hogy körben ülünk, és akkor megkérdezzük mindenkitől, hogy vagy, és akkor mindenki elmondja, hogy hogy vagyok. Hát ez egy nagyon jó kör, de ez itt egy lelkigyakorlat. Úgyhogy nem azt kérdezem maguktól, hogy vannak, nem mint hogyha ez fölösleges kérdés lenne, de hogy legyetek szívesek menjünk körbe, és mindenki mondja el, hogy az elmúlt időszakában mi az, ami életadó volt, és hogyan adtál életet az elmúlt időszakodban, és mi az, ami vette tőled az életet, és mi volt az, amit most úgy élsz meg, hogy talán te elvettél mások életéből.” Életemben először hallottam ezt az egyszerű kérdést, hogy mi volt az életemben életadó az elmúlt időszakban, hogy adtam én életet? Azóta újból és újból bennem van ez a kérdés, szinte nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe, hogy ma, ezen a napon mi volt életadó az életemben, és mi volt az, ami rabolta az életet?

Nézlek benneteket, anyucik. Nem biztos, hogy mindenkiről tudom, hogy ő az igen vagy nem, de arra gondolok, hogyha van valami, ami maradandó, az tulajdonképpen mi vagyunk. Mert mi kétség kívül örök életre foganunk, és örök életre születünk. Hát ha van maradandó ezen a világon, biztos nem ez a templom, hanem az emberi személy. Akkor is, ha ez a templom áll még 100 év múlva is, mi meg már régen nem leszünk. De mindannyian örök életre vagyunk meghívva, és ezzel vagyunk megajándékozva. Ezért minden ember a létezése okán egyszerűen maradandó és örök érvényű.

Milyen óriási lehetőségünk az, hogyha megkérdezik tőlünk, hogy „Mi az életedben örök érvényű?” S akkor ránézek a feleségemre, és azt mondom – hát én nem, de ti azért… – sok mindenben bizonytalan vagyok, de a feleségem biztos örök érvényű. A gyerekeim is, az anyukám is, a tesóim. Az egész biztos, ezen nem is kell gondolkoznom. Tehát a harmadik kérdés; értékes, érdemes, életadó.

Aztán a negyedik, ezzel szeretném befejezni. Az utóbbi időben sokat foglalkoztat, mi az, ami valóban érvényes. Úgy érvényes, hogy azt mondom „Ez érvényes, ez megállja a helyét, ez igaz. Ez valami nagyon valódi, valami nagyon-nagyon…” Olyan nehezen folytatom a mondatot. Nem bírom nem elmondani újból meg újból, de fél évvel ezelőtt halottak napja körül jártunk, és a miséből mentem, a gyerekmiséből be a sekrestyébe, és még le sem tudtam venni a ruhát, már oda penderült egy picike lányka, már azért iskolás, és elkezdett nekem fecsegni. De úgy mondta, mondta, egyik történetet a másikba öltve, hát én azt nem bírtam követni. Szerintem látta rajtam a megütközést, hogy az én felnőtt férfi agyammal nem bírtam semmilyen összefüggést vagy mintázatot fölfedezni. Lehet, hogy nem is kell, de hát ez az én gyöngeségem, hogy ezt kerestem. Akkor ő megállt, és azt mondja „Feri atya! Tudod, hogy én miért mondom el neked ezeket?” Megkönnyebbültem, hogy látta a zavarom, és mondtam neki. „Nem, egyszerűen nem tudom. de annyira jó lenne tudni. – Azért, mert néhány nappal ezelőtt beszélgettem anyukámmal, és anyukám azt mondta, addig beszélgessünk a szeretteinkkel, amíg élnek.” Hát ez a mondat érvényes, ebbe a mondatba egyszerűen nem lehet belekötni. Nem, hát tényleg, amíg élünk, addig. Most ennek a jóleső érzését nem is akarom ragozni.

Vagy az, ahogyan erről beszéltem nektek Nagypénteken, hogy mentem az utcán, és ott ült egy hajléktalan férfi, fejét az aszfalt felé fordította. Nem is tudtam, hogy alszik, vagy ittas, vagy nem t’om mit csinál. Ahogy elsétáltam mellette, föl se nézett, és azt mondja „Éhes vagyok.” Ahogy mentem tovább, és arra gondoltam, hogy „Most ezt nekem mondja? Vagy nekem most ehhez mi közöm van? Legalább nézett volna föl. Hát legalább mondott volna egy kérdő vagy kérő mondatot. Mi az, hogy éhes vagyok? Ez ennyi?” Ahogy ideértem a plébániára, rájöttem, hogy tulajdonképpen ez egy érvényes mondat. Ha valaki azt mondja „Éhes vagyok.”, nem kell hozzátenni még három dolgot. Hogy tulajdonképpen ennyit mondani, hogy „Éhes vagyok.”, ez érvényes. Hogy ne kelljen neki három labdát dobálnia az ég felé, hogy kapjon érte kenyeret. Hogy valaki azt mondja „Éhes vagyok.”, ez a mondat érvényes. Akkor aztán visszamentem hozzá, mert rájöttem, hogy ez a mondat érvényes.

Aztán Pilinszky János, 1944-ben megy a vonaton. Nagy hátizsák, mert hát ugye nem tudni, hogy lesz az élet. A hátizsákjában zömmel könyveket visz, és ott ’44-ben kinyitja az egyik könyvet, olvas, egy filozófiai értekezés. Azt mondja „Hát, ez most nem érvényes ’44-ben.” Kidobja az ablakon. Megy tovább, akkor ott egy regény, mindenféle dolgokkal. „Nagyon szép, de ’44-ben nem érvényes.” Azt is kidobja. Azt írja Pilinszky János, hogy végül kidobta az összes könyvet, kivéve egyet. Ühüm. Tudjátok. És nagyon szeretném, hogyha ezt most nem tantörténetként hallgattátok. A szentírást hagyta meg, mert azt mondja „Hát, ez itt 1944-ben is érvényes.”

Azt mondja Jézus: szeressétek egymást, hogy ez által maradandó gyümölcsöt tudjatok hozni. De nagy dolog, fölfedezzük ezeket, hogy érékes, és érdemes, és életadó, és érvényes. És hogy ezeken keresztül talán valamit megsejtünk, mit jelent az, hogy mi, esendő, gyarló, halálra szánt lények maradandó gyümölcsöt tudunk hozni, ami nem a műanyag banán.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )