Sérült gyermeki énállapotok – gyógyulás a sebzett gyermeki énállapotainkból. 3.

Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Két hete nem találkoztunk. Nem tudom, hogy ti hol tartotok. Két hét alatt annyi minden tud történni. Úgyhogy egy pici, pici, pici visszatekintés. De egy csomó új dolgot szeretnék mondani, mert most megnéztem, négy alkalmunk van. Akkor vége a májusnak, és szeptembertől meg már önálló, különálló előadások lesznek 12-13. Úgyhogy ezt a nagy témát azért most négy alkalom alatt szeretném lecsengetni. (00:35)

Szándékos vakság

Ismétlés

Emlékeztek, a szándékos vakságból indulunk ki. A szándékos vakság lélektani és jogi szakkifejezés. Öt jellemzője van: (1) közkeletű hiedelem, (2) azután a közkeletű hiedelemmel összefüggésben lévő érzés vagy érzelem, általában pozitív, (3) az ezekkel összefüggésben lévő énkép, általában pozitív, (4) az ezeknek ellentmondó kutatási eredmények, számok, adatok, tények és realitások, (5) majd pedig az a sajátos jelenség, hogy miközben a számok, adatok, tények és realitások hozzáférhetőek és nyilvánvalóak, ez mégsem hoz változást ebben a háromban (1-3). Ez a szándékos vakság. (01:25)

Arról beszéltünk, hogy a szándékos vakságnak vannak okai. Elég sok oka van, de hogyha le kellene egyszerűsítenem, akkor azt mondanám, hogy a szándékos vakság oka az, hogy van egy dilemmánk (Egészségedre!), a dilemmánk így szól. Itt van ezen a széken a biztonságérzetem, és a biztonságérzet fontos dolog. Kérdezzünk meg egy gyereket! A biztonságérzet fontos. Igen ám, de a biztonságérzet nem egyenlő a biztonsággal, mert az egy másik valóság. A szándékos vakságot úgy is láthatjuk, ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, de meg akarjuk jegyezni, hogy tulajdonképpen életünk során mindig és mindig, és mindig benne vagyunk ebben a feszültségben és dilemmában, ez pedig az, hogy minél inkább szeretnénk magunkat biztonságba helyezni, annál inkább egy csomó olyan információt kell közel engedni magunkhoz, ami a biztonságérzetünket kikezdi. Ezért tehát a szándékos vakság, most nagyon egyszerűen szólva azért is fönnmarad, mert ilyenkor a biztonságérzetünkért dolgozunk, mégpedig azon az áron, hogy a realitást eltávolítjuk magunktól, pedig nyilván a valóság reális észlelése jelentené a valódi lehetőséget és segítséget abban, hogy valódi biztonságba tudjuk helyezni magunkat, vagy a családunkat. De pont az kezdi ki a biztonságérzetünket, ezért trrrr, a cél az, hogy egyaránt képesek legyünk érvényre juttatni a realitást, ami aztán a biztonságnak a kulcsa lesz, mert akkor tudjuk, hogy mit hogyan érdemes cselekedni, de közben pedig teljességgel ne veszítsük el a biztonságérzetünket. Mert ha nagyon elveszítjük a biztonságérzetünket, cselekvésképtelenek leszünk. Óh, tehát ezt a kettőt próbáljuk egyaránt érvényre juttatni, a biztonságot és a biztonságérzetet is, és nem akarjuk a biztonságérzetért ezt az árat megfizetni, hogy akkor inkább nem látok, nem hallok, nem tudok, oda se figyelek. Na most! (03:40)

Így jutottunk el oda, hogy az okok között nagyon fontos ok – nem t’om, jó… a csuklóm lehet, hogy meg fog fájdulni (Feri pakolja a székeket – szerk.) – egy nagyon fontos ok az okok között a konfliktustól való félelem. Mégpedig azért, mert az előbb elmondottak alapján mondhatjuk, hát ha van valami, ami a legtöbb emberben némi feszültséget, szorongást, agressziót, a biztonságérzetet kikezdő helyzetet teremt, az pontosan a konfliktus. (04:10)

Annyira bennem van ez, szeretem ezt nektek mondogatni. Egy öreg jezsuitához bebocsájtást kértem, nem magyar az illető. Kérdeztem tőle „Te, neked szoktak lenni konfliktusaid? Te egy ilyen markáns jezsuita vagy, egy olyan igazi, sz’al van íze-bűze.” Tudjátok, így szokták mondani. Szóval úgy kiáll, és akkor elmondja, hogy hogyan látja, hogyan gondolja, mi a meggyőződése, meg úgy is csinálja. És akkor ami a leginkább érdekelt… (Egészségedre! Az egy olyan beteges rész ott. Majd valami… küldök nektek valami gyógyító hullámokat. Szóval.) „Egyébként az elöljáróiddal voltak neked konfliktusaid?” Akkor ez az öreg jezsuita leült, most a zöld szék, leült. „Konfliktusok? Konfliktusok? Nem, tulajdonképpen nem nagyon emlékszem ilyesmire, mert tulajdonképpen mindig csak az történt, hogy én is elmondtam a véleményemet, meg ő is. De hol ebben a konfliktus? Hát persze nem értettünk egyet. De az miért konfliktus? Egészen más véleményen voltunk. Mi abban a feszültség?” Hát ez annyira zseniális, hát ezt én úgy megvettem tőle. Szóval. Nem sokan vannak, akiknek komoly véleménykülönbség, tétje van az életnek, a folytatása múlik rajta, és azt mondja „Konfliktus? Nem nagyon emlékszem ilyesmire. Egyszerűen csak nem értettünk egyet.” (05:45)

Tehát a legtöbbünk számára a konfliktus az sajátosan negatív érzéseket és érzelmeket kelthet, amelyek aztán kikezdik a biztonságérzetünket. Vagy pedig megpróbáljuk magunkat úgy megvédeni ezekben a külső-belső konfliktusokban, hogy magunkat jónak tartjuk, a másikra pedig haragudni fogunk, ugye azért, hogy stabilizáljuk magunkat, és ezáltal a másikat elkezdjük leértékelni. Mert a többség amikor haragszik a másikra, és ezáltal magát stabilizálja, ez általában a másik leértékelésével együtt jár. Miközben megint csak van egy kisebbség, aki tud úgy haragudni a másikra, hogy közben nem értékeli le. „Nagyon haragszom rád, de attól még becsüllek. Haragszom rád, de nem vetlek meg. Haragszom rád, de nem nézlek le. Haragszom rád, de nem kicsinyellek le.” Hajj! De a legtöbbünkre nem ez jellemző, hanem az, hogy a konfliktusok során a negatív érzések keltődnek bennünk, és ez kikezdi a biztonságérzetünket. Ezért az egyik alapvető oka a szándékos vakság fönntartásának a konfliktusoktól való félelmünk, és az attól… annak elkerülése. (07:00)

Az alapvető ős belső konfliktusok

Így beszéltünk belső és külső konfliktusokról, és elkezdtük számba venni, melyek a legklasszikusabb belső konfliktusok, amelyek természetszerűen jelennek meg az életünkben, nem kerülhetők ki. Nem úgy van, hogy aki ügyes, meg aranyos, meg klassz, meg nem t’om mi, az átlépi. Ez nem az a műfaj. (07:25)

1. Együttműködés a halállal.

Az első ilyen belső konfliktus, ős konfliktus, aminek a megoldása az, ahogyan ezen a konfliktuson átverekedtük magunkat vagy nem, ahogyan azt megoldottuk vagy valahogy bennünk megoldódott vagy elrendeződött… Azért beszélek picit így árnyaltabban, mert mondjuk egy magzat vagy egy csecsemő nem egy tudatos folyamatban oldja meg a halállal való konfliktusát, hanem egyszerűen megszületik, és történik vele az, ami történik vele. De az mégis csak egy ős tapasztalata lesz annak, hogy mit jelent, hogy halálfélelem, hogy valami megszűnik, soha többet úgy nem lesz. Már nem leszek magzat soha többé, és ebből a világból végérvényesen ki vagyunk penderítve. Át kell mennem egy szülőcsatornán, és közben átélem a légszomjat, a félelmet, és… Na, nem egy tudatos megküzdésről van szó, de mégis csak egy folyamat, amiben valami megküzdés történik. Az első belső alap konfliktusunk, amely – ezek a konfliktusok mindig szorongásokat, félelmeket hordoznak – hogy élni akarok, de meg fogok halni. (08:30)

Pozitív kimenet – nem akarom hosszan, egyáltalán – pozitív kimenet – olyan szívesen megállnék, akkor valaki bemondja, megállnék, valaki bemondja… de inkább majd én mondom. Látjátok, nem bízok bennetek. Tehát az első: élni akarok, de meg fogok halni. A pozitív kimenetelem, hogy elfogadom, hogy meg fogok halni, ez már nem kelti bennem azt a félelmet, szorongást, frusztrációt, indulatot, dühöt, tiltakozást, ellenállást, tagadást, mint a folyamat elején, hanem egyszerűen azt mondom „Na, ha meghalok, akkor az életemből-halálomból valami jót fogok kihozni, és ez azt jelenti, hogy – így fogalmaztuk meg – együtt működök a halállal. (09:10)

2. Az anya elvesztésétől való félelem.

Az attól való félelmem, hogy a szeretett személyt elveszíthetem. Hogy egyszer csak nem jön anya. Emlékeztek a történetre a kicsi óvodás kislány, aki azt élte meg, hogy az anyukája lehet, hogy otthagyta az óvodában, soha többez nem jön, és kettő évébe tellett, míg megint arra a pontra jutott, hogy tudott úgy bízni az anyukájában – az „úgy”, tegyük idézőjelbe – mint annak előtte. Egyetlen élmény ennek a kislánynak két évébe tellett. Ilyenkor milyen nehéz egyébként a szülőknek, nektek, hogy egyszer csak a kislányotok, aki nem félt a sötétben, le lehetett őt fektetni, ott lehetett hagyni, és egyszer csak jön, és… (09:55)

Azt mondta nekem egy édesanya, pont 2-3 nappal ezelőtt. „Feri atya, mit csináljak? Hát a kislányom olyan lett, mint egy kullancs.” Mikor a kislányunk olyan lesz, mint egy kullancs, hát mondjuk az enyém nem, de a tiétek. Mikor a kislányunk olyan lesz, mint egy kullancs, annak a hátterében általában van valami. Történt benne egy nagy félelem és szorongás, és bizalomvesztés. Az anya nem tudta hova tenni, hogy ez szörnyű, azt mondja „Viszem le a szemetet, és a lányom sírva rohan utánam. <<Hova mész, anya? – Viszem le a szemetet. – Nem, nem, megyek én is.>>” De egy négyéves kislánytól… ez normális. Ő nem tudja, hogy visszajövök. Hát eddig visszajöttem. Na jó, de és ha nem? (10:45)

Szóval olyan, tudjátok, az nagyon… berendeztek egy termet úgy, hogy felnőtteknek érzékenyítő terem, hogy olyan nagyra készítették a bútorokat, mint amilyen nagynak éli meg azt egy kisgyerek. Be lehetett menni abba a terembe, és így elámulni. Hogy nem érem föl a széket, úgy kell föl… Ha fölülök, akkor lógázik a lábam. Olyan aranyos, van nálunk egy ministráns kisfiú, és amikor ő fölül ott a székre, akkor nem ér le a lába. Annyira édes, azt úgy bírom. Tulajdonképpen az utóbbi időben azt nézem, van ott is egy keresztpánt, valahol itt, egy kicsit lejjebb, és azt figyelem, mikor fedezi föl, hogy rá tudja tenni így a lábát. Direkt nem szólók neki. Nem azért, hogy kényelmetlen legyen, hanem egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy a kreativitásából ez mikor születik meg. Hogy azt a… nem tudom, azt az örömöt szeretném látni, hogy először úgy ráteszi a lábát. Mert hát nem ér le neki. (11:50)

Tehát a második ős félelmünk, hogy a szeretett személy egyszer csak nem lesz, nem jön vissza. Mi a pozitív kimenetel? Hogy megtapasztalom azt, és utána a tapasztalatból eljutok oda, hogy tulajdonképpen annyira jó lenne megpróbálni birtokolni a számomra fontos személyt, biztossá tenni. Hát azt mondta az oltárnál, holtomiglan-holtodiglan. Óh, néhány évvel ezelőtt valaki ezt úgy mondta: holtodiglan-holtáiglan. Na szóval, második. (12:40)

3. A szüleim szeretetének elvesztésétől való félelem.

Nem az anya elvesztésétől való félelem, hanem az anya szeretete elvesztésétől való félelem. Hogy mi lesz, ha nem szeret? Akkor vége az életemnek, vége a világnak. Pozitív kimenetel, rájövök, hogy nem akkor van vége a világnak, ha valaki nem szeret, hanem ha én nem szeretek másokat. Na akkor tényleg, na. (13:05)

4. A büntetéstől, kritikától való félelem és szorongás.

Kritikától, büntetéstől való félelem. Thőjj! Milyen… nem tudom, hogy ti hozzáteszitek, hogy mennyire, ahogy kimondom ezeket a mondatokat, mennyire a jelenről is beszélek. Ugye 1-2 éves gyereknek, 3-4 évesnek a történetéről beszélünk, de valójában hogy mennyire hordozzuk ezeket. Jaj, a kritikától, jaj, a büntetéstől, ú, mi lesz a következménye? Jaj, majd… zzz-zzzm. Pozitív kimenetel, hogy épp a kritika és a büntetésnek a lehetősége kikristályosítja számomra azt, hogy mi az, amiért még ezt is hajlandó vagyok vállalni. Hogy mi az, amit annyira jónak tartok, hogy akkor egy életem, egy halálom. Azt is mondhatnám, hogy megfizetem az életem árát, hogy tudom, mit jelent annak a méltósága, hogy az életem árát megfizetem. Hogy az élet nincs ingyen. Nem pénzért van, de nincs ingyen. Oké, megyek tovább, következő. (14:10)

5. A kasztrációtól való félelem.

Itt főleg a férfitársaimra gondolok, kasztrációtól való félelem. Mi az, amit megtanulok, pozitív kimenetel? Hogy az ellenségem a szövetségesemmé lehet. Tehát az apám ellenségből lehet a szövetségesem, olyan leszek, mint ő. Azután, hogy képes vagyok a változásra és változtatásra. És a harmadik, hogy valami szorongatóból, valami szörnyen rosszból, ami tehetetlenné tesz, és nem látok kiutat, hogy abból valami jó tud születni, hogy ez át tud fordulni. Következő. (14:45)

6. Félek attól, hogy rosszat teszek, hogy rossz vagyok.

Alap félelem, a személyiségfejlődés folyamatában – egyre idősödök. Ez az a félelem, hogy valami rosszat fogok tenni. Ennek a hátterében egy még nagyobb félelem: „Nem lehet, hogy rossz vagyok? Hogy rossz vagyok, hogy rossz vagyok.” Ennél a félelemnél kezdtünk el beszélni a sebzett gyermeki énállapotokról. (15:10)

A sebzett gyermeki énállapotok. – Gyógyulás a sebzett gyermeki énállapotokból.

Ugye, hogy „Akkor tényleg rossz vagyok? Tényleg olyan vagyok?” Nagyon jó lenne, hahajj, most jön, ó, jaj. Ugye tudjátok, mit fogok csinálni? Jól van. Háhá! Hát, szóval. (A székek mögé viszi a kis asztalt, és ráállítja az egészséges gyermeki énrész székét – szerk.) Tudjátok, az egészséges gyermek, hihiiííí! Így ni. M-hmm! Milyen rendetlenség van itt, kérem. Szóval. Így jutottunk el a sebzett gyermeki énállapotokig, de kifejezve azt, hogy mindig keressük magunkban az egészséges gyereket. Ááá! Hogy van bennünk egy egészséges gyerek, van! De vannak a sebzett gyermeki énállapotaink. Emlékeztek? (16:05)

(1) Önbántalmazó gyerek, (2) elhanyagolt gyerek, vagy bántalmazott gyerek, súlyos esetben traumatizált gyerek, (3) a dühös gyerek. (4-5) Ezek így párban vannak; ők az önvédelmező gyerekek. (4) Ő az alkalmazkodó gyerek, aki alkalmazkodás révén védelmezi magát, (5) ő a grandiózus gyerek, aki a grandiozitás által védelmezi magát. (6) És ő a függő gyerek, függőség. Nem függ valamitől, függőség. (7) És itt az egészséges gyerek. (16:45)

Akkor elkezdtünk arról beszélni, és most már itt vagyok a jelenben, hogy mit tehetünk, amikor fölismertük, hogy bennünk eleven – sok esetben és általában nem is csak egyik vagy másik – sebzett gyermeki énállapottal élünk együtt, nem csak egyel. Akik úgy igazán belehúztak, 2-3, 4, na, ha már sérülés, legyen akkor combos, dögös. Hát minden további nélkül simán. Persze, van, ami jobban meghatároz, van, ami kevésbé, van, amiben többet töltök időben, van, amiben kevesebbet. Mit tehetünk, ha fölismertük, hogy részünk valamelyik sebzett gyermeki énállapot? És ez miért nehéz? Mert ha van sebzett gyermeki énállapotunk – van, van, mindenkinek, több – akkor ez azt jelenti, hogy ezek a sebzett gyermeki énállapotok különböző élethelyzetekben aktívvá válnak, és átveszik az irányítást, és ők fogják a konfliktusban eldönteni, mi hogy legyen, ők döntenek az életről. És mi meg csak itt, az egészséges gyerek meg csak pislog, pii-pii. Nem osztanak neki lapot. Az életminőségünk döntően múlik azon, hogy a sebzett gyermeki énállapotainkkal mit teszünk, hát döntően múlik ezen. Na most! (18:15)

1. Megkülönböztetem magamat a sérült részemtől.

Első pont, most megyek, mit lehet csinálni. Bírjátok még? Jó? Ajjaj! Ez jó, köszönöm. Az első – most leülök, hogy mit lehet tenni, most már ez a sor, hogy mit lehet csinálni. Az első, nagyon világosan megkülönböztetem magamat a sérült részemtől. Nagyon fontos megkülönböztetés, hogy én nem vagyok az, hanem van egy ilyen részem. Ez az alfa és omega. Tudjátok, most mondom ezt, hogy jaj, most ismétlés, meg még… Egy alap tudásra egyszerűen szükségünk van, mert muszáj, egy-két alap gondolatot muszáj tudnunk, különben elvesztünk. Muszáj egy-két alap… Nem kell sok, de néhány alap gondolat. Ez például olyan, ez olyan, ezt, ezt… Én (7) nem vagyok az (1), hanem van egy olyan részem. Ezért kezdek rálátni, hogy ő (1) mikor lesz aktív. Hogy az önbántalmazó részem mikor elevenedik föl, mikor kezdi el mondani, hogy „Öjj!” Ez az első. (19:30)

2. Egy újfajta problématudat kialakítása.

Kialakítok egy újfajta problématudatot. Mert eddig a problématudatom az volt, ugye itt (1) ültem, azt mondtam „Ez vagyok én, egy senki vagyok, egy nulla, ez is csak velem történik meg. Még ez a tavasz is egy vacakság nekem. Szörnyű! Mindenki más boldog, csak én nem. Nem is érdemlem meg, nem, ezt is elszúrtam.” A második, hogy itt (1) ülve, a problématudatom az, hogy a múlt tönkretett engem, és ezen nem tudok változtatni. Tehát a múlt és a külső körülmények, múlt és külső körülmény. Kérdezzetek meg egy alkoholbeteget. Egy alkoholbeteg, aki iszik, nem fogja azt mondani „A problémám lényege, hogy túl sokat iszom.” Hát ezt várhatjátok. Nem, ő aztán el fog mondani mindent, hogy mások, és ki mindenki, és a múlt, és az egész élettörténetét mondja, és közben iszik. Tehát az ő problématudata, hogy a múlt, és külső okok. (20:45)

Egy új problématudat kialakítására van szükség, ez pedig, hogy a jelen, hogy itt vagyok, a jelenben vagyok. Nem azért vagyok pocsékul, mert 30 évvel ezelőtt az apám azt mondta, hogy, hanem azért, mert ennek nyomán lett egy önbántalmazó részem, és ez az önbántalmazó rész itt és most, 2018. május elején dumál nekem, dumál, aktív lesz és tolja nekem. Tönkre teszi, már ezt a tavaszt is kezdi tönkre tenni. Hát de így van. Már a tavalyit is tönkre tette.” Valakinek… lehet, hogy van köztetek most, aki itt, megszentelt falak között, kertészeti egyetemista. Ugye, és akkor itt ülsz. „Igen, emlékszem a tavalyi vizsgaidőszakomra is. Ugyanaz a szorongás hegyek, meg a vizsga, meg… szörnyű. Június közepe, mire magamhoz térek. Hát az egész tavasznak annyi. Most ez hat évig így lesz.” Tehát, egy újfajta problématudat. Lényege: jelen, és rajtam mi múlik, jelen, és rajtam mi múlik, jelen, és rajtam mi múlik. Ez az új problématudat, nem is olyan könnyű. (21:55)

Én… annyira melegem an. Nektek? Kérek engedélyt az ingem kitűrésére! Szabad? Én nem szoktam ezt, de, de… most egyszerűen nem, nem, tehát…. (Feri kitűri az ingét – szerk.) Jaj, de jó! Tovább nem merészkedek. (taps – szerk.) Köszönöm szépen! (22:20)

3. A gyermeki énállapotok nagyon értékes részeim voltak, amikor kialakultak.

A sebzett gyermeki részeimet más szemmel kezdem el nézni. Mert mikor úgy először benne vagyok, akkor tulajdonképpen ezeket a részeimet – vagy teljesen azonosultam velük, vagy amikor úgy hallok róla, gyűlölöm őket, utálom őket. Hát ők teszik tönkre az életem. Elkezdem ezt egy picit árnyaltabban látni, és azt mondom, hogy amikor ők kialakultak, joggal alakultak ki. Hogy az emberi lélek nem tesz semmit sem cél nélkül. Például ez az önbántalmazó rész – de ezt most… nem akarom ismételgetni magam. Hogy az önbántalmazó részem, ebben mi jó van, Feri? Ne szórakozz már! Nem azt mondom, hogy jó, hanem azt mondom, hogy érthető, hogy miért alakult ki. (23:20)

Őt (1) ki akarom dobni az életemből, de közben megértem, hogy miért alakult ki. Azért alakult ki, mert amikor kicsi voltam, és mások bántalmaztak, akkor nehéz helyzetben voltam, mert nehéz lett volna azt mondanom „Apám és anyám! Önöknek nincs igaza. Én elköltözöm, elmegyek egy olyan helyre, ahol jól bánnak velem.” Mi? Három évesen? Ez egy nagyon nehéz helyzet. Az életem – most így mondom egyszerűen – ezen a két emberen múlik, a világ nekem anya és apa, de ők bántanak. Hát az életem azon múlik, hogy ők adnak-e valamit, hogy egyáltalán létezni tudjak? Ezért szép lassan eldöntöm, hogy nekik igazuk van, hogy igazuk van, hogy jól látnak engem, hogy szörnyű vagyok, rossz vagyok, rossz fiú vagyok, és szörnyű, és kibírhatatlan, és elviselhetetlen. És ez által fönn tudom tartani a kapcsolatomat azzal a két személlyel, akin keresztül az élet érkezik három évesen. Hát ezt nem mondhatjuk egy céltalan szörnyűségnek. Hát inkább a kalapomat emelem, hogy a bennem lakó lélek hogyan igyekszik az én életben maradásomért dolgozni. Ez 3 évesen a lehető legérthetőbb stratégia. De most már 33 vagyok, és ez a hang tönkre tesz engem. Ezért most már másképp fogok eljárni. De csak akkor, ha a tudatosság fénye megjelenik. Oké. (25:00)

Tehát ez volt a harmadik, hogy a sebzett énrészeimet elkezdem másképpen látni. Az nem azt jelenti, hogy például az önbántalmazó hangot nem akarom kisöpörni az életemből. Oké ez? De ki akarom söpörni, de tudom, hogy miért lett. Ez elkezdi növelni bennem az egészséges gyereket. Mert az derül ki, hogy tulajdonképpen amikor ő (1) kialakult, az az egészséges léleknek egy következménye, aki így oldotta meg, hogy a szüleivel kapcsolatot tudjon tartani. Hát az egy egészséges dolog, életre való. (25:45)

4. Belátom azt, hogy van közöm a sebzett részemhez.

Ez a sebzett részem minél inkább bántalmaz engem, annál kevésbé nem szeretem, hogy közöm van hozzá. Ugye erről sokat beszéltünk. De hogy van közöm hozzá. (26:05)

5. Megpróbálom megérteni, és megismerni a sebzett gyermeki énrész természetét.

Az ötödik lépés, hogy tudatosul bennem az, hogy nem csak, hogy közöm van, hanem megpróbálom megérteni, és megismerni a természetét, hogy tulajdonképpen milyen is. Itt kérdeztem meg, amit te tudtál, hogy mit mondott Carl Gustav Jung az önismereti munkára? Ugye, és akkor a csatornatisztításhoz hasonlította. Tehát az ötödik, hogy elkezdem megérteni és megismerni ezeket a sebzett részeimet, mégpedig azért, hogy az egészéges részem tudjon érvényre jutni. De ahhoz ővelük valamit kezdenem kell. Ha csak tagadom őket, vagy teljesen bennük vagyok… (Feri lehasal a szék alá – szerk.) Ilyet még nem csináltam. Ezt 18 év alatt egyszer sem csináltam. Ez! Hogy innen nézek, és azt mondom „Egy nulla vagyok.” Látjátok, hát föl sem bírom emelni a fejem. Három sorig látok. Na, ez is csak velem történik. Nincs még egy előadó, aki ennyire keveset lát a hallgatóságból. Ez szörnyű! A kóla is olyan messze van. Na szóval. (27:15)

Most már érthetitek, hogy miért várakoztak a papszentelésemmel. De tényleg, egy kicsit kivártak. Hát én addig jól elvoltam. De tényleg, én annyira jól elvoltam. „Megvizsgáljuk, hogy alkalmas-e.” Hát vizsgálják! De tényleg így volt, elküldtek egy helyre, hogy ott engem megfigyelnek. Hát figyeljenek! Nem, ezt nem éreztem problémának. Vizsgáltak és figyeltek, én meg boldogan voltam. De tényleg így volt. Na, na, gyerünk! Látjátok, én ott nem szorongtam, nagyon érdekes volt. (27:55)

Ezt kezdtük el mondani. Most megnézem, hogy mennyi idő… Hát ne is haragudjatok. Mikor kezdtük? Negyedkor kezdünk? Fél óra volt az ismétlés, azért az egész tisztességes, nem? Hát hogy egy 45 perces előadás, azért az jó még, nem? Nem, nem vagytok túl meggyőzőek. Na jól van. (28:20)

5. Megértem a sebzett gyermeki részem.

1. Az önbántalmazó gyerek.

Az első pontról beszéltem eddig, ugye, itt a folyamat. Első pont, mit kezdek a sebzett énrészeimmel. Mi az, ami itt, a hatodik lépésnél, hogy megértem a sebzett gyermeki részem? Mire találok ilyenkor, ha közel engedem és megértem? Itt beszéltem arról, hogy az önbántalmazó hang, azt egyszer csak kezdem megérteni, fölismerni a természetét, és egy csomó mindenre rájövök, hogy amiért eddig bántottam magam, egyszerűen nem, nem kellett volna, nem kellett volna. Itt meséltem el azt a fiatal felnőtt embert, aki pofon vágta a saját szülejét, emlékeztek. Hrrr. (Feri elgondolkodott – szerk.) Nem vesztettem el a fonalat, csak most azon gondolkodom, mondjam-e vagy ne. (29:20)

Történet: álmában meghalt mellettem a férjem.

Jött hozzám valaki. Azt hiszem, ezt egyszer már elmeséltem nektek. Jött hozzám valaki, és azt mondja, hogy „Feri, évek óta nálad szoktam gyónni. De most tulajdonképpen ez valami olyasmi, ami… én nem is tudom, hogy erről beszéljek-e. Hogy ez annyira durva, hogy én ezt, ezt nem is tudom. Tehát tulajdonképpen ezzel úgy csináltam, szándékos vakság, hogy úgy csináltam, hogy ez, ez nem is volt, hogy ez egyszerűen nem történt meg. Nem, tehát hogy… de hogy valahogy most elérkeztem belül oda, hogy ezt, ezt elmondjam, mert hogy hát hogy itt tulajdonképpen nekem ezzel kapcsolatban nem bűntudatom van, hanem olyan erős szégyent élek át, hogy ez a szégyen… hát ez mardos engem. Valamit akarok ezzel a szégyennel kezdeni. Akkor azt mondja „Képzeld el, az történt, hogy meghalt a férjem otthon. De úgy halt meg, hogy lefeküdtünk este, fiatal emberek voltunk mind a ketten. Reggel fölébredtem, mondom neki <<Dezső, Dezső!>> Akkor semmi, és nézem, és… úgy álmában halt meg, és én fiatal feleség voltam.” Azt mondja, hogy ez maga volt a fölfoghatatlanság. „Akkor ott keringtem, hogy tudjátok, most mit kell ilyenkor csinálni? Hát nem is vagyok az eszemnél. Hát mi van most, mi van most? Azt se tudom, hogy mi van most.” Akkor azt mondja „Gondolom, nem t’om, hát hívni kell a mentőt. Nem, hát hogy hívni kell a mentőt. De hát halott, hát akkor kit hívjak? Olyan ösztönösen fogtam, jó, hát akkor fölhívtam a mentőt, hogy <<Jöjjenek ki, mert meghalt a férjem – Ne szórakozzon! De hát akkor miért minket hív? – Hát nem, nem t’om, kit kell hívni?>>” Jó, hát ha meghalt, akkor nem siettek. (31:35)

Azt mondja, hogy „Tulajdonképpen visszafeküdtem az ágyba, ott feküdtem a férjem mellett, és arra gondoltam, hogy nemsokára fog jönni a mentő, és el fogja vinni. De hát hogy? Hát ha elviszi, akkor… akkor vége van. Hát most, most van még itt. Hát most nem tudom, még egy fél óra, vagy valamennyi, de akkor aztán vége.” Azt mondja „Olyan vágyat éreztem a férjem után.” és elkezdett önkielégítést végezni, és a halott férje mellett önkielégített. Azt mondja, hogy „Befejeztem, s akkor csöngettek, és elvitték a férjem. Én ezt, hogy én ezt csináltam, körülbelül 20 éve tagadom, mert ez vállalhatatlan. Most, hogy elmondom, hát most én úgy szégyenkezek emiatt, hogy hát nem is tudom, te mit gondolsz rólam. Hát ez, ez… hát de komolyan, most szét vagyok esve.” (32:50)

Én nem tudom, hogy ti mit gondoltok erről. Az emberi lélek semmit sem tesz cél nélkül. Azt gondolom, hogy lehet bennünk – most elsöpröm ezeket. Most mi vagyunk a hallgatóság. Lehet bennünk valaki, aki azt mondja, hogy „Na, na, na, na!” Hát egy ilyen ösztönösen is morálisan tiltakozom ez ellen. „Hát szóval ez, ez tiszta abszurdum! Hát ez egyszerűen valami… hát nem t’om, ez gusztustalan, vagy undorító, vagy szörnyű! Na, na, na! Most ezt miért kellett elmondania? Tönkre ment a tavasz. Hát de nem bírok aludni.” De én remélem, hogy van bennetek egy másik rész is, ami azt mondja „Tyű! De most tulajdonképpen ha ítélkezés nélkül hallgatom, van bennem egy gyermeki kíváncsiság, hogy tulajdonképpen mi történt? Most értem én szóról szóra, hogy ezt csinálta. Jó, de mi történt?” Mi volt az, amire azt mondhatjuk, hogy a lélek nem tesz semmit sem cél nélkül? Itt mi volt az? Én nagyon remélem, hogy nektek van egy-két gondolatotok erről. Hogyha most nem itt ültök, ahol ítélkezünk, megbotránkozunk, és… (34:20)

Arra gondolok, hogy tulajdonképpen kevés szimbolikusabb cselekvést tudok ennél elképzelni. De keveset. Hát hogy valaki hogyan akarja megélni, megőrizni az utolsó lehetőségével azt, hogy ő egy a férjével. Hogy ezt a közösséget, az egységet, hogy hogyan akar egyesülni vele. Hogyan akarja, hogy az utolsó élménye az legyen, hogy ők egyek, és akkor bocsájtja el. Ha ezt az emberi lélek ösztönös működése felől nézem, innen egy gyermeki kíváncsisággal, hogy hogyan is van ez, akkor azt mondom, hogy milliméterről milliméterre értem. Egész, tulajdonképpen, hmm, meg is vagyok rendülve ettől. Milyen sajátosan erőteljes kifejezése annak, hogy te szereted a férjed. Hogy az utolsó gondolatod és gesztusod az, hogy te szeretnél vele egyesülni. Hát ezt nevezem talán házasságnak. Hát te tudsz valamit arról, mit jelent, hogy MI. Hmm. (35:45)

Ezt azért mondtam el nektek, mert látjátok, ez a feleség utána megházasodott, született még X gyereke, és ezt soha senkinek nem mondta el. Hogy ő úgy élt ezzel, itt volt ez az önbántalmazó hang „Hát ha van valami undorító, valami szörnyű, valami szégyenletes valami, ami bárcsak soha… na ez, ez.” Tudjátok, olyan érdekes volt, ahogy én innen ülve elmondtam neki, hogy én mi mindent fedezek föl az ő cselekvésében. És ő egyre inkább a szabad gyerek székébe került. „Nahát, ezt… te komolyan, te ezt így látod? Tényleg, hogy ez lehetséges? Hát most ahogy mondod, hát tényleg, nagyon szerettük egymást. Tényleg, és tényleg? És innen, az önbántalmazó hangból eljött ide a szabad gyerekbe, és „Tényleg? Hogy ezt nem ítéled el?” S akkor történt egy nagyon izgalmas dolog. Most már nem itt (1) ült, hanem itt (7), azt mondja „Hát én mostantól kezdve erre a dologra egészen másképpen fogok gondolni, de egészen másképpen. Hogy hát ez hihetetlen, ez tényleg! De azért… szeretném meggyónni. Hogy van benne egy részem, amit szeretnék meggyónni. Most nem is akarom pontosan tudni, hogy ez hogy van, vagy melyik, de valahogy, hogy…” Na ez a szabadság, hogy egyszerre tudom azt mondani, egész másképpen nézek erre. „De talán van benne egy rész, ami nem t’om, talán valahogy a lelkemnek valahogy van egy vágya, hogy én ezt valahogy az Isten elé is lerakjam. Hogy… mit tudom én, hogy ez hogy van. Nem, én egy gyarló ember vagyok, és én kérem Isten szeretetét magamra. Ne, nem, nem tudom. De nem is akarok mindent érteni. Meg úgyse tudjuk pontosan. Uram…!” (38:05)

Tehát itt, az önbántalmazó hangnál, látjátok, mikor azt mondom – ugye most visszapakolok, rendesen, Feri! – akkor azt, hogy milyen jelentősége van – ugye ez a 6. pont – hogy kezdjem a sebzett gyermeki részeimet megérteni, tájékozódni és kiigazodni. Hogy annak milyen jelentősége van. Hogy valami, ami a szégyenem szégyene, hogy az ahogyan elkezdek kiigazodni a természetében, egyszer csak teljességgel átalakul. Anélkül, hogy tagadnám annak a disszonanciáját, hogy egy felől így, más felől amúgy. Hmm. Hahh! (38:55)

2. Az elhanyagolt, bántalmazott, traumatizált gyerek.

Második. Az elhanyagolt. Az elhanyagolt, a bántalmazott, adott esetben a traumatizált gyerek. Itt most főleg menjünk akkor a legnehezebb részére, a traumatizált gyerek. Mit jelent az, hogy kiismerem magam az ő természetében? Hogy például abbahagyom magam bántalmazását. Mikor elkezdem ezt mondani, hogy „Hogy lehetek olyan hülye, hogy egyszerűen semmi nem jut eszembe? Hogy mikor ott vagyok, a főnököm mondja, és akkor ott lebénulva ott szerencsétlenkedek és érzem, hogy itt a gerincemnél itt folyik az izzadtság. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?” Hát amikor az önszabályozásom, a kreativitásom elkezd megszűnni, hogy azt soha többé nem bántom. (39:55)

Azt mondom, hogy „Ú, a nemjóját neki! Tulajdonképpen – itt vagyok az egészséges gyerekben, azt mondom – mire lenne szükséged, neked, elhagyatott, elhanyagolt, bántalmazott és traumatizált gyereknek?” Ezért – ezt talán már kétszer is elmondogattam nektek – hihetetlen gyönyörűségesnek tartom azt, ahogyan mi magunk is anélkül, hogy tudnánk, úgynevezett önstabilizáló technikákat dolgozunk ki magunk számára. És zseniális, amikor ezek az önstabilizáló technikák tulajdonképpen nem kártékonyak, vagy nem fenyegetnek minket vagy másokat. Például olyan érdekes, tudjátok, hogy amikor valaki hintázik, az egy önstabilizáló technika. Az a ringatás, az nagyon-nagyon mélyen hat ránk. A körömrágás önstabilizáló technika. Egy vizsga előtt benyomni egy tábla csokit, az is önstabilizáló technika. Kimenni kétszer is pisilni, hogy tuti legyen. Ugye, ez jó, látom, hogy valaki nagyon bólogat. De hogy az önstabilizáló technika, hogy fölvenni a vizsgacipőt, önstabilizáló technika. Értitek-ezt? Hát persze, hogy értitek. (41:30)

Van egy csomó olyan dolog, azt el se szoktuk mondani. Ugye, hogy megyek, és akkor nem t’om, hogy… na. Hogy egy új randi? Ó, új bugyi. Új randi, új bugyi. Olyan, mint egy mágikus szertartás. „Azt… valami új. Nem, itt van, biztos húzogatom, már rojtos a sarka.” Egy bugyinak szerintem nincs is sarka. Ezt nem tudom, ehhez nem értek. De tudjátok, a kedvencem a lelkésznő. Hát… na, de ezt már annyiszor meséltem, a lelkésznő, aki azt mondja „Feri, hát megőrültem! Ejj! Férfi társaságban, minden… ülnek ott a protestáns atyafiak, azt néznek engem, bámulnak, én meg ott ilyen nő vagyok, nagy mellekkel. Hát hogy? Ez… összecsinálom magam. Hát persze, hogy föl vagyok avatva, na de attól még a csomó férfi így néz, és akkor… előttem meg ott volt… Kovács tiszteletes úr, meg a Dezső tiszteletes úr, értitek, én meg itt Kovács Margit, hát szóval na.” És tudjátok, mit csinált? Annyira zseniális. Szombatonként elment a körmöshöz, és akkor kinn állt, így áll, szószék, és akkor rátette… a női kacsóit. Azt mondta „Na ez, ez valami! Na, Dezső tiszteletes ezt utánozza, ezt! Három szín strasszal. Hülye leszek majd ettől szorongani, hogy mellem van, meg nő vagyok. Szorongjon a férfi tőle! Majd én itt kiállok…!” Ezt csinálta, és azt mondta „Amióta megyek a körmöshöz, kérem a kis gyöngyöt ide a körömágyhoz, cupp, így megy a vasárnapi beszéd.” (43:30)

Csupa valós dolgot mondok, és azért akarom ezt így mondani, mert valójában rengeteg zseniálisnál zseniálisabb önstabilizáló technikát alkalmazunk. Ezért egyrészt érdemes egy csomóra – úgy szoktuk mondani, ez fáj nekem, a kifejezés – ez olyan pótcselekvés. Ez lényegi félreértése annak, amit csinálok. Éppen hogy nem pót cselekvés, hanem önstabilizálás, és ha van valami, amit érdemes csinálni, az pont ez. Hogy milyen módon? De látjátok, elkezdek tájékozódni, azt mondom. Kétség kívül van, hogy csokit eszem, van hogy nem tudom én, vizsgaharisnya. (44:15)

Egy pszichológusnő azt mondta nekem „A pszichológusnő is emberből van.” Azt mondja nekem a pszichológusnő „Te Feri, képzeld el, hogy fölfedezett engem a média, kezdtem most járogatni, hívnak engem. Na jó, de hát ott a lámpák égnek, meg minden, hát azért az nekem nem ez a közegem. A tanítás is mindig szorongást kelt. Én ugye a négyszemközti terápiás beszélgetés, akkor vagyok igazán otthon. hát úgy hirtelen három percben ott a tutit mondani… Nem, én… egy terapeuta nem három percben szokta mondani a tutit, hanem három évig hallgat valakit. Az egy másik műfaj. S akkor ő azt mondja „Rájöttem, nekem kell előadói harisnya.” Ő egy pszichológusnő, de látjátok, ő már ott volt, a következő lépés, hogy nem szégyellte. Azt mondta „Előadói harisnya, és annak megvan a rítusa.” (45:10)

Tudjátok, mikor a rítusokat csináljuk, az is önstabilizálás, minden rítus. Ezért a gyerekekkel ha elkezdtük bevezetni, hogy esti ima, a gyerek az „…ima!” Ugye te hulla fáradt vagy „Ne már! Petikém, hát mondjad el magadban a Miatyánkot. – De ááááá!” Persze, mert nem a Miatyánk az érdekes, hanem a rítus, hogy este, amikor beleszaladunk a nagy sötét ismeretlenbe, és majd rettenetes álmokat fog álmodni, és jön a medve és csócsálja… Hogy hogyan készül föl a lelke azzal a rítussal, ahogyan ott vannak, meggyújtották a gyertyát. És ez még akkor is így van, hogyha piszkálgatja. És akkor te azt gondolod felnőttként, hogy ezt már rég abba kéne hagyni. Dehogy is! Hogy az jó neki, piszkálja… (46:00)

Vagy ahogy a mesét meséled. Egy apa mondta ezt, de aranyos volt, azt mondta. „Ú, hát én már olyan álmos voltam. És azért is, mert mindig ugyanazt a mesét kellett mondaniiiii.” Ugye az, hogy ugyanaz a mese, ez is stabilizálás. Ugye, hogy nem káosz van, hanem kozmosz. Hogy rend van, és annak van egy rítusa, és az akkor visz engem, és a biztonságérzetet kezdi megteremteni. Milyen normálisak a gyerekek, mikor ugyanazt… „Aaaapaaa! A Holle anyót!” S akkor azt mondja az apuka. „De én úgy untam. Kívülről tudtam… De kihagytam egy mondatot, azt’ a gyereknek így pikk, így a szeme, pikk! Én azt hittem alszik. Pikk! – Apa! Kihagytad a kenyeres részt! Megsültünk, megsültünk, vegyél ki! Hát hogy? Már rögtön az almánál vagyunk?” A gyerek zseniális stabilizálása. Attól ÖN, hogy kéri az apát, hogy mondja, mert ugye még kellesz hozzá, a pszichés funkciót te látod el. De ő azért ezt irányítja. Ó, na! (47:25)

Tehát ugye onnan szaladtam el, emlékszem, hogy már az is a stabilizálás része, ahogy ez a pszichológusnő a föllépés, vagy a média szereplés előtt bemegy a boltba, ott akkor válogat, akkor… Az egész folyamat a stabilizálás része. Mikor emlékszem, egy csoportban tanítottam a lelkigondozókat, és… továbbképzés. Akkor ki kell menniük terepre. Ez sokszor nagyon félelmetes, főleg, ha olyan terepre kell menniük, ide (2) ülök, mert inkább innen mondom, a második széknél vagyok. Ha olyan terepre kell menniük, ami teljesen idegen tőlük, sosem szokták, sosem próbálták. Van, akinek például bemenni egy nyugdíjas házba, az maga az őrület. „Egy csomó öreg, mit csináljak velük?” Elmenni a kórházba. „De mit csináljak egy beteggel?” Elmenni a börtönbe. „Mit csináljak ott?” (48:25)

Ez a lelkész a börtönbe ment. „Soha életemben nem voltam.” Elment, és ott beszélgetett egy fogvatartottal. Ráadásul egy elég súlyos bűncselekmény miatt ültették le. Hát ez még megterhelőbb volt neki, hogy egyébként soha életében nem beszélt olyan valakivel, aki súlyos testi sértés, és hogy akkor egyáltalán mit csináljon vele, sz’al na. Mikor ugye eljött a börtönből, leírta a jegyzőkönyvet, hogy mi történt, s utána ültünk a csoportban, és azt mondja. „Hát, tulajdonképpen nem t’om, nagyon megterhelő volt, nagyon. Mentem haza, és úgy azt se… nem is, nem is t’om, szóval úgy… Úgy éreztem, hogy valamit csinálnom kell, mert nem, nem t’om, szóval valamit ezzel csinálnom kell, mert valahogy így maradok, vagy nem tudom.” Ahogy ő érzékelte, hogy minket érdekel, hogy mit csinált, picit olyan pironkodva azt mondja. „De képzeljétek el, azt csináltam, hogy beálltam a zuhany alá, és vagy fél órán keresztül engedtem magamra a meleg vizet. Engedtem, és engedtem, és akkor leszappanoztam magam, és engedtem, és akkor még egyszer leszappanoztam magam, akkor megint, harmadszor is. Tiszta hülye vagyok.” Mondta, és tévedett. Mert amit csinált, az a legzseniálisabb dolog, hogy ösztönösen ráérzett arra, hogy a lelke számára mi volna egy önstabilizáló megoldás. Azzal, hogy fél órán keresztül folyatta magára a meleg vizet, és tulajdonképpen mondhatjuk, hogy milyen értelmetlen, illogikus, hogy háromszor szappanozta be magát. Csak éppen pont nem az. Éppen az az izgalmas, hogy a leglogikusabb dolog volt, amit tehetett. Hogy a lelke pontosan tudta, hogy mit kéne csinálnia. (50:30)

Nem akarom ezt hosszabban, mert ez az egyik kedvencem. Ahogy átalakul bennünk az a pótcselekvés, meg „Olyan hülye vagyok! Tiszta értelmetlen volt.” Olyan, hogy döbbenetes, hogy a lelkem ezt magától hogyan csinálja értem. Amit még akartam mondani itt, az az, hogy kiismerem az önstabilizáló technikáimat, és rájövök például, hogyha feleségként egy beszélgetést durva nyitással kezdek, és elárasztással folytatom, ezt 45 másodperc alatt lezavarom, az eredménye az, hogy ennek az estének a statisztikák szerint egyetlen százalék esélye van, hogy jó véget fog érni. Tehát 45 másodperc alatt ki tudok csinálni egy estét. A hosszú távú negatív következményekről nem is beszélve. Valójában azért csinálom ezt a durva nyitást, meg az elárasztást, mert ezzel saját magamért dolgozom. Tulajdonképpen, most a természetét kezdem fölismerni, nem is őt akarom elsősorban bántani. „Jó, hát nem esik azért rosszul, hogy látom, hogy fáj neki.” De igazából, hogyha tulajdonképpen mi is az, amiért csinálom, hogy egyszerűen úgy kijön, és mondom, hogy tulajdonképpen egy kicsit megnyugszom tőle. Tulajdonképpen megnyugszom, hogy úgy érzem, hogy „Nahh!” Hát csak a férjem ilyenkor elmegy, oszt egy zsíros kenyeret eszik hagymával, úgyhogy annak már annyi. (51:55)

Szóval akkor van esélyem jól látni, hogy a kártékony és fenyegető, önstabilizáló technikáimat hogyan tudnám kevésbé kártékony, vagy esetleg egyáltalán nem fenyegető önstabilizáló technikákra váltani. Tehát alkohol helyett, és agresszió helyett, vagy bántás helyett hogyan tudnék valami mást csinálni. De ezt csak akkor, hogyha látom, hogy miről van szó. (52:25)

3. A dühös gyerek.

A dühös gyereknek azt érdemes nagyon… Hát az egészséges gyerek nagyon jó, hogyha elfogadja a dühös gyereket, és azt közvetíti számára, hogy „Akkor és amikor te elkezdtél dühös lenni, na én azt nagyon megértem. Mennyit segítettél nekem. Hogy a dühöddel mennyi mindentől védtél meg engem. Tulajdonképpen nagyon hálás vagyok neked, hogy te mindig föl tudtál csattanni, te tényleg oda beszóltál, meg úgy. Tulajdonképpen hogy védtél te engem! Ez hihetetlen, hihetetlen. Szóval az, hogy te még a felnőttektől is engem meg tudtál védeni, hát le vagyok nyűgözve. Hát ahogy te… megfagyott körülötted a levegő, gratulálok.” Tehát az egészséges gyerekként elismerem a dühös gyereknek valahogy ezt a zsenialitását, hogy hogyan dolgozott értem 20-30 évet. Igen ám… Meg 40-50-et, na. (53:35)

De… de közben pedig rájövök, hogy tulajdonképpen akkor is a dühös gyerek lép elő, amikor bármi féle szorongásom van, vagy bármi féle konfliktus van, vagy elkezdek bizonytalan lenni, kicsit elvesztem a talajt a lábam alól. Akkor is ő jön. Hogy tulajdonképpen ilyenkor nem jó, hogy ő jön. „Ma szeretnék én jönni. Jó, hogy azt beszéljük meg, majd én (7) jövök. Annyira örülök, tudom, hogy rád számíthatok, tehát csak csettintek, oszt’ te már ordítasz. Jó, jó, jó. Jó, legyél itt. Tulajdonképpen ez akkora biztonságérzet nekem, hogy csak úgy csettintek oszt’ te már úgy ledarálod azt a 120 kilós kigyúrt csávót, ez óriási. De hogy most jó? Most én, én.” (54:25)

Ugye, és az, hogy a dühös gyerek nagyon gyakran a dühével tulajdonképpen az igazságot keresi. Föl akarja hívni a figyelmet magára. Most csak… igen, most… m-hmm-hmm. Ugye eszembe jutott ott, az önbántalmazásnál, önbántalmazó hang. De itt hogy ugye, mikor valaki vagdossa magát. Hogy azt is, hogyha ide (1) ülök, a vagdosásnál, akkor azt… „Hát ennél értelmetlenebb dolog nincs.” Csak ez egy téves megközelítés. Mikor valaki vagdossa magát, akkor nem egyszer például azért vagdossa magát, ugye, közkeletűen, de reális, figyelemfölhívás. „Vegyetek észre!” Hogy valami nagyon durva dolgot kell csinálnom, hogy talán észre vegyetek. Mert itt (2), elhanyagolt gyerekként úgy nőttem föl, mint a gyom. Én nem t’om, hogy én egyáltalán érdekes vagyok-e valakinek. Sose kellettem senkinek, senki még nem jött oda, hogy „Gyere, szeretlek! Mire van szükséged?” Ezt nem is ismerem. Hát lehet, hogy akkor valami nagyon durva dolgokat köll csinálni, hogy valahogy észre vegyenek, vagy hogy… egyáltalán létezem. (55:45)

De egy mélyebb megközelítésben például, hogyha a belső dinamikáját nézzük, mikor valaki vagdos, például azért vagdossa magát, mert belül van egy drámai nagy üresség. Ugye az elhanyagoltság miatt. Ugye hogyha van tartalmas emberi kapcsolat, akkor idebent egy kapcsolati rendszerben élek. Itt ülök egyedül, de tele vagyok kapcsolatokkal, bármelyikhez tudok nyúlni, máris érzéseim támadnak. Na de egy magára hagyott, elhanyagolt gyerekben van egy nagy űr, és amikor elkezdi vagdosni magát, főleg ha ez az űr párosul valamiféle szorongással. És ahogy elkezdem vagdosni magam, egyszer csak valami sokkal világosabb lesz. A fájdalom összeránt, a fájdalom visszahoz az életbe, visszahoz a világba. Mert itt teljesen el vagyok veszve, hát itt egy egyéves gyerek vagyok, akit kilőttek a Holdra. De most, hogy fáj, most visszatértem a testembe, most itt vagyok a testemben, most, most milliméterről milliméterre pontosan tudom, mit csinálok, hogy mi történik. Most érzek, ez a fájdalom, most a kezemben van valami, ami itt (2) teljesen elvész. Én most összeköttem kettőt (2-3), és egy picit ugye a haragvó gyerek, aki aztán kooperál az önbántalmazóval, akit elhanyagoltak. Tehát a haragvó gyerek, aki figyelemfölhívás, de sajátos önstabilizálás is, egyáltalán, hogy vissza tudjon térni a testébe, vagy az életbe, vagy a Földre, hogy valami, valami, egyáltalán valami szilárd legyen, egyáltalán valami kapaszkodó legyen. És a fájdalom, az az. (57:35)

Amikor a dühös gyerek akkor is beváltja a jogosultságokat újból és újból, 20-30-40-50 évesen megyek, és kifejezem a dühöm, hogy azzal tulajdonképpen fenyegetem a kapcsolataim. Most… ez egy másik szék. Fenyegetem vele a kapcsolataim. De nem csak fenyegetem ezzel, a haragvó gyerek nem csak fenyegeti az összes kapcsolatot, pedig azért kezdtem el haragudni, mert haragudtam arra, hogy nem törődnek velem, hogy nem figyelnek rám, vagy bántanak. Tulajdonképpen pont arra lenne szükségem, hogy jó kapcsolatokban legyek. (58:15)

Emlékeztek, ahogy az asszony azt mondja, idős néni, kihívott. „Feri atya! Hát, az életemet úgy tudnám összefoglalni, hogy én is kaptam, én is adtam.” Ugye, ez a bántalmazás volt. „Engem is bántalmaztak, én is bántalmaztam. Mindig, mikor bántalmaztam, és persze ki van kéznél, a saját gyerekem. Ugye a szüleim engem bántalmaztak, én a saját gyerekeimet bántalmaztam. Ez számomra egy sajátos egyensúly.” Ez így van. Az ösztönös igazságérzetem azt mondja, hogy engem bántottak, most én bántok, ez így rendben van. De ha az egészséges személy felől nézem magam, ebből a belső részemből, azt mondom, ez igaz hogy engem bántottak, és én is bántok, egyik nemzedék adja a másiknak, ez igaz, hogy ez így egy egyensúly, csak az a probléma vele, hogy miközben te azt mondod, hogy „Ez most így igazságos, mert engem is bántottak, és én is bántok.”, itt (3) létrejön egy igazságtalanság. Ővele most pont az történik, amit veled csináltak. „És tudod – mondja az egészséges, szabad gyerek – az ott igazságtalan. Egyfelől értem a te igazságodat, és jogosan mondod, hogy kaptam és adtam, de ha ide nézel, itt igazságtalanság, amit csinálsz.” (59:50)

Például ennek a belátása az, ahogyan elkezdek tájékozódni a haragvó gyerek természetéről, hogy miért nem hagyja abba, hogy miért mondja azt, hogy „Még így is, én még így is negatívban vagyok. Még így is kevesebbet adtam, mint amennyit kaptam.” Hát csak fölszámolja maga körül az életet. És tényleges igazságtalanságokat követ el. Oké, gyerünk! Nézem az órát. Híí! Azt hittem, több mindenre lesz idő. Lassan haladunk? Nem? Érdemes így? Jó. Jó, hát aki nem bólogatott, azt nem tudom, hát… Negyedik. (60:45)

4. Az alkalmazkodó gyerek.

Az alkalmazkodó gyerek, hogyha elkezdi az egészséges megismerni az alkalmazkodó gyerek természetét. Ugye az alkalmazkodás értékes dolog. Ővele az a probléma, hogy akkor is alkalmazkodik, amikor nem kéne. Olyan mértékben, olyan helyzetekben, úgy is és akkor is, hogy azt már úgy nem kéne. Az alkalmazkodó gyerek tragédiája, hogy elveszti a kapcsolatot saját magával. (61:20)

Ezért például ez, ennek a dinamikája egy társkapcsolatban az tulajdonképpen mindig elég megrendítő számomra. Ugye itt (5) van a grandiózus gyerek, ugye akkor most összekötöm a kettőt, az alkalmazkodót meg a grandiózust. Sokszor van úgy, hogy egy társkapcsolatban tudattalanul is egy grandiozitás által önmagát védő férfi keres magának egy alkalmazkodás által önmagát védelmező nőt. Egy klasszikus fölállás. Ő akár lehet nárcisztikus személyiségzavar, de nem muszáj, hogy nárcisztikus legyen. Lehet borderline is, ott is van egy jó autonóm rész. Az nem is autonóm, hanem autoriter, sőt, még annál is durvább. És van egy alkalmazkodó. Akkor ez a kapcsolat elég sokáig tud menni. Na most. (62:15)

Ha én grandiozitás által védem magam, és ő valahogy elkezd olyasmit csinálni, ami az ő eredetisége, az ő szépsége. Tudjátok, emlékeztek, hogy mit mondott Esther Perel? Hogy Esther Perel azt mondta, hogy akik 5-10-30-40 éve házasok, megkérdezte őket, mikor látják legvonzóbbnak a házastársukat. Mikor támad föl bennük valami hasonló vágy a társuk után, akár szexuális vágy, de nem föltétlenül szexuális vágy, hanem egyáltalán közel lenni, hogy „Ezt a nőt én akarom! Ezt, ez a férfi, közel akarok lenni hozzá!” Emlékeztek, hogy Esther Perel, pszichoterapeuta, hogy összegyűjtötte a kutatásokban, tulajdonképpen lett egy szimbolikus dolog, hogy mikor vágyunk vissza, mikor szerelmesedünk vissza a férjünkbe, vagy a feleségünkbe. Hahh. Nem voltatok 2 éve. Hát értem én ezt, de van, aki volt, és tudja. Hogy klasszikusan szimbolikusan akkor, amikor mondjuk én vagyok a férfi, és a feleségem mondjuk egy színdarabban játszik, vagy a feleségem a színpadon táncol, vagy a feleségem egy táncversenyen vesz részt, és én itt ülök, és látom a feleségemet, ahogy ragyog, ahogy a tehetségét, a színességét, a szépségét, a nőiességét, és mindent, a képzettségét, mindent, amit kidolgozott. Egyszerűen thííí!, és itt vagyok, és azt mondom „Háháá! Az én feleségem! Hehehehee! Ennyi nektek! Az enyém, hühűű!” (64:10)

Tehát akkor válik a társunk a legvonzóbbá egy tartós kapcsolatban, amikor őt autonómnak, alkalmasnak, kompetensnek, szépnek, fénylőnek látjuk. Szabadnak. De amikor én grandiozitás által védem meg magam, pontosan ez az, amit nem engedek meg neki. Mert ő legyen kicsi, legyen szürke, kis veréb, és csak csipogja azt, hogy „Te vagy a legnagyobb, ahh!” Mert nekem ez nagyon biztonságos. „Kis veréb, szürke kis veréb! Csipogjad!” És amikor elérem, hogy a feleségem jó 5 évig, 10 évig tolom neki, és tényleg egy szürke kis veréb lesz, és tényleg rá nézek, már kezdi mondani „Te vagy a legjobb, te vagy… Nálad nagyobb férfi nincs is. Mindig igazad van!” Tulajdonképpen pont azt teszem benne tönkre, amire vágyok. Pont azt csinálom ki, amiért érdemes vele lenni. Értitek az érdemeset, most nehogy félreértsétek. Pont az, amitől ő vonzó, és szikrázó, és fénylik, és na! Mert az fenyegető rám nézve, mert ott autonóm, mert ott szabad, és ott tehetséges, és nélkülem van a színpadon. Éritek? Nélkülem, és jól van, nélkülem. „Na, na, na, na!” De ez milyen jópofa! Tehát. (66:00)

Az alkalmazkodó, aki akkor is alkalmazkodik, mikor nem kéne. Tulajdonképpen mikor fölismerem azt, hogy azzal, hogy alkalmazkodok, pont azt a részemet vesztem el, amit a leginkább szerethetnék, a legszebb részemet, a leggyönyörűbbet. Hát ezt én nem akarom – mondja a szabad részem – nem, nem, nem, azt ne veszítsd el! Hát látni akarlak, ahogy ragyogsz. Hát itt a tavasz, ragyogj! (66:40)

5. Grandiozitás által önvédő gyerek.

Grandiózus gyerek. Ugye a… most nézem. Húú, aaa, eee, hííí, haaa! A grandiozitás, ez egy annyira… és vasárnap miséztem. Ugye hát ez nem egy nagy hír, tehát látom, nem is… nem pezsdítette föl az érdeklődéseteket. Arra gondoltam, ott megkérdeztem az anyáktól. „Szerintetek, figyeljetek csak! Szerintetek az anyaság az siker-e?” Képzeljétek el, hogy az anyák zöme föltette a kezét. Nem tudom, hogy jól jártam-e el, de én egy kicsit csóváltam a fejem. Szerintem az anyaság nem siker, hanem dicsőség. Mert ez alatt azt értem, hogy a siker, elfújja a szél, senki már vissza nem emlékszik rá. Azért, mert emberek tapsolnak, és akkor mi van? A dicsőség valami olyasmi, amire az angyalok tapsolnak a mennyben, na az valami. Hát az anyaságért nem szoktunk lájközönöket kapni. De ne haragudjatok, melyik édesanya, ahogy éppen pelenkázik, lett insta sztár? Ezt a grandiozitás miatt mondom. (68:10)

Emlékeztek, ’50-es, ’60-as évek, nincs 20%-a a fiataloknak, akik azt mondanák, hogy ők rendkívüli személyek. Már a ’80-as években azt mondja 80%, hogy rendkívüli személy, most meg már taa, naa, főleg aztán na, gyerünk. Y nemzedék, szegény, ó, ti szegények, ti mind rendkívüliek vagytok, nehéz nektek. Ezért az összes rendkívüli személy, tulajdonképpen elneveztem magamban őket most látom ezt, majd mindjárt visszatérek a miséhez. Hogy… hát ők olyan kis grandiózák, meg grandiózók. A ma világa tele van kis grandiózákkal meg kis grandiózókkal, akik sikerre vágynak. Ez a sikerre vágyás, az anyaság… ne, ne, de, de… ehh! Látjátok, nem csak szavakkal lehet. De tényleg érdekesen, egy öt percet így tartanék, és megkérdezném, hogy miről volt szó. Hogy… Jaj, ez a siker őrület! Ez tulajdonképpen a grandiózus által önmagát védő gyereknek valamilyen, ilyen futó pályája, vagy micsodája, ilyen, ilyen menekülő pályája. (69:25)

Azért nehéz ez, mert… mikor kérdeztem az anyáktól, hogy most az anyaság siker-e vagy nem, akkor jelentkeztek, hogy nagy siker. Hát nem t’om, én vakargattam a fejem. Akkor utána van a szentmisében ott, a Miatyánknál, hogy „amikor majd dicsőséges fényében újra eljön”. Úgy arra gondoltam, most képzeljük el, a misében ezt így mondanánk, hogy „Jézus sikeresen eljön.” Ú, hát szerintem ez a kereszténység halála. „Jézus, a sikeres férfi, aki megvalósította magát.” Jó, hát a vége nem volt annyira sikeres… Reméljük, tanult a hibáiból, földolgozta a kudarcát. – Hát ez maga a pusztulat, ezt elképzelem, Jézust. De azt a jelenetet, ahogy ő sikeresen jön, értitek, és akkor természetesen ez élő adásban megy, mert hát közvetíteni kell, nem tud mindenki ott lenni. Akkor persze: „Jön! Jön! Már jön! Jön!” És ordít nem t’om én, Till Attila, hogy „Jön! Már jön!” Hát… szóval, hát én… Ennél… Ez olyan, hogy de kifutok a világból. De most… Semmi problémám Till Attilával, de most komolyan, tényleg, tényleg. Dehogy! Innen is üzenem, hogy… (Lájkot mutat – szerk.) De jó, hát kinek adjuk ezt a közvetítést? Ugye, a Majka is közvetíthetné, vagy… Na jó, Feri, ezt most már hagyd abba! Gyerünk már! Ezt pont sajnos, 3 perccel később van, vagy előbb van, vagy na, ez pont… Na, gyerünk! Tehát. (71:35)

Annyira elkezdett el foglalkoztatni, hogy úgy elkezdtem gyerekkoromban gondolkozni, hogy tulajdonképpen kik, szóval hogy gyerekkoromban a szüleim sosem közvetítették azt, hogy „Ferikém, legyél sikeres!”, de soha. Hogy egyszerűen ez nem is volt téma. Mi ez, ez a siker? Nem, hanem például az anyukám Albert Schweitzerről beszélt. Annyira bennem van, hogy anyukám meséli. „Képzeld el, Albert Schweitzer, ő egy orgonaművész, és Gabonba elment, és leprásokat gyógyított.” Ott vagyok kis, ilyen szabad kis kölyök. De kis gyerek voltam, talán még csak alsós, és hallom, hogy tényleg, egy orgonaművész, és tényleg, hogy ő és akkor felnőttként még orvos lett, pedig egyébként teológus volt, meg filozófus. És orvos, és… hát ez valami olyan csoda volt számomra, valami olyan iszonyatosan izgalmas volt és érdekes. Nem az, hogy sikeres volt, hanem pont a fordítottja. Hogy ott hagyta azt, hogy tapsolnak neki, és elment, és ott egy kórházat hozott létre, és azt… Na, hát ez az, ez az! (72:50)

Most elővettem megint Albert Schweitzer életét. Emlékszem, már középiskolás koromban, akkor pont megford… Nem megfordították, lefordították, na. Lefordították, és így nyálaztam, és most, most, ugye a témánk miatt jutott eszembe, hogy az derül ki, ő maga írja, de erre nem emlékeztem, ezt most tegnap, vagy tegnapelőtt, vasárnap. Albert Schweitzer abból az indíttatásból ment éppen Afrikába, és ott kórházat csinált, mert őt teológusként, hát hívő körösztényként nagyon bántotta az, amit a fehér ember gyarmatosítóként csinált az afrikaiakkal. Hogy ez őt nagyon bántotta, és azt mondta „Hát én, hát én egy Albert Schweitzer vagyok, tudok orgonálni, meg minden. De engem annyira bánt ez, hogy a gyarmatosítók mit csináltak Afrikában, hogy én elmegyek, és akkor… hát tudom, hogy ez nem egy sok dolog, de én ezt tudom csinálni.” Ez grandiozitás. Hát valaki magára veszi a gyarmatosítás összes bűnét, és azt mondja „Na, majd én.” De látjátok, hogy ebben is, nem, a grandiozitás mellett ott van az, amit a kis grandiózók meg grandiózák nagyon szívesen mondanak, hogy „Én, én, én, én!” De ebben is benne van, hogy ÉN: „Majd én elmegyek gyógyítani. Majd én, külön engedéllyel 6 év alatt orvos leszek, majd én.” Ez micsoda egy másik minőség. (74:30)

Na e… milyen jók tudnak származni a grandiozitásból. Vannak az éretlen grandiózus személyek, akik… A diktátorok, ők az egész világot próbálják úgy mozgatni, hogy az tulajdonképpen semmi másról nem szól, mint a saját egyensúlykeresésükről, és ehhez egy egész világot vérbe-lángba borítanak. Azért, mert van bennük egy grandiózus sérült gyerek, aki így védi magát. Egész ijesztő, nemde? És van egy Albert Schweitzer, aki ugyanúgy egy grandiozitásból indul, és azt… (75:15)

Éppen néhány nappal ezelőtt néztem, Röhrig Géza. Tudjátok, hát… na. És a… nem tudom, ti tudjátok-e, hogy ő tulajdonképpen nem is zsidó, nem az. Ő egy árva gyerek, egy árva gyerek. Ez az árva gyerek, nevelőszülőknél lakik, és van egy nagypapa, aki segít neki, úgy igazán segít neki, ahogy ő ezt megéli, hogy az egészséges része is tudjon fejlődni. Azt mondja, hogy hát ő elment, sok mindent szeretett volna, de mindegy, úgy adta az élet, elment lengyel szakot tanulni. Hát hol? Akkor Krakkó, és Krakkó közel van Auschwitzhoz. Azt mondja „Hát ott voltam, mindjárt befejezem a szakot, hát akkor csak elmegyek már, megnézem.” Elment Auschwitzba, és az úgy megrendítette, hogy kivett ott egy szobát. Egy héten keresztül, talán egy picit több ideig, majd nézzétek meg, pontosan mondja, hogy volt, ő jobban tudja. Ott volt több mint egy hétig, minden nap bejárt, minden nap, minden nap. (76:40)

Azt mondta, úgy szíven találta, s mikor nem tudta eldönteni, hogy keresztény legyen, vagy zsidó. „Valami komoly dolgot köll csinálni ezzel, tehát valami, valami spirituális választ kell adni az életre, de most keresztény legyek vagy zsidó?” Azt mondja „Ott voltam 7-8 napig, és a következőre gondoltam. Annyira megrendített engem az, hogy 6 millió embert így kiirtanak. Akkor inkább zsidó leszek. Igaz, hogy az csak egy, na de plusz egy.” Értitek ezt? Ez grandiozitás, hogy valakit szíven talál 6 millió ember sorsa, és azt mondja „Nem baj, majd én leszek egy. Ennyivel is több.” Tiltakozás az ellen. „Majd én.” Születésétől nem is zsidó. És hogy ez miért érdekes, úgy különben, mi benne a csavar? Hogy itt van ez a grandiozitás, ezzel ő egy csomó mindent vállal, majd pedig belekerül egy filmbe pont azért, mert ő ezt vállalja, és ha nem is ő, de hát Oscar-díjat kap. Ugye ezt most azért mondom, a siker, és látjátok, hogy az egész alapvetően, egyáltalán nem a sikerről szól. Ő maga az, aki leginkább azt mondja „Hagyjátok már ezt! Mi ez a siker? Hagyjátok már!” (78:10)

Ha kiismerem a grandiózus részemben magam. Ú, látom az időt! Két mondat. Akkor egyszer csak kezdem tudni jól megkülönböztetni. Jó, rendben van, hogy ez van bennem, hogy ezzel stabilizáltam, védtem magam, ez rendben van. De hogy lehetek csak egy ilyen kis sikeréhes grandiózó, vagy grandióza, aki tulajdonképpen semmit nem is csinál az életével, csak, csak epekedik a siker után azért, hogy ő valahogy jól legyen. Vagy beleállhatok valamibe, és azt mondhatom, mint Albert Schweitzer, vagy Mahatma Gandhi, vagy na, most… S akkor ott van egy egészséges kifutása ennek. Akkor itt az egészséges rész azt mondja „Hú, te, de sokat köszönhetek neked.” Ez a gondolat mondjuk egy alkalmazkodónak biztos nem jut eszébe. Nem, ez a te gondolatod. Hú, micsoda egy gondolat! Tyűű! Nagyon szépen köszönöm a figyelmet! (taps -szerk.) (79:20)