Sérült gyermeki énállapotok – gyógyulás a sebzett gyermeki énállapotainkból. 4.

Köszönöm szépen. Köszöntlek benneteket!

Szándékos vakság

Sérült gyermeki énállapotok, énrészek – Ismétlés helyett

Arra gondoltam, hogy most nem ismétlek egyáltalán. Nem úgy megyek, hogy nagy, kicsi, kicsi, kicsi, kicsi, és akkor pff, a mostani téma, hanem egyszerűen elkezdem a mostani témát, de utána elkezdek menni fölfelé, tik-tik-tik-tik. Hát, na hát, milyen érdekesnek tűnik! Lehet, hogy nem az, de legalább szórakoztató számomra. Emlékeztek, abba ugrottunk fejest, abban vagyunk, hogy léteznek – most egy picit előrébb is hozom – a sérült gyerek részeink, vagy sérült énrészeink. Azért mondjuk őket sérült gyerek résznek, mert gyerekkorban alakulnak ki, de aztán az énünk részévé válnak. Tehát mondhatjuk, hogy sérült részek, vagy sérült énrészek, vagy gyerek részek. Ezekről beszélünk, még pedig azért, mert nehéz úgy megúszni egy gyerekkort, hogy valakinek ne legyen 1-2-3 belőle. Létezik olyan, hogy valakinek nincs, neki akkor más a baja. (01:15)

Ide fölrakom (a kis asztalra felteszi a 7. széket – szerk.), tudjátok, az egészséges gyerek. Az egészséges gyerek, aki jól van, hííí! Ajj, te! Nah! (Leesik a 7. szék – szerk.) Most már ő se egészséges. „A piros!” A piros volt? „Igen.” Ez hihetetlen. Azért, mert hogy ő nem ott van. Azt a mindenit. Hogy a piros az egészséges. Ez fantasztikus. (Fölteszi a piros széket a 7. széknek, az egészséges gyermeki énrész székének a többi szék mögé, a kis asztalra, majd ugrál mellette, hogy leesik-e, és nem. – szerk.) Hát jól van. Most máris a gyerekkorban vagyunk, ahogy mondtátok, hogy a piros az a piros. Tudjátok, olyan 6-7-8 éves korunk körül elkezd nagyon-nagyon fontos lenni számunkra az, amit így szoktak mondani a gyerekek, hogy „Nem igazság, apa! Nem úgy volt. Nem azt ígérted.” Most erről jut eszembe, ahogy rögtön mondtátok „A piros, Feri! A piros!”, hogy ha van, vagy hallottatok gyereket, aki 7-8-9-10 évesen, alsó tagozatos korában jön haza, és mesél egy viccet, hogy az elviselhetetlen. Mert a kicsi gyerekek egyáltalán nem érzékelik, hogy mi a poén, vagy mi a lényeg, ezért teljességgel elvesznek a részletekben. Amikor a két gyerek, akik együtt jönnek a suliból, ott állnak apa előtt, és „Én mondom! – Nem, én akarom mondani! – Én akarom! – De én!” S akkor végül az egyik gyerek elkezdi mondani „Képzeld el, apa, a vicc az úgy szól, hogy a Kovács néni elmegy a patikába…” Tuti, hogy a másik beleszól, és azt mondja „Szabó néni volt.” (03:10)

Szóval a gyereknél ez a szó szerintiség, aminek valami óriási nagy jelentősége van, még pedig azért, mert amikor még óvodás, akkor a valóság, tehát a realitás, és az álomvilág, a képzelete és a fantáziája összecsúszik. Egyszer csak az iskolaérettséggel elkezd számára izgalmas lenni az a világ, hogy „Ez a mese, ez a valóság. Ez a fantázia, ez meg a realitás.” Nagyon érdekli őt, hogy melyik hova tartozik, hogy ez van úgy, az nincs úgy, ez a fantázia… Ezért állandóan piszkál minden… „Aza, az nem igaz! Azt megígérted. Az nem úgy volt.” A kedvenc történetem meg ezzel kapcsolatban, tudjátok, Kínában volt egy földrengés. Egy iskolaépület hatalmas vasbeton elemei sátor szerűen dőltek össze. Volt ott egy kisfiú, aki nem volt az épületnek ebben a részében, hanem egy másik épületrészben volt, ami nem dőlt így össze. Szaladt a felnőttekhez, mikor kezdett már elülni a por, és mondta „Gyertek, itt vannak az osztálytársaim. Itt kell, itt kell menteni, itt kell ásni, és ott vannak, és higyjék…!” A felnőttek egy picit… jó, de a gyerek annyira-annyira mondta, hogy tényleg akkor ott elkezdtek, több mint 24 órán keresztül, és kiderült, hogy a sátor szerűen összeomló iskolarész alatt egy csomó gyerek túlélte. És ha ez a kis osztálytársuk nem inspirálja a felnőtteket, hát ki tudja. Ezért Kínában nemzeti hős lett ez a kis gyerkőc. Kérdezte tőle a riporter „Te kisfiam, Robikám!” Ez nem egy kínai név, ugye… A vájt fülűek „Ahh, hamis a történet! Nincs Robi!” Azt mondja „Te, mondd meg, hát hogy volt neked lelki erőd ehhez? Hát más gyerek már szaladt volna haza, meg sírt volna három napig, meg biztonság, meg <<Kérek jégkrémet!>>, te meg itt inspiráltad a mentőcsapatokat.” Erre azt mondja a kisfiú „Hát de hogyhogy, nem is értem. Hát én voltam a hetes.” (05:20)

Egy kilenc éves kisfiúnak azt mondjuk „Fiam…!” Ugye nézitek, csupa nő, tehát… Itt az első fiam… „Fiam! Te vagy a hetes.” Ez az, ez az! Egy egészséges gyerek. 8-9 évesen „A hetes az mit jelent? – A hetes azt jelenti, hogy a hetes egy héten keresztül segíti az osztálytársait. – Hohó, ez akkor a valóság, ez a realitás.” Szóval, ez nem akart elhangozni ma. Erről például egyáltalán nem akarok beszélni. Ez csak eszembe jutott erről, hogy az egészséges gyereket keressük. Ahogy ti azt mondtátok „Feri atya! A piros, a piros, a piros!”, ez azt a hipotézist vetette föl bennem, hogy a látszólag lényegtelennek tűnő apróságok számotokra nagy jelentőséggel bírnak, és hogy ez körülbelül a kisiskolás kornak egy jellemző attitűdje. Innen jutott eszembe. De nem… most, ugye nem fogtok megbántódni ezen? Jó, aki igen, menjen ki, és akkor…! Nah! (06:35)

Tehát az egészséges gyerkőcöt keressük, és közben pedig tudjuk, hogy nem csak egy egészséges gyerek lehet bennünk, hanem egy sérült gyerkőc. Megvannak a pontjaink egymás után. Na azért ezt, ezt mégis csak elmondanám. Hogyha fölfedeztük, hogy van bennünk egy sérült gyerkőc, nevezzük őket meg. (1.) Az önsértő hanggal szóló gyerkőc, aki bántja már saját magát. „Hogy lehetsz ilyen hülye? Te szerencsétlen! Semmi nem sikerül neked.” Ennek a hangnak vannak verziói, például a lélekgyilkos hang, vagy az örök kritikus, örök elégedetlen, vagy az örök ítélkező, a folyamatosan ítélkező hang. Azután, (2.) sérült gyerek rész, vagy énrész. Ez, ugye három tartalma is lehet, de ami az alap lényege, hogy az elhanyagolt (Egészségedre!) gyerek. Ez, ha az elhanyagolás összefüggött bántalmazással, akkor elhanyagolt és bántalmazott gyerek. És ha az elhanyagolás és a bántalmazás nagyon súlyos fokot ért el, akkor nem csak hogy elhanyagolt, és nem csak hogy bántalmazott, hanem a traumatizált gyerek, ugye, akinek az ismérve, hogy lefagy. Hogy a belső önszerveződés, a pszichés önszerveződés nem működik, ezért válik cselekvésképtelenné. Mert ha belül nincsen folyamat, akkor kívül se tud lenni. (3.) A dühös gyerek. „Ejj-ejjj!” Ez jól esett, ezt még egyszer! Na nem. (4-5.) Itt ők összetartoznak egymással, mert ők az önvédő gyerekek, de akkor is védik magukat, amikor nem támadták őket meg, ugye ez a nehézség, hogy akkor is, akkor is, ha nincs rá ok. Az önvédő gyerek egyik fajtája az alkalmazkodó gyerek, a másik fajtája pedig a grandiozitás által önmagát védő gyerek. (6.) És végül a függő részünk, függőséggel élő részünk. (08:45)

Gyógyulás a sebzett gyermeki énállapotokból.

Ugye ezek, most a legfontosabb sebzett énállapotok, ezekről beszélünk. Akkor azt mondtuk, hogy nagyon fontos, hogy lássuk, hogy mit tehetünk velük, mit kéne velük csinálni, hogy tekintsen rá az egészséges gyerek, vagy főleg aztán egy felnőtt. Mit lehet tenni? És hogy itt olyan hiedelmeink, vagy hipotéziseink vannak, amik általában nem segítik azt, hogy ezekkel a részeinkkel jól tudjunk bánni, helyesen, hogy jobban tudjunk lenni. Nagyon sok szempontból általában pont fordítva, mint ahogy gondolnánk. Ugye, és akkor így kezdünk el egymás után szempontokat mondani. (09:25)

Az első, hogy nagyon fontos, hogy az egészséges részemről legyen tudomásom, és azt tudjam mondani, hogy „Ez vagyok én, de van bennem egy önbántalmazó hang.” Mert különben ha itt (1) ülök, és megy bennem ez a szöveg, hogy „Nekem sose fog sikerülni. Nekem keddre se érdemes jönnöm. Hát nem, egyébként nem érdemes, mert ide járok, szeptemberben elkezdtem, direkt nem hagytam ki egyet sem, hogy jó, akkor derüljön ki, hogy ez segít-e. Hát nem, nem segít, nem. De nem az a probléma, értitek, hogy a Feri nem csinálja jól. Hát mert látni való, hogy most úgy tűnik, hogy másoknak tetszik, tehát velem van a baj, velem. Hát nekem, most már csak azért járogatok, mert most már mit csináljak kedden? Hát annyira rossz otthon… itt is rossz, de… Jó, hát…” Amikor egy beszűkült érzelmi állapotba kerülök, és elindul bennem ez az önbántó, önsértő hang, akkor hajlamos vagyok teljességgel azonosulni vele. Azt gondolom „Na, ez vagyok én.”, és elvesztem a viszonyt az egészséges gyerek részemmel. Ezért az első nagyon fontos lépés, hogy tudom, hogy van egy egészséges részem, és én nem vagyok az (1), nem vagyok egy nulla, egy senki, egy tehetetlen, egy szerencsétlen, egy mások nélkül életképtelem. De kétség kívül van bennem egy ilyen. Gyere csak nyugodtan! Nem, nem vagy útban, mert így a… (10:55)

Oké, tehát az első pont, most másra használom a székeket, most annak a leírására, hogy mit tudunk velük csinálni. Ugye mindig ez nagyon fontos. Tehát akkor az első széket így nevezem meg, az első nagyon fontos lépés, hogy tudom, hogy van egy egészséges részem, abban vagyok, és fölismerem azt, hogy …de van bennem egy ilyen bántalmazó hang, aki örök kritikus, vagy állandóan ítélkezik, vagy a lelkemet gyilkolja. Oké. (11:20)

Második lépés, hogy egy újfajta problématudatot alakítok ki magamban, mert itt az a problématudatom, amikor ő behammantott engem valamelyik sérült gyerek részben vagyok most, hogy az van bennem, hogy a múltban történt velem valami, és hogy nincs a kezemben a megoldás. Mert a múltban történt, és mások csinálták odakint, és sem a múlttal, sem másokkal nem tudok eredményesen mit kezdeni, és ez tönkre tette az életem. Ugye ez a maradandó élményem, még a Szentkirály utcában voltunk, és jött egy 70 éves férfi, és lerakta a nejlonszatyrot, tényleg. „Feri atya, tudja, hogy mi az én bajom? Hogy az anyám tönkretette az életem.” De ezt 70 évesen mondta. Tehát ha 30 évesen ezzel jöttök, az teljesen időben vagytok. Ugye ha megházasodtatok már, akkor kicsit nehezebb lesz. De hogy 70 évesen, tudjátok… Tehát az újfajta problématudat, ez a második pont, hogy mit tehetek a sérült gyerek részemmel, az az, hogy rájövök, hogy igenis reális volt az, hogy a múltban ez történt, az történt, azt nem tagadjuk le. Hanem hogy a helyzetem jobbá válásának a kulcsa nem a múlt, és nem mások, hanem a jelen és én. Ugye, mert hogy énbennem van már ez a hang, aki azt mondja, hogy „Neked sosem fog sikerülni. Hiába jársz ide… is.” Oké, tehát a helyzetem kulcsa a jelenben van, és nálam. (13:00)

Harmadik lépés, hogy elkezdek tulajdonképpen az egyébként az életemet nagyon-nagyon megnehezítő sérült énrészekre vagy gyerek részekre más szemmel nézni. Ez azt jelenti, hogy kezdem megérteni, hogy amikor ők kialakultak, akkor nagyon normális és jogos volt, hogy kialakultak. Hogy egy élethelyzetre adott nagyon, sokszor nem egyszer lélekmentő válasz az, ami miatt ők egyáltalán létre jöttek. Ugye, ahogy itt most leülök ide, az alkalmazkodóhoz. Hogy az alkalmazkodó egy nagyon nehéz dilemmába jutott. Most 1 évesen, 1,5 évesen mondjuk bántalmaznak a szüleim. Hát ha én arra a megállapításra jutok, hogy a szüleim tévednek, én Isten gyermeke vagyok, amit ők csinálnak bántalmazás, és azon gondolkodom, hogy följelentsem-e őket vagy ne, hát… A lélek nehezen birkózik meg azzal, hogy elvesztem azt a két embert, akin keresztül az élet jön. Ezért a lelkem azt mondja „Ide figyelj, alkalmazkodj! Fogadd el, hogy így van!” Mert akkor fönn tudod tartani azt a kapcsolatot, amin keresztül a számodra fontos fizikai és érzelmi javak még valamennyire érkeznek. (14:20)

Ez nem egy tudatos folyamat. A lelkem dolgozik értem. Lehetek nagyon dühös 40 évesen, hogy „A csuda egye már meg, hogy mindenre úgy rögtön <<Igen, igen…>>, a csuda egye meg!” De közben már nem csak utálom ezeket a részeimet. Olyan értelemben, hogy tudom, hogy volt alapja, hogy… Jó, gyerünk! Megyünk tovább, mert… már… mindjárt május, aztán értitek, beharangoznak nekünk. Ez volt a harmadik. Tehát más fajta megközelítésben vagyok az énrészeimmel. (14:55)

Negyedik, hogy kialakul bennem egy gondolat, hogy nekem valami közöm ezekhez a részekhez van. Például amikor éppen nem iszom, ugye itt vagyok, most én nem iszom, én jól vagyok. Akkor szívem szerint úgy csinálnék, hogy ez (6. a függő rész – szerk.) nincs. „Nekem nincs függőség részem. Dehogy is! Mi? Sose fogok többet inni. Margitkám… Margitkám, bízz bennem! Tudom, hogy eddig így volt. Tuti biztos, hogy soha többet nem. Hát szeretlek, hát hogy is… a pohár után, hogy?” A szenvedélybeteg ember olyan meggyőzően tudja mondani az örökös Margitoknak, hogy soha többet nem, hogy az örökös Margitok joggal elhiszik, mert tényleg meggyőző. Ugyanis ilyenkor mindenestül az egészséges részében van, és maga is elhiszi, tehát hitelesen mondja. Nagyon önazonos lesz, annyira önazonos lesz, hogy az árad belőle, hát ha valamikor komolyan lehet venni a Pistát, az örök Pistát, aki mindig iszik, akkor ez most van. Igen ám, csak este mondjuk fölbosszantja őt a felesége, az örök Margit, és akkor hirtelen ő átjön ide, és akkor teljesen elveszti a kapcsolatot az egészséges részével. Óh, tehát ezért, hogy jól tudjak bánni a sérült énrészemmel, nagyon fontos a negyedik pont, ugye hogy mit kezdhetek vele, hogy azt mondom, hogy „Közöm van hozzád. Valamit énnekem szükséges teveled kezdenem.” Oké. (16:50)

Ötödik pont, hogy megpróbálom kiismerni a természetedet. Tulajdonképpen ki vagy te, milyen is vagy te? Mit csinálsz bennem, mikor jössz elő, mikor szólsz, hogy csinálod, mit teszel velem? Én hogyan szoktam rád reagálni, és akkor utána hogy? A természetét, és persze bennünk van egy ösztönös tiltakozás „Na ezt, pont ezt nem!” De akkor eszköztelenek maradunk. (17:15)

5. Megértem a sebzett gyermeki részem, a sérült gyermeki énrészek természete

Így beszéltem a múltkori alkalommal, pont az utolsó pontig nem jutottam el, mert így kezdtem el beszélni, hogy na, akkor külön-külön ezeknek a sérült gyermeki énrészeknek a természetét ha megpróbáljuk leírni, akkor mit ismerünk föl, vagy mit fedezünk föl. Ugye most csak stty, csak ennyi, hogy ugye itt fölfedezzük, ez az önbántó, önsértő hang. Hát tényleg, brutális dolgokat tud mondani, lélekgyilkos, folytonosan ítélkező, vagy az örök kritikus. Ugye sok féle formája van, de a lényeg, hogy bántalmazó hang. Például mit ismerek föl? Hogy ami miatt eddig magamat bántottam, az általában valamilyen értéket hordoz. (18:00)

Önbántalmazó énrész – szuicid krízis

Egészen odáig, hogy valaki szuicid krízisben van, és azt fontolgatja nagyon-nagyon komolyan, hogy ő meg akarja magát ölni. Hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy itt semmi más nincs, csak valami rombolás, valami szörnyűség, ugye, és ezért nagyon-nagyon negatívan állunk hozzá. Nagyon gyakran még ebben az önromboló fantáziában is tulajdonképpen a mélyén valami pozitívat látunk, ha van bátorságunk közel menni, és azt meglátni. Ez pedig, hogy tulajdonképpen nem megölni akarom magam, hanem annyira egy beszűkült, érzelmileg egy ellehetetlenült, a szenvedésnek egy olyan állapotába kerültem, hogy tulajdonképpen mit, mire vágyom? Az emberi méltóságomhoz szeretnék valahogy visszatérni, át akarom megint élni az autonómiámat, a cselekvőképességemet, és azt, hogy egy kompetens emberi személy vagyok. De annyira beszűkültem, hogy tulajdonképpen egyetlen dolgot tudok elképzelni, hogy ezt a négyet visszaszerezzem, ha megölöm magam. Ez egy teljes félreértése a helyzetemnek, meg az emberi életnek, meg annak, hogy mi van velem. De érdekes módon belül nem pusztán csak valami negatívum van, hanem az, hogy annyira kilátástalannak, annyira reményvesztettnek, akárminek élhetek meg egy helyzetet, hogy azt mondom „Na, de ha, ha eljutok oda, hogy de meg is tudnám magam ölni, na akkor azt jelenti, hogy mégis csak van bennem szabadság. Hát akkor mégis csak ezt a számomra már embertelen helyzetet talán az öngyilkossággal meg is tudnám szüntetni, akkor visszajön a méltóság. Hát ha meg tudom magam ölni, akkor cselekvőképes vagyok, akkor tudok valamit csinálni.” Halljátok ezt? (20:00)

Most nehogy félreértsétek, nem az öngyilkosság mellett tartottam védőbeszédet, hanem hogy arra, hogy tulajdonképpen mi is megy itt, ha csak úgy, értitek, mint amikor a döglött patkányt szúrogatjuk bottal, nem jövök rá, hogy mi van a lelkemben, hát ha csak így, így… piszkálgatom, akkor… „Fúj, fúj, undorító!” Aztán ő egyszer csak átveszi az irányítást, és akkor mi van? Ha egészen-egészen éppen nem távolságot tartok, hanem közel engedem magamhoz, és a legbelső természetét, akkor egész érdekes dolgokra jutok. Nem egy gyáva férget találok ott, hanem valakit, akinek az értékei, kreatív, és méltóság, és emberség, és… Csak a beszűkültség miatt rossz következtetésekre jut. (21:00)

Diszfunkcionális, maladaptív énállapotok

Ugye ezeket a sérült énállapotokat a szakirodalom első sorban amelyik a személyiségzavarral foglalkozik, azt mondja, hogy diszfunkcionális énállapotok. Az öngyilkosság az eléggé diszfunkcionális. Mondjuk az élettel nehezen összeegyeztethető. A sématerápia ezekre az énállapotokra pedig azt mondja, hogy maladaptív. Hát ezeket látjátok sose mondtam, mert jól megvagyunk nélkülük. Nem? Én például kifejezetten jól. Tehát reggel nem szoktam így fölriadni „Jaj, mi van a maladaptív gyermeki énrészemmel?” Nem, ez nem szokott így eszembe jutni. Hanem mondjuk szorongok, az egy másik dolog, vagy éppen nagyon dühös vagyok már reggel, ez, ilyen van, de hogy „Mi van az én diszfunkcionális maladaptív én…?”, ez nem, ez nem. Lehet, hogy ti persze ilyen elegánsak vagytok, és akkor titeket bosszant a maladaptív énállapot, de… Van, aki, van, aki nagyon elegáns. Jó. Tehát az első, hogy kiismerem, hogy itt a legnagyobb rombolás szándéka mögött valami olyan van, ami tulajdonképpen ide (7. szék, az egészséges gyermeki rész – szerk.) tartozik. Hogy valójában nem meghalni akarok, hanem nem akárhogyan élni. De most egy olyan állapotba kerültem, ahol nem látom ennek az útját, beszűkültem. Oké. (22:30)

Elhanyagolt, bántalmazott, traumatizált énrész

Ez volt ugye a második, ahol azt mondjuk, hogy ez az a sérült gyermeki énrész, az elhanyagolt, és itt van ugye a bántalmazott, és prrr egészen odáig, hogy traumatizált. Itt beszéltünk nagyon sokat arról, hogy milyen nagyszerű önstabilizáló technikáink vannak, amelyekre persze olyan kritikusan azt mondjuk: pótcselekvés. Ugye közben zseniális, hogy hogyan tudjuk magunkat egyensúlyban tartani. A jegyzetem hol van? Úgy emlékszem, hogy ide írtam én valamit. Az egészséges résznek (Leteszi a 7. székre – szerk.) odaadom a mappámat, mert ő jól eljátszik majd vele. Ezt mondja, hol van ez? (Lapoz, és a papír feltapad a mappa másik oldalára – szerk.) Jaj! Milyen érdekes dolgok történnek itt. Jó, igen, nna, nna kérem, hol vagy, ez az. Azért nem jutott ide semmi eszembe, mert nem is írtam ide semmit. Tényleg, nem tudok mindenre emlékezni. (23:50)

A haragos gyerek

Itt (3) van a haragvó gyerek. Mi az, amire itt érdemes nagyon rájönni? Hogy például fölfedezzük a… Két dolgot. Az egyik, hogy a harag nem egyenlő az agresszióval, hogy a haragvó gyerek nem tudja megkülönböztetni, hogy ez most harag vagy agresszió. A haragját rögtön agresszióba fordítja. A haragját nem megéli, hanem rögtön kiéli, rögtön odacsap, rögtön fölordít, rögtön bánt, rögtön… Rájövök, hogy na, na, na! Tehát a harag és az agresszió az egyáltalán nem ugyanaz. A lélektani szakirodalomban olvastam vagy 15 évvel ezelőtt egy mondatot, hú, de azóta is nagyon bennem van. Ez így szól, hogy az agresszió a harag veresége. Hát ha a haragommal jól tudok bánni, a haragom segít nekem önmagamat kifejezni, vagy képviselni, és annak lesz valami eredménye, semmi értelme az agressziónak, nincs rá szükség. (24:55)

Az alkalmazkodó gyerek

Negyedik, mi a mondjuk, amire úgy nagyon izgalmasan ráláthatok, érdemes megértenem a működését az alkalmazkodó gyereknek? Bennem van, egy kedves ismerősöm azt mondja, hogy ő annyira állandóan alkalmazkodik, na és ha valahol nagyon alkalmazkodik, az a munkahelye. Talán emlékeztek erre, hogy azt mondja „De én annyira, annyira mindig, mindent megcsinálok… hhh-hhh, hogy tulajdonképpen nem megyek ki pisilni. Hogy úgy néha, mikor a többiek fölállnak, hogy ebédidő, akkor érzem azt, hogy te jó ég, hát nekem már két órája ki kellett volna mennem.” Tényleg, két óránként érdemes menni, azt mondják az urológusok. Igen, olyan kegyetlenül tudunk magunkkal bánni. „Jó, bírom még.” Hát jó, és akkor a húgyhólyag meg mit mond? Azt, hogy „Taa-aaa-haaa. Hát lehet, hogy te bírod, de nekem fáj. Piszok főnök! Neki mindegy.” (26:00)

Szóval, annyira emlékszeme erre a beszélgetésre. Képzeljük el, hogy most én vagyok én. Ez így egy kicsit könnyebb, mint hogyha rögtön egy más valaki lennék. Kérdeztem tőle. „Értem, tehát ez a… ezt ismerted föl, hogy még pisilni se mész ki. Most… jó. Van egy olyan részed, aki tudja, hogy pisilned kéne? – Van, igen, van. A gyerek részem tudja. Mert az például, amikor úgy volt, be is pisilt. Nem is csak tudta, csinálta rögvest. A gyerek részem azt tudja.” S akkor a következőt beszéltük meg, hogy ő az íróasztalára vesz egy gyerekbábot. Nem olyan kesztyűset, picit. És ahogy nézi, időről időre ránéz erre a gyerekre, és megkérdezi: „Kell?” És akkor a gyerek azt mondja „Nem, nem, dolgozz tovább.”, akkor dolgozik tovább. De ha azt „Igen, pisi!”, akkor föláll, és kimegy. De hogy ő ezt elkezdje magáért tenni, hogy amikor dolgozik, az egészséges gyerek részét is bevigye a munkahelyére, az nem rossz ám, nagyon kreatív, nagyon ügyes, meg érez, meg nagyon jó, hogyha ott van. Ehhez neki kellett egy gyerek báb, akire ránézett, és ránézett, és ránézett, és egy idő után majd nem fog neki kelleni. Thíí! Tehát az alkalmazkodónál erre jövök rá, hogy én tulajdonképpen túl alkalmatlanul a saját szükségleteimet krónikusan hanyagolom el. (27:40)

Grandiózus énrész – Mese: Életpiac

Grandiózus gyereknél, tudjátok, ez a vesszőparipám: nem az álmainkat érdemes megvalósítani, hanem az álmaink révén az életünket. De még inkább azt mondanám, hogy az életet, hogy az álmok segítenek az életet megvalósítani. Néhány évvel ezelőtt írtam egy mesét, ezt most részletesen nem fogom nektek elmondani, csak utalnék rá. A mesének az a címe, hogy életpiac. Előbb-utóbb mindenki elmegy az életpiacra, és ott rájön, hogy az életével rengeteg mindent vásárolhat. Vannak, akik tulajdonképpen megmámorosodnak ettől. Képzeljétek el, hogy olyan szinte, mint hogyha kifogyhatatlan lenne. Veszik elő a zsebükből, a kis bukszájukból, a pénztárcájukból, a kabátjukból, vagy a táskájukból, és mondják, hogy „Az életért kérném még ezt.” Képzeljétek el, hogy az árusok egy csomó mindent adnak: lakást, és tévét, és autót, és kutyát, és mindent. „Élet, még belefér? – Belefér. – És akkor az még…? – Az is belefér.” Hát szóval vannak, akik teljesen megmámorosodnak, hogy az életükért mennyi mindent tudnak vásárolni. De kétség kívül, úgy kívülről ha nézzük őket, látjuk a lelkesedésüket, és nagyon együtt tudunk velük érezni, de valahogy az életüket valami kevesebbért eladogatják. (29:05)

Aztán vannak olyanok, ők talán picit olyan érzékenyebbek, ők körbe néznek. Le is jövök, mert… így a… (Feri lemegy a színpadról – szerk.) Körbe néznek, azt mondják „Hát én tulajdonképpen ezt az életemet nagyon nagyra értékelem, tehát most mondjuk három jó túrabakancsért nem adnám oda, meg két nem t’om én, Desigual cuccért. Lehet, hogy 42, de akkor is, azért az életem egy kicsit úgy menőbb, mint egy… Martens bakancs. Ezért tulajdonképpen én az életemért mondjuk egy másik életet…” De azt meg venni már nem lehet. Nagyon érdekes, a piacon milyen érdekes szabályok vannak, hogy van, amikor adod-veszed, de van, amikor cseréled. Hát egy jó piacon csomó féle ügylet lehetséges, ezért lehet cserélni is. Akkor nézem, hogy nekem van egy nagyon értékes életem, mondjuk én legyek egy férfi, mert most ez így kényelmesebb, és mondjuk keresek egy nőt. Akkor hátha van egy nő, és akkor én mondom, nekem itt van az életem, hát nézegesd meg, jó, azért picit a jobb oldalát mutatom, így a szebbiket, a rosszabbik fele essen felém. Én meg, ugye közel van, nem is látom. Nem, úgy szoktuk csinálni? Legyen jó közel, nem látom a részleteket, csak azt, hogy olyan foltos. Látjátok, itt van, én ezt elcserélném, adnám az életem, és kéne nekem egy olyan csinos női, női élet. S akkor mit szólnátok? Nem lelkesedtek, ezt látom. Látjátok, ezért neveztem a műfajt mesének, mert ugye mindig így járok ezzel. Tehát valami, a piacon cserélni is lehet, az életet cserélem egy másik életre. S akkor én odaadom, ő odaadja, az enyém… az övét, thú, ebben nagyon izgalmas dolgok vannak. Ez a csere, ilyen 40-50-60 évig is megy. Jó esetben, te drága. (31:00)

Aztán vannak olyanok, hát ne minősítsük őket. Hmm. Ők valahogy nem t’om, nem állnak neki rögtön a pillanat varázsában vásárolni. Egy kicsit nem is a kutakodás szelleme hatja őket át. Sétálgatnak… „Tulajdonképpen ez az életem annyira értékes, annyira, annyira, annyira, hogy valami, tulajdonképpen valami, valami, én áhh… Szóval, én szeretnék egy iszonyatosan jó üzletet csapni. Szerintem az lenne a jó üzlet, ha az életemet odaadnám valami többért. Háhh! Áh! Huhúúú! Mert az a jó üzlet. Én adom az életet, nem egy kis érték, és valahogy úgy lehetne csinálni, az életemet adom, és valami többet kapok érte. Hííí-jihhííí! Ez nagyon izgalmas. Ugye azért kicsit olyan megfontolt leszek, olyan… Az életemet valami többért. Ez egész izgalmasnak tűnik. (32:15)

Most befejeztem. Szóval a grandiózus lehet az a valaki, akkor nekiáll karrier, nekiáll nagyon sok pénz, nekiáll a hírnév, a címlapfotó, lájközön, instasztárság, és a többi. Ez mind nagyon színes, meg izgató, meg érdekes lehet, csak kevesebb az életemnél. Az álmaim kevesebbek az életemnél. Ezért akkor az fog történni, hogy én az életemet odaadom álmokért, hmm, hmm. Ha valakiben itt van ez a grandiozitás, emlékeztek, Albert Schweitzerről beszéltünk. De beszélhetnénk… Teréz anya, ugye, őbenne is volt egy nagy adag grandiozitás, akkor is, ha Albániában született, és csak 150 centiméter magas volt. A grandiozitásnak az tökmindegy, beköltözik bárkihez. Hogy milyen izgalmas, akkor nem félni tőle, nem tagadni, nem teljesen elmerülni a grandiózus énrészemben. „Na, na, te azért tudsz valamit. Micsoda erők vannak benned. Nagyon sok erő van benned. Ez úgy tud engem motiválni, egész lenyűgöző.” Hát csak, mhh. Oké? (33:45)

Függő rész

Mi az, amit megértek? Ezt már annyiszor elmondtam, hogy szerintem nem is mondom. Hát biztos itt függők nincsenek. Nem? Hát egyértelmű. Nem, ők mind este isznak valahol, és akkor most nem jöttetek el. Amit itt nagyon érdemes fölismernem, amit az előbb itt mutattam, hogy van egy egészséges részem, és van egy függőséggel lévő részem, és a gyógyulás útja az, hogy amikor a függőség felé eső részemhez megyek, akkor ne felejtsem el, hogy van egy egészséges, és kapaszkodjak bele, amíg még el tudom érni. És amikor az egészséges részemben vagyok, akkor pedig sose felejtsem el, hogy tulajdonképpen függő vagyok. Jobb, ha én azt tudom napi 24 órában, mert különben még innék azt mondva, hogy bármikor le tudom tenni. Oké. (34:40)

Tehát ez az, amit meg tudunk érteni. Hatodik pont, most visszatérek, emlékeztek, hatodik pont, hogy mit lehet velük csinálni. Oké? 3-4-5-6… vagy ez már lehet, hogy a hetedik. Elmondom még egyszer, akkor biztosan tudjuk. (1) Fölismerem, hogy én nem vagyok ez, csak van bennem egy ilyen hang. (2) Új problématudat, jelen és az én kezemben vannak a dolgok. (3) Más szemmel nézek már rájuk, nem csak ítélkezem, hanem megértem, valamikor a segítségemre voltak. (4) Közöm van hozzájuk. (5) Elkezdem őket megismerni és megérteni. Akkor a hatodik. Ez pedig, hogy… (35:25)

Bevezetés a 6. pont előtt.

A lebénult rutinjaim, amikor a hang elkezdi bennem mondani, és egyre rosszabbul leszek, vagy egyszer csak érzelmileg egy nehéz helyzetbe kerülök, és már el is kezdek inni. És iszok, és iszok, és azt tudom, hogy az két hétig se kép, se hang. Vagy a dühös gyerek, addig mondja, addig-addig, addig mondja, míg a feleségem megelégeli, és elmegy. Ugye elmegy, és akkor ülök majd ott az üres lakásban. „Te jó ég! Most ezt hogy?” Vagy a grandiózus rész: „Tééé, tééé! Nekem van igazam! Hát én tudom.” A, hmm, hmm. Férfi-nő kapcsolatokban sokszor a nagyon sikeres és eredményes férfiak amikor elbizonytalanodnak a kapcsolatban joggal, mert az egészséges gyerekrész is tud félni, vagy aggódni, vagy bizonytalan lenni, az teljesen normális, hát attól ő egészséges. Nagyon gyakran ugye igazán… férfiak… a grandiozitás által védik magukat a kapcsolataikban. Ezért a feleségük hiába mondja finoman, meg „Sz’al te nézd, ez nekem nem esik jól.” Hát a grandiózus rész fütyül rá, érted. „Hát három nőt el tudnék tartani, négyet kielégíteni. Akkor most ne öntyöm-pöntyömözzünk, hogy most ki, ki vásárol, meg nem t’om.” (37:00)

Ezért a grandiózus rész nagyon erős késztetést érez, hogy erővel oldjon meg konfliktusokat. Az ő nagyságával. És ez például előbb-utóbb katasztrófához szokott vezetni. Mert az alkalmazkodó feleségem 15-20 év után azt mondja, hogy „Na köszönöm, most elegem lett. Lehet, hogy te vagy a világ legnagyszerűbb pasija, de én meg nem akarok veled élni.” Ilyenkor szoktak a grandiozitás által önmagukat védő férfiak összezuhanni, s akkor krízisbe kerülnek, mert megtanulták, hogy így védjék magukat; a nagyságukkal, a teljesítményükkel, a hatékonyságukkal. De itt ez, ez, ahogyan ők csinálják, és majd megoldják, és gyerünk… ez egyszerűen a feleségük számára már nem jelent megoldást. Hmm. Ilyenkor szokott még, az egy klasszikus lépés szokott lenni, hogy fogjuk a feleségeinket, és akkor elvisszük őket, hogy gyógyuljanak meg. Ugye ennek különböző módjai vannak. Tehát visszük a paphoz, a terapeutához, s akkor elmondjuk, hogy „Valamit kéne csinálni, mert hát egyszerűen valahogy megbolondult.” (38:25)

De remélem, hogy átmegy, most persze olyan élesen mondtam ezt, de nagyon együttérző tudok lenni. Azért, mert képzeljük el, hogy valaki 40 éven keresztül a saját stabilitását egy grandiozitással hozza létre, nem az alkalmazkodással, az ő nagyságával, a hatékonyságával, az eredményességével. És tényleg, egy csomó mindent iszonyatosan jól csinál. Persze, mert hogy ebben rengeteg erő van, ugye innen indultunk ki. S amikor kiderül, hogy ezen a nyomon egyszerűen a szakadék van már csak, hát ő akkor tényleg, tényleg nagyon rosszul van, nagyon. Erről majd úgyis akarok beszélni, hogy itt tulajdonképpen az kopogtat nála, hogy hajlandó-e változni is, vagy fölismerni a grandiozitásának az árnyékát. (39:20)

Akiben nagyon erős grandiozitás van, sokkal gyorsabban kiég. Ugye ezért szokott az lenni, képzeljük el, hogy valaki azzal stabilizálja magát, hogy ő mindent bír. Hát három órával (alvással – szerk.) megcsinálom, hát nem is vagyok akárki, mert ehhez nem is ért senki más úgy, mint én. Ugye, és akkor kiégek, de jó masszívan, 6-7-8. lépés, és akkor tényleg csak nézek ki a fejemből, és fogalmam sincs, hogy ezután hogy van. Mert az, ami engem személy szerint egyensúlyban tartott, pont azt nem tudom csinálni, hiszen most már a napnál is világosabb, hogy fölkelni sem bírok, hogy nincs kedvem, és erőm semmihez. Tehát nem csak az történik, hogy nem tudok teljesíteni, hanem az önmagam stabilizálása az általam begyakorolt módon nem tud létrejönni. Nagyon nagy krízisbe tudunk így kerülni, és nagyon meg tudunk zavarodni. (40:20)

Természetesen fordítva is, mikor valaki alkalmazkodik, alkalmazkodik, alkalmazkodik, és akkor egyszer csak tudjátok, a kanalat rácsapja a mosogatóra, és azt mondja „Most lett elegem!”, csak utána nem tudja, hogy utána viszont hogy van az élet. De gőze sincs, hogy utána hogy kell élni, vagy akkor mi van. Ezek valódi krízisek, oké. Szóval. Arról… jó, hmm, hmm. (40:55)

6. Termékeny, kreatív folyamatok, a folyamatokban látni tudás.

Azokat a folyamatokat, amelyekről már tudjuk, hogy újból és újból a semmibe vezetnek bennünket. Mondjuk a legtöbb házastársi veszekedés, a legtöbb olyan klasszikus házastársi veszekedés egyszerűen sehova nem visz. De ezt tudjuk jól, és az a megrendítő, hogy 20 évig képesek vagyunk egyre hangosabban kiabálni egymással, miközben tudjuk, hogy ezekből a veszekedésekből semmit nem szoktunk szüretelni. Tehát vannak ezek a külső-belső rutinok, és ezeket elkezdjük átalakítani valamilyen termékeny folyamattá, valamilyen új folyamattá, ami valahonnan valahova vinni fog bennünket. Áááá, ez jó! (41:55)

Most így tehát a folyamatokról szeretnék egy picit beszélni, a legfontosabb folyamatokról, amelyeket beláthatunk és fölismerhetünk. Mégpedig abban az összefüggésben, talán ezt ti jól tudjátok, hogy amikor képes vagyok folyamatokban elkezdeni gondolkozni és látni, az tulajdonképpen a lényeglátás egyik formája. A folyamatokban látni tudás a lényeglátás egyik formája. Akkor mutatok nektek olyasmit, amiről már beszéltünk, de most szeretném idehozni, s aztán mondanék egy klasszikus történetet. (42:31)

A házastársi elégedettség

Mert a klasszikus történet az… Egy kutatás szerint ti tudjátok, hogy a házastársi konfliktusok leggyakoribb témája micsoda? Tippeljetek, légy szi’! Ja, ahh, ti tudtok valamit. Ó, ti nagyon, nagyon… valaki kezdte mondani, hogy „A gyerek, meg a pénz.” Ugye úgy van, szerintem arra emlékeztek nagyon jól, hogy a házastársi elégedetlenség három legfontosabb témája: a pénzügyi zavarok, a szexuális problémák, és a gyereknevelési gondok. Tehát ahol ez a három téma súlyosan előjön, ott általában elkezdünk nagyon elégedetlenek lenni, igen. Miközben az az érdekes, hogyha ez a három terület jól működik, nem vagyunk tőle különösebben elégedettek. Tehát ha jól megy a szex, ugye én ezt már csak tudom, hogy az egy jó dolog, akkor az olyan nagyon minden nap… (Feri kólát iszik, majd a mikrofon helyett az üvegbe beszél – szerk.) Ja, ezt most ezt már a kólának mondom. (43:40)

Az olyan nagyon mindennaposan nem tesz elégedetté bennünket, hanem ha jól mennek a dolgaink, akkor azt mondjuk „Egész természetes, nem? Hát milyen jó! Jó időtöltés, ez egy jó dolog. Na és akkor mi van?” Ha van pénzünk, nem kezdünk el lelkesedni reggeltől estig, hogy jaj de jó, hanem egész megszokjuk, természetesnek vesszük. S ha a gyerekeinkkel minden oké, akkor „Na, megy az élet, ennyi.” Ez egy érdekes különbség, tehát amitől nagyon elégedetlenek tudunk lenni, ha az megvan, attól nem föltétlenül leszünk nagyon elégedettek. (44:10)

Tudjátok, hogy az elégedettség egyetlen mondatban összefoglalva? Azt azért érdemes tudni. A társkapcsolati elégedettség kulcsa egyetlen mondatban. Hát aki nem akar társkapcsolatban élni, neked egyáltalán nem kell tudnod. De ti sokszor, ti vagytok a segítők. Akkor meg nektek is kell. A társkapcsolati elégedettség kulcsa a társtámogatás minősége. Hát ha azt élem meg, hogy számíthatok rád, figyelsz rám, hogy gondoskodsz, hogy törődsz, hogy emberszámba veszel, hogy megbecsülsz, hogy tisztelsz, hogy értékelsz, hogy elérhető vagy. Na, ezt így mondják egy mondatban. Most nem mondtam valami nagy dolgot, csak szerintem érdemes tudni. A társtámogatás minősége az elégedettség kulcsa. Na, gyerünk! (45:05)

Társkapcsolati alap konfliktustéma: a rend, rendrakás.

Melyik az a téma, ami a leggyakrabban jön elő? „Munka.” Őt nem hallottam. „Anyós?” Igen, ez jó, hát a saját tapasztalatainkból szoktunk meríteni. Az anyós téma a magyar kutatások szerint a társkapcsolatok 40%-ában súlyos téma, és még 30%-ban is téma, az 70%. Hát ennél van, van olyan mindennaposabb, szinte minden kapcsolatban kisebb-nagyobb mértékben előforduló konfliktustéma. Érdekesnek találjátok ezt, hogy lehet gondolkodni, vagy már bosszant titeket, hogy itt… Mert tényleg, ezt nem tudom, nem tudom. Hogy? Ja, ja, hogy ezek a kütyük. Nem, nem… „A kupakok. Fogkrém…” Ja, a kupakok! Hó, na, az, az… hogy a kupakok, tehát a fogkrémnek a kupakja, minden, aminek kupakja van, beleértve a WC deszkát is, tehát minden, ami valamit bezár vagy kinyit. Nem? Tehát akkor az ajtók, a kupakok, a WC… Ez egy eredeti, ez egy eredeti, de nem, nem a kupakok. De egyébként nagyon közel jársz hozzá. Hát ha nem lenne félreérthető ez a szó a gyerekjátékból, akkor azt mondanám, hogy „meleg”. „A kommunikáció hiánya, a figyelmességé.” Nem, igen… azért nem annyira… De köszönök minden választ. Tehát ez az első, hogy köszönök minden választ. (47:05)

De emlékeztek arra a kutatásra, a feleségeket arra kértek, hogy egy héten keresztül a férjeikkel szinte minimálisan, lehetőség szerint kizárólag az informatív szinten kommunikáljanak. Majd egy hét után megkérdezték a férfiakat, hogy mit észleltek. De azért mondom részletesen. A férfiak nagyobb része, tehát több mint 50%-a 3 nap után vette egyáltalán észre, hogy a felesége tulajdonképpen az informatív szinten kommunikál csak, amennyire ez lehetséges, tehát semmilyen érzelem, semmi törődés, semmi, semmi, semmi. És akkor a kutatók megkérdezték. „Ó, tehát akkor 3 nap után, rájött, hogy most nem pont úgy van, mint régen, hogy jellemezné ezt a változást?” Erre ezeknek a férfiaknak a többsége azt mondta, hogy „Nyugi lett.” Hát, tudjátok, a férfi testnek a stressz hormonszint megemelkedése este 9 után már nem kívánatos evolúciós szempontból. Lehet, hogy annyira bagatellnek tekintitek, hogy úgy nem hoznátok ide. „Érzelmek?” Érzelmek, nem, nem… „A szemét levitele.” Na, na, tulajdonképen ezt mondjuk elfogadom. Kaptál rögtön egy pacsit dicséretként. Tehát: a rend témája. Rend, rendrakás. Kinek mi a rend, kinek hogy a rend. Szinte ez a mindenhol valamilyen mértékben előjövő alap téma, amiből konfliktusok származnak, a rend. Na, tehát ezt fogom használni. (49:00)

És miről beszélünk? Hogyan tudjuk kreatív folyamatokká alakítani a pusztulatba vivő rutinjainkat? Ez most akkor a témánk, a 6. pont, hogy mit tudunk ilyenkor csinálni, hogy ne a sebzett gyerek részek vegyék át az irányítást, és vigyenek bennünket a pusztulatba. Mert ha a sebzett gyerek részek elkezdik átvenni az irányítást, akkor a felnőttnek annyi. Mert a haragos gyerek szétzúzza a kapcsolatokat, az önbántalmazó gyerek szétzúzza nem csak az önbecsülést, az már úgy sincs, hanem minden életkedvet. Most nem ragozom, oké. Tehát hogyan… kreatív folyamat. (49:40)

(1) nem vagyok jól, (2) csinálok valamit, (3) meggyógyulok.

Első példa. Emlékeztek, van egy ilyen modellünk, hogy… most egy alapvető folyamat: (1) nem vagyok jól, (2) csinálok valamit, (3) és meggyógyulok. Hogy ez egy jó folyamat. Mikor a sérült gyerek részeinknél vagyunk, akkor ez a folyamat nem így néz ki, hanem úgy, hogy: (1) sérült vagyok, nem vagyok jól, (2) csinálok valamit, (3) és eligazodok a zavaraim között, és ennek okán kétség kívül már nem vagyok olyan rosszul. De ezért egy alkoholbeteg sosem mondja, hogy meggyógyultam, hanem ha ő tudja, hogy „Nekem van egy sérült részem.”, akkor ezért nem fogja azt mondani, hogy meggyógyult, mert a sérült része sosem fog eltűnni, hanem képes kiigazodni a vele való kapcsolatában, és kézben tartani az életét, és ez egy döbbenetesen nagy dolog. (50:50)

Tehát ezért, hogy mi az a folyamat, amit látok. Az az, hogy (1) nem vagyok jól, (2) megtanulok valamit kezdeni a sérült részemmel, (3) és átélem a kompetenciáimat, és mondjuk nem 1 hétig vagyok rosszul, hanem aztán már csak 3 napig, már csak 1 napig, már csak fél napig, már csak 1 óráig, s utána van 3 nap, hogy nem is vagyok rosszul. Aztán egyszer csak megint bekopogtat, és akkor „Ja, ja, hát milyen egész el is szoktam tőled.” Hát ez a tájékozódás, a kiigazodás, a kompetencia a sérült részemmel kapcsolatosan, és nem mondanám, hogy gyógyulás. Ez lehet, hogy pusztítóan hat rátok, most elment az összes életkedvetek, ugye, hát legalább… szerintem pedig fölszabadító. (51:40)

Annyira bennem van egy súlyos szenvedélybeteg embernek a fölkiáltása, ahogy beszéltünk erről, hogy nem gyógyulás, hanem eligazodás, és a kompetencia megszerzése, hogy mit kezdjek vele. Azt mondta, hogy „Tudod, a legnagyobb félelmem az volt, és sose mertem kimondani, hogy valójában én sosem reméltem, hogy meg fogok gyógyulni.” Ide járok most egy éve, és volt bennem egy soha meg… kimondhatatlan mondat, hogy belül van egy hang, aki azt mondja „De tudod, hogy nem fogsz meggyógyulni.” És hogy ez, hogy „nem fogsz meggyógyulni”, nem azt jelenti, hogy nem leszek jól. Oké ez? (52:25)

Van egy gyönyörűséges zsidó mítosz az eljövendő Messiásról. Azt mondja, tulajdonképpen minden ember sérült, de mindegyik. A Messiás is sérült lesz, a Messiásnak is a testét sebek borítják, mint mindenki másét. De a Messiást, az Eljövendőt onnan fogjuk tudni fölismerni, hogy míg mindenki más úgy próbálja gyógyítani a sebeit, hogy az összes kötést leveszi a sebzett részeiről, s akkor mindig föltárul az összes seb, s akkor aztán úgy megint próbál úgy mindent bekötözni, valahogy sosem ér a végére. Mindig mikor úgy indulni kéne, hogy valamit csináljunk, akkor ő azt mondja „Ne haragudj, nem tudok még menni, mert még egy csomó sebemet nem kötöttem át.” Ezért az élet mindig szól neki, azt mondja „Tudom, hogy sérült vagy, de itt van egy klassz nő. – Ne haragudj, nem tudok vele, mert sérült vagyok. – Itt van egy klassz lehetőség, egy munka. – De ne haragudj, mert sérült vagyok. – Itt van, a barátoddal beszélget… – Ne haragudj, sérült vagyok.” Azt mondja, ez egy gyönyörű legenda, azt mondja, az összes sebe mindig itt van, és mikor az élet valami jót akarna adni, mindig ránézek a sebeimre, és azt mondom „Ne haragudj! De hát még öt van, ezeket előbb be kell kötnöm.” A Messiás nem így jár el. Azt mondja, onnan fogjuk tudni, hogy ki a Messiás, hogy a testét sebek borítják, de mindig csak egyetlen sebről oldja le a kötést, hogy amikor szól neki az élet, rögtön tudjon indulni. (54:15)

Ezt nevezem tájékozódásnak, vagy eligazodásnak. Látjátok, egy teljesen más életminőség, hogy az élet adta összes valami értékkel, nagysággal, gyönyörűséggel tudok mit kezdeni, és hát persze, közben vannak sebeim. Vagy pedig az egész életemet a sebek diktálják. Tehát ez egy folyamat, hogy akkor mire számíthatok, mi az a kreatív folyamat, amiben részt tudok venni? Hát, ez, hogy megjelenik a sebzett részem, de már tudok vele mit kezdeni, és mert tudok vele mit kezdeni, jól eligazodok, tájékozódok, tudom… és ezért élem az életet. Számomra ez olyan jól hangzik. Tudjátok, de most…(55:05)

Ma miséztem. Minden kedden misézek, és akkor mise után jött egy pár. Hát nem utána, hanem mondták, hogy ők 25 éve házasok. Már megbeszéltük 2 héttel ezelőtt, hogy egy ünnepélyes áldást közvetítek nekik. Nagyon, olyan kedvesek voltak, gyönyörűen fölöltöztek. A hölgy és az úr, és akkor a gyerekeik is fölöltöztek, és ott ültek. S akkor ünnepélyes áldás, hjajj. S utána bejöttek a sekrestyébe, megálltak olyan szépen, és akkor mondták, hogy „Köszönjük! – Isten éltessen benneteket!” Erre a férfinek az első és egyetlen mondata így szólt. „Tudod Feri, azért rohadt nehéz volt.” A felesége kedvesen ott pironkodott mellette, de… Hát most értitek, 25 év házasság, az a reális folyamat, hogy „Szerelmesek vagyunk, tele vággyal és vonzalommal, az ellenállhatatlan késztetés öröme, és akkor utána egy csomó gyönyörű dolog történik velük, és 25 év után ezt megünnepeljük.”? Értitek, ha ez így lenne, már régen befejeztem volna a keddeket. Oké. (56:25)

Tehát lehetséges az életünkben sok mindennel, nem mindennel, sok mindennel lehetséges az, hogy sebzett vagyok, vagy sérült vagyok, és aztán csinálok valamit, és meggyógyulok. Nagyon sok mindennel lehetséges ez. De amikor valódi sérült gyerek részeink vannak, azok, amikről beszéltem, azoknál ez a folyamat nem lehetséges, hanem a második, amiről beszéltem. Oké? Tehát senkit nem… persze, hogy lehet gyógyulni, csak nem itt. Ezt, ezt nem. Ez olyan: „Majd akkor minden jó…?” Tudjátok, olyan… ezt már mesélgetem nektek, a sekrestyés srác, olyan jópofa, de már egymásra derülgetünk ezen. Őneki mindig az volt a szava járása, ahogy megjöttem, és akkor olyan kedvesen mindig „Szia Feri! Minden oké?” S úgy erre egyszerűen nem bírom azt mondani, hogy „Minden oké.”, hát nem, ekkora realitásvesztésben nem tudok lenni. Tehát folyamatosan kisebb-nagyobb realitásvesztésben vagyok, de hogy erre azt… „Mindeeeen!” Hát hogy? S akkor mindig ezt mondtam „Minden sose oké.” Olyan nincs, hogy minden oké, mert ha még nálam minden oké lenne, akkor csak rád nézek, érted, és már akkor… Na, kérlek szépen, ez a lélekgyilkos hang. Na, megvan? Ez a lélekgyilkos hang. De ilyenkor ez egy vicc. Olyan meredten nézel rám, hogy „Ezt, erre képes volt? Lehet, hogy nem is az, akinek hittem.” Azt… szóval. Ez egy első folyamatleírás. (58:10)

(1) Probléma, zavar, sérültség, (2) megoldási kísérlet, (3) és a helyzet még rosszabbá válik.

Második folyamatleírás, amit érdemes itt látnunk, tudjátok, hogy van olyan folyamat, hogy (1) valami nehéz, probléma, zavar, sérültség, (2) csinálok valamit, (3) és a helyzet jobbra fordul. Ez egy csomó dologban így van. Ugye például, most mondom, ha már úgyis ezzel kezdtem ugye, hogy (1) nagyon kell (pisilni – szerk.), (2) csinálok valamit, ugye nem még egy aktát elintézek, hanem adekvát megoldást találok, (3) és kétség kívül jobban leszek. Hát az élet megajándékoz bennünket ilyen egyszerű folyamatokkal. Igen ám, de amikor ezek a sérült részeink jelennek meg, akkor általában rendszerszintű problémáink lesznek, mert hogy minduntalan rutinszerűen újból és újból valami egyszerűen megy a semmibe, a tönkremenetelbe, nem is tudjuk kézben tartani. (59:15)

Tehát akkor a folyamatunk így szól: (1) van egy probléma vagy zavar, (2) van valamilyen megoldási kísérletünk, (3) és a helyzet még rosszabbá válik. Itt ez a folyamat zajlik. Ezt a folyamatot érdemes átalakítanunk azzal a fölismeréssel, hogy tulajdonképpen amitől igazán rosszul vagyunk, már nem az eredeti problémánk, hanem a nem megfelelő megoldási kísérleteink. Tudom, erről beszéltünk egy pár hónappal ezelőtt, de most még egyszer szerettem volna idehozni. Tehát amikor már újból, és újból, és újból… Ugye ez valami olyasmi, mint amikor a…, például a feleség úgy önt, hogy egy házastársi veszekedést lehet, hogy talán az, az, talán úgy kéne, a férjem valahogy nem hall meg. Két L-el. Hát hogy mondom neki, nem jut el hozzá, valahogy nem, nem, nem. Ezért a feleség úgy dönt, hogy már 12 éve mondom neki, hogy, hogy… „A szemetet vidd már le! Mert a kis szemetet le tudom vinni, de a nagy szemetet, ami nehéz, az már nekem sok.” De ezt 13-14 évig mondom, és abba… A férjem egy monitort néz esténként. Akkor arra gondolok, hogy az lesz a megoldás, hogy eljusson hozzá, hogy hangosabban fogok kiabálni. „Elég már! Hát megőrülök! Hát már nem tudom normálisan mondani, hogy meghalljad!” (61:25)

Ez például általában egy nem eredményes megoldási kísérlet. Mégpedig, a hátterét nézzük, azért nem, mert a férjem – bár kétség kívül egy férfi, és ezért olyan egyszerűbb lénynek tűnik, mint én – de őneki is van stressz válasza. És hogyha én ukk-mukk-fukk elkezdek vele ordítani, még a… értitek… És tudjátok, ezt most csak úgy közbevetem, erős stressz esetén, erős stressz esetén, tehát olyan 140-180 közötti pulzusszámnál egyrészt szelektív süketség, a memória összeomlik, analitikus gondolkozási képesség tönkre megy. Ez a három bőven elég ahhoz, hogy az üvöltés a helyzetet rosszabbá tegye. Ez ugyanígy van, amikor szülőként kiabálsz a gyerekeddel. Mert a gyerek szervezetében létrejön egy erős stressz helyzet, és tebenned úgy van, hogyha valamire emlékezni fog a Peti, az az, hogy üvöltöttem neki, hogy „Kettő meg kettő: négy! Add már össze!!! Mit nem értesz?!” S a gyerek elment kukutyinba, és egy dologra tud gondolni, ha egyáltalán van még benne megfogalmazott gondolat, hogy „Remélem, hamar vége lesz.” Nem vagyok alkalmas már a probléma megoldására. (63:00)

Tehát, ez a második folyamat, amit ki szerettem volna emelni, hogy a rendszerszintű problémáinknál a valódi problémánk nem a probléma, hanem az elégtelen megoldási kísérletek. Ezt annyira érdemes nagyon tudni. Ugye az ős mondatunk: az alkoholbeteg nem abba hal bele, hogy bántotta az anyukája, hanem abba, hogy sokat iszik. Hmm. Oké. (63:30)

Elsődleges-, és másodlagos gondolatok és érzések.

Harmadik nagyon fontos folyamat. Ömm… Képzeljük el, hogy én vagyok az a férfi, akivel a feleségem kiabált, hogy „Vidd már le a nehezebb szemeteket, mert nem bírom, mert sérvem van.” A sok gyerek emelgetése miatt, vagy egy gyerek sok emelgetése miatt. Jó, hát ennek… Most rá is nézek, hogy ezt meddig kell még bírnotok. Hűha! Itt vagyok férfiként, és eltölt mondjuk egy ilyen ijedelem, ilyen harag, hogy „Hogy ordíthat így velem?”, meg némi bűntudat, ehhez kapcsolódó gondolatok. „Hú, nem is tudtam, hogy ilyen tud lenni.” Meg kicsit harag, hogy „Azért ezt velem ne csinálja!”, meg hát némi ilyen bűntudat, hogy „Hú, a nemjóját, hát tényleg megígértem neki.” Hogyha ezek az érzések normálisan jelennek meg, és én hallgatok ezekre az érzésekre, gondolatokra, akkor a végén valami egész jó jön ki. Nem? Tehát akkor ezek a gondolatok, ezekkel kezdek valamit, az érzéssel, és utána el fogom kezdeni a nehezebb szemeteket kivinni. (64:45)

Igen ám, de a sérült gyerek részek beindulnak, akkor nem ez történik, hanem az, hogy elkezdek érzéseket és gondolatokat ugyanúgy, hát kis bűntudat, kis harag, meg egy kis ijedelem, majd pedig a következő gondolataim támadnak. „Hát az tuti, hogy én nem az igazival élek. Az tuti, tuti. Hát az igazi az biztos, hogy így nem kiabálna velem.” Hát értitek, igazi, tehát nem jön ki a képlet sehogy sem. Az igazi, és most azt kiabálta, hogy „Ággh, ágghh!” Hát hogy? Van, aki az igazira így tekint? Hát nem, nincs egy barátom, akinek ha azt mondom „Milyen az igazi?”, azt mondaná „Nagyokat üvölt a szemét miatt.” Ilyen igazi egész biztos, hogy nincs. Tehát az a probléma, hogy nem ő az igazi, hogy ezt elszúrtam, hogy tulajdonképpen elrontottam már az elején, hogy rosszat választottam, hogy nem döntöttem jól. Hova tettem a szemem? Mert hát persze, persze, hogy nem tudtam jól dönteni. A szüleim miatt, ugye? Mert mindig erőltették, hogy „Vedd már el! Ne tököjél fiam! Férfi vagy, vagy mi? Én a te idődben már három gyereket…!” (66:00)

És mi történik itt? Kétségbe esek. Most kissé ilyen lezserül mondtam, de kétségbe esek. „Jó, de van már 4 gyerekünk, és van egy szemétért üvöltöző nem igazim. Most énnekem akkor 32 évet még egy szemét miatt üvöltöző nem igazival kell leélnem, és még őt kéne…? Hát de ez maga a pusztulat, nem? Hát ebbe csak beledögleni lehet. Mert ha ő lenne az igazi… De hát nem ő az.” (66:35)

Most mit jelent ez? Hogy itt léteznek elsődleges gondolatok és érzések. Az elsődleges gondolatom az „Hú, talán tényleg le kellett volna vinni.” Bűntudattal, hogy „Hú, a nemjóját! Tényleg megígértem neki, ez nem volt szép dolog.” Vagy az elsődleges gondolat, hogy „Hú, de dühös lett rám! Hát tulajdonképpen azért van oka.” Meg lehet egy olyan gondolat „Jó, azért nem kéne kiabálnia.” És jön a bűntudat… és ez itt minden reális. Ha csak ezzel kellene bánnom, a végén akkor levinném a nagyobb szemetet, és a dolog el van rendezve. De amikor egy sérült gyerek énrész bekapcsol az üvöltésre, akkor létrejönnek a másodlagos gondolatok és másodlagos érzések, amelyek a saját helyzetemre vonatkoznak, az elsődleges gondolatokra és érzésekre, és az eseményre, ami azt kiváltotta. (67:25)

Létrejön bennem ez a gondolat, hogy „Nem te vagy az igazi. Az egészet elszúrtam. Eleve nem is tudok jól dönteni. Egyáltalán hogy lehet azt eldönteni, el is megyek majd egy paphoz, mondja meg, honnan lehet tudni, hogy ki az igazi. Mert ha egyszer igazi, hát mondja meg valaki világosan. Hát ne szórakozzunk! Szeretlek téged egy életen át. Hát az igazit! Nem? Hát de a nem igazit azt szeresse más, hát mert valakinek meg… Hát de ez a logikus, nem? Hát őneki valahol szerencsétlen, bóklászik az ő igazija. Ugye én meg itt elfoglalom az idejét. Hát itt a puzzle nem illik össze, érted. Valakivel meg összeillene. Hát lélekláng, vagy micsoda, vagy lelki puszitesó, vagy micsoda.” (68:10)

Ikerláng.

De tényleg, van ennek irodalma, nem? Hogy mondják, milyen…? „Lelki társ.” „Ikerláng!” Hát ez az, óh, az ikerláng! Ezt nem t’om nem elmondani nektek. Tudom, egy párszor elmondtam, hogy… Két éve voltam pap, tehát 31 évesen néztem ki a fejecskémből. Akkor jött egy hölgy, olyan illusztris volt, és azt mondja: „Egy nagyon fontos beszélgetés. – Hát lehet, ha fontos, akkor fontos. – Igen, nekem az a témám, hogy én….” Nem ezt mondta, de most már tudom, hogy erről van szó, egy kicsit tájékozódtam. Azt mondja „Keresem az ikerlángom. Én eljöttem néhány vasárnapi misére, és a testem jelzett. Jelzett, most ezt nem én találtam ki. Hát az ikerláng, az értitek, az nem úgy van, hogy a fejemben kitalálom, azt azért az ember, azt érzi. Olyan jelei vannak. És én gyanítom, hogy te vagy.” Hát ebből is látszik, hogy az ikerláng az komoly dolog. Hát én nem t’om, két éve szenteltek csak, én ezt nem tudom. Mondjuk nem mondanám magam túl rutinosnak. (69:35)

Az egészséges gyerek részem azt mondta „Hát jó, most akkor döntsd el, hogy mondd neki, hogy… sss-sssty!, vagy hát a papnak a tapasztalat drága kincs.” Arra gondoltam, hogy hát tényleg, úgy beszéltük meg, mert ő kért egy órát, nagyon tisztességes. Mondom, egy óra alatt csak kiderül, hát hogy mi ez az ikerláng. Tulajdonképpen a gyermeki kíváncsiság bennem volt. De tulajdonképpen kiderül, hogy én vagyok az ő ikerlángja, ez egy egész érdekes lenne. Hát nem? Hát nem volna érdekes nektek, egyszer csak kiderülne, hogy te egy ikerláng vagy, és bekopogtat az ikertesód? Ez engem érdekelt. (70:20)

Akkor mondta, hogy higgyem el, hogy ez neki is furcsa, ő se így gondolta, hogy pont egy pap az ikerlángja, de hát jó, hát értitek, az univerzum aztán… Most mit? Hát lehet, hogy egy picit odébb ment. Pillangó effektus, na, hát ezt lehet. Mondta, hogy őneki ez nagyon fontos, hogy tudja. De látszott rajta, hogy fontos. Hát ha fontos neki, én egy jó segítő vagyok, fontos, fontos. Akkor kérdezgetett engem, hogy csalnék-e a pókerben, meg ilyeneket. Dehogy ilyeneket! De tényleg, úgy valahogy… ez tényleg… Érdekelt is, hogy hogyan derül ez ki. Hát ő szakértőnek tűnt. Hát én nem értettem semmihez, ő meg olyan szakavatott kérdéseket tett föl, hogy ez így, és akkor az úgy, és hogy, és a gyerekek, és a szülők. a körmömet is megnézte…. Nem nézte meg, hát hova gondoltok? Na, normális volt. Az történt, hogy letelt az egy óra, hát azért kicsit izgultam, hát értitek. Hát a papszentelés után ez következett, mint ilyen életfordító pillanat. Azt mondta, hogy Tudod Feri, ez úgy van, hogy az igazi ikerláng 10-ből 10.” Az nem, hogy kis izé… „Most tudom, te 10-ből 9.” (Feri mutatja, hogy nagyon megkönnyebbült – szerk.) És akkor, hát így, így, így jártam. (72:00)

Köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.)