Mit kezdjünk a sebzett gyerek énrészeinkkel?

Mit kezdjünk a sebzett gyerek énrészeinkkel?

Köszöntelek benneteket! Nagyon megtisztelő, hogy itt vagytok.

Minden perc egy drága kincs, úgyhogy már kezdem is mondani. Most nem ismétlek, hanem ahogy múltkor ígértem, most a kicsiből megyünk majd a nagyba, nagyba, még nagyobba. A hét szék az pont jó, mert hét szék nélkül egyszerűen ma semmire nem jutunk. Melyik színű széket kell kiraknom az egészséges…? „A pirosat.” (Feri puszit dob – szerk.) Csók nektek! Ahogy mentem hazafelé, arra gondoltam, hogy hálás vagyok nektek ezért, hogy ilyen figyelmesen hallgatjátok. Szóval, helyet csinálok az egészséges gyereknek. (00:50)

Ismétlés

Tehát a mai előadásunk címe akár az is lehetne, hogy „Mit kezdjünk a sebzett gyerek részeinkkel, a sebzett énrészeinkkel?” Ugyanis ezek a sebzett énrészek gyerekkori sérülésekre vezethetők vissza. Emlékeztek, a hat legfontosabb sebzett énrészünk, vagy gyerek részünk. (1) Az egyik, ez az önbántalmazó hangokat nekünk folyton folyvást mondó rész. (2) A második, itt három fokozata is van. Először csak az elhanyagolt gyerek, a magára maradt és a magányos, elhagyatott gyerek. De ez kiegészülhetett bántalmazással, akkor elhanyagolt, elhagyatott és bántalmazott gyerek. És ha ez a kettő súlyos volt, akkor nem csak elhanyagolt, elhagyatott és bántalmazott, hanem a traumatizált gyerek. (3) A harmadik sebzett gyermeki részünk a dühös gyerek. „Naa!” Végre kiengedhettem a hangomat. (4-5) Ez a kettő párban van, ők ikrek. Alkalmazkodó gyerekek, de az alkalmazkodásnak van két fő iránya, az egyik… Nem, az önvédő gyerekek, elnézést. Az önvédő gyerekek, és az önvédelemnek van két klasszikus iránya. Az alkalmazkodás, tehát ő (4) az alkalmazkodó gyerek. Ő (5) a grandiozitás által önmagát védelmező gyerek. (6) És ő pedig a függőségben lévő gyerek részünk, vagy énrészünk. Ez a hat sérült énrészünk, vagy sérült gyerek részünk. Óriási nagy dolog lenne, ha valaki ülne itt, akinek egy sincsen. De ha te jelentkezel, máris tudhatjuk, hogy a grandiozitás által önmagadat védelmező gyerek részed megtiltotta, hogy itt bármi is történjen. Na most! Ez a hat. (02:55)

Képes vagyok megkülönböztetni az énrészeimet.

Utána nekiálltunk elmondani, hogy mi az, ami segít nekünk. Egy folyamat. Az első lépés… Ti ezt el tudnátok mondani? Jó, grandiozitás által önmagukat védelmező… Még az is, direkt meg is tanultad, és most elmondod. Az már valami. Szóval, majd a végére elmondom, hogy miért mondtam el még egyszer. A folyamat első lépése, hogy képes vagyok megkülönböztetni magamat. Ez vagyok én, de kétség kívül van egy ilyen (7. az egészséges rész – szerk.) részem. Mert különben ezek (1-6) át tudják venni itt az irányítást. Emlékeztek, a két gyönyörűséges magyar szakkifejezésre. Az egyik: diszfunkcionális. De a másik még kedvesebben a magyar nyelv ága-bogát hozza a virággal együtt: maladaptív. Hát ezek a sérült gyerek részek bármikor aktívvá válnak, és akkor aztán diszfunkcionális és maladaptív módon kezdünk el helyzetekben létezni. Ez tehát nekünk nem jó, de a kapcsolatainknak sem jó. Meg mondjuk, ha grandiozitás által véded magad, tudod, mi a te problémád? Hogy a világnak nem jó, hogy az univerzumban az erőben ilyenkor eltolódás történik, tehát érdemes vele foglalkozni, hogy ez igazi nagy dolog. (04:20)

Szóval az első, hogy képes vagyok a megkülönböztetésre, és ez a megkülönböztetés azért is gyönyörű, mert amikor itt fetrengek, és éppen hallom itt belül ezt a hangot, hogy „Te kis vakarcs! Te kis nyomoronc! Te porbafingó!” Mikor ezeket a kifejezéseket hallom, és mondom magamnak, mekkora felüdülés odanézni (7), és azt mondani, hogy van egy egészséges részem is. Gyahh! Na, hát én most leülök ide. Áhh! Nem folytatom tovább, ne örüljetek, hogy ott nagyon sokat töltünk itt. Tehát ez olt az első, csak szeretném, hogy úgy bennetek legyen. De ezt, ezt… na. (05:00)

Új fajta problématudat kifejlesztése.

Második lépésünk, hogy új fajta problématudatot fejlesztünk ki, aminek két része van. Mert amíg ő tart a markában bennünket, joggal is mondjuk azt, hiszen egy gyerekkori sérült részünkről van szó. Azt mondja: „Ez már a múltban megtörtént, és már nem tehetsz semmit.” Hát ez a hang joggal mondja, mert tényleg a múltban volt, és tényleg megtörtént, és tényleg, ott már csináltam, amit csináltam. Hát gyerekként nem sok lehetőségem van. De az új fajta problématudattal rácsodálkozom arra, eljövök az egészséges részembe, innen alakul ki az új fajta problématudat. Onnan (1-6) nem alakul ki, itt a régi problématudatom van, hogy szörnyű-, hogy béna vagyok, hogy lehetetlen, hogy magányos vagyok, hogy mindenki egyedül hagy, hogy semmi értelme az egésznek, hogy csak a nagy büdös semmi van, de az is gyök alatt. Eljövök az egészséges részembe, itt egyszer csak lehetőségem van az új fajta problématudatra. A két lényeg, hogy ezek (1-6) a hangok, és ezek a sérült gyerek részek a jelenben aktívak, hát a jelenben mond nekem szörnyűségeket, alkalmazkodik akkor is, amikor nem kéne, próbál mindenki fölé kerekedni. Ezért aztán a kapcsolatainak ááá-háá-hááá. Na, a negyedik feleségedet kérdezd meg, hogy mennyire adaptív, amit csinálsz. (06:25)

Mindenről jut eszembe egy történet, de most az a nehézségünk, hogy két alkalom van, és én arra gondoltam, hogy most már egyszer mindent bele szeretnék tenni, ami még ott van anyagban, és akkor értitek… Tehát ma valami könnyed, nagyszerű előadásra ne is várjatok. Tehát az alkalmazkodás által önmagukat védőknek ez egy jó alkalom lesz, a haragos gyerek félidőben távozhat. Szóval. (06:55)

Rájövök, hogy ezek a sérült énrészek itt és most a jelenben válnak aktívvá, döntenek helyettem és beszélnek helyettem, és éreznek mást. Én itt mást érzek, mint ő. Mást is gondolok, mint ő. Hát itt (7) más cselekvési stratégiáim vannak, mint nekik. Nekem itt más emlékeim vannak, mint nekik. Itt az egész testemben más van, mint őnekik. Hhhh. Ez megint szakirodalom volt, a négy pont. Itt (7) mást érzek, mást érzek, mást gondolok, másra emlékszem, és mást élek át a testemben, mint ott (1-6). Az új problématudat itt alakul ki, és rájövök, hogy a jelenben történik mindaz, amitől énmagam és a kapcsolataim szenvednek, vagy szenvedünk, és hogy éppen, hogy én itt (7) tudok valamit csinálni, éppen hogy tudok. Hát a jelenben miért ne tudnék bármelyikkel? Ahh! Oké, ez volt a második: új problématudat. (08:05)

A gyermeki énállapotok nagyon értékes részeim voltak.

Harmadik, rácsodálkozom arra, hogy amikor kialakultak ezek a sérült gyerek részek, akkor volt értelmük. Hogy az emberi lélek semmit sem tesz cél nélkül. Hogy ott és akkor, amikor kialakultak, ezek a sérült énrészek a segítségemre voltak, valahogy segíteni akartak nekem. Most azonban nem az van, ami kétévesen volt. Tehát most már, ha ők (1-6) irányítanak, nem vagyok jól, de kétévesen még ez volt a legjobb ötlete a bennem élő emberi természetnek. De most már felnőtt vagyok, ezért most már a saját felnőtt ötleteimre is szükségem van. Oké. (08:50)

Van közöm ezekhez a részekhez.

Negyedik. Akkor rájövök arra, hogy énnekem van közöm ezekhez a részekhez. Például aki grandiozitás által védi magát, nem egyszer nárcisztikus is, egészen akár a nárcisztikus személyiségzavarig. És például a nárcisztikus személyiségzavar egyik klasszikus ismérve, hogy a nárcisztikus személyiség kialakulása tulajdonképpen olyan, mint egy hatalmas önvédelmi apparátus, mint egy önvédelmi rendszer, és az egész azért van, hogy a sérült gyerek rész be ne kopogtasson. Az egész egy túlkompenzálás. Hej-haj! (09:40)

Tehát a függőnél és a grandiozitás által, vagy például az alkalmazkodónál, hogy egyszer csak… „Te jó ég! Én egyszerűen csak mondjuk csinálhatnám azt, amit akarok?” Akkor itt az alkalmazkodó: „Hülye vagy? Legalább öt előzetes kérdésünk van. Másoknak bántasz-e, ártasz-e, fáj-e, tetszik-e mindenkinek, mindenki aláírja-e, mindenki helyesli-e? Minden más ember elvárásának megfelel-e? Na, úgyhogy inkább ne csinálj semmit!” Fölfedezni az alkalmazkodónak azt, hogy ez egyszerűen hihetetlen. (10:25)

Örkény egyperces az önállóan bevásárló férjről.

Ahogy Örkény István mondja, ez annyira gyönyörűséges. Nem t’om, Örkény… egyszerűen nem, Örkény Istvánt nem lehet megunni. De ebben az egypercesben mindig a feleség vásárol. Nem tudom, megvan-e ez a történet? Mindig a feleség vásárol, és mindig tudja, hogy mit kell venni, és kiszámítja a pénzt, és ő kezeli a családi kasszát. Igen ám, de a feleség súlyosan megbetegszik, 40 fok, nincs nagy baj, de vásárolni nem tud. Fölírja nagyon pontosan, tételesen, hogy mit kell vennie a férjének, még azt is, hogy hány darabot, és azt is, körülbelül mennyibe fog kerülni. Mondja, hogy „Ellenőrizd le aztán!” Ebben a gyönyörűséges egypercesben a férfi bemegy a boltba, de egyedül 30 éve nem vásárolt. Kezében a szatyor, és először persze az alkalmazkodó része beteszi, beteszi, beteszi, beteszi, nézi a listát, beteszi, beteszi, hány van, igen, beteszi. Egyszer csak ahogy fölpillant, azt látja, hogy van Mogyorós Boci. Nézi a listát. Ú, a listán nincsen Mogyorós Boci. De ott van! És Örkény István valahogy így fejezi ki: Egyszer csak valamiféle, valamiféle szenvedély ragadja el a férfit, aki 30 éve nem vásárolt egyedül, és azt mondja „Legyen Mogyorós Boci!” És megy, és egyszer csak „Gumimaci! Jáhháá! Öt, öt!” És elfogja a mámor, ezt mondja Örkény István. Végül egy púpos kosárral, a vásárlás mámorától kiizzadva „Hahh!” (12:10)

Óriási nagy dolog, mikor valaki az alkalmazkodással védi magát, és egyszer csak átéli annak a szabadságát, hogy „Vehetek gumimedvét.” Tehát, hogy közöm van ahhoz a valakihez, aki azt mondja „Feri, én szeretnék egy jégkrémet!” Hogy énnekem ehhez a részhez közöm van. Aki azt mondja, hogy „Ma este nem érdekel a beach body, mert ma este pizza lakoma, háááá! Sok feltéttel! Hááá!” Ez van ott (7). Nem ennyire hisztérikus, az én vagyok. Ő egyszerűen csak átéli a szabadságot, és azt, hogy… Gyerünk, megyünk tovább! Tehát hogy van közöm ezekhez a részekhez. (13:10)

Megértem a sebzett gyermeki részem.

Ötödik. Nem csak, hogy közöm van ezekhez a részekhez, hanem hogy ne ők irányítsanak, hanem az egészséges részem, nagyon fontos megismernem és megértenem őket, hogy hogyan működnek. A megértés. (13:25)

Most egy élményem jutott eszembe, egyáltalán nem tartozik ide, de annyira örülök, hogy eszembe jutott. Előadásra mentem, ez pár évvel ezelőtt volt, és hát nem szoktam, nem szívesen érek be előbb, mert akkor ott mit csináljak. Szóval, tudjátok, az embereket gyűlölöm, tehát én előadni szeretek. Na tehát, két perccel a kezdés előtt érkeztem be, és hát egy picike kis művház volt, egy kicsi faluban. De annyira tele volt, hát értitek, kis falu, kis művház, akkor könnyen van tele. És az történt, hogy néztem, te jó ég, éppen nem hogy ennyi terem nem volt, hát semmi, egy ilyen, körülbelül ekkora terem volt (Mutatja a színpadot – szerk.), és… Látjátok, milyen érdekes, kétértelmű kifejezés most ez, hogy terem terem. Hát ott volt egy szál szék. Hát értitek, vége az előadásnak, el se bírom kezdeni. Volt ott a kedves hölgy, aki ott kísérgetett engem, és mondtam neki, de olyan halkan, vagy óvatosan, mert már mindenki benn ült és várta. Állítólag utána virslit is osztottak, ezt nem tudom. Mondom neki „Te, hát énnekem legalább kellene három szék, mert ez egy olyan három székes előadás. Csak egy van, akkor nem, azt… az úgy nem olyan jó.” Rám nézett, azt mondja „Hát de Feri atya, nézd meg, hogy mindenhol ülnek. Nincs szék, hát nincs, láttad, hogy nincs szék. Nézd meg, itt…” És tényleg, ültek a lépcsőkön. „Látod, a lépcsőn ülnek. Hát Feri atya, nincs szék.” (15:05)

Most itt az ötödik pontról beszélek, én nem tudom, hogy hogyan, ne is firtassuk, a lényeg maga, ami megtörtént, hogy hirtelen a következőt kérdeztem ettől a hölgytől. „Te, mondd csak, és valami dugi szék, nincs valahol?” Ez a dugi szék kifejezés a nagymamámtól származik, csak nem székkel használta, hanem pénzzel. Amikor nekem, az unokájának csúsztatott, akkor mindig… „Ferikém, dugi pénz.” Hát, és a hölgy rám nézett, és azt mondja „Ja dugi szék? Az van.” 30 másodperc múlva kint volt a 3 szék. Ennél jobban nem tudom elmondani nektek, miért érdemes kiigazodnunk bizonyos helyzetekben. Azokban a helyzetekben, ahol egyszer csak valaki azt mondja „Nincs több szék, sajnálom. Nézz körbe, már a lépcsőn is ülnek.” De jól tájékozódom. Jó, értitek, most nem azt akartam, na. (16:15)

Termékeny, kreatív folyamatok, a folyamatokban látni tudás.

Hatodik, itt fejeztük be, hogy milyen nagyszerű, hogy akkor ezeket a szinte forgatókönyv szerűen mindig a kukában végződő folyamatainkat, ahol a pusztulat vár ránk, és a kapcsolatokban is szenvedünk, és kölcsönös neurotikus allergiánk van, prüszkölünk a másiktól, hogy ezeket termékeny folyamatokká tudjuk alakítani. Így beszéltem arról, csak az alapok, hogy meg legyenek. (16:45)

Emlékeztek, amikor nem ilyen strukturális zavarunk van, mert ezek strukturális zavarok, nagyon sajnálom. Például a szakirodalom, mikor a sérült gyerek részekről beszél, hogyha ezek súlyosak, akkor azt mondja, hogy „személyiségzavar”, vagyis ezek strukturális zavarok. Na most. A strukturális zavarok esetében a folyamat nem úgy működik, hogy… Most nehogy félre értsétek! Ha valaki fölismerte, hogy van egy ilyen része, az nem jelenti azt, hogy személyiségzavaros vagy, az egy bizonyos fok után mondható. Ha csak úgy kicsit van benned, normális, csak nem vagy vele boldog. (17:30)

Tehát, van valami sérülés, megy a gyógyulási folyamat, és jobban leszek. De ha strukturális zavaraim vannak, már pedig strukturális zavarokról beszélünk, akkor van valami zavar, megy egy valamilyen folyamat, de nem meggyógyulok, hanem elkezdek jól eligazodni és tájékozódni a saját elakadásaimban, és ettől az életminőségem radikálisan megváltozik. Még pedig azért, mert az egészséges részemmel tudok kapcsolatban lenni, megtalálom hozzá az utat a legnehezebb helyzetekben is, képes vagyok magamat stabilizálni, és a többi, és a többi. Tehát miközben mondhatom azt szomorúan, hogy „Nem gyógyultam meg.”, aközben egy teljesen más életet élek. Hát ki egészséges már 40 fölött? Hát a testünkkel is tök jól elvagyunk, hogy megőszülök, hogy kihullik, hogy… na, most a többit ne firtassuk. Tehát például, nem tudom, szerintem a „Haljunk meg egészségesen!” mozgalom nem annyira… Na. Következő folyamat. (18:50)

Ha nem valami strukturális zavarról van szó, nem valami rendszerszintű problémáról, akkor a folyamat az úgy néz ki, és sok ilyen folyamat van, hogy van egy nehézség, megoldási mód, és a megoldás eredményes, és itt akkor megoldódik, és jól vagyok. Ám ezeknél a zavaroknál az szokott történni, hogy itt van valami probléma és elakadás, itt jön a megoldási mód és kísérlet, és ettől minden rosszabb lesz. Ugye, hát el tudjuk képzelni? Nem, készülök egy vizsgára… Lehet, hogy van köztetek Kertészeti egyetemista. Ugye készülök egy vizsgára, és ilyenkor ugye meg kell oldanom ezt a helyzetet, és belül elkezd szólni az első hang: „Úgyse fog sikerülni. Hát tudod, 28% bukni szokott. A második évnek a legdurvább vizsgálja.” Mondjuk: Növényélettan, az olyan durván hangzik. Tényleg, úgy hallottam, hogy az nehéz, vagy orvosin: Anatómia. „Miért pont neked sikerülne elsőre? Ne is menj úgy neki. Nem, valamit ott írsz, aztán annyi.” Ez az önbántalmazó részem megoldási kísérlete. A függő részem megoldási kísérlete, hogy tulajdonképpen most két dolgot lehet csinálni, de az első, hogy iszok. Nem, hogy egyáltalán olyan állapotban legyek, ne fájjon annyira az élet. És amikor már eleget ittam, és már nem fáj annyira az élet, akkor eldöntöm, hogy most tanulok-e, vagy nem. Hát, ezt mondják maladaptívnak. Szóval. (20:30)

Tehát, strukturális zavaroknál, rendszerszintű problémáknál, itt van a probléma, itt van a megoldási kísérlet, és az eredmény még sokkal rosszabb, vagy krónikusan rosszabb, mindig ugyanúgy rossz, és nem jutok el oda, ahova szeretnék. Rájövök, hogy mi ennek a folyamatnak a természete? Hogy egy idő után a megoldási kísérleteim jelentik az igazi nagy problémát. Vagyis nem az a… Mi az alap probléma? Hogy vizsga lesz. Ez nem egy annyira durva probléma, de hogyha én minden vizsga előtt nagyon sok alkoholt iszom, akkor a megoldási kísérletem válik az igazi problémává. Ha ilyenkor dühödten beszólok a tanároknak, akkor a megoldási kísérletem lesz a valódi problémám. Oké ez? (21:30)

Vagy pedig, te agyon alkalmazkodod magad, ráadásul mondjuk egy maximalizmussal, perfekcionizmussal megspékelve, és minden vizsgaidőszakban tönkre mész. Krónikus fejfájásod lesz, megy a gyomrod, és belül kezded fölszámolni magad. Akkor nem a vizsga a probléma, hanem a megoldási kísérlet. Óh! Tehát ezért akkor a megoldási kísérlet a problémának nem csak, hogy része, hanem ő maga válik a problémává. Emlékeztek a klasszikus mondatra, amit én sem találtam ki? Ez így szól: Az alkoholbeteg személynek mi az igazi és valódi problémája? Mert ha egy rendszeresen alkoholt ivó személyt… Én, annyira melegem van… Nektek is? Kitűrhetem? Most már erre a két alkalomra ne kelljen már annyira… Ez annyiszor volt betűrve. Nagyon köszönöm. (Feri kitűri az ingét – szerk.) Hahh! Hahh! Ahh! De jó érzés! Ti is, nyugodtan. Szóval. (22:40)

Ha az alkoholbeteg személyt, aki iszik, megkérdezzük, hogy „Mondd meg, mi a te igazi problémád!” Azt fogja mondani „Anyám nem szeretett. A férjem bántalmaz. Szörnyű a főnököm. Szörnyű a beosztottam. Szörnyű a munkatársam. De ami a legpusztítóbb, a gyerekeim.” Az alkoholbeteg személy valódi problémája, hogy alkoholbeteg. A függősége a valódi problémája, miközben a függőség egy megoldási kísérlet volt már pici korától kezdve a személyvesztésre, az egy megoldási kísérlet volt. (23:30)

Ma néztem épp az egyik hírportálon. Lehet, hogy a számokat nem mondom pontosan, nézzetek utána, „i”-vel kezdődik. Magyarországon… tényleg, hogy most ez nem… Magyarországi kutatás: okoseszköz használat. Képernyős cucli használata. Három éves kor alatt a gyerekek 42%-a, 3 éves kor alatt a gyerekek 42%-a. Amerikai Pszichológiai Társaság: a gyerekek 3 éves kora alatt javasolt idő: 0 perc. Iskolaérettség, tehát kisiskolás, első-másodikos, Magyarországon több mint 90%. Ez azt jelenti, hogy egy olyan kultúrában élünk, ahol, hát hogy is mondjam, tömegtermelésben gyártjuk le a kötődési zavaros következő nemzedékeket. Ezt pontosan lehet tudni, ebbe most nem akarok belemélyedni. Mi ebben a szándékos vakság rész, hogy utaljak az éves témánkra? Az, hogy a megkérdezett szülőknek több, mint 60%-ának az a meggyőződése, hogy ez nagyon-nagyon jó, hogy a gyerekeik már óvodás, kisiskolás korban hihetetlen pengén és profin tolják. Ahh. (24:55)

Tehát például az, hogy ő függő módon próbál helyzetekkel valamit kezdeni, az a kicsi gyereknek a megoldási kísérlete a személyvesztésre. Ugye nincs személy, aki megnyugtat, nincs személy, aki dajkál, nincs személy, akinél az érzelmi hullámzásom le tud csillapodni, akár a haragom, a félelmem, a szorongásom, vagy a tanácstalanságom. Nem akarom tovább ragozni, tehát egy pont után a megoldási kísérletek válnak a valódi problémává, ezért az alkoholbeteg személy valódi problémája a függősége. Tudjuk a kutatási eredményekből, csak szívesen hozom, hogy: tények, tények, tények… Hogy sok alkoholbeteg személy egy idő után annyira tönkrement élettel próbálkozik talpon maradni, hogy nagy százalékuk valamikor egy komolyabb depressziós fázison is átmegy. Hiszen elégtelen az érzelmi önszabályozása. Hiszen az érzelmi teherbíró képessége nagyon gyönge, hát persze, hogy akkor kikezdi őt a depresszió, és a tanácstalanság, tehetetlenség. (26:05)

Akkor a kutatók két irányból mentek. Voltak olyan terapeuták és pszichiáterek és addiktológusok, azt mondták „Nézd, hát egy depressziós személlyel mit kezdjek?” Ugye, hát először segítsük, jöjjön ki a depresszióból, és utána nekiállunk az alkohol problémájának. Voltak mások, azt mondták <Ne, ne, ne. Hát a valódi probléma az alkoholprobléma. Álljunk neki az alkohol problémájának, aztán nézzük meg, hogy mi a helyzet a depresszióval? Mit gondoltok, azok a terapeuták, akik először a depresszióval foglalkoztak, és utána akartak foglalkozni a szenvedélybetegséggel, hány százalékos eredményességgel dolgoznak? 5-15… A helyes válasz: nulla százalék. Mert nem a problémával dolgoznak. Azok, akik elkezdenek a depressziós és szenvedélybeteg klienseiknél a szenvedélybetegséggel foglalkozni, ez nem zárja ki azt, hogy egy súlyos depresszióra föl lehet írni az orvosságot. Nem zárja ki azt, hogy természetesen ahhoz is nyúlok, de nem az a téma, nem azzal kezdek el alapvetően foglalkozni, hogy „Mikor lett? Miért? Mi történt?” (27:25)

Ez azt jelenti, hogy mit gondoltok, azoknál, akik a függőséggel kezdtek el dolgozni, a depresszióval egyáltalán nem törődtek, vagy épp csak a minimális szinten, amennyire egyáltalán kellett ahhoz, hogy ezzel a résszel itt lehessen dolgozni. A klienseknek hány százalékának szűnt meg a depressziója magától? Igen, sokat mondotok. Az, az jó, nagyon jó, 40%. Tehát majdnem a fele a szenvedélybetegeknek, ha a szenvedélybetegségében előre lépett, a depresszió magától megszűnt. Ez jelenti azt, hogy rendszerszintű problémáknál, strukturális zavaroknál kétség kívül, van egy kezdeti probléma. De a megoldási kísérleteinktől vagyunk igazán rosszul. Ezért nem ezzel dolgozunk, hanem ezzel. Amikor valaki ezzel megbirkózik, érdekes módon éppenséggel azokat a kompetenciáit fejleszti ki, amelyek ide is hatást gyakorolnak. Há-há! Vagyis, a jelen. Ez gyönyörűséges. (28:35)

Kreatív folyamat – családi konfliktus – példa: rend-rendetlenség.

Még egy folyamatot akarnék mutatni. Ez pedig, itt van valami probléma és nehézség. Jaj, ígértem is nektek, hogy egy családi konfliktust fogok hozni. Itt van a férfi, itt van a nő. Látszik, hogy házastársak, egyészen hasonultak egymáshoz. (Feri most egy világos sárga, és egy sötétebb sárga székkel dolgozik – szerk.) A férfi azt mondja, legyen ő a sötétebb (A sötétebb sárga székre ül – szerk.). „Én ne is haragudj, de egyszerűen megőrülök, hogy egy disznóólba kell hazajönni, megőrülök ettől.” Most valódi mondatokat fogok mondani. Amiket hallottam azoktól, akik megőrülnek attól, hogy disznóól van otthon. Azt mondja. „Értsd már meg, hogy ez az én otthonom is. Hát nem tudok otthon lenni akkor, hogyha egy rohadt kuplerájba jövök haza. Hogy az előszobában nem tudom lerakni a cipőt, hogy a táskámnak már nincsen hely, hogy már az előszobában belerúgok egy matchbox-ba, hogy utána ott, megyek tovább, akkor rám dől egy partvis. Hát megőrülök! Hát hol legyek otthon, ha nem itt? De hát amit te, meg a gyerekek… De a gyerekek a te segédleteddel… csinálnak, ebbe csak bele dilizni lehet. El fogok költözni.” Hát ezt úgy csináltam, mintha lenne feleségem. Nah! (30:05)

A feleség azt mondja. „Te szerencsétlen! Tudod te egyáltalán, mi az, hogy otthon? Otthon! Hát az otthon az, ahol az ember végre lelazít, ahol nem kell a szerepek álarca mögött állandóan valamilyennek mutatni magunkat, ahol nem a megfelelés meg az elvárás, hanem a föltétel nélküli szeretet uralkodik! Az az otthon! (Egyre dühösebben mondja – szerk.) Én meg akkor tudok megérkezni, ha végre lehúzhatom ezeket a nyomorult magassarkú körömcipőt. Hordjál te három hétig ilyet, utána gyere ezzel, hogy miért nincs párhuzamosan. Mert már alig örülök, ha le tudom venni.” Na most. (31:00)

Ez a helyzet. A probléma a rend szabályozásának az eltérő szükséglete. Nincs jó vagy rossz, hanem ez a két ember szeretne együtt élni. Tehát nem az a kérdés, hogy mennyi rend, meg mennyi rendetlenség, hanem hogy hogyan tudnak valamilyen megértésre, és valamilyen egyensúlyra jutni. Hmm. Ez a problémájuk, igaz? De ha úgy beszélgetnek egymással, ahogy ezt most láttátok, ez annyira pusztító… Tudjátok, durva nyitás után már csak 10% esélyünk van, hogy jó véget érjen az este. Durva nyitás, elárasztás, már csak 1% esélyünk maradt, csók mindenkinek a homlokára. Ebből az következik, hogyha így intézzük krónikusan a rend-rendetlenség témájának az úgynevezett megbeszélését, ez a megordítása, akkor előbb-utóbb, és most ide hozok még két széket, most… a pirosat hagyjuk, mert azt lefoglaltátok minden jóra. Két dolog történik, vagy mind a kettő, vagy az egyik, vagy a másik. Nagy valószínűséggel egyre rosszabb helyzetbe fogunk kerülni, a kapcsolat egyre rosszabb állapotba jut. A másik pedig, egyre rosszabbul fogjuk érezni magunkat. Vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkettő. Tehát a helyzetünk is rosszabb lesz, de ahogy megéljük az életünket, az is rosszabb lesz. Általában valamelyikkel kezdődik, és aztán nagy valószínűséggel mind a kettő megtörténik. (33:00)

Miért érdekes ez? Azért, mert a kezdeti problémánk a rend és rendetlenség témája volt. Áhh, most mégis csak… Mhh… Nem gondoltam volna, de nyolc székre van szükségünk. (Fölvisz még egy széket a színpadra – szerk.) Hahh! Áhh! Ide most ész is kéne. Huhh! Azt’a! Így rakom. (Kitesz előre két széket (1-2), és mögéjük másik négyet, az 1-es szék mögé kettőt (1/1, 1/2), és a 2-es szék mögé is kettőt (2/1, 2/2) – szerk.) Itt (1) volt a kezdeti problémánk: rend, rendetlenség. Amikor az a témánk, hogy kellő rend, nem kellő rend, tulajdonképpen a helyzetünk (1/1) nem annyira pocsék, és az érzéseink (1/2) nem annyira elviselhetetlenek. Ám amikor a megoldási kísérleteinkkel (2) a helyzet elkezd egyre kínzóbbá válni, az történik velünk, hogy a helyzetünk (2/1) egészen a válásig el tud lehetetlenülni, az érzéseink (2/2) pedig, s a hozzá kapcsolódó gondolatok hihetetlenül pusztítóvá válnak. Azt mondjuk „Nem lehet vele élni. Egyszerűen nem normális. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni. Komolyan, egyszer szívinfarktust fogok kapni.” (34:30)

Tehát a problémánk és az érzéseink, a hozzá kapcsolódó gondolatok itt (2) sokkal pusztítóbbak, mint a problémára (1) vonatkozóan. Áhh! Ezeket (2/2) itt úgy hívja a szakirodalom, hogy másodlagos érzések. Mert az elsődleges érzésem (1/2) az, hogy „Zavar, hogy a cipőd nincs lerakva. Az elsődleges érzésem, hogy úgy hirtelen dühbe gurulok, hogy megint fölbotlok már egy matchboxban. De ez az indulatom, ez „Ahh! Nahh!” 20 perc múlva már nézek valamit. De ahogy elkezdek reményvesztett (2/1) lenni, kilátástalannak élve meg a kapcsolatunkat, vagy a helyzetet, és ehhez kapcsolódó érzéseim (2/2) lesznek; teljes csalódottság, egy ilyen véget nem érő szomorúság, vagy egy depresszió, a tehetetlenség miatt. Ez itt sokkal durvább. Ilyenkor nem az… a problémához kapcsolódó érzések és gondolatok (1/2) azok, amik megnehezítik az életünket, azok adnak neki egy nehézséget. De amitől tönkre megyünk, bizony… na, értitek, az a megoldáshoz kapcsolódó, ahhoz képest másodlagos helyzetek (2/1) és érzelmek (2/2), amiket átélünk. Phhh! Hejj! (35:55)

(Átrendezi a székeket, kettő széket hagy elöl, egymás felé fordítva, a feleség (1) és a férj (2) párbeszédjét mutatja be – szerk.) Ezért visszajövök ehhez a párbeszédhez, hmm, hmmh. A feleség azt mondja, ja, ő itt (1) ül. „Nagyon sajnálom, hogy… tényleg nem tud olyan rend lenni a lakásban, mint szeretnéd. Kifejezetten nem örülök neki, hogy ennyire, ennyire látom, hogy dühös vagy, és indulatos, és…” A férj azt mondja (2): „Jó, hát, jól van, hát mondjuk értem én ezt, hogy így lelazulni, meg… Jó, hát… jó, hát tényleg értem, na, na. Tényleg, hát most hogyha úgy rend lenne, akkor én is azt csinálnám. Tényleg, hát azért jó a rend, mert akkor tényleg, akkor akárhova nézek, akkor ott nem, és… Hát, igen.” (1) „Hát azért jó egy nehéz helyzetben vagyunk, nem? Nekem az otthonosság abból jön, hogy úgy lepakolok, leeresztek, utána aztán tudok rendet rakni, neked meg úgy látszik, hogy pont fordítva.” (2) „Huhhh. Hát ennek nem lesz könnyű megoldása, az tuti, ahogy magunkat ismerem.” (1) „Olyan jól esik, hogy ilyen normálisan beszélsz velem. Tényleg. Mert máskor, amikor kiabálsz, az kifejezetten fáj, de most nem tudom, ez valahogy egyszerűen jól is esik.” (38:05)

Nem folytatom ezt. Az a kérdésem, hogy… na, itt van a férfi, a nő, hogy… A folyamatoknál vagyunk, hogy szerintetek mi volt a lényege ennek a második beszélgetésnek? Hogy kezdted? „Mind a ketten rájöjjenek a saját…” Jah, aha, aha! Hogy a saját hibákra, gyöngeségekre képesek rálátni. „Igen.” Hogy a másikat elfogadják. Ja, hogy elismerik a jogosságát, ó, ez nagyon… a jogosságát, és elismerést adnak. „A kapcsolat…” Aha, hogy itt valahogy a kapcsolat a lényeg. Nagyon, hát látszik, hogy ti nagyon meggyúrt közönség vagytok már. Hogy? „Empátia.” Jaj, de jó! Ez az, jaj, de jó! Tehát empátia, ugye együttérzésnek is mondhatjuk, hogyha… „Intimitás.” Hogy? Aha, hogy itt van valami bensőséges, aha, aha. Jaj, de jó! Tehát hogy figyelnek egymásra, de hogy közben meg, ugye ezt a szakirodalom úgy mondja, hogy tulajdonképpen szerepet cserélnek. Hát a nő belegondol, hogy a férfi mit él meg, és mintha a férfi is egy picit elkezdte volna meggondolni, hogy a nő felől milyen ez a helyzet. Aha! Jó, hát… Igen? „Beismerik, hogy ugyanaz a problémájuk, tehát fölötte vannak.” Aha, hogy ez egy közös probléma. Szuper jókat mondtok. Hát tírarííí! Hát most már akkor, év vége, meg a bugi. (40:10)

Hadd mondjam el, hogy tulajdonképpen ha John Gottman lenne itt, ő mit mondana, ha a saját könyvéből mondaná. Mert hogy mit mondana, azt nem tudjuk, de hogyha használná a saját maga által írt könyvet, akkor azt mondaná, hogy a lényeg, azt úgy hívják, ahogy mondtad, együttérzés, megértés, egymás kölcsönös tisztelete és megbecsülése, és az, hogy törekedtek arra, hogy a másik és maguk is biztonságban érezzék magukat. Tehát megértés, együttérzés, megbecsülés, biztonságérzet. Ebben tudjátok, mi a nagyon szép? Hogy most ide rakom ezt a széket, mert hogy egy folyamatról beszéltünk. (41:05)

(Feri átrendezi egy sorba a székeket, kirak egyet külön (1), majd négy másikat egymás mellé (2-5) – szerk.) (2) Megértés, (3) együttérzés, (4) egymás megbecsülése, (5) biztonságérzet. Látszólag ez a négy (2-5), amire azt mondjuk most, hogy ez itt a lényeg, egyáltalán nem szól a problémáról (1), mert nem szól róla. Nem, itt semmi, semmi megoldási javaslat nem született a rendrakásra, az igazság itt egyszerűen meg se jelenik, hogy most kinek van igaza, meg mi a rend nem t’om én, közös nevezője, hogy mikor normális a rend, és mikor már nem normális. Az az érdekes, hogy amikor rendszerszintű nehézségeink támadnak, akkor érdekes módon, miután a problémánk már az elégtelen megoldási kísérlet, ezért a lényeg nem az, hogy valaki mennyire precízen és pontosan tájékozódik a rend és a rendetlenség témájában. Hívhatunk ide rend szakértőt, s ő elmondja, hogy lehet sokkal időt kímélőbben rendet rakni, ezt elmondja a feleségnek, a férfit megtanítjuk indulatkezelésre. És nem ezen múlik, nem a probléma (1) kezelésén múlik, hanem azon (2-5), ahogy egymással bánunk, meg ahogy magunkkal, hogy ez lesz a lényeg. Ezt gyönyörű szépnek látom, ugyanis ez a kezünkben van. (42:40)

Nem tudjuk megmondani, hogy a rend-rendetlenségben mi, azt hogy kell csinálni. Elkezdek törek… csak mondom, elkezdek (Egészségedre!) törekedni a megértésre, abból általában új fajta érzések fakadnak. Ugye, ahogy szerepet cserélek veled, és itt… „Hí, tényleg, ez akkor neked mennyire fárasztó lehet. Hí, hát tényleg, én is azt szeretném. Ugye, hogy tulajdonképpen nekem a rend után jönne az, hogy tudok nyugis lenni. Ó, hát akkor ezt nagyon meg tudom érteni, hogy te meg mikor jössz, akkor mennyire jól esik lerakni a cipődet, mert akkor te már rögtön megéled azt, amit tulajdonképpen én is szeretnék.” Ó, tehát a megértésből nagyon gyakran valami együttérzés fakad, de persze lehet fordítva is. (43:25)

A haraggal együtt, emlékeztek, a kulcs mondatunk: a legtöbb ember mikor haragszik, a társát leértékeli. Ez lehet megvetés (Egészségedre!), lenézés, minősítés, kritizálás, bántás. Pfff! Amitől ugye a helyzet egyre rosszabb lesz. Nem a rend-rendetlenség témája a kulcs, hanem az, hogy elkezdtünk nem egymás kölcsönös megbecsülésében lenni. Hát ha lenézzük és megvetjük egymást, akkor akármilyen zseni mondja is meg nekünk, hogy pontosan mit kell csinálnunk a rend-rendetlenséggel, nem vagyunk jóban, nem esik jól együtt lenni. Már pedig azt szeretnénk, nem? Nem a rend a nagy témánk, hogyan tudunk együtt lenni. (44:20)

Ennek a kulcsa: biztonságérzet. És tudjátok, hogy a biztonságérzet van leginkább összefüggésben a sérült gyerek részekkel. Mert a sérült gyerek részek, ez a legősibb vágy, hogy biztonságban lenni, ebben mindegyik sérül, mindegyik. Ezért van óriási jelentősége, hogy magamat és a társamat biztonságba tudom helyezni. Oké. Szóval, rendszerszintű problémáknál, strukturális zavaroknál nem a probléma hihetetlen pontos elemzése vezet a megoldáshoz, hanem hogy ehhez a négy dologhoz (2-5) visszatérek. (45:10)

Emlékszem, 2 perccel ezelőtt kezdtem el egy mondatot, hogy …és ebben az a szép, hogyha van megértés, együttérzés, megbecsülés és biztonságérzet; ezekből önmagukból jó ötletek származnak anélkül, hogy bárkinek nekünk meg kellene mondania, hogy mit csináljunk. Ez pont úgy van, mint amikor a szenvedélybeteg a szenvedélybetegségével kezd valamit, a depressziója magától megszűnik. Tehát a megértés, együttérzés, megbecsülés és biztonságérzetből én magam rájövök, hogy mit lehetne csinálni. Ezt gyönyörűnek látom. Emlékeztek, itt a gyerek rész, és egyszer csak a kreativitásomnál vagyok, új ötleteim lesznek, nem vagyok lebénult, lezsibbadt, nem emészt föl valami érzelem, nem vagyok kétségbeesve a helyzetünktől, hanem egyszer csak lesz egy ötletem. Akkor kreatív folyamat lett egy mindig a kukában végződő játszmából, vagy… Mi az a szó, amit most keresek? Mi volt ez, ilyen…? Áhh, mindegy. Öröm? Ez jó. Hát az örömöt, az… jó. Na most. (46:30)

Lényeglátó gondolkozás – kiismerjük magunkat a témáinkban, és új folyamatokat kezdünk.

Meg tudtuk állapítani, hogy mi a lényeg. A lényeglátó gondolkozásra nagy szükségünk van. Amikor új folyamatokat csinálunk, az az által lehetséges, hogy lényeglátó gondolataink támadnak. Az három fajta lehet, emlékeztek-e? Az egyik: nagyon pontosan meg tudom mondani, mi a lényeg, de ezt már kielemeztük. A másik: elkezdek folyamatokban látni. A folyamatokban látást is megértettük, mert rájöttünk, hogy itt miről van szó. Hogy itt már most a probléma kezelésétől vagyunk rosszul, és ha továbbra is így kezeljük a rend-rendetlenség témáját, még az is lehet, hogy el fogunk válni. Látjuk, hogy honnan hova megyünk, és mi lesz a következő lépés. (47:30)

De azt is látjuk, hogy tudjátok, így van, hogy amikor a szerelem hormonális bummja után visszarendeződnek az énhatárok, akkor megint előszeretettel kezdünk úgy gondolkozni, hogy én és te, te és én. Ezért a MI-ből már inkább az ÉN-TE felé megyünk, és ez teljesen normális. Ezért nem érdemes megrémülnünk tőle. Mert ha megrémülök ettől, jönnek a másodlagos érzések és gondolatok, és ettől leszek pocsékul, nem attól, hogy kezdünk megint inkább ÉN és TE-ben gondolkozni, mert az normális. Az mindenkivel így történik, hogy a szerelemben ajándékba kaptuk annak az élményét, mit jelent erőfeszítés nélkül örülni annak, hogy MI, és erőfeszítés nélkül a háttérbe tenni azt, hogy ÉN. A szerelem ezt munka nélkül megadja nekünk, és nem is rossz, ugye. Háttérben tartani azt, hogy ÉN, és átélni azt, hogy MI. A legtöbben szeretnek szerelmesek lenni. Mondjuk két dolog miatt is, tutira. De a hormonális bumm után ez az ajándékba kapott erőfeszítés nélkül megteremtett élmény, hogy MI, és magamat háttérbe teszem, hm-hmm-hmm, visszarendeződik, és megnyilatkozol TE. Mert az a két év a szerelem volt, ez meg vagy te. Ezért akkor rájövök „Te jó ég! Hát hogyha, ha énrajtam múlik, akkor én egy elég undok dög vagyok. Ha énrajtam múlik, hát én egy akarnok zsarnok vagyok. Te jó ég! Húú!” Na! A szerelem azt mutatja meg, hogyha jól csináljuk, ilyen is lehet. Ez szerintem tök jó. Oké. (49:30)

Itt még szeretnék, hogy a lényeglátó gondolkozás… Kiismerjük magunkat a témáinkban, és új folyamatokat kezdünk. Annak mindig van egy olyan része, hogy képes vagyok rendszerszinten gondolkozni. Ha valaki megmondaná nekem, hogy az előbb említett konfliktus a rend-rendetlenség, ahogy a férfi és a nő azt elmondta, hogy ennek mi a szakirodalmi kifejezése? A bontatlan kólámat odaadom, de fölajánlok a következő alkalomra egy nagy zacskó gumimedvét is. Ha ezt valaki megmondaná. Hogyha rendszerszintű megközelítéssel nézzük ezt a konfliktust… Segítek egy kicsit, jó? Hátha… Emlékeztek, a férfi azt mondta „Értsd már meg, nem tudok otthon lenni addig, amíg kupleráj van.” A nő azt mondja „De hát én is azt akarom, hogy otthon lehessek. Tehát akkor tudok otthon lenni, hogy amikor hazaérek, nem még 25 elvárásnak kell megfelelnem, hanem végre elvárások és szerepek nélkül lehetek itt. Hát aztán utána majd… hát még azért még mondjuk a csótány nem költözött be hozzánk. Hát azért te is látod, hogy…” Nem, nem húzom az időt sokáig. Híí! Hogy? Az! A kólát máris odaadom, és kérem szépen, jaj, muszáj, hogy eszembe jusson a gumimedve. Parancsolj! Köszönöm. Hahh! Tudta valaki. Elmondom… nem csinálom azt, hogy „Köszönöm, akkor most ketten tudjuk, megyünk tovább.” Hát én nem vagyok, nem vagyok ez a fajta. Ezt úgy hívják, hogy cirkuláris okság. (51:40)

Cirkuláris okság.

Az élő rendszerekben, a társkapcsolatban is rengeteg cirkuláris okság van. Mi az, hogy cirkuláris okság? Az az, hogy a férfi azt mondja „Én akkor tudok otthon lenni itt, hogyha előbb rendet raksz.” A nő azt mondja „Én viszont akkor tudok otthon lenni, ha először nem kell rendet raknom. Ha először itthon lehetek, utána rakok rendet.” Ő pedig azt mondja „Először rakjál rendet, mert akkor tudok itthon lenni.” Ezt nevezik cirkuláris okságnak. A cirkuláris oksági helyzetek, számtalan van egy társkapcsolatban, azért válnak a megoldhatatlan helyzetek részévé, mert mind a ketten nem rendszerszinten gondolkozunk, hanem lineárisan. Ez pedig azt jelenti, hogy a férfi azt mondja „Egészen nyilvánvaló, hogyha a feleségem egy kicsit normálisabb lenne, minden problémánk megszűnne. Tehát ő az oka a fönnálló helyzetnek, ennyi. Két barátommal is beszéltem, mind a kettejüknél nagyobb rend van otthon. Igen, és az egyiknél még két gyerekkel több is van. Részletesen kikérdeztem, tudom, hogy meg lehet csinálni.” Ez a lineáris gondolkozás, de ez egy rendszer. A nő is azt mondja „Nézd, hányszor könyörögjek már neked, hogy fogok rendet rakni, de először hadd érkezzek meg. Én elmentem a cukiba a barátnőimmel, és ötöt is megkérdeztem, hogy mit gondolnak erről, és mind az öten, bár különböző süteményt ettek, tehát biztos, hogy ez valami mély dolog, mind az öten azt mondták, hogy <<Irmuskám, hát egy olyan helyről, ahol a férfi az előszobában ordít, hogy hogy áll a szandál, az ilyen férfi nem szeret.>> Az alapjai nincsenek meg itt egy szeretet-kapcsolatnak, az alapjai. Majd még megettem a második dobost is.” (54:05)

Ez cirkuláris okság. Ha kiigazodok a folyamatokban, az azt jelenti, hogy rendszerszinten kezdek el látni, az pedig mindig több, mint ok és okozat. Oké. És ennek az egyik formája, cirkuláris oksági folyamatokat látok. Hát, hömm, igen, igen. A helyzetünk majd hogy nem megoldhatatlan. De arra gondolok, hogy erőt veszünk a káoszon. (54:35)

Az alapvető ős belső konfliktusok.

Most elmondanék hat pontot negyed óra alatt a teljesség igényével. Most megyek a nagyobb kör felé. Abbahagyjuk a sérült gyerek részeket, mert a sérült gyerek részek honnan pottyantak a témáink közé? Onnan, hogy az alap ős belső félelmeinkről és szorongásainkról beszéltünk. Emlékeztek, mert azok a belső félelmek és konfliktusok az egyik okai a szándékos vakságnak. Erről beszéltünk. (55:15)

Emlékeztek. 1. Félelem a haláltól, mint ős belső konfliktus és félelem. 2. Félelem az anyukám halálától, a számomra fontos személy ha nem lesz, akkor nem t’om mi lesz velem. 3. félelem, ha van is anya, de nem szeret, akkor nem tudom, mi lesz velem. 4. ős félelem, hogy anya kritizálni fog, vagy esetleg meg is büntet. 5. félelem, férfitestvéreim, sajnálom, de a kasztrációs szorongás kisgyerekként már utolért bennünket. És itt jártunk, most elkezdem ezt… nem t’om, assz’ongya, hogy. 6. A bűntudat általi, vagy a szégyenkezés általi félelem. Rosszat tettem, vagy rosszat teszek, de még inkább, hogy rossz vagyok. Így kezdtünk el beszélni a sérült gyerek részekről. Oké. (56:15)

7. A bennem élő természettől való félelem.

Emlékeztek, mindig megmondtuk, hogy mi a pozitív kimenet. De most ezt nem ragozom, mert megyek a 7-dikre. A személyiség fejlődés folyamatában a 7. félelmem az úgy néz ki, ős belső konfliktusból fakadó szorongás vagy félelem. Ez pedig, hogy van valamilyen emberi természetem, és ez az emberi természet majd valami olyasmit csinál, amiből nagy baj lesz. Hogy hát ilyen vagyok, vagy egyszerűen csak jött belőlem. Mondjuk nagyon kellett pisilni, emlékeztek, hogy én például milyen jó ízűt pisiltem az Arany János utca szoba falára, mikor kisgyerek voltam, mert onnan sokkal jobban lehetett rajzolni, és ott annyira jó, jól lehetett firkálni. És hát a nagymamám nem örült annyira. Ez a természet, a bennem élő természettől való félelem. Van bennem valaki vagy valami, egy ilyen ösztönös valami, ami leginkább a természet, és ha ez elkezd bennem eluralkodni, akkor vége van. És akkor lehet büntetés, rossz gyerek vagyok, lehet büntetés lesz, értitek. Most nem ragozom. Anya majd nem szeret, sőt el is hagy, sőt el is fognak válni, és akkor kiderül, hogy na, a pusztulat. (57:35)

Olyan szépet hallottam, Fa Nándort kérdezték, hogy „Tulajdonképpen hogy van ott kinn az óceánon? Hogy hát ott az döbbenetes élmény lehet a természetről.” Fa Nándor azt mondja, hogy „Hát az biztos, hogy döbbenetes élmény. De egy valamit mondhatok, az összes többi hajóstársam nevében is. Sosem harcolunk a természettel. hát hogy? Mi, a 20 méteres hullámmal? Vagy mivel? A Golf-áramlattal, vagy mivel kéne harcolni? Nem, kint, akik mi vagyunk, azért merünk egyáltalán kifutni, mert nem harcolunk a természettel, hanem például – mondta – az egyre pontosabb időjárás előrejelzések nyomán sokkal jobban tudunk igazodni a természethez. De közben pedig nem azt jelenti, hogy átadjuk a természetnek a stafétabotot, és akkor épp amilyen áramlat meg amilyen szél, oszt’ ki tudja mi lesz. Dehogy is! Mi pontosan tudjuk, hova akarunk eljutni. De a természettel nem harcolok, megismerem a természetét, és – azt mondja, ez olyan gyönyörű – nagyon gyakran pont célirányosan nem lehet A-ból B-be eljutni. Egyszerűen nem ez a természete a természetnek, hogy A-ból B-be egy nyílegyenes vonal.” (59:10)

Milyen érdekes, Carl Gustav Jung pontosan ugyanezt mondja. Azt mondja, az emberi lélekben nagyon gyakran a legrövidebb út a kerülőút. És ezt most már mindannyian értjük, ugyanis amikor a rend és rendetlenség a nagy témám, mi az egyenes? „Legyen rend!” „A férjem fogja be már a p*fáját!” Ugye, ez az egyenes út, nem? Két jó egyenes utunk is van, csak egyik sem működik. És mi a kerülőút? Elkezdjük azt a belső veszkődést, küzdelmet, harcot a megértésért, az együttérzésért, a megbecsülésért, és a biztonságérzetért. Ez a kerülőutunk. De (Egészségedre!) e nélkül a kerülőút nélkül nem jutunk célba, hanem kicsináljuk egymást, meg magunkat. Tehát a legrövidebb út a kerülőút. (60:10)

Gyönyörű, ahogy Fa Nándor azt mondja „Nem harcolunk a természettel, de minden információt, adatot használunk, hogy hogyan tudjuk magunkat a természet segítségével célba juttatni.” Hahh! Nem csodálom, hogy valaki egy egész életen keresztül ebben van benne. Ez annyira csodálatosan modellezi az életet, nem csodálom, hogy ennek valaki a mestere akar lenni. Ugye ez igazán nagyon szép. Most csak a… és aztán… tényleg, egész jó. Ha öt perc alatt elmondok egyet, az nem is rossz. És akkor megyünk is tovább, ezt most csak ide pöttyintem. (60:50)

Freud azt mondja, van az ösztön én, van a felettes én. Ugye a felettes én, hmm: „A cél!” Ösztön én: „Sssss!” Hát csak a cél arra van, a sssss… (Feri nagyot fúj egy másik irányba – szerk.) Kell, hogy legyen itt valaki. Ő azt mondta, hogy van egy ÉN. Erős ÉN-re van szükség, hogy az erős ÉN el ne veszítse szem elől, hogy mi a célja. Például tavaszodik, nyílnak a rózsák, és a szerelem bimbót hajt. De nem a feleséged iránt epekedsz, hanem… Izaura. Bejön nekem az Izaura TV, annyira egyszer… Tényleg, megígérem nektek, a nyári szünet alatt fogok nézni belőle. Nagyon, nyáron mindig tartok egy ilyen egy-két romantikus hetet. Komolyan, hát de szoktam nektek erről beszélni. Az nagyon jól esik nekem. Igen, mert van a Feri, meg a Teri. És a… hát a női részemet ilyenkor táplálom. A legkomolyabban, ezt, ez annyira komoly, nagyon. Szóval, az ÉN el nem engedi a Célt. De nem ül át ide azt mondani, hogy „Mindenki pusztuljon! Mit akarsz, te?!” Nem, nem, nem. Azt mondja „Nem, én a célt el nem engedem, de ahhoz, hogy oda eljussak, kell nekem jó áramlat, kell nekem jó szél, kellenek jó hullámok. Ez mind kell nekem. Ezért most legszívesebben krrrhh!” (Be akarja kapni a mikrofont – szerk.) Na nem, mert akkor mondjuk egy professzor úr hogy tart előadást legközelebb. Szóval hogy ez így van akkor (Feri széttárja a karjait – szerk.), aha, hogy a nagy nehézségünk az, amikor a természet teljesen a markába kaparint, és elvesztjük a célt. Valaki meg csak célba akar jutni, és elveszti az erőt, a természet erejét, és akkor megy egy nagy erőlködés, kiégés; élettelenné leszünk teljesen. (63:15)

Carl Gustav Jung nem úgy mondta, mint Freud. Nyilván nem azért, mert nem olvasta el Freud tankönyvét… Kortársak voltak, ugye, tehát valószínű nem… belőle tanult. Ő, Jung azt mondja, nekem jobban is tetszik, amit mond. Azt mondja, hogy van egy ős belső konfliktusa az emberi természetnek, ez pedig, hogy itt van bennünk a természet szava, ami a növény- és állatvilággal hoz rokonságba bennünket, és itt van bennünk a kultúra, ami a legsajátosabban emberivé tesz minket. Ezért valahogy ennek a két világnak vagyunk a polgárai. Azt mondja, ha túl sok a természetből, és nagyon kevés a kultúrából, akkor elkezdünk úgy működni, mint egy állat. Ha túl sok a természetből, akkor ebből rengeteg fájdalom és szenvedés fakad. Ha túl sok a kultúrából, megbetegszik az állat. Annyi neki, ketrecbe zárva, ételt sem adunk neki, hamar ki fog múlni. Ezt érzékletesebbnek látom, tehát hogy az ember a kultúra és a természet ütközéspontjában próbál valahogy, de úgy, hogy mind a kettőt tartom. (64:50)

Gyerünk, megyek tovább! Híí! Ez annyira, ez egy inspiráló dolog, hogy három perc alatt négy pontot el kell mondanom. Hű, pedig itt még példák lennének, nagyon jó történetek. ezeket átugrottuk most, mert nem, egyszerűen erre nincs idő, tehát nem szórakozni jövünk ide. Majd vizsgaidőszak is jön, tehát most már a komoly részek vannak. Következő. (65:10)

8. A kontrollvesztéstől való félelem.

A nyolcadik félelem, ős belső konfliktusból való szorongás: kontrollvesztéstől való félelem. Ezt úgy is mondhatnám például, ha volt már valamelyikőtöknek olyan nagy nehézsége, elkezdek félni attól, hogy meg fogok őrülni. Vagy hogy valami olyasmit csinálok, egyszerűen nem is tudom, mit csinálok. Tudtam már úgy üvölteni, hogy mások mondták, hogy mit üvöltöttél, nem is emlékszem rá. Tudtam annyit inni, hogy filmszakadás, és akkor mondtátok, hogy miket csináltam. De az is lehet, hogy egyszerűen csak átélem néha, hogy olyan helyzetekbe kerülök, hogy egyszerűen valahogy nem vagyok ura magamnak. Ez a kontrollvesztéstől való félelem. (66:00)

Katéter, ágytál.

Egy élményemet hadd mondjam el, hogy kiismerni a természetét, most csak úgy visszakanyarodok ehhez a témához. Mikor műtötték a térdem, feküdtem az ágyban, és hát tudjátok, a műtét előtt azt kell csinálni, hogy jól kell nagyot pisilni. Ugye, mert utána (Egészségedre!) gerinc érzéstelenítés, akkor nem kelhetsz föl 24 óráig. De közben meg nem is érzel semmit. Mondták, hogy menjek, én ki is mentem rendesen, ahogy kell. Akkor műtét után 2-3 órával mondtam én a nővérnek „De nővér, ne haragudjon, nekem nagyon fáj a hátam. Én nem t’om, mi ez. Valami… annyira mereven kellett ott feküdni, ahogy műtöttek, ott meghúzódhatott, vagy mi lehet ez? Nagyon fáj a hátam. – Ó, majd kiheveri…” Egy óra múlva „Aaaaa!” De annyira fájt, azt hittem, meg fogok őrülni. „De nővér, nekem annyira fáj, hogy egyszerűen nem tudok már hogyan feküdni.” Nem is lehet fölülni, tehát sok verzió nincs. „Megőrülök. – Ó, na, na, dööö, daaa!” (67:10)

Jött a vizit, még egy óra múlva, és jött az orvos. Ilyen egy életem, egy halálom. „Doktor úr…!” Azt mondja „Azonnal a katétert!” Mert ő tudta, hogy ugye itt, a gerinc érzéstelenítés miatt nincsen semmi visszajelzés, és hogy a húgyhólyag már annyira szétfeszít, hogy ahol egyáltalán tud fájni, ott fáj. Ezért fáj a hátam, mert a húgyhólyagom mindjárt szétreped. Tudjátok, szóval ahogy ott, de eleve tudjátok, a vizit az nem olyan, hogy ilyen diszkréten elfüggönyözzük a… tehát annak van mindig egy olyan sajátos nyílt tér élménye. Akkor tudod, ahogy az orvos, úgy egyszer csak, de lesápadt az orvos. „Hamar a katétert!” S akkor a nővér rohant, akkor látszott, tényleg. Volt egy olyan vékonyabb, meg egy tssgg. Ugye, hát gondolhatjátok, én próbáltam szuggerálni… „A vastagot! – Uuuáá!” Tudjátok, az a látvány, na ott aztán akkor már mindenki nézte, hogy hogyan kell megoldani a helyzetet. Hát csak ez én voltam, érted. Pff, pfff, pfff! Na, és akkor 1 liter, így, 1 liter. Azt mondja az orvos „Hát mondjuk lehet, hogy 10 perc múlva szétdurrant volna a húgyhólyag, belső fertőzés, oszt’ akkor lehet, hogy stty!” (68:35)

Az volt a szerencsém, hogy ahogy így tolták föl, jó vastag katéter volt, mert hogy értitek, kellett gyorsan stimulálja aztán a húgyhólyagot, mert most már nincs idő itt vacakolni. Hogy nem is nagyon fájt, csak éreztem, hogy… Hát aztán másnap. a hamar munka érzeti következménye. Mmmhh! Hogy lehetne úgy pisilni, hogy ne a húgyhólyagon keresztül? Ez jutott szembe a kontrollvesztésről, hogy ott, hát hogy itt az én kezemben nem volt semmi, az biztos. „Nekem nagyon fáj a hátam!” Értitek, hát nagy… hősies volt nagyon. És mi történt? De most… tényleg, jó, hát ez még belefér. (69:25)

Benn feküdtem 3-4 napig, de nem jött ki belőlem más. Nem. Na, mindegy, ez így volt. Egyszer csak, látogatási idő volt, 3-tól 5-ig. Mondhatom a kórház nevét is, tök mindegy, mert 8 ágyas kórterem, bevonultak családok, roma család, szóval volt minden, mint a búcsúban. Ott ült az… egyházközségi képviselőtestület egyik tagja. Hát nem, nem tudom, úgy döntött, hogy valahogy hivatalból is megnéz. Nem, nem volt köztünk semmi különösebb személyes viszony. És hát ücsörgött ott, emlékszem, hogy a szürke marhákról beszéltünk. Egyszer csak én azt éreztem, hogy… Na ez most egy olyan fél percen belüli történet. Tehát nem úgy, hogy most majd izé, mankó, egészséges elől beteg zár… Tehát erre nincs idő, hogy egészséges elől beteg zár… ez nem, és mondtam, hogy „Te, add már ide az ágytálat!” Ugye az történt, értitek, 30 ember ott, minden, aranyosak, sütit esznek, izé, finom illatos csirkecomb. Hát értitek. Énbelőlem meg az a négy nap úgy… Hát, de… úgy a felénél már én kezdtem szédülni. Az volt a gondom, hogy úgy éreztem, hogy annyi minden jön ki belőlem, hogy én nem tudom, hogy voltál-e már ilyen helyzetben, vagy csináltátok-e már ágytálba. Mert azért annak van egy befogadóképessége, és én arra gondoltam, hogy ez már most szerintem azon kezd túlmenni, és a katéteres élmény után már nem voltam naiv, hogy ne történhetne meg bármi. Ezért elkezdtem így homorítani. (Feri mutatja a széken hátradőlve, a csípőjét kiemelve, hogyan homorított az ágytálon – szerk.) Ettől viszont a szagok is utat nyertek. (71:40)

Jól mértem föl a helyzetet, de azt a pillanatot képzeljétek el, ahogyan úgy egy ilyen vad homorítás után… És akkor ott az az egész buké a maga színes, virágos módján. Képz… ugye akkor már nem a szürke marhákról beszélgettünk, és én szerintem egy életen keresztül hálás leszek ennek az egyházközségi képviselőtestületi tagnak, aki azt az egész cuccost kivitte, és azt láttam… De ez is felejthetetlen. Ahogyan 2-3 kedves rokon megy, és az összes ablakot kinyitották. (72:30)

Tehát a kontrollvesztéstől való félelmet igazán megérthetjük, egy elég komoly szorongás. Hogyan megyünk ki pozitívan belőle? Valahogy úgy, hogy rájövünk, hogy tényleg van ilyen. És hogy amikor nem a mi kezünkben van a kontroll, valahogy akkor is valakinek a kezében vagyunk. Nagyon köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (73:00)