Az utolsó alkalom

Köszöntlek benneteket! (taps – szerk.)

Nagyon köszönöm, nagyon! Jaj-jaj! Köszönöm szépen! Úgy fölkorbácsoljátok az érzéseimet, hogy nem bírok előadást tartani, csak mökögni fogok itt. Nagyon… köszönöm szépen! Ez ténylegesen az utolsó keddi online előadásunk, tehát van azért bennem némi szorongás és elfogódottság emiatt. Akkor ráadásul egy olyan vállalkozásban is benne vagyunk, hogy szeretnék minden nyitott témát lezárogatni. Ejj-hajj, nem tudom, hogy fog ez sikerülni. Ezért lehet, hogy egy picit nyögve nyelős leszek, mert többet fogom a jegyzeteimet nézni azért, hogy elég pontos legyek, és akkor mindent… úgy érezhessem, hogy na, ez most így „rendben van”. Szóval. (01:20)

A belső ős konfliktusok

Emlékeztek, most abból a témából indulok ki, kicsiből megyek a nagy felé. A kicsi témánk pedig az, hogy elkezdtünk a belső ős konfliktusokról beszélni, azokról a belső ős konfliktusokról, amelyek szorongást keltenek bennünk. Most el akarom mondani majd az összeset. (01:35)

1. Félelem a haláltól.

Az első, emlékeztek, félelem a haláltól. Azért ős konfliktus, mert már a szülés révén megtapasztaljuk a saját esendőségünket, szorultságunkat a levegő- vagy az oxigén hiányunkat. Inkább ez a pontos, hogy az oxigén hiányunkat. Élni akarunk, de közben meglesz az ős tapasztalatunk arról, hogy de meg fogunk, vagy meghalhatunk. A második alap konfliktus, ami szorongást okozhat bennünk, és aztán alap mintájává válik, ahogyan átéltük, és ahogyan feldolgoztuk, vagy ahogyan kijöttünk ebből az ős konfliktusból, a későbbi hasonló konfliktusoknak. Tehát aki át tudta élni azt, hogy „Igen, majdnem, majdnem baj lett, de nem, aztán az élet, a természet, az anya, és én, és minden, és aaa!” Neki amikor majd halálfélelme lesz, könnyebb lesz a dolga, mert van egy ős tapasztalata, és ez az ős élménye tulajdonképpen egy pozitív ős élmény. Tehát ez az első, félelem a haláltól. Pozitív kimenetel, ez az izgalmas. (02:40)

Második… ha ilyen gyorsan beszélek, az befogadható lesz? Azt nagyon fogják… nagyon értékes előadás lesz, majd osztjátok kettővel. Nagyon élvezetes lesz. Második. (02:50)

2. Az anya elvesztésétől való félelem.

Az a belső szorongás és konfliktus, az a félelem, hogy elveszthetem anyát. Hogyan jövök ki belőle? Sose volt az enyém, senkit nem tudok birtokolni. Felnőttként a szabad kapcsolatokra tudok igent mondani, szabadságot adok, és szabadságot kapok, és ebben vagyok. Ez sokkal gyönyörűbb, mintha elkezdelek manipulálni, befolyásolni, birtokolni akarni. Hí, de jó! Szabad kapcsolat, és akkor átélhetem, hogy bárki mással is élhetnél, de velem élsz. Hát ezt én mondjuk nem élem át, de nektek ezt nagyon szívesen átadom. (03:30)

3. Az anya szeretete elvesztésétől való félelem.

Ami aztán ős tapasztalatává válik minden másik, számunkra aztán később fontos személy elveszthetősége, vagy elvesztés kapcsán átélt szorongással, félelemmel, veszteség élménnyel. Ez itt a harmadik. Negyedik… Mondjad! Jaj, de rendes! De várjál… tényleg, ez itt maradt. Ez egy… úgy. (Valamit visszaad egy szervezőnek a színpadról – szerk.) A mikrofon. (04:10)

4. A büntetéstől, kritikától való félelem.

Kritikától, a kritikától és a büntetéstől való félelem, aminek a pozitív kimenetele az, hogy egyre világosabbá válik, hogy akár a kritikát vagy a büntetést is vállalom azért, hogy… Vagyis nagyon ki tud kristályosodni bennem az, hogy mi az, amiért hajlandó vagyok szenvedni is. Ráadásul a kritika és a büntetés egyre világosabbá teszi számomra, hogy mi az, ami nekem igazán fontos, és igazán nagy érték. Aztán. (04:40)

5. A kasztrációtól való félelem.

Szorongás a kasztrációtól. A nőtársaimnak a pénisz irigység maradt. Ezt nem ragozom. Mivel jövök ki? Hogy létezik, és lehetséges a változás, képes vagyok változni és változtatni. Aki eddig ellenségemnek tűnt, ez most apuci, ő lehet a szövetségesem. Tehát valaki, aki ellenségnek tűnt, ez most a szövetségesemmé válhat, és valami szorongattatott, rossz helyzetből, amiben úgy éreztem, hogy beszorultam, és nem tudok tovább menni, hogy ennek a helyzetnek képes vagyok a fölülmúlására. Tehát valami rosszból valami jó tud származni. (05:15)

6. Félek attól, hogy rosszat teszek, hogy rossz vagyok.

Aztán a hatodik, itt álltunk meg hosszan. Az attól való félelem, hogy rosszat teszek, vagy esetleg rossz vagyok. Az e fölött való félelemből úgy jövök ki, hogy átélem azt, amiről olyan gyönyörűen beszélnek a filozófusok, hogy az emberi személy a létezése okán jó. Morálisan tud sok rosszat tenni, a teológia pedig ezt így fejezi ki, hogy az ember jó, de rosszra hajlik. Ez milyen óriási nagy dolog, meg tudom különböztetni azt, hogy jó vagyok, de valami helytelent tettem, és nem csúszok bele abba a szégyenkezésbe, hogy rossz vagyok, és ha rossz vagyok… Ha rossz vagyok és szégyenkezem, annak a lélektani föloldása tulajdonképpen a megsemmisülés. Hiszen, ha én rossz vagyok, és ez szégyenletes, ezt a rosszaságot hogyan lehet orvosolni? Úgy, hogyha nem vagyok. Ezért óriási nagy jelentősége van, hogy hogyan jövök ki ebből a dilemmából. Hogy teszek rosszat, és ezt valaki mondja nekem, hogy én magam kezdem belátni, már 5-6-7 éves koromban, hogy tényleg, az nem volt helyes, de közben a szüleim szeretete révén átélem, hogy bár nem volt helyes és rosszat tettem, én jó vagyok, és apu-anyu szeret. Gyerünk, megyünk tovább! (06:35)

7. A természet erejétől való félelem.

Saját természetünk, ösztönkésztetésektől való félelem. Ezzel fejeztem be múltkor, emlékeztek. 1-2-3-4-5-6… Gyerünk! Azt mondja! Mrrhh! Ilyen nagyvonalúan csinálom. Ehh! A… hmm. A természet, ugye hogy jövök ki? Hogy megbarátkozom a természettel, a belső és emberi természetemmel is, és átélem azt – emlékeztek, ahogy Fa Nándor mondja – hogy az óceánnal senki sem harcol, hanem megtanuljuk, hogy mekkora ereje van. Nagyon tiszteljük, és becsüljük, sőt előrelátók vagyunk, de közben van egy célunk, és ezért ezt a nálunk hatalmasabb erőt képesek vagyunk ügyesen, a saját céljaink szolgálatába állítani. Tehát nagyon is van célunk. Nem azt jelenti, hogy akkor a természet nagyobb, mint én, oszt’ akkor gyerünk, rock’n’roll. Oké. (07:45)

Képzeljétek el, ez egy igazán izgalmas dolog, az élet végén elköltött egészségügyi kiadások felét, ha egészséges életmódra költenénk, 10 évvel később halnánk meg. Tehát ha… Azt tudjátok, hogy az egészségügyi kiadások körülbelül 9/10 részét az utolsó, életünk utolsó 1-2 évében használjuk el. Tehát ha az utolsó 1-2 évben való egészségügyi kiadásokat az életünk során a külső-belső természetet tisztelve az egészséges életmódra költenénk, annak a felét, 10 évvel hosszabban élnénk. Azért van jelentősége annak, hogy ebből a konfliktusból hogyan jövök ki, hogy átélem a természet erejét, az ösztönkésztetések erejét, és… oké. (08:45)

Informatív ez a mai alkalom? Nagyon, ugye? Nagyon, nagyon, jó. Jaj, gyerünk, megyek tovább. Már most két lapot befejeztem. Előbb fogunk végezni, nagyon jól vagyunk. Oké. Következő. Ó, hát itt emlékszem, mivel fejeztem be, kicsit illatos téma volt a végén. (09:05)

8. Kontrollvesztéstől való félelem.

Olyan sokat mondó az, ahogyan rácsodálkozom a saját előítéleteimre. Például nagyon sokáig volt egy olyan előítéletem… De most tudjátok mit, az már a nyolcadik, jó, így csináljuk. Sokáig volt egy előítéletem, hogy vannak bizonyos emberi magatartásformák, amelyek egyszerűen úgy, ahogy vannak, rosszak. Például így gondoltam ezt a sodródásról. Mikor valaki arról beszélt, vagy úgy láttam, hogy ő semmi mást nem csinál, csak sodródik, szinte amolyan kontrollvesztetten, nem tartja a kezében az életét, csak sodródik, akkor nekem rögtön az volt az ítéletem erről, hogy ez egészen nyilvánvalóan valami rossz dolog. Míg nem elolvastam Viktor Emmanuel Franklnak az egyik könyvét, amiben azt mondja, hogy 4 év koncentrációs tábor után, mikor fölszabadították a tábort, persze csont és bőr, teljesen-teljesen lefogyva, az élet-halálnak a határán. Azt mondja, hogy menetoszlopban vitték őket, és őneki elfogyott minden ereje. Azt mondta, hogy „A magam erejéből nem tudok tovább menni. De ha nem tudok tovább menni, itt fognak hagyni, akkor végem van.” Mit lehet csinálni akkor, amikor a magam ereje elfogy? Azt mondta „És akkor rájöttem, hogy megpróbálok a legnagyobb tömegben lenni, ott, ahol a legsűrűbbek az emberek, és sodortatom magam.” Azt mondja „Szinte nem is tudom, hogyan jutottam el végül a táborig, de sodortattam magam, és tulajdonképpen szinte az emberek vittek magukkal, és sodortak engem tovább.” Olyan érdekesen fejezi be ezt a történetet, mert azt mondja, hogy „Ott azon múlt az életem, hogy tudtam, hogy nem vagyok képes a magam erejéből, de ha sodortatom magam, akkor célba érek.” És utána azt mondja „De közben, ahogy ott álltunk, várni kellett a zuhanyzásra, nem engedtek be addig a barakkokba, amíg mindenki le nem zuhanyozott, és már sötét éjszaka volt, és lassan ment a sor. Egyszer csak arra gondoltam, hogy ha nagyon gyorsan nem tudok egy priccshez jutni, akkor egyszerűen meg fogok halni. 4 év koncentrációs tábor után volt érzékem ahhoz, hogy tudjam, hogy mit bírok, és mit nem, és arra gondoltam, hogy egyszerűen ebbe bele fogok pusztulni, és nem igaz, hogy kibírtam a 4 évet, és most itt halok meg.” Milyen érdekes, látjátok, ahogy egyszer csak a következőt mondja. „Egyáltalán nem vagyok rá büszke, de akkor egyszer csak elkezdtem furakodni, a kezemmel utat csináltam magamnak, és a következőt mondtam újból és újból: <<Orvos vagyok, engedjenek előre!>>” Aminek ugye semmi értelme nem volt, mert attól, hogy orvos, és akkor, akkor mi van? Az emberek valahogy elfogadták, hogy hát orvos, és előre kell mennie, és ezért hamar zuhanyhoz jutott, és le tudott feküdni, és túl tudta élni. (12:25)

Itt ezt a kettősséget akartam idehozni, hogy a kontrollvesztéstől való félelem, és milyen nagy dolog, mikor valaki azt mondja, tényleg, ezt a helyzetet nem tudom kontrollálni, de tudok benne valamit csinálni, tudom magam sodortatni. Aztán pedig, amikor arra van szükség, hogy visszavegye a kezébe a kezdeményezést, akkor pedig valami olyasmit csinál, amit nem akart csinálni, és azt mondja, hogy „4 éven keresztül nagyon törekedtem arra, hogy egyéni előnyöket ne szerezzek mások rovására. De pont a végén úgy éreztem, hogy ez most élet-halál.” Oké. (13:05)

Következő. Ugye… mi ebben az ős konfliktus? Hát az az ős konfliktus, hogy tényleg néha elveszítjük a kontrollt. Ha másképp nem, mondjuk a sérült gyerek részeink átveszik bennünk az irányítást, és egy hatalmas veszekedés után két órával föltesszük magunknak a kérdést, hogy „Ez most mi volt? Mit csináltam? Egyáltalán min vesztünk össze?” Oké, következő. (13:35)

9. A belső vágyaink és a külső akadályok közti konfliktus átélése.

Kilencedik ős belső konfliktusunk, ami szorongást okoz. Ez a belső vágyaink és késztetéseink, és a külső akadályok közti konfliktus, és annak a szorongást keltő átélése. Mmmm! Megint csak egy érdekes adatot olvastam, ami igen csak elgondolkoztatott. Ide vagyok, belső késztetéseink, és a környezet, ahogyan határokat szab ezeknek a belső késztetéseknek. Talán egy 3-4 hónappal ezelőtt beszéltem arról, hogy milyen megrendítő tud lenni az emberi természetnek az a része, hogy amikor egy viszonylag jó módban élünk, akkor elsodor bennünket a mohóság. Amikor egy viszonylagos szűkölködésben, szegénységben élünk, akkor pedig elharapódzik bennünk a félelem. Milyen sokakra jellemző az – most ezt így mutatom – hogy ha ez egy egyenes, itt van a mohóság, és itt van a félelem, a mohóság, hogy „Még többet, még nagyobbat, még, még, még!”, és a félelem, hogy „Jaj, mi lesz velem?” Hogy tulajdonképpen milyen nehéz embernek maradnunk akkor, amikor akármilyen irányba megyünk. Ha van, akkor mohók leszünk, ha nincs, akkor félünk. És hol van a szabadság? Ó, a piros szék, tudjátok. A szabad gyerek, aki úgy jön ki ebből a belső konfliktusból, hogy tudja, hogy egy pont után egyáltalán nem érdemes többet, és nagyobbat, és színesebbet, és egyszerűen nincs rá szükségem, nincsen rá szükségem. Amikor pedig egy relatív nélkülözésben, nehézségben vagyunk, akkor pedig azt élem át, hogy „Lesz holnap.” (15:30)

Olyan sokat jelent nekem, egyszer Gobbi Hildától megkérdezték, hogy… „Művésznő!” Mondjuk itt (1) van a kérdező, mert Gobbi Hilda van ott (2). „Művésznő! Tulajdonképpen ön hogyan definiálná azt, hogy mi az a haza?” Gobbi Hilda azt mondta: „Hát, a haza, a haza az a hely, ahol száz napig száz különböző emberhez bekopoghatnék, hogy kérek egy tányér levest, és adnának. Ahol ez történik, az a hazám.” Hogy van száz olyan emberem, akinek ha azt mondom „Adj egy tál levest!”, akkor kérdezés nélkül azt mondja „Gyere, ülj le, és egyél velem!” Hogy amikor egy relatív nélkülözésben, szegénységben vagyok, nem nyomorúságban. Mert a nyomort azt szüntessük meg, akármiféle is. Csak mondjuk egy egyszerű szegénységben. Hogy ott nem engedem, hogy a félelem teljesen a markába kaparintson. Tehát óriási nagy dolog, kézben tartani ezt a vágyamat, hogy még többet és még nagyobbat, és azt a szorongásomat, hogy „Na de mi lesz holnap, hogyha nincs még több, és még nagyobb?” (16:55)

Ezért a kutatás, amit elkezdtem nektek mondani, az derült ki, hogy ahol a társadalmi egyenlőtlenségek nagyok, például az Egyesült Államokban a skandináv országokhoz képest. Ahol a társadalmi egyenlőtlenségek nagyok, ott az egészségügyi kockázat a sokszorosára nő. Például az USA-ban ötször annyi súlyos pszichiátriai beteg van, mint a skandináv országokban – de most jön a lényeg – minden társadalmi csoportban. Hát nem úgy van, hogy azért, mert nekem van sok mindenre pénzem, teljesen ki tudom magamat szakítani abból a közegből, amiben élek. Egyszerűen ennél sokkal jobban összetartozunk egymással. Kétség kívül, ha van pénzünk, jobb ellátáshoz tudunk jutni, ez egészen nyilvánvalóan így van, de mégis az egészségügyi kockázatok, a pszichiátriai kórképek és a várható élettartam az összes társadalmi csoportban vagy csökken, vagy problémás lesz. Tsssz! (18:10)

Tehát ez volt, hogy vannak vágyaim és késztetéseim, de szorongást kelt bennem az, hogy külső tényezők valamiféle akadályt jelentenek. Hogy vagy ezeket megtegyem, vagy hogy gátlástalanul megtegyem őket. Megyek tovább. Miért nem…? A kezemben kéne tartani, akkor időt spórolnék. Milyen okos dolog lenne. Haha! Tessék? Valami jó ötlet? Nem? „Elviszi a szél.” Ja, hogy azért? Rátettem egy nehezéket. Azt mondja. (18:55)

10. Szorongás az ismeretlentől.

A tizedik belső ős szorongás vagy konfliktus, szorongás az ismeretlentől, szorongás az idegentől. Egy körülbelül ötéves kislánnyal történt, hogy nagyon szerette a keresztapukáját, és mindig mondta a keresztapukájának, hogy „Gyere keresztapa! Jöjjél, és játsszál velem!” Fölmerült egy alkalommal, a szülők azt kérdezték, hogy a keresztapa aludjon-e ott velük, és akkor másnap is tud vele lenni. Azt mondja „De hát azért a keresztapa ne aludjon itt, neki más a szaga.” Hogy nekünk is van egy szagunk, de a keresztapának más a szaga. Az óvodás gyerek elkezdi érzékelni azt, hogy MI és ŐK. De 2-3 évesen kevésbé. Egy óvodás kezdi érzékelni, és amikor 7-8 évesek leszünk, akkor tudjuk egyre pontosabban látni, hogy mit jelent ez, hogy mi a család, és mások, akik nem ide tartoznak. (20:00)

Ezért mikor egy 5-6 éves gyereket megkérdezünk arról, hogy otthon mi van, akkor egy 5-6 éves gyerek még nagyon csúszkál abban, hogy olyasmit is eláruljon, amit mondjuk a szülei egyáltalán nem szeretnének. Például ezért egy ötéves kislány minden további nélkül azt tudja mondani „Nálunk az anyukám nagyon sok bort iszik.” És ezekből szoktak nehéz helyzetek lenni. De egy 8-9 éves kislány már ezt nem szokta mondani. A 9 éves kislány már hallgat, de az 5 éves még nem. Oké. Úgyhogy most izgulhattok, amíg 6 éves nem lesz a gyerek. (20:40)

Most tényleg, a gyerek. Képzeljétek, szombaton tartottam egy előadást. Jó, hát ez nem egy váratlan dolog, meg gondolom el is tudjátok képzelni. Ez egy egészségnap volt egy kis helyen, szabad téren. Hát ott mindig van egy olyan kötetlen feeling. Beszéltem, beszéltem, egyszer csak jött egy olyan 9-10 éves kisfiú, halálosan nyugodtan, és körülbelül ilyen közelre, karnyújtásnyira megállt előttem, miközben én tartottam az előadást, és nézett. Ha óvodás lett volna, ez nem tűnik föl, de nem óvodás volt, hanem 10 éves. Így néztük egymást, és megálltam, és azt kérdeztem tőle. „Te, szerbusz! Akarsz te tőlem valamit?” Hát ezt adekvát kérdésnek éreztem. És akkor itt áll, most akkor így lennénk, azt mondja „Nem.” Akkor én folytattam az előadást, mert kaptam engedélyt rá, beszéltem, beszéltem. Ő még nézett… és utána karnyújtásnyira így oldalt jobbra leült mögém, és az egészségnapon mondjuk a stressz és a pulzusszámok összefüggését nagy áhítattal végig hallgatta. (22:10)

Hát van az a belső félelmünk, hogy nekik más a szaguk. Hogy idegen, hogy ismeretlen, és krrrhh! Milyen óriási nagy dolog, amikor kétség kívül ebből a dilemmából, hogy más a szaga, és ismeretlen, és idegen, úgy tudok kijönni, hogy nem vesztem el a realitásérzékemet, mert tényleg nem ismerem, mert tényleg mondhatom, hogy idegen, és tényleg, tényleg, tényleg ezt lehet, hogy másképpen gondolja vagy látja. De azért bennem marad ez a készség, mint ebben a 10 éves fiúban… „Hát te, te ki vagy?” Jó, tehát ez a tizedik dilemma, belső szorongás és félelem minden idegentől és ismeretlentől. (23:00)

Miért… látjátok, hogy ezek olyan belső konfliktusok, amelyek lényegük szerint az emberi természethez tartoznak, és nem kerülhetők ki. Hiszen újból és újból mindig fogunk találkozni idegenekkel és ismeretlenekkel. Ezért ez az ős élményünk, hogy hogyan volt az, amikor idegenekkel és ismeretlenekkel találkoztunk, mit mondott apa, és mit mondott anya, és volt-e önvéd… Ez alap tapasztalatává válik az összes ilyen helyzetnek később. Megyek tovább. Én nem t’om, elég jól haladunk. Tényleg, a végén lesz egy 10 perc bugi, és… Következő. (23:45)

Látjátok, itt már egész nagyok vagyunk, mert a belső ős konfliktusokat a személyiségfejlődés folyamatába ágyazva igyekszem elmondani. Tehát itt most már nem csecsemő vagyok, hanem… Ez pedig… Jé, lett egy legyem. Mutassam nektek, érdekel? (Mutatja, hogy a jegyzeten pihen egy légy – szerk.) Pálferis légy. Tudjátok, hol tanyázik? A félelem szón. Jól megoldotta ezt a konfliktust. Na tehát. De milyen jó hűvös van. Most ez… nektek is? Fáztok? Nem, jó, jó. De? Ebből is látszik, hogy nektek semmi se jó. Szóval, következő. (24:40)

11. Szorongás az értelmetlenségtől, a céltalanságtól.

Tulajdonképpen Eric Berne mint hogyha nagyon cinikusan mondaná ezt. Tudjátok, azért egy elég eredeti lélektani szakember, ő azt mondja, hogy az élet tulajdonképpen az, hogy az elején mondunk egy Hello-t, a végén is mondunk egy Hello-t, és a kettő között megpróbáljuk az időt eltölteni valamivel. Hát ez mondjuk egy elég alap értelmezése az emberi életnek, de valahogy jól mutatja azt, hogy hát valamit kell tudnunk csinálni, valamiért csak vagyok itt, vagy valami, valami cél vagy értelem. Mert ha nincs, akkor egyszer csak erőt vesz rajtunk a szorongás. Ezért tulajdonképpen nem irigylem annyira a mostani fiatal nemzedéket, mert ez a fajta szorongás most erősebb, ez a fajta bizonytalanság és szorongás. „Most miért vagyok itt? Vagy ez most mire jó itt? Mit kéne csinálnom? Hova nyúljak?” És akkor kapunyitási pánik. „Mit kezdjek el? Mert akkor egy csomó mindent már nem fogok csinálni. Hahh!” Tehát ez a félelem a céltalanságtól, az ürességtől, attól, hogy értelmetlennek éljem meg a saját életemet. (26:10)

Logoterápia

Megint csak Viktor Franklt hadd idézzem ide. Emlékszem, mikor ilyen huszonéves koromban ezt olvastam, olyan sokat jelentett. Ő azt mondja, hogy a koncentrációs táborban megtanultam azt, hogy azok tudták túlélni a maguk felől, akik egyre világosabban tudták, hogy az életüknek van értelme. Hogy itt is van értelme, és hogy föltétel nélkül van az életnek értelme. Ebből kidolgozta a logoterápiát. Azt mondja, hogy tulajdonképpen három nagyon egyszerű területe van az élet értelmének. (27:00)

1. Az emberi kapcsolatok révén fölfedezem azt, hogy az életemnek van értelme.

Ez azt jelenti, hogy az életnek föltétel nélkül van értelme, de az a kérdés, hogy hozzá tudok-e férni ehhez az értelemhez. Vagyis, hogy annak a tudata és meggyőződése elérhető-e számomra, hogy az életemnek van értelme, van célja, nem fölösleges, hogy itt vagyok. Valami, valamiért itt vagyok, van valami dolgom, esetleg küldetésem, és a többi. Tehát hogy ez mindenképp így van, csak akkor leszek neurotikus, hogyha ezt nem tudom megragadni vagy elérni, ha nem tudom magam számára megfogalmazni vagy kimondani. Ezért azt mondja, hogy három kulcs területe van annak, hogy bármelyikünk fölfedezze azt, hogy az életemnek tényleg van értelme. Az első, az emberi kapcsolatok. Hogy az emberi kapcsolatok által megérzem, megértem azt. Olyan érdekes, ahogy mondjuk cégekhez megyek, és akkor hát a sláger téma a motiváció. Hát hogy én azt hogy unom. Ahh! De itt legalább nem kell róla beszélnem. Nemde milyen érdekes, hogy állandóan „Én, én, én, én!”, de közben ahogy azt mondom, hogy ÉN, ti azt tudjátok, az óriási dolog, hogy megvan bennem a saját értékességemnek a tudata. Akár a saját egyediségem tudata, a saját rendkívüliségem tudata. De az is lehetséges, hogy a saját értékességemnek a tudata nem egy énközpontú tudat. (28:35)

Hiszen például az a fiatalember, aki pókember módjára fölmászott négy emeletet, hogy egy ott élet-halál között csüngő kisgyereket megmentsen… Megnéztem a videót, ez egyszerűen döbbenetes. Fölmászik négy emeletet, hogy megmentse a kiskölyköt, aki neki persze idegen. De gyerek. Hát ha gyerek, nem lehet idegen, mert én is voltam olyan. Akkor már nem idegen. Miért kezdtem el ezt mondani? Ja, ez az, az emberi kapcsolatok. Hogy tehát a saját értékességemnek az élményszerű megragadása egyáltalán nem szükséges, hogy valamiféle önzéssel, vagy énközpontúsággal társuljon. Mert amikor valaki ott áll, ugye valahogy így volt a történet, hogy ez a srác is ott kocsmázott, vagy ott együtt voltak, és akkor kiabáltak. Na, és ő is kijött ott a haverokkal, és akkor látta. Ugye, valahogy így volt. Akkor nekiállt, és fölmászott, kívül az épület falán, hogyha valaki ezt valaki ezt nem tudja, vagy nem látta volna. Hát mi motiválta őt? Nem az, hogy ÉN, nem az, hogy ÉN, a szónak önző, vagy énközpontú értelmében. De mégis csak azt tudta mondani „Hát én rendkívüli vagyok, én egyedi vagyok, én egy nagyon értékes valaki vagyok. Most körbe nézek, mások nem mennek, majd megyek én.” Milyen zseniális, hogy ki lehet mondani azt, hogy „Majd én!” Nem énközpontú módon. Hogy átélhető a saját értékességünk, nagyszerűségünk, sőt egyediségünk tudata anélkül, hogy ez önző vagy énközpontú lenne. (30:20)

Hányszor és hányszor van olyan, hogy magamért valamit nem csinálok meg, de egy másik emberért megteszem. Nem, magamért nem vagyok motivált, nem, nem, nem kellek… Anyukám jut eszembe, aki utált főzni. Lehet, hogy ez valakinek fölszabadító, hogy legalább ketten vagytok. Anyukám egy ilyen művészi érzékenységgel, egy ilyen igazi, igazi értelmiségi hölgy volt. Tényleg, egyszerűen nem tudok, hát tényleg, egy olyan igazi értelmiségi nő volt. Sok nyelveken beszélt, és na… és na… főzni viszont utált. Emlékszem, mikor 18 évesen úgy döntöttem, hogy… Ahh, most akinek hideg volt, most te örülsz, ugye, most… Szóval. Anyukám, anyukám utált főzni, én meg 18 évesen a fejembe vettem, hogy egy rendes emberrel úgy van, hogy a keze munkájából el tudja tartani magát. Hát ez egy ilyen 18 éves valami. Akkor megnéztem, hogy ki mivel foglalkozott. (31:35)

Nagyon szerettem Spinozát. Mindenféle filozófusokat olvasgattam. Spinoza üvegcsiszoló volt. Elgondolkodtam, akarok-e én üvegcsiszoló lenni? Nem. Továbbra is nagyon tisztelem Spinozát, de üvegcsiszoló nem akarok lenni. Gondoltam, hogy Spinozánál valaki nagyobb személyt kell keresnem. Hát ki lehet nála nagyobb? Jézushoz jutottam, de nem voltam még keresztény, még nem voltam akkor keresztény, 18 évesen nem voltam az. Mit csinált jézus? Asztaloskodott, ühüm, hümm. Na jó, az jó lesz nekem is. Akkor elmentem bútorasztalos szakmunkásképzőbe, és nekem kérlek szépen papírom van, én bútorasztalos szakmunkás vagyok. De miért érdekes ez? Mert 6:50-kor kezdődik a munka a Fővárosi Faipari és Kiállítás Kivitelező Vállalatnál, ahol két évet dolgoztam. Ez azt jelentette, hogy 6 órakor el kellett indulnom, tehát fél 6-kor föl kellett kelnem. És az anyukám, aki utált főzni, elhatározta, hogy reggelit csinál nekem minden nap. Hétfőtől péntekig fölkelt velem fél 6-kor, amíg én mit t’om én, zuhanyoztam, addig ő megcsinálta a rántottát. Akkor 6-kor leült velem, megreggeliztünk, krrr! Hát magáért, tudjátok, mikor! Nem, magáért nem. Hihetetlen sok motiváció van bennünk, hogyha nem magunkért csináljuk. És hogyha… na, de nem ragozom, hát értitek, szakértő közönség, már ide jöhetne (A színpadra – szerk.) bárhi. Gyerünk! Tehát. (33:20)

Viktor Frankl azt mondja, az élet értelmességét fölfedezhetem, hogy van célom… Nem véletlen vagyok itt az emberi kapcsolatok terén. Nem az emberi kapcsolatok adják meg az életem értelmét. Megvan a megkülönböztetés? Nem az emberi kapcsolatok adnak az életemnek értelmet, hanem az emberi kapcsolatok révén fedezem föl, vagy élhetem meg, és tudatosulhat bennem, hogy az életemnek van értelme. Ez nem szőrszál hasogatás, hanem életbe vágóan fontos dolog. Mert tudjátok, a vesszőparipám, mikor az anya odanéz a lányára, a fiára. Na legyen inkább a fia, mert az sokkal durvább. Odanéz a fiára, és azt… „Ahh, fiam! Te vagy az életem értelme. Ne költözz el! Te vagy az életem értelme. Hagyd azt a Piroskát! Te vagy az életem értelme. Jól van, ha már elvetted, a tetőtér legyen a tiétek. Jól van, ha már elvetted, fölvesszük a CSOK-ot.” Hogy ő hogy veszi fel, azt nem tudom, de… Szóval. Ha én lennék ennek az anyának a fia, és ez az anya elém állna, és azt mondja „Ferikém! Te vagy az életem értelme.” Ú, te jó ég! Most átjövök ide, és azt se tudom, akkor mit köll csinálnom. Én vagyok egy másik ember életének az értelme? Pisilni lehet? Vagy egy ilyen élet értelem nem is pisil, hanem csak úgy mindig díszeleg, meg ragyog? Nem a másik ember az életem értelme, hanem az emberi kapcsolatokban fedezem föl, hogy az életemnek föltétel nélkül van értelme. Hó, ezt nem, ezt… na. (35:20)

2. A tevékenységben föl tudom fedezni az élet értelmét.

Második, azt mondja Frankl, hogy a másik nagy terület, amiben föl tudom fedezni az élet értelmét, ami föltétel nélkül van, az a cselekvés, a tevékenység. Ezt nem is ragozom, hát… Valami értelmes dolgot csinálok. Főleg a kutatások szerint valami olyasmit, ami túlmutat rajtam. (35:45)

3. A szenvedésben megtalálom az élet értelmét.

Na, erre kíváncsi lennék. Kapcsolatok, tevékenység, cselekvés… Mit tetszettek gondolni? Aha, hogy spiritualitás, hit? Nem. De… de lehet itt szerepe, de nem ez a kulcs. Hogy? Az, az a második, ez az alkotás. Azt mondja, néha az élet olyan helyzeteket teremt, hogy sem az emberi kapcsolataimban ezt nem látom, sem a tevékenységemben nem látom. Van értelme az életemnek, de ezen a két területen valahogy nem tudok közel kerülni hozzá, és megragadhatóvá tenni a magam számára. Azt mondja, ilyenkor a fejedelmi út, hogy a szenvedésemnek megtalálom az értelmét. Ezért előbb-utóbb lesznek olyan élethelyzetek, ahol nem tudom megmondani, hogy kiért vagy miért szenvedek, vagy kiért vagy miért vagyok hajlandó szenvedni vagy áldozatot hozni. (37:30)

Annyira bennem van ez, ahogy… öreg pap bácsi mondta ezt mindig. „Ide figyeljetek! Annyira szeretsz valakit, amennyi áldozatot hozol érte. Ennyi.” Mmm, érdemes… A másik az egy kicsit provokatívabb változat. Itt van a menyasszony, itt van a vőlegény. Öreg pap bácsi úgy dönt, hogy ő már csak a lényegről beszél. Ugye az egyébként szerintem egy nagyon jó koncepció. Tehát fiatalon össze-vissza beszélünk, középkorúan beszélünk értelmes dolgokat is, végül már csak a lényeget. Akkor legyen így, mert akkor tényleg, na, milyen jó, hogy most szemben vagyok. Ti vagytok a násznép, jó? (Letesz két széket a közönségnek háttal – szerk.) Azt mondja, menyasszony, vőlegény. Rendre az élete vége felé az esketésekkor a következőt csinálta. „Hajj, de szépek vagytok! Hajj! Itt a menyasszony, itt a vőlegény. Hát hadd kérdezzek ebben az ünnepi órában tőletek valamit. Azért jöttetek-e el ide az Úr templomába, mert szeretnétek boldogok lenni?” Hát erre mindenki bőszen (bólogat -szerk.). Hát ők is, persze, rögtön ilyenkor megfogják egymás kezét, mert értitek, boldog, boldog… Ezt ne tartsátok némi cinizmusnak, ezt csak… Erre az öreg pap bácsi azt mondja. „Na, hát, ha ti azért jöttetek ide az Úr templomába, mert szeretnétek boldogok lenni, akkor kár volt.” De ugye mi most derülünk ezen, meg tulajdonképpen nem vagyunk násznép, de azért hogyha úgy élesben menne, akkor úgy krrr!, kicsit úgy benn marad a szó meg a hang. A következőképp folytatta mindig. „Ámde, ha azért jöttetek ide ti ketten, hogy egymást boldoggá tegyétek, azért érdemes volt. Az meg kétség kívül némi szenvedéssel fog járni, az tuti.” Nem tudunk egy másik ember boldogságáért tartósan és hatékonyan cselekedni szenvedések nélkül, egyszerűen lehetetlen. Majd eljutok oda, nézem az időt, eljutok oda, tudjátok, bbbb. Mi az idei témánk? (40:05)

Szándékos vakság

Ugye a szándékos vakságnak… Jó, természetesen megvan ez a világa, hogy van az az igazi, és az igazi szeret engem, és akkor problémátlanul megy minden. Olyan jó! Jaj, de jó! Csak szeretjük egymást… ez annyira jó. Ez egy szándékos vakság, amit fönntartunk, és akkor 70 évesen nyilatkozzuk valamelyik portálnak, hogy „Hiszek az igaz szerelemben. Hatszor házasodtam, mert ez a hit fűt és motivál. És 3-4 évente mindig azt tapasztaltam, hogy valahogy elment a kémia. Majd a fizika. És végül már csak a történelem maradt.” (taps -szerk.) Most nagyon kell türtőztetnem magam, nézem, mert a végére akarok érni, hogy ne bonyolódjak bele az esküvős élményeim elmondásába. De azért egyet csak elmondok. Nem bírom ki, hát nem bírom ki, hát értitek. Az utolsó alkalom, és akkor itt vágjuk a fát? Hát azért na, legalább csinálunk fogpiszkálót, oszt’ cupp-cupp, eszegessünk vele sajtot is. (41:30)

Esketés – nyalánk vőlegény

Azt mondja… Gyönyörűségesen szép… Mit süt kis szűcs… Bazilika, ketten eskettünk, de én csak ott díszelegtem, mint a díszpinty, és a pap testvér meg esketett. Én ott ismerős voltam, ezért kerültem oda, de nem osztottak lapot. Hát van az úgy. Most erről megint eszembe jutott egy történet, de… Az történt, hát megálltak, hogy a menyasszony, itt volt a vőlegény, és zavarban volt a pap. Nem tudom miért, de valahogy biztos akarta nagyon jól csinálni, és azt mondja. „Ajj! Mekkora öröm ez nekünk, hogy ezen a csodás helyen itt látjuk ezt a sudár menyasszonyt, és ezt a nyalánk vőlegényt.” Ugye a bazilika fala visszahangozta neki a saját szövegét, és a tudattalanból egy kicsi kis manó elkezdett integetni. „Talán nem ezt akartad mondani, gazdám.” Ő is érezte, hogy valahogy nem ez a pontos kifejezés, és gondolta, hogyha a tudattalan már ily kedvesen figyelmeztette őt a szótévesztésre, hát majd ki is javítja a problémát, és azt mondja. „Ahh! Hát persze, hogy nem nyalánk, hát… nyalánk.” Most ezt nevezhetjük sodródásnak. Itt befejezte ennek a cizellálását, és a barokkból a rokokóba nem tért át, hanem úgy gyorsan összeadta a párt. Az történt, szerint… Ez nem tudom, hogy volt, az a hipotézisem, hogy azért miközben ő csinálta a dolgát, ezen gondolkodott. „Nem nyalánk, hanem mi? Nem, nem, hát nem nyalánk. Hát nem nyalánk, nem nyalánk!” Záró áldás előtt azt mondja. „Hó, hát kedves násznép, nézzétek el nekem, hogy hát én azt találtam mondani itt a szertartás elején, hogy nyalánk. Hát persze, hogy nem nyalánk, hát nyalka.” Ezt nevezi Örkény István makacs sajtóhibának, mert két nyalánk után a nyalka már nem segít rajtunk, az csak a maga ős eredetiségében lehetne így kimondani, de ezek után már nem. Látjátok, mennyit számít az ikszimlében? Na most! (44:20)

Elmondjam-e azt, ami erről eszembe jutott? De ez már nem fér bele. Nem, de már el is felejtettem. Most hülyéskedek, de elfelejtettem, tényleg. Nem, tényleg, hirtelen volt egy villanás, hogy hú, az egy jó történet, de hát már elment. De tényleg. Segítsetek! Mondjátok! „Nem osztottak lapot.” Az az! Hát de ezt hogy? Most… látjátok, ez az, amikor a tudattalanok összetalálkoznak. De tényleg van ilyen. Hát ez… én nem egyedül csinálom ezt. Hát ez kzz-kzzz, azért mert nem lehet látni, attól még az úgy van. (44:55)

Most képzeljétek el, ez Erdélyben történt, az erőszakos – most így mondom – téeszesítés során. Kiment a biztos, összehívta a falu apraját, nagyját. „Ide figyeljenek! Aztán most belépünk a TSZ-be, mert ott vannak a jó gépek, ott van aztán az eredményesség. Itt vannak a számok, a Szovjetunióban már régen csinálják.” Most ezt nem ragozom. És akkor alá kellett írni, ha nem, akkor jött a verés. De még a verés előtt próbált az értelemre hatni az agitátor, és a következőt mondja. „Mert hát, itt van ez a földesúr is, aki titeket itt évtizedeken keresztül szipolyozott. Na, még olyan is volt, hogy egyetlen éjszaka alatt elkártyázta a fél vagyonát. Na, hát jobb lesz nektek a TSZ-ben.” Erre jelentkezett egy székely parasztember, azt mondja „Nézze! Van az úgy, hogy nem mén a lap.” Na jól van, gyerünk! Ti akartátok. Megyek tovább. De hol vagyok? Mert itt most már… Fehér? Talán. Legyen. Következő. (46:20)

Fritz Riemann – A szorongás alapformái.

Fritz Riemannak van egy nagyon izgalmas könyve. Jól van, be fogom fejezni, csak… Fritz Riemann azt mondja, ő négy alap szorongásról beszél. A négy alap szorongást körülbelül tíz évvel ezelőtt elmondtam. De nem voltatok itt, nem tudom hol jártatok-keltetek, hogy össze-vissza császkáltatok. Sodródtatok valamerre. Ezért ezt a négy alap szorongást elmondanám nektek. Ezt is a személyiségfejlődésnek a folyamatába ágyazom. Azt mondja. A pirosat (A piros széket félre teszi – szerk.) megtartjuk az egészséges gyereknek. És akkor. (47:05)

1. Skizoid karakter – Szorongás az ön-odaadástól, én-elvesztésként és függőségként megélve.

Első… így! Ez a sok szék, jaj! Jaj! Jaj! Na, most erről van itt szó. Még sose kezdtem onnan, látjátok. Ez a megrögzöttség, rugalmatlanság. Most innen kezdem (A másik végéről a kitett székeknek – szerk.), azt mondja. Az első ős szorongás, vagy alap félelem, így mondhatnám, hogy „Ha kapcsolatba kerülök másokkal, akkor el fogok veszni.” Hogy alakul ki ez az alap szorongás, vagy félelem? Mindannyian társas lények is vagyunk, van itt egy dilemma. Persze, hogy jól esik, minél egészségesebb az emberi lélek, jól esik nekünk együtt lenni. Erről már sokat beszéltem. Egy neurobiológiai motivációs rendszer az egészséges személyben indít arra, hogy másokkal együtt legyünk, majd pedig egy önjutalmazó rendszer, amely hormonális hátterű, megajándékoz bennünket oxitocinnal, meg mindenféle finomságokkal. Ugye, jól mondom, doktornő, drága? Igen. Ámde. (48:25)

Ha valaki nagyon korán sérül gyerekkorában, kötődés vesztésben lesz nagyon korán, akkor ő tulajdonképpen már az élet alap élményeit sokkal inkább egyedül éli át, nem pedig egy természetes kapcsolat közegében, ahol van anya, van apa, ha sírok, hatok a környezetemre, ha valami szükségletem van, erre valaki válaszol. Ez egy élő eleven dolog, és a kapcsolatok révén élem meg az életet, és élem át, hogy ez jó, hogy ez klassz, hogy tudok hatni a környezetemre, onnan valami jó érkezik, hogy az emberekben lehet bízni… Nem ragozom ezt. De ha valaki megsérül itt korán, akkor kialakulhat a skizoid személyiség típus. Nem skizofrén, krrrggg, skizoid, az egy személyiség típus. Ez azt jelenti, hogy az ő alap félelme és szorongása hogyha majd túlságosan is az emberi kapcsolatokban lesz, vagy túl közel enged, hogy abban majd elvész, hogy abban egyszerűen föl fog oldódni, hogy valahogy megsemmisül. Alap szorongás jelenik meg. Valahogy a létezéshez kapcsolódó szorongás. (49:40)

Mégpedig azért, mert – most én ezt így neveztem el magamban. Egyszer egy pár jött hozzám, és az egyikük nagyon skizoid volt, a másik meg nagyon más, azt majd minjárt mondom, és nagyon nehéz volt nekik együtt élni, máshogy voltak a szükségleteik. Akkor így, szóval ez jutott eszembe, az ilyen személyiségtípusú felnőtt, most már felnőtt, ő tulajdonképpen megtanul hidegben élni, rideg környezetben. Kifejezetten prímán el tud működni akkor is, ha nem dicsérgetik, ha nem szeretgetik. Papnak ideális. Tehát a skizoid az, aki a személyiségfejlődés során legelőször sérül, és az ős félelme, hogy bár fontosak neki is a kapcsolatok, neki is jó emberek között lenni, de ha túl sok, vagy túl közel… akkor föleleveníti ezt a szorongást, mert az ős élménye nem az, hogy ez hogy megy, mert nem tudja, hogy az hogy megy. Neki ez maga az idegenség és ismeretlenség. (50:45)

2. Depresszív karakter – Szorongás az önmagává-válástól, védtelenségként és elszigeteltségként megélve.

Ha egy picit itt jót kaptunk a legelején, akkor jön a második fajta személyiségtípus kialakulása, ő a depresszív. A depresszív viszont az a személy, aki nagyon is kapott emberi kapcsolatokat. Kapcsolat, kapcsolat, kapcsolat, kapcsolat. „Azt se tudtam, hogy hol van anya, és hol vagyok én.” Ez olyan, annyira jópofa. Mikor… talán ti meséltétek, valaki közületek mondta ezt nekem. Olyan érdekes… nem, tudom már, hol volt. „Olyan érdekes volt, hogy mikor első osztályba ment a lányom, akkor mikor jött haza, úgy mesélte el az élményeit – mondja az anya – mintha én tudnám, mi történt vele, mintha én ott lettem volna. Többször kellett nekem mondani neki, hogy <<Kislányom, én nem voltam ott. Nem tudom, hogy azt ki mondta, vagy akkor mi történt.>>” (51:45)

Ugye ez, valaki nagyon átéli az emberi kapcsolatok szépségét, értékét, természetességét, hogy abból mennyi jó jön. Mi lesz az ő alap szorongása vagy félelme? Hogyha egyszer magára kéne találnia. Ezért nem egyszer történik, hogy egy depresszív alkat megházasodik egy skizoid alkattal. A skizoid előbb-utóbb azt mondja „Na jó, most lett sok.” A depresszívet ettől elfogja a szorongás. „Nem, nem, ne menj el! Nem szeretsz? Legyél hozzám közel! Gyere, csókolj meg!” Valamit, egy idő után, legalább nem t’om… Na akkor megpróbálkozik a skizoid közel lenni, akkor viszont ő kezd el szorongani. „De hol vagyok már én? Megőrülök, hogy mindig van itt valaki.” (52:30)

Olyan érdekes, egy depresszív hölgy, lehet, hogy most is itt van, egy olyan annyira eredeti dolgot mondott nekem, ahogy küzdött ezzel a depresszív természetével, azt mondja. „Életemben először 31 évesen elmentem egyedül moziba. Mindig azt gondoltam, ha valaki egyedül jár moziba, az nem normális. De még ha normális is, annyira szomorú, hogy én soha nem megyek egyedül.” Azt mondta, annyira… hát ezt a kifejezést akartam ide hozni, azt mondja. „Kitaláltam, hogy ne daráljon föl engem meg a kapcsolataimat a depresszív természetem, az ebből fakadó szorongás, hogy hetente több skizo-programot fogok beiktatni.” Tehát ő, ugye a skizoid attól fél, hogyha túlságosan is az emberek és kapcsolatok, el fog tűnni, alap szorongása. Ő pedig attól fél, ha csak egyedül van, és úgy egyedül… akkor fog megsemmisülni, mert számára az élet a kapcsolatokon keresztül érkezik. Egyszer csak úgy egyedül vagyok, és egyedül, akkor végem van, végem van, azt se tudom, akkor ki vagyok én. (53:50)

3. Kényszeres karakter – Szorongás a változástól, múlékonyságként és bizonytalanságként megélve.

A harmadik típus, úgy hívják, hogy kényszeres. Ő attól fél, hogy a dolgok változnak, hogy az élet változik. Úgy alakul ki, hogy általában valamikor olyan változások voltak az életében, amelyek számára követhetetlenek voltak, vagy földolgozhatatlanok. Ilyen lehet például a válás, vagy anya beteg, fél évig nem érhető el, vagy ilyen lehet, hogy menekülni kell, egyik város, másik város. (54:25)

De például Kambodzsában, Jakartában írták le, hogy… Kim John Payne, hogy a gyerekek, akik háborús traumákat éltek át, tehát háborús helyzetben sokan traumatizálódtak, így van a pontos mondat. Azt figyelte meg, ő ott dolgozott önkéntesként, azt figyelte meg, hogy ezek a kisgyerekek kényszercselekvésekkel igyekeztek stabilizálódni. Vagyis például volt egy gyerek, aki mindig ugyanazt a lábát tette le reggel, amikor fölébredt. Volt olyan gyerek, aki amikor elment a WC-re, mindig számolta, hogy hány lépés, és igyekezett pont ugyanannyi lépéssel odaérni. Volt olyan gyerek, akinek meghatározott útvonalai voltak a menekülttáborban, és mindig azokon az útvonalakon ment. Na, ezek kényszercselekvések, de ezek önstabilizáló technikák tulajdonképpen. (55:30)

A kényszeres alkat az a valaki, aki… „Annak megvan a rendje.” A te íróasztalod, hogyha most rendben van, akkor az vagy. Valaki jelentkezett is rögtön. „Ez stimmel.” Hát egy íróasztalnak nem az a természete, hogy rend van rajta. De ha neked rend van, akkor te kényszeres vagy. Látjátok, ha egészen elmegyünk a szélsőségig, akkor ott lehetek már skizofrén, itt depressziós, itt pedig kényszerbeteg. De itt nem erről van szó, nehogy félreértsétek, ezek normális emberi állapotok, csak valamilyen irányba kicsit sarkosak. Tehát ő kényszer…(56:10)

Megnéztétek a… villanyt leoltottátok, ahogy jöttetek? Víz nem csöpög, rendben van? Jó. Bezártatok? Jó. Tehát, ha te kétszer-háromszor visszamész, hogy „De bezártam?” Gyanús. Tehát ő fél mindenféle változástól, mégpedig azért – csak visszajövök, hogy tényleg egészen tiszta, vagy világos legyen, hogy miről van szó. Azért fél a változástól, mert az életében olyan változások voltak, esetleg olyan tragédiák, mint például egy háború, amely változásokra egyszerűen a személyisége nem volt fölkészülve. Ezért most fél a változástól, és kényszercselekvésekkel igyekszik a biztonságérzetét fönntartani. Tehát itt is mindig kiderül, hogy logikus, hogy miért alakulnak ki. (57:05)

4. Hiszteroid karakter – Szorongás a szükségszerűtől, a végérvényestől, a szabadság hiányaként megélve.

Fritz Riemann szerint a negyedik ős szorongása valakiknek, bárkinek, ő ezt úgy hívta, hogy a hiszteroid. Ő viszont attól fél, hogy a dolgok úgy maradnak, ahogy most vannak. Ő az állandóságtól, a változatlanságtól fél. Például nagyon megrendítő leírások vannak. Mondjuk egy gyerek, akinél a szülők alkoholbetegek, állandó balhék vannak, ordítás van, fenyegetettség van, állandó stressz helyzet van. Hogy mikor ő választ egy férfit, mondjuk egy nő, választ egy férfit, aki mellett „Ó, az én macikám! Ott biztonságban tudok lenni.” És maga számára is érthetetlen módon, időről-időre konfliktusokat generál. Egyszerűn csinál valami balhét. Mégpedig azért, mert már a tudatos részében azt mondja „Annyira jó lenne egy biztonságos kapcsolat. Kiszámítható, nincs dráma, nincs őrület, biztonságérzet van.” Csakhogy azt szokta meg, hogy őrület van. Ezért ő maga csinál őrületeket. Az tulajdonképpen nem jó neki, és mégis megnyugtatja, mert ebben tanult meg létezni. (58:30)

Tehát van, aki ilyen értelemben keresi a balhét a társkapcsolatban is, mert akkor érzi magát otthonosan. Ezért az a paradoxon, hogy valaki, aki attól fél, hogy egyszer csak valami majd nem változik, na számára a legnagyobb, legnagyobb változás, hogyha kibírja, hogy valami nem változik. Az neki a mesterműve, pont azt nem bírja. (59:00)

Ez a szintén a személyiségfejlődés folyamatában négy alap szorongás, és a négy alap szorongás alapján, Fritz Riemann négy személyiségtípust is megkülönböztetett. Ráadásul ezek úgy vannak, hogy minél inkább skizoid valaki, annál kevésbé depresszív, és minél inkább kényszeres valaki, annál kevésbé hiszteroid. Hmm. Én például hiszteroid vagyok. Hát értitek… különben itt lennék? Nna! A félelmekkel végeztünk. Tííí, juhúú, vahhaaa! Na most! Megyek a nagy lépések felé. Jaj-jaj! Jaj-jaj-jaj! (59:45)

A szándékos vakság okai

Itt vagyunk. Miért beszéltünk ezekről a belső konfliktusokról? Azért, mert az derült ki számunkra, hogy a szándékos vakságnak van több mint 10 oka, és ennek a 10 oknak az egyike a konfliktustól való félelem. Mert amikor félek a konfliktustól, igyekszem azt elkerülni, ez lehet egy külső konfliktus, lehet egy belső konfliktus, mint amikről most itt beszéltünk rengeteget. De mindig, amikor egy konfliktus történik, akkor például megjelenik a szorongás vagy a bizonytalanság. De én jól akarok lenni, ezért megpróbálom elkerülni a konfliktust, hogy a biztonságérzetem megmaradjon. Tehát nem a biztonságot választom, vagy a fejlődést, hanem a biztonságérzetet. Ez tulajdonképpen a szándékos vakság nagyon egyszerű egyik leírása. Hogy inkább a vakságot választom, mert kényelmes. A vakságot választom, mert biztonságban érzem magam. A vakságot választom, mert ismerős. Mert ha a világosságot választanám, akkor egyszer csak új dolgok jönnek, fölismerés, az élet… az szorongást kelt, ezért ezt nem kérem. (61:05)

Tehát így kezdtünk el beszélni a külső-belső félelmekről. Gyorsan elsorolom nektek a szándékos vakság okait. Még így egyben úgysem mondtam el. Összesen van kettő, amit még nem említettem, azokat meg említem. Ez egy nagyon pontos kifejezés lesz. A szándékos vakság okai. (61:25)

(1) Egyirányú figyelem. Tehát mindig arra az ismerősre, ami a szándékos vakságomat megerősíti, és aláhúzza. (2) Pozitív érzéseket közvetítő és kiváltó információk szelektálása. Ugye azokat engedem be, amik meggyőznek engem, hogy jól gondolom, miközben az egy téveszme. (3) Megszűrjük mindazt, ami kikezdené az énképünket. Tehát például hogy szülőként nem biztos, hogy azt jól csináltam, vagy papként helyesen jártam el. Ezt kiszűrjük, mert én egy jó szülő vagyok, és jó pap. Tehát ezeket az információkat nem kérem, köszönöm szépen. (4) Megszűrjük mindazt, ami kikezdi a hiedelmeinket, miközben adatok vannak róla. Nem érdekes, nem törődünk vele, mert ellent mond a hiedelmemnek, ami alapján élek, amivel kapcsolatban biztonságérzetem van. Következő. (4) A minket körülvevő rendszer és emberek működési zavarai. Erről sokat beszéltünk. (5) Belső-külső konfliktustól való félelem. Ugye, erre szántunk vagy fél évet. (6) Ideológiákhoz való ragaszkodás. Emlékeztek, Isten fókája Isten báránya helyett az eszkimóknál. Azután. (7) Rutin és bevésődés az agyunkban. Tehát már megvan az élettani része annak, hogy „Megszoktuk, megszoktuk, megszoktuk…” Kapcsolatok. (8) A zavart, vagy biztonságérzetet kikezdő tényezők szelektálása, vagy kiszűrése. (63:00)

És tulajdonképpen kettő pontunk maradt, és ezt most megemlítem, és utána „Eee-ááá!” Ez pedig… ez nem volt túl férfias, ugye? Nem baj. Azt mondja. Tudjátok, ez olyan jól esett, hogy… pont nálatok neveztem el a női lélekrészemet. Van a Feri meg a Teri, és néha a Teri azt mondja „Na, egy kicsit hadd jöjjek én!” És akkor történnek ilyen dolgok. Tehát. A következő, még két oka lehet a szándékos vakságnak. (63:30)

(9) Egyéni érdek, vagy motiváció. Egyszerűen érdekemben áll. Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy csupa pozitív történetet mondok most már csak a végén, amikor nem ez történik. De hogy az egyéni érdek például, hogy nekem jól mennek a dolgok. Ez lehet, hogy a családban jól megy, lehet a társadalomban jól megy, lehet, hogy egy csoporton belül jól megy. Ezért ha másoknak nem megy jól, nem nézek oda. Egyszerűen a szándékos vakságot választom, mert túlságosan kényelmetlen. A komfortérzetemet kikezdi, és megpróbálok úgy élni, hogy nem akarok róla tudomást venni. Ezt mindannyian csináljuk, mert emlékeztek, a szándék… Egyéni, társas, csoportos, intézményes; az életnek minden dimenzióját átszövi. Tehát egyszerűen az egyéni érdekeink miatt választjuk a szándékos vakságot, tudatlanságot, ismerethiányt, miközben egyébként már hallottunk róla. (64:30)

A szándékos vakság folyamata nagyon gyakran tudattalan énvédő mechanizmusokkal kezdődik, például a tagadással vagy a projekcióval, a megvetéssel. De azután ezek a tudattalan folyamatok egyszer csak bizonyos értelemben tudatossá lesznek, és egyszer csak lesz egy gondolatom, és azt mondom. „A nemjóját neki! Tulajdonképpen használhatnék kevesebb nejlonzacskót. Miért ne használhatnék kevesebb nejlon… Végül is a nagy kék táskát betehetném a csomagtartóba, és akkor sosem kérnék többet nejlonzacskót. Ez egy picit macerásabb lesz persze, de pontosan tudom, hogy… Olvastátok? Talán 2040-re több lesz a tengerben a műanyag, több lesz a hal, mint a műanyag. „Fordítva.” Több lesz a… Látjátok, ez lehet, hogy egy pozitív jóslat. Annyira mondom, pozíciókat fogok mondani, hogy… Óh! Tehát tulajdonképpen pontosan tudom, hogy megtehetném azt, hogy a nagy kék zacskót fogom, és nem kérek. Megtehetem, mikor kérdezi a kisasszony, hogy „Betegyem zacskóba? – Nem.” Hát ezt mondhatom, de mégsem így járok el. Mégpedig azért, mert egyéni érdekem fűződik hozzá. Az egyéni érdeket pedig úgy hívják, hogy kényelem, és akkor ennek ezer változata. Nem akarom hosszabban. (66:05)

Képzeljétek el, volt egy… Jól van, jól van, be fogom fejezni. Volt egy misszionárius. A misszionárius egy olyan afrikai országban volt sok-sok éven keresztül, ahol egyszer csak nagy szárazság lett, nagy aszály, egy év, két év, három év. Ott volt egy archaikus törzs körül, megtanulta a nyelvüket, de a törzs nagyon idegenkedett, és nem engedték őt be. Ő azt gondolta „Ide jöttem, majd lesz valami.” De közben ő egy természettudós is volt, és a nagy aszály volt, ő elment oda, és mondja. „Nézzétek, hogyha… Én egyedül nem tudom megcsinálni, de hogyha itt elkezdenénk ásni, nagy valószínűséggel itt nem kellene nagyon sokat ásni, találnánk vizet.” Valódi történet. Föllelkesült a falu népe, egy archaikus törzset képzeljetek el. Kimentek, és ástak. Egy nap után nem lett víz, elfáradtak, beleuntak, motiválatlanná váltak, és a fél falu elment. Második nap a félnek a fele is elment. Három nap múlva már csak ketten maradtak ezzel a misszionáriussal, hogy ássák a kutat. Körülbelül egy hétig ástak, már jöttek a hírek, hogy meg akarják ölni a misszionáriust. Egy archaikus gondolat nyomán a kihulló vére majd meghozza a felhő esőjét. Azt mondja a misszionárius „Én lehet, hogy pont ezért kerültem ide. Akkor nekem ez lesz a dolgom.” Rómában élt egy nyugdíjas otthonban, és kérdezte tőle a riporter. „Mondja atya, mi volt mondjuk a legnehezebb? Ott, tíz év, archaikus törzs, be se fogadták, ott egyedül?” Azt mondja „Na a legnehezebb az volt, hogy amikor egy hét ásás után feljött a víz, annak a két embernek elmagyarázzam, hogy adjunk azoknak, akik elmentek.” Mert hogy ássunk, ezt még elfogadták, de hogy ebből azoknak, na azt nem. (68:15)

Tehát létezik olyan, hogy nem a szándékos vakságot választom, hogy az egyéni érdeket, és akkor inkább nem látok, nem hallok, nem tudok, nem értek, hanem másik irány. S akkor záró, záró gondolat. Hűű-húú-haa-haa. Igen. Teri, Teri! Assz’ongya. Hát, igen, igen. Ezt egy percben elintézem. (68:45)

(10) Végül a szándékos vakság utolsó oka, ez nem sorrend. Az pedig valamilyen számomra fontos, esetleg lojalitás vagy tekintélyszemélyhez fűződő viszony. Emlékeztek az alap kísérletekre: „Nyugodtan adja az áramütést, én vállalom a felelősséget, ez egy tudományos kísérlet.” Az ember alapvetően tekintélytisztelő, ezért ha ő azt mondja „Ez egy tudományos kísérlet, én egy kutató vagyok és vállalom a felelősséget.”, akkor a tekintélytisztelet miatt „Jól van, akkor az a tied.” És képes vagyok süketnek lenni, vaknak, tudatlannak, mint hogyha… Miközben tudom, hogy halálos az áramütés. Ugye, tehát ez lojalitás, lojalitás egy tekintélyszemélyhez, vagy lojalitás egy referencia személyhez. (69:35)

A záró történet Zimbardo. Tudjátok, aki a börtönkísérletet csinálja. Három nap után elkezdenek embertelen dolgokat egymással csinálni, és egyszer csak odaáll egy asszisztens lány Zimbardohoz, ugye aki döm-döm-döm, tudományos kutatás, és azt mondja. „Nézd Philip, amit csinálunk, ez embertelen. Te látod a monitorokon, hogy mi történik? Ez egyszerűen embertelen, ezt azonnal abba kell hagyni!” Philip Zimbardo „Dehogy is! Ez tudományos kutatás, nézd meg…” Azt mondja erre ez az asszisztensnő, ugye most direkt így mondom, egy senki ott, ebben a projektben. „Most szálltam ki.” Philip Zimbardo elgondolkozik ezen, rájön, hogy ennek a hölgynek igaza van. Az egyetlen személy, aki egy tekintély- és referencia személynek azt mondta, hogy „De hát nézd meg! Látod? Miért nem látod, hogy mi történik?” A szándékos vakság. Ugye tudós, tudományos kísérlet. „Látom, hogy bántják egymást, de ez egy tudományos kísérlet.” De tudjátok, mi a slussz poén? Hogy Philip Zimbardo azt mondja „Ejha! Én ennek a nőnek megkérem a kezét. Én ilyen nővel akarok élni.” És ő a felesége. (71:00)

Nagyon köszönöm! (taps – szerk.)