Mk 3,20-35 - Évközi 10. vasárnap

„Mindaz, aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám!”

Olvasmány (Ter 3,9-15)

Az első ember és felesége, miután ettek a tiltott fa gyümölcséből, elrejtőztek a kert fái között, de az Úristen hívta az embert, és így szólt hozzá: „Hol vagy?” Ő így válaszolt: „Hallottam lépteidet a kertben, és féltem, mert mezítelen vagyok, ezért elrejtőztem.” De az Úristen így szólt: „Ki adta tudtodra, hogy mezítelen vagy? Talán ettél a fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyél?” Az ember így válaszolt: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, azért ettem.” Erre az Úristen megkérdezte az asszonyt: „Mit tettél?” Az asszony így felelt: „A kígyó rászedett, azért ettem.” Az Úristen így szólt a kígyóhoz: „Mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol és a föld porát eszed életed minden napján. Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarka után leselkedel.”

Szentlecke (2Kor 4,13-5,1)

Testvéreim! Mivel a hitnek bennünk is ugyanaz a szelleme él, mint amiről írva van: „Hittem, azért beszéltem”, mi is hiszünk, s azért beszélünk. Tudjuk ugyanis, hogy. aki Jézust feltámasztotta, Jézussal minket is feltámaszt, és veletek együtt elébe állít. Mert minden értetek történik, hogy minél bővebben áradjon a kegyelem, és így hálát is mind többen adjanak az Isten dicsőségére. Ezért nem veszítjük el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul. A mostani, pillanatnyi, könnyű szenvedés ugyanis a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét az szerzi meg nekünk. Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök. „Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk összedől, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amelyet nem emberi kéz épített.

Evangélium (Mk 3,20-35)

Abban az időben: Jézus az ő tanítványaival elment haza. Ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy még evésre sem maradt idejük. Amikor rokonai ezt meghallották, odamentek, hogy elvigyék őt. Az a hír járta ugyanis, hogy megzavarodott. Az írástudók pedig, akik Jeruzsálemből jöttek, azt mondták: „Belzebub szállta meg”, és: „A gonosz lelkek fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Ám ő magához hívta őket, és példabeszédekben szólt hozzájuk: „Hogyan űzhetné ki a sátán a sátánt? Ha egy ország meghasonlik önmagával, az az ország nem maradhat fenn. Ha egy család meghasonlik önmagával, az a család nem maradhat fenn. Ha a sátán önmaga ellen támad és meghasonlik önmagával, akkor nem maradhat fenn, hanem elpusztul. Az erősnek házába nem törhet be senki, és nem ragadhatja el a holmiját, hacsak előbb meg nem kötözi az erőset; így viszont már kirabolhatja a házát. Bizony, mondom nektek, hogy az emberek fiainak minden bűnt megbocsátanak, és minden káromlást, bárhogyan is káromkodnak. De aki a Szentlelket káromolja, az soha nem nyer bocsánatot, azt örökös, bűn terheli.” (Azért mondta mindezt Jézus), mert azt terjesztették: „Megszállta a tisztátalan lélek.” Közben anyja és testvérei is odaértek. Megálltak kint, üzentek érte és hívatták. Körülötte tömeg ült. Azt mondták neki: „Anyád és testvéreid keresnek téged odakint.” Ő így válaszolt: „Ki az én anyám és kik az én testvéreim?” Azután végighordozva tekintetét a körülötte ülőkön, ezt mondta: „Íme, ezek az én anyám és az én testvéreim! Mindaz, aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem, nővérem és anyám!”

Vasárnapi beszéd

„Mindaz, aki Isten akaratát teszi, az én testvérem, az én nővérem, az én édesanyám.” Ismerjük ezt a mondatot, de tulajdonképpen ahogyan elkezdünk a velejéig hatolni, hogy Isten akarata, akkor előbb-utóbb azért nem könnyű helyzetben találjuk magunkat. Mert ha azt mondjuk, például így fordítanánk ezt a szentírási helyzet, hogy „aki Isten törvényét teszi”, vagy „Isten szabályainak engedelmeskedik”, hát akkor még azzal valahogy elvagyunk. Akkor elővesszük a tízparancsolatot, vagy esetleg az egyházi törvénykönyvet, és azt mondjuk „Jó, hát itt elég sok minden le van írva, egész jól el tudok tájékozódni benne.”

Igen ám, de hogyha azt mondjuk, hogy nem Isten törvénye, hanem azt mondjuk: Isten akarata. Tulajdonképpen a téma elkezd személyesebb lenni. Mert ha azt mondjuk „Isten törvényét aki megtartja…”, hát akkor Isten milyennek tűnik föl ebben a helyzetben? Mint egy törvényalkotó. Sőt, hogyha tovább viszem a képet, azt mondom „Hát persze! Atya, Fiú, Szentlélek – Szentháromság. Aha, szóval egy teamről van szó, egy törvényhozó grémium van itt, és ez a grémium összeült, az Atya, a Fiú és a Szentlélek, és ez a csoport törvényt alkotott, és ezt most átadták nekünk, és megpróbáljuk ezeket a törvényeket megtartani.”

Ha azt mondjuk „Nem Isten törvénye, hanem Isten akarata.”, akkor egyszer csak személyesebbé lesz ez az akarat, ez a törvény, vagy valami, amiről itt Jézus beszél, hogy aki Isten szándéka szerint él… Ahogyan kezd személyesebbé lenni az, hogy tulajdonképpen az Istennel való viszonyom alapján hogyan élek, elkezd énbennem is másképpen élni az, hogy mit jelent Isten törvénye, akarata vagy szándéka. Ráadásul ezt a kifejezést, amit így szoktunk fordítani, hogy „aki Isten akarata alapján él, Isten akaratát cselekszi, ő az én testvérem, nővérem, és anyám”, ezt a görög kifejezést úgy is fordíthatjuk, hogy: vágy. Vagy is akár az is lehetne itt, hogy „aki Isten vágyakozása szerint él, ő az én anyám, nővérem és testvérem.

Milyen érdekes ez, ha ezt a mondatot így mondjuk, Isten törvénye, másképp jön hozzánk közel, és más lesz a tartalma, mint hogyha azt mondjuk, hogy Isten vágya, és Isten vágya alapján aki él. Mert vágya a személynek van, mert még az állatnak sem vágya van, hanem ösztönkésztetése van. Az embernek van vágyakozása, és a személynek van vágya. Amikor valakinek valami mély vágyával találkozunk, ott valami olyan mélyen személyes és emberi jelenik meg, ami a természete alapján egészen sok mindenben különbözik attól, hogy törvénye, szabálya, vagy előírása. Annyira, hogy amikor azt mondjuk, hogy mondjuk „Isten törvényét aki teszi”, a mögött szinte nem is nagyon látunk személyeket, hanem papírokat látunk, paragrafusokat látunk, és pontokat látunk, és jogszabályokat. De ha azt mondjuk „Isten vágya szerint”, akkor ott valahogy tényleg elkezd megtestesülni, megszemélyesülni valami, ami köztem és Isten között él.

Az első gondolat tehát így szól. Miközben nem egyszer nem könnyű megmondanunk, hogy Istennek mi az akarata, nézzünk csak körbe, ahogy ezt úgyis megtesszük, nézzük és hallgatjuk a híreket, hogy kik milyen sok féleképpen mondják azt: ezt Isten nevében tettem. Mi fogjuk a fejünket, és azt mondjuk „Jaj! Jaj!” Reméljük, Istennek nem volt ez terve. Istennek nem ez volt az akarata, de még csak nem is ez a törvénye. Nagyon reméljük, ő bár azt mondja, „Isten akaratát teszem”, vagy „ez Isten törvénye nevében van így”, reméljük, Isten másképpen gondolja, és hogy Istennek fáj az, amit az emberiség nagyon gyakran az ő nevében cselekszik azt mondva, hogy ez Istennek az akarata. Valószínű, hogy Istennek sok minden fáj, amit rá hivatkozva teszünk.

Ezért az első gondolat így szól, hogyha személyessé tesszük, és így látjuk ezt, hogy Isten vágya alapján élni, akkor nagyon sok zsákutcát el fogunk kerülni, mégpedig azért, mert valakinek a vágyára ráhangolódni, azt megérteni és fölismerni, és rögtön tudni azt, hogy valakinek a legmélyebb vágya, az nem ismeretlen nekem. Sőt, ahogy a teológusok mondják, hogy az ember legmélyebb vágyai egybeesnek Isten akaratával. Itt az a nehézségünk, hogy meg tudjuk-e mondani, elég világos-e számunkra, hogy mi az én legmélyebb vágyam. Mert akkor nem csak az a kérdésem, hogy eléggé ismerem-e Istent, az ő vele való személyes kapcsolatomban; eléggé ismerem-e a saját szívemet? Ha eléggé ismerem a saját szívemet, lesz sejtésem arról, hogy mi a szívnek a legmélyebb vágya. És ha van sejtésem a szív legmélyebb vágyairól, akkor lesz sejtésem Istenről is.

Milyen érdekes, ahogy szokták ezt mondani. „Nézzétek! Tudom, hogy ez fájt, amit mondtam, de ami a szívemen, az a számon.” Aki például ezt mondja „Ami a szívemen, az a számon.”, ez a mondás mondjuk egy kíméletlen szó után, egy együttérzés nélküli odacsapott, bántó mondat után mit fejez ki? Hogy fogalma sincs, hogy mi van a szívében, hogy az emberi szív mélyén micsoda gyönyörűség, és milyen mélyen emberi és isteni vágyak lakoznak. Mikor valaki azt mondja „Nézd, nekem ami a szívemen, az a számon.”, ez éppen azt árulja el, hogy fogalma sincs a saját szívének a legmélyebb vágyairól. Vagy milyen érdekes az a másik mondás, amit szintén szoktunk mondani, fogjuk a fejünket és azt mondjuk: „Nem tudom eldönteni, mindig ide jutok. Most az eszemre hallgassak, vagy s szívemre?” Amikor ez elhangzik, akkor általában tudjuk, hogy ez egy olyan helyzet, hogy mondjuk morálisan az lenne a helyes, ha az eszére hallgatna, de ha az ösztönkésztetéseire hallgat, akkor meg fogja csinálni. Mikor valaki ezt a dilemmát, hogy most a lelkiismeretemre hallgassak, vagy egy ösztönkésztetésre, így fejezi ki: „Nem tudom eldönteni, hogy most a fejemre hallgassak, vagy a szívemre.”, az megint jól mutatja, hogy nem tudja, mi lakik a szívében. Mert amire ő azt mondja, hogy „most a szívemre”, az nem a szívében van, hanem a gyomrában, a beleiben, vagy a nemi szerveiben, az körülbelül ott van.

Ezért tehát ahogyan próbálunk tájékozódni, hogy Isten akarata, eljutunk az emberi szívhez. Ezért ha elakadnánk ott, hogy mi Isten akarata, tegyünk egy lépést a saját szívünk megismerése felé. Minél jobban megismerjük a szívnek a mélyét, annál pontosabban fogjuk tudni Isten akaratát. Mert ahogyan a teológusok mondják, a szív legmélyebb vágyai, de a legmélyebb, amiről sokaknak fogalma sincs, hogy mi az, egybeesik Isten akaratával. Mégpedig azért, mert a szív legmélyének a vágyai mindig gyönyörűen szépek és pozitívak. Nincs az az emberi szív, aminek a legmélyén az a vágyam, hogy pusztulj el. Biztos, hogy olyan szív nincs. Az a felszíne, vagy az a sérült része, de nem a legmélyebb vágya.

Ez tehát az első gondolat. Azt mondja Jézus: „Az az én anyám, és nővérem és testvéreim, akik Isten akaratát teszik.” De számunkra az leginkább Isten vágya, és még inkább az a legmélyebb vágy, amit a saját szívünkben is képesek vagyunk fölismerni, ami egybeesik Isten akaratával.

A második. Sokan vannak, akik abban a bizonytalanságban: „…és honnan tudjuk, hogy mi Isten akarata? Hát tudom, az egyház is mond valamit, a papok is mondanak valamit. Honnan tudjuk, hogy az Isten akarata?” S akkor van két szélsőség. Az egyik, aki nagyon jól tudja, mi Isten akarata. Ő rezzenéstelenül, minden hezitálás nélkül tudja, mi Isten akarata. Ők a fanatikusok, elég veszélyesek és ijesztők. Akik minden gondolkozás nélkül, és mindenféle érzékenység és megrendültség nélkül pontosan tudják, hogy mi Isten akarata. Nem könnyű velük. Tehát hogyha nézzük ezt a második pontot, és látjuk ezt a dilemmát, akkor érdemes érzékenyíteni a szívünket addig, hogy néha bizonytalanodjunk el abban, hogy mi Isten akarata. Mert Isten akarata mindig sokkal több, és más, más is, mint amit mi fölfedezünk, fölismerünk és megértünk, vagy megérzünk belőle. Ezért ha már évek óta nagyon világosan tudom, mi Isten akarata, valószínű, hogy Istent a saját képemre és hasonlatosságomra formáltam.

A másik véglet, talán ma inkább ez jellemző ránk. Széttárjuk a karunkat, és azt mondjuk „Ki tudja azt? Ugyan, honnan lehet azt tudni? Ne beszélj már!” És mindenre tudunk egy ellenérvet, meg még egy másik gondolatot. „Na, és akkor hogy van?” Akik ebben a végletben vannak, egy élményemet hadd mondjam el tegnap estéről.

Elmentem a keleti határ szélére, ott egy kisvárosban tartottam egy előadást. Az előadás után egy olyan igazán, és ebben most semmi kritika nincsen, egy igazán olyan gyűrött arcú férfiember odajött, sok tetoválással és izommal, és annyit mondott nekem. „Tudja, én alkoholista vagyok, de már évek óta nem iszok. Ezt akartam mondani magának.” És el is ment. Tudjátok, mikor van egy ember, aki azt mondja tetkósan, kigyúrtan, gyűrött arcával, hogy „Sok mindent biztos nem tudok, hogy mi Istennek az akarata. Hát egy valamit viszont biztosan tudok, hogy ne igyak alkoholt.” Akármennyire is bizonytalanok vagyunk, szoktunk tudni azért egy-két dolgot, amiben biztosak vagyunk. Az életnek olyan érdekes a világa, hogy amikor valaki következetesen cselekszi és valósítja azt az egy-két dolgot, amiben biztos akkor is, ha csomó mindenben bizonytalan, abból egy egész élet ki tud bomlani. Mint ahogy egy szenvedélybeteg ember, aki mélyen fölismeri, hogy „Egy valamit biztos tudok, hogy ne igyak alkoholt, mert nem tesz jót nekem, aztán másoknak sem.” Ebből egy egész élet ki tud bontakozni, mégpedig azért, mert „Rendben van, ezt nem csinálom. De akkor mit teszek? Akkor ezeket teszem. Mi kell nekem ahhoz, hogy ezt bírjam? Akkor kellenek tartalmas emberi kapcsolatok. De az néha nem elég. Kell nekem életcél. Akkor kell valami olyasmi, amiért be tudom vetni magam.”

Tehát itt, a második pontnál a második gondolat: lehetünk nagyon bizonytalanok abban, hogy mi Isten akarata. Akkor is lesz legalább egy apróság, amiről tudjuk: de az biztos. Abból egy keresztény életet föl lehet akár építeni.

Aztán a harmadik, a záró gondolat. Ahogyan mondjuk ezt hogyha Isten terve és akarata, valahogy talán az a képzetünk, hogy tényleg, hát az valami örökkévaló dolog. Kétség kívül így is van, de éppen azért, mert mi is változunk, és a világ is, és minden alakul és formálódik, és Istent egyre mélyebben tudjuk megismerni, ezért mondhatjuk azt, hogy érdemes fölfedezni azt, hogy Istennek milyen új akarata van az életemben, milyen új terve, és új vágya, és új szándéka. Azért, hogy a vele való viszonyom élő és eleven tudjon lenni. Mert Isten nem csak a régi terveit hozza elő, hanem az újakat is.

Például ahogy tudom, mert lehet, hogy nektek unos-untalan és sok, de… Éppen egy étteremben voltam néhány nappal ezelőtt. Letelepedett egy család mellettem. Volt egy 3 év körüli kislány, meg egy olyan kisgyerek, olyan kis pici volt, az etetőszékbe ültették. Amíg a nagyobbak, a felnőttek nézték, hogy mit rendeljenek, az etetőszékben ülő kisgyereknek az édesanya odaadta a mobiltelefonját. Egész biztos, hogy ezekkel a helyzetekkel kapcsolatosan van Istennek új terve. Ez a terv még nem volt világos 30 évvel ezelőtt, de mi ma fölfedezhetjük Isten tervét, szándékát és akaratát ezekre a helyzetekre. Ezért ha érzékennyé és naprakésszé akarjuk tenni az Istennel való kapcsolatunkat, akkor érzékenyek lehetünk arra, hogy mi Isten új terve és szándéka és vágya és törekvése 2018-ban. Mert olyan is lesz, ami 2000-ben még nem volt, de most meg van.

Paulingról írják, hogy amikor az Egyesült Államokban nagyon nagy volt a hidegháború, egy Nobel-díjas valaki, akkor ő azt mondta. „Én most fölismerem azt, hogy valami egészen új felelősség köszöntött be hozzám. Ez pedig, az írástudónak az a felelőssége, hogy ki kell állnom azért, és el kell mondanom azt a tudóstársadalomnak, a társaimnak, hogy „Kérlek benneteket, ne vegyetek részt olyan kutatásokban, amelyeket aztán gonosz és embertelen célokra fognak fölhasználni. Ha te tudod, hogy az a kutatás azt a célt szolgálja, mondjál nemet.” Ezt a Nobel-díjas tudóst, Paulingot elkezdték természetesen vegzálni, természetesen bevonták az útlevelét, és természetesen lett belőle egy csomó nehézsége. Ő mégis azt mondta „De most, itt és most, ha megkérdezem, hogy mi a felelősségem, akkor az ez.”

Ezért a záró gondolat így szól. Lehet, hogy nem tudjuk pontosan megmondani, hogy mi Isten terve. Akkor próbáljuk megfogalmazni, hogy mi a felelősségem. Mert amikor fölismerem nagyon világosan a 2018-as felelősségemet, az valószínű, hogy kapcsolatban van Isten tervével.

De nagy dolog az, hogy ahogy Jézus azt mondja „Ó, aki az Isten akaratát teszi…” és mi a szívünk érzékenységével halljuk ezt és tudjuk, tulajdonképpen arról van szó, hogy vágyakozhatunk kölcsönösen egymás iránt, és ebből a kölcsönös egymás iránti mély vágyból születnek a csodák.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )