Lk 1,57-66.80 - Keresztelő Szent János születése

2018.06.24.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (Iz 49,1-6)

Halljátok, szigetek, és figyeljetek távoli népek! Az Úr hívott meg, mielőtt még születtem; anyám méhétől fogva emlékezetében él nevem. Számat éles kardhoz tette hasonlóvá, kezének árnyékával oltalmazott engem. Olyanná tett, mint a kiválasztott nyíl és tegezébe rejtett engem, és ezt mondta: „A szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni!” De én azt gondoltam: „Hiába fáradoztam, haszontalanul tékozoltam erőmet.” Ám igaz ügyem az Úr előtt van, és munkám Istenem előtt. És most ezt mondja az Úr, aki már anyám méhétől fogva szolgájává tett, hogy visszavezessem hozzá Jákobot, és Izraelt köréje gyűjtsem – így lettem becses az Úr szemében, és Istenem lett az erőm –, aki ezt mondotta: „Kevés az, hogy a szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. A nemzetek világosságává teszlek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.”

Szentlecke (ApCsel 13,22-26)

Amikor Pál apostol a pizidiai Antiochiába érkezett, a zsinagógában szólásra emelkedett. Kezével csendet parancsolt, és beszélni kezdett: „Isten Dávidot támasztotta királyul. Róla így nyilatkozott: »Rátaláltam Dávidra, Izáj fiára, a szívem szerint való férfiúra. Ő majd teljesíti minden szándékomat.« Ígéretéhez híven az ő utódai közül támasztotta Isten Izrael számára a Megváltót, Jézust. Az ő érkezése előtt János Izrael egész népének a bűnbánat keresztségét hirdette. Amikor János befejezte küldetését, így szólt: »Nem az vagyok, akinek engem hisztek. De íme, itt jön már az, akinek a saruját sem vagyok méltó leoldani.« Férfiak, testvérek! Ábrahám nemzetségének fiai és ti, istenfélők, az üdvösség híre nekünk szól.”

Evangélium (Lk 1,57-66.80)

Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték: „Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!” Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent. Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.” A gyermek pedig növekedett, lélekben erősödött és mindaddig a pusztában élt, amíg Izrael előtt nyilvánosan fel nem lépett.

Vasárnapi beszéd

A mai evangéliumban olyan érdekes, ahogyan a történet kibomlik, és tényleg egy érdekes történet. Ezért nem egy-egy kulcsszót választottam most, hanem szeretném inkább a folyamatiságában megragadni ezt az evangéliumi történetet. Ezért mindig két kulcsszót mondanék, mégpedig abban az összefüggésben, hogy egy eseményből aztán mi következik, egy helyzetből aztán mi lesz a válasz.

Ezért az első gondolat így szól. Amikor Zakariás és Erzsébet élettörténete nyomán tudatosul ott sokakban az, hogy az Isten milyen irgalmas volt hozzájuk, mert hiszen megszületett a gyermekük, János. Ahogyan az irgalommal találkoznak, mindannyian együtt örülnek vele. Tehát az első gondolat így szól, Isten irgalmának a tapasztalata mindenkiből örömöt váltott ki.

Eszembe jut egy számomra megrázó élmény, nincs egy éve se, hogy elmondtam itt valamelyik vasárnap azt a történetet egy New York-i fiatalemberről, aki egy kútfúró mérnök, aki olajkutakat fúrt Afrika szerte, és körülbelül 10 év után – nem akarom most ezt hosszan mondani, csak fölidézném nektek – arra jutott, hogy ő abbahagyja Afrikában az olajkutaknak a fúrását. Mégpedig azért, mert egyre inkább nem tudta a lelkiismeretével azt összeegyeztetni, hogy ebből a szegény világból még elviszik azt is, ami ott van, nem pedig hogy vinnének valamit. Ezért abbahagyta ezt, és a következő gondolata támadt akkor: „Hiszen én értek a kútfúráshoz, kutakat fogok fúrni, és szerzek vizet.” Tényleg így lett, a dokumentumfilm amit láttam azt mondja, hogy már sok száz ilyen kutat fúrt, fél éveket él ott Afrikában, fúrja egymás után a kutakat, hogy legyen víz.

Ezt a történetet el szoktam mondani az egyik előadásomban. Megtörtént az előadás, még szinte úgy meg se álltam az előadás végén ott a kis szobában, ahol át szoktam öltözni, esetleg inget veszek, és belépett egy férfi. Azt mondja „Elnézést a zavarásért, lehet, hogy most zavarom – de azért ő mondta tovább, nem várta meg, hogy mondjam, hogy zavar-e vagy nem – de hát tudja, persze az előadás nagyon jó volt, nem erről akarok beszélni, hanem arról, atya, ezt a történetet soha többet ne mondja el.” Gondolom, látta rajtam a csodálkozást, hogy miért ne mondjam el ezt a történetet soha többé. Azt mondja „Atya, hát ezt a történetet nem lehet elmondani, mert ez arról szól, hogy akkor majd ott lesz nekik víz. Na, most ha lesz nekik víz, majd még elkezdenek öntözni, aztán majd még állatokat is fognak tartani. Hát mi lesz ebből?”

Azt mondja az evangélium, itt egyszer csak megszületik János, és mindenki örül Isten irgalma fölött. A mi tapasztalatunk pedig az, hogy amikor valamiféleképpen megjelenik az irgalom, egyáltalán nem örül mindenki. Az, ahogyan szinte pofán csap bennünket, most én magamról beszélek, titeket arcon üthet, engem pofán csapott az, hogy találkozni azzal, hogy Isten irgalma valakiből nem örömet vált ki, hanem valami egész mást, nem is akarnám ezt hosszabban mondani. Az első gondolat így szól, és már önmagában az az evangéliumnak üzenete, hogy valaki találkozik Isten irgalmával, és az örömet vált ki belőle. És ha ezt még el is kell magyarázni, régen rossz.

A második gondolat így szól. Érdeklődnek ott, a körülötte lévők, hogyan fogja hívni a gyermeket, és amikor kiderül, hogy „János a neve.”, akkor meglepődnek. Tehát amiről most beszélni akarok, érdeklődnek Isten ügyei iránt, és persze a gyerek neve. És amikor megkapják a választ, akkor elcsodálkoznak és meglepődnek. Milyen izgalmas ez, hogy valaki érdeklődik Isten terve és ügye iránt, Isten jelenléte iránt, és aztán ahogy valami megérkezik abból, akkor a csodálkozás és az érdeklődés az, ami föllángol benne.

Most csak egy kósza élményemet ma reggelről, vagy délelőttről. Álltak a gyerekek már gyönyörű szépen két sorban, a ministránsok. Meglátott az egyik, és miközben ott álltak szépen… Hát erre szokták a hölgy ismerőseim mondani, hogy „Feri, ez cuki.” És szerintem tényleg az, ez egyszerűen cuki. Szóval ott van Isten ügye, és de nagy dolog, hogy Isten ügye valakit érdekel, és kíváncsi rá, és…

Tartottam egy előadást tegnap a Múzeumok éjszakája rendezvénysorozatának keretében, de ez most egyáltalán nem érdekes, hanem az, hogy aki meghívott, a következő történetet mondta. „Feri, hát tudod, én amikor még ott voltatok a Szentkirályi utcában, akkor gyakran jártam. Tudod, hogy kerültem oda? Úgy, hogy volt nekem egy ismerősöm, aki egyszer csak azt mondja. <<Te Kati, tudod, hogy én zsidó vagyok, de ez jó.>>” És akkor ez a zsidó barátnője elvitte őt az előadásra, és attól kezdve ketten jártak.

A második gondolat így szól. Van bennük egy érdeklődés, és az érdeklődés az ember és az Isten ügye iránt egyszer csak valahogy aztán még meglepetéssé is tud válni, valami fokozott kíváncsisággá, ami aztán elmélyíti az életet, és új dolgok fölfedezésére is alkalmassá tesz.

Aztán a harmadik így szól. „Megnyitotta ajkát – mármost Zakariás – és magasztalta Istent.” Hogyha ez most egy gyerek mise lenne, biztos eljátszanék a gyerekekkel. Elmondom a mondat első felét, fejezzétek be, légy szíves. Valaki hossz idő óta nem beszélt, sok hónapon keresztül egy szót se mondott. De amikor aztán elkezdett beszélni, azt mondta, hogy… Jaj, de kíváncsi lennék, hogy a gyerekek mit mondanak. Ez is az örömhír része, hogy valaki hetek és hónapok óta nem beszél, de amikor kinyitja a száját, emlékeztek. „Ha én egyszer kinyitom a számat…” És hogy akkor ez nem úgy folytatódik, hogy „…ha én egyszer elkezdek beszélni!”, hanem úgy, hogy „Ha én egyszer kinyitom a számat, akkor Istent szeretném vele dicsérni.”

Aztán a negyedik gondolat így szól. Akik hallottak róla, már erről az egész eseményről és történetről, és aztán hogy hogyan lett János a neve, és ez Isten irgalmának a megnyilatkozása, elgondolkoztak rajta. Úgy eljátszottam ezzel a gondolattal a XXI. század stílusában, hogy azok, akik hallottak róla, gyorsan kommentelték is. Azok, akik hallottak róla, gyorsan továbbküldték. Azok, akik hallottak róla, véleményezték. Azok, akik hallottak róla, beírták a blogjukba. Nem olyan rossz az a lépés, hogy amikor hallottam róla, még el is gondolkoztam felőle. Tulajdonképpen olyan gyorsaságra kapcsoltunk, hogy ezt a szakaszt, hogy hallunk valamit, és utána elgondolkozunk rajta és felőle, tulajdonképpen észrevétlenül elég könnyen ki lehet hagyni. Egyszerűen azért, mert a gondolkozás helyett lehet, hogy sokkal érdekesebb, gyorsabb, és valahogy az idegrendszerünket is jobban stimulálja, ha küldjük, ha kommenteljük, ha válaszolunk, vagy véleményezzük.

Ezért a negyedik dolog tulajdonképpen az evangélium része, hogy aki csak hallott róla, elgondolkodott felőle. Eszembe jutott Tóni bácsi. Tóni bácsi, Kuklay Antal katolikus pap. 1957-ben kapott 10 év börtönt, ebből 7-et leült, az általános amnesztiával szabadult. Természetesen nem követett el bűncselekményt. Ámde amikor kijött a börtönből, elvégezte a művészettörténet szakot, és az egyik legnagyobb magyarországi szakértője lett Pilinszky Jánosnak. Egy zseniális kötetben írta le a tanulmányait és értekezéseit Pilinszky költészetéről és verseiről, egyszerűen gyönyörűség. De hogyan született meg ez a mű? Azt mondja Kuklay Tóni bácsi „Hát úgy, hogy a börtönben volt időm el-elmolyolni néhány hónapot egy-egy verssel. Tóni bácsi úgy vált Pilinszky János szakértővé, hogy egy 7-8 évet eltöltött a börtönben, és közben el-elgondolkodott Pilinszky János egy-egy versén. Talán mondhatjuk azt, hogy ezeket a verseket Kuklay Tóni bácsi valószínű, hogy megértette. A negyedik gondolat így szól: ahogyan hallottak róla, utána el is gondolkodtak felőle.

Végül a záró, az ötödik szempont. Azt mondja itt a szent író „…és aztán növekedett ez a gyermek, lélekben és Isten előtti tetszésben, és közben a pusztában volt.” Úgy is mondhatnám, hogy annak az egyik föltétele, hogy ő növekedett, az, hogy közben a pusztában volt. Ez, hogy mit jelent a pusztában lenni, most az az élményem, ahogy önismereti csoportokat csinálunk, mondjuk egész napos csoport 9-től 5-ig, jó fölkavaró, átjárja a lelket, a testet. Minden önismereti csoport elején szoktam kérni a vezetőtárammal együtt, hogy az önismereti csoport után már ne csináljatok semmi nagyon fölkavarót, meg nagyon… úgy engedjétek, hogy ez a történés a csöndben hadd játszódjék le bennetek, mert a lényegi változások nagy része tudattalanul zajlik az emberi lélekben.

Ezt azért is szoktam mondani, mert volt egy élményem, az egyik csoporttag azt mondja. „Rászántam egy napot, hogy fejlődjek, hogy a lelkemet jobban megismerjem, az emberi és az Istennel való kapcsolatomat mélyítsem. De aztán 6 órára meg volt beszélve egy találkozó életem első szerelmével. Hát aztán ez a beszélgetés kiiktatott mindent, amit előtte egy napig csináltam.” Ezért szoktam mondani, hogy életetek első nagy szerelmével ne találkozzatok egy önismereti csoport után. De ebben az a számomra érdekes, hogy ahogy a következő csoportban ezt elmondtam, valaki fölsikított, és azt mondja „Én pont most beszéltem meg életem első szerelmével egy nagy találkozást.” Hogy kerül ez ide, a vasárnapi misére? Tulajdonképpen akár azt is mondhatnánk, itt vagyunk a vasárnapi szentmisén, ami a belső anatómiája szerint a napnak a csúcspontja és megszentelése. Milyen izgalmas volna, hogy ez után már ne csináljatok más fölkavaró dolgokat. Hogy mi történne akkor, hogyha ilyenkor a belső csendünkbe húzódnánk, és valahogyan engednénk, hogy tudattalanul is hassanak ránk mindazok az ösztönző és inspiráló dolgok, amik ilyenkor tudnak ránk hatni.

Mikor egy felnőtt ember élete első gyónásával megvan, olyan szívesen szoktam neki mondani. „Te, ha lehet kérnem tőled valamit, te most 20-30-40 évet gyóntál meg. Ha lehet, most ne rohanj bele valami hétköznapi tevékenységbe. Ha lehetséges, egy jó pár órát te csak úgy legyél. Hogy mit csinálsz, az… de semmi fontosat, semmi lényegeset, csak úgy legyél.” És az örömöm az, hogy 10 emberből 9 erre azt szokta mondani „Hát persze, hát eleve így terveztem. Hát eleve így gondoltam. Hát hogyne!”

Tulajdonképpen a nyarunkba beleférhetne az, hogy egy kicsit kivonuljunk a pusztába, és ott ellegyünk, és tudhatjuk azt, hogy amikor egy kicsit kivonulunk a pusztába, hogy növekedni tudjunk, először a káosz növekszik, a feszültség és a szorongás. Akik nem elég strammok, visszaszaladnak a zűrzavarba, és visszarohannak a hangzavarba. Ezért érdemes lehet nyáron csinálni akár csak egy napot is, amikor kivonjuk magunkat – most így mondom egyszerűen – ebből a világból. És hogyha szükségünk van, esetleg valakit fölhívunk telefonon, de csak azért, hogy aztán tovább tudjunk lenni a csöndben. Ezért az ötödik gondolat így szól, itt volt János, de mielőtt föllépett volna egy érett felnőtt férfiként, az előtt elég sok időt töltött a pusztában.

Itt van tehát ez a történet, Keresztelő Szent János születése ünnepén, és ami most igazán fontossá lehetett számunkra, az az, hogy abban a folyamatban, amit így is hívhatunk, üdvösségtörténet, Isten hogyan növeszt bennünket.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )