Mk 6,1-6 - Évközi 14. vasárnap
2018.07.08.
„Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg.”
Olvasmány (Ez 2,2-5)
Ezekiel így ír prófétai meghívásáról: Az Úr megszólított engem, a Lélek eltöltött, lábaimra állított, és hallottam, amint az Úr beszélt hozzám. Ezt mondta nekem: „Emberfia, elküldelek Izrael fiaihoz, a lázadókhoz, akik fellázadtak ellenem. Ők és atyáik lázadoztak ellenem mind a mai napig. Fiaiknak kemény a fejük és megátalkodott a szívük. Hozzájuk küldelek, hogy mondd meg nekik: Ezt mondja az Úr, az Isten. Akár meghallgatják, akár nem hallgatják – mert hiszen lázadó nemzedék ez –, megtudják, hogy próféta van közöttük.”
Szentlecke (2Kor 12,7-10)
Testvéreim! Hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen, és el ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg tőle, de azt felelte: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” Ezért legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakjék bennem. Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.
Evangélium (Mk 6,1-6)
Abban az időben Jézus hazament Názáretbe. Tanítványai elkísérték. Amikor elérkezett a szombat napja, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És csodák, amelyeket kezével véghezvisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak benne. Jézus erre megjegyezte: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.” Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.
Vasárnapi beszéd
Nagy kérdés, hogy a csodálkozás mivé lesz bennünk. Azt mondja a szent író, hogy ott sokan csodálkoztak, amikor Jézus odahaza beszélt, majd a csodálkozásból botránkozásba váltottak. A botránkozásban mindig van valamilyen ítélkezés vagy előítélet, valamiféle hiedelem. Azután ez a kifejezés még egyszer megjelenik, Jézus is csodálkozott az ő hitetlenségükön. Ebből mi következik? Az, hogy próbált gyógyítani, de csak néhányakat volt képes meggyógyítani. Éppen emiatt a magatartásuk miatt.
Arról szeretnék most elmélkedni, hogy tulajdonképpen milyen nehéz is a dolga Istennek velünk akkor, amikor valami számunkra ismeretlen vagy csodálkozásra késztető dolgot tesz, és ez nem fér bele a mi begyakorolt világunkba, és megvannak a mi hiedelmeink és téveszméink és elképzeléseink Őróla. És mert az Istenről megvannak ezek a hiedelmeink, elképzeléseink és akár téveszméink, ez úgy tűnik, hogy 2000 évvel ezelőtt is akadálya volt annak, hogy Jézus valami igazán nagy sodrásút tudjon valakinek a lelkében tenni. Erről lenne tehát szó.
Az első gondolat így szól, hogy tulajdonképpen azok, akik ott vannak ebben a zsinagógában, mondhatjuk így a szó szoros értelmében, hát az ószövetségi képzeteikkel ülnek ott, nyilván mi mással is üljenek, és az ószövetségi képzeteikben természetesen az eljövendő Messiásról is őrzik a képüket. Most amikor az ószövetségi szentírást olvassuk, akkor az a legtöbbünk számára inkább kárt okoz, mintsem hogy javunkra lenne, mégpedig azért, mert az ószövetségi szentírás nagyon jól mutatja azt, hogy évszázadokon, vagy évezredeken keresztül is mi mindent voltunk képesek mi Istenről hinni, ami meg nem úgy van. Ezt a teológián például úgy tanítják, hogy az ószövetségi szentírás helyes értelmezése kizárólag az újszövetség fényében történhet, a föltámadt Jézus világosságánál tudjuk helyesen értelmezni az ószövetségi szentírást.
Mikor valaki lelkesen azt mondja „Elhatároztam, elolvasom a szentírást.” És persze a rendes ember hol kezdi? Teremtés történet 1:1. Amikor valaki elkezdi elolvasni a szentírást, általában bele szoktatok bukni, és ezt nem csodálom. Ez tulajdonképpen a jó érzéketeket bizonyítja, azt, hogy nem az ószövetségben élünk, hogy az ószövetségi szentírás leginkább úgy tükrözi Istent, hadd hozzak most két párhuzamot. Az egyik, mint ahogyan a gyerek látja a szüleit. Nem mondhatjuk, hogy a gyerek mondjuk téved, hanem hát a gyerek módjára lát. Pont úgy lát, ahogy egy gyerek képes látni a szüleit, és elmondja, hogy apa ilyen, anya olyan. Hát az ószövetség körülbelül a gyermeki látásmódot tükrözi az istenismeret vonatkozásában. Hogy ez mennyire így van, Nemeshegyi Péter, aki a legfelsőbb teológiai bizottságnak, a római pápai teológiai bizottságnak volt a tagja, ő például, amikor Japánban misszionáriusként működött, 30 alkalmat szánt a katekézisre, hogyha valaki keresztelkedni akart felnőttként, hogy mit érdemes átadni neki a kereszténységből. A 30 alkalomból egyetlen alkalmat szánt az ószövetségre, a legutolsót, azért, hogy össze ne zavarja azokat a megkeresztelkedni vágyókat.
Vagyis az ószövetség értelmezése éppen az által lehetséges, amikor valaki már mély gyökeret eresztett az újszövetségbe. Ha az újszövetség mély gyökerezettsége nélkül olvassuk az ószövetséget, téves következtetésekhez fogunk jutni. Hiszen nem véletlen, hogy az ószövetségnek lejárt az ideje, és szükségünk volt Jézusra és az új szövetségre. Azért, mert az úgy nem elég az embernek, mégpedig azért, mert az úgy nincs is.
A második párhuzam pedig így szól, hogy hogyan tudjuk elképzelni az ószövetségi szentírást abból a szempontból, ha szeretnénk általa Istent megismerni, hogy nagyjából ahogy olvassuk az ószövetséget, az tükrözi azt, hogy milyen a világ Jézus nélkül. Nagyjából, hogy milyen a világ, hogyha nincsenek Jézust szívből követő emberek benne. Hát körülbelül olyan, mint az ószövetség, ma is, kétség kívül. Hát ha valaki meg akarja ismerni 2018-ban a világot, olvassa az ószövetséget.
Tehát a második gondolat így szól, hogy nagyon jól mutatja az ószövetséget, hogy mennyire szükségünk volt Jézusra. Pontosan arra a többletre, arra az újdonságra, amivel kapcsolatban 2000 évvel ezelőtt azt mondták, hogy köszönjük, nem kérünk belőle, és megbotránkoztak benne. Az első.
A második gondolat így szól, hogy az Istenről vallott képzeteink tudjuk jól, nem egyszer jobban tükröznek bennünket, mint magát Istent. Ezért mikor Istenről bármit is mondunk, már tudjuk az ismeretelméleti megfontolásainkból, az legalább annyira szól a megismerőről, mint a megismertről. Mikor valaki, hogy csak ide visszatérjek az alap mondatainkhoz, mikor valaki azt mondja „Isten nem törődik velem, és nem figyel rám, és nem értem, miért nem vagyok neki fontos…” Tudjátok, én nem az Istenről szoktam beszélni, hanem megkérdeztem, hogy volt anyukájával és apukájával, és majdnem mindig az derül ki, hogy anyukája nem törődött vele, apukája nem gondoskodott róla megfelelően. Nem akarom leegyszerűsíteni ezt a témát, de a gyerekkori és korai tapasztalataink rávetülnek az istenképzeteinkre. Ezért mikor valaki azt mondja, hogy „Ó, hát Isten elhagyott és nem törődik velem.”, majdnem biztos vagyok benne, hogy ő a szívének egy sérüléséről beszél, hiszen Isten nem ilyen.
Ezért tehát az Isten megismerése előbb-utóbb önismereti témává válik, ha szeretjük ezt, ha nem. Mégpedig azért, mert ahol az elakadásaink vannak, ott általában az istenkapcsolatunk is döccenni fog egyet, és Istenről olyasmit fogunk képzelni és gondolni, amelyek a mi tapasztalatainkat tükrözik az életről, nem pedig Istent mutatják meg számunkra.
Aztán a harmadik, kétség kívül a bizonytalanságunkat szívesen orvosoljuk magabiztossággal. Ez valami olyasmi, mint amikor egy céghez elmegy valaki, és azt mondja „Bízzatok magatokban! Legyen bennetek magabiztosság!” Persze, ezt megtanulhatjuk éppen, nem tudjuk, hogy mi van mögötte. Mondjuk valaki, aki nem egy túl jó sebész, nem tudom jól járunk-e vele, ha nagyon magabiztosan operál. Szívem szerint egy olyan sebészhez mennék, aki nagyon pontosan tudja a saját gyarlóságát, gyöngeségét. Mondjuk olyasmit vállal, amihez ért. Egy nagyon magabiztos sebész, aki nem ért a dolgához, elég veszélyes lény.
Ezért a következő gondolat így szól, hogy éppenséggel az üdvösség történetében, az Istennel való kapcsolatunkban is nem egyszer a bizonytalanságunkat… „Hát ki tudja pontosan, milyen is Isten? Nagy fokú biztonságérzettel palástoltuk, ellensúlyoztuk, hogy mi ne legyünk annyira zavarban, mégis csak tudjunk róla valamit mondani. Amikor elmegyünk ide-oda, például Jeruzsálembe. Nekem az egyik alapvető élményem volt, ahogy a muszlimok pénteken megülték az úr napját, majd a zsidók megülték szombaton az úr napját, majd a keresztények megülték vasárnap az úr napját. Tudjátok, nem volna senkivel sem kedvem vitatkozni azon, hogy melyik az „úr napja”. De kétség kívül biztos sokan vannak, akik szívesen kiállnának ide, és ököllel ütnék azt, amit lehet, még jó ha nem egymást, hogy mikor van „úr napja”. Tehát amikor a bizonytalanságunkat az Istenre vonatkozóan magabiztossággal ellensúlyozzuk, az megint nem az istenismeretünket gazdagítja, hanem a saját szorongásainkat tompítja.
A következő gondolat így szól. Kétség kívül tehát vannak téves negatív és pozitív képzeteink. Most a negatívokról nem is akarok beszélni, a büntető isten, vagy a bosszúálló isten, a haragvó isten, vagy a megtorló isten, vagy az elhanyagoló isten… De kétség kívül a pozitív képzeteinkkel is lehetnek nehézségeink, két dolog is. Az egyik, nem egyszer, aki nagyon hisz egy nagyon-nagyon jóságos Istenben, ez valójában nem a tapasztalataira alapul, hanem a vágyaira. Amikor valakinek az istenképzetei és a kapcsolata szinte kizárólag csak a vágyakozásra alapul és nem tapasztalatra is, akkor az egy bizonytalan fonalú kapcsolat lesz. Ugyanígy sokan vannak, akik az Istenről vallják, hogy ő Mennyei Atya, mert kétség kívül ezt be tudták látni, vagy el tudták fogadni, de tapasztalatuk kevés van arról, milyen az, amikor valaki igazi jó atya módjára szereti őt. Azt mondta erre egy teológus, aki elég érzékeny szívű is volt, nem csak okos, azt mondta: azzal a mondattal bárki elég állni, hogy „Isten szeret téged.”, csak akkor lehet, ha előtte megbizonyosodtunk, hogy őt már tényleg szerette valaki. Mert ha őneki van tapasztalata arról, mit jelent úgy igazán, hogy valaki szeret engem, erre az örömhír – mondjuk így – ráültethető. De ha valakit még nem szerettek igazán, akkor mit fog jelenteni ez a mondat, hogy „Isten szeret téged.”?
Emlékszem, életem egyik nagy baklövésére, mikor fiatal lelkes huszonéves voltam, és elmentem egy lánynevelő intézetbe, és arra jutottam, hogy hát mi másról is volna ott érdemes beszélni, még papnövendék se voltam, de lelkesedés volt, s akkor beszéltem ott néhány percet a Mennyei Atya szeretetéről. Láttam ezeket a lánynevelő intézetben… nem értettem, hogy mi a baj. Aztán ahogy jöttem el, rájöttem, hogy mondjuk pont a Mennyei Atya szeretetéről beszélni olyanoknak, akiknek az apai szeretetről lehet, hogy szinte semmi pozitív élményük nincs, hát mekkora baklövés.
A következő gondolat tehát így szól, ez a negyedik, hogy attól, hogy vannak pozitív képzeteink, vagy pozitív vágyaink, ez még nem biztos, hogy igazán mélyen segíteni fog bennünket az Istennel való kapcsolatunkban. Sokkal jobb, mintha negatív képzeteink lennének, de amire szükségünk van, a tapasztalati megalapozás.
Az ötödik gondolat így szól, hogy kétség kívül ezt amióta világ a világ, éreztük és sejtettük, ezért mindig voltak teológusok, akik azt mondták „Akkor segítsen a filozófia.” Mert az emberi megismerés nagyon vékony talaj, ingoványos. Például ezért a filozófusok mikor teológiába mártották magukat, akkor arról beszéltek, Isten nem más, mint a mozdulatlan mozgató. Ez egy gyönyörű kifejezés. Úgy vezették le, hogy Isten maga a tökéletesség, és a tökéletesség nyilván nem változik, mert a változás egy olyan mozgás, hogy vagy a tökéletlenből lesz tökéletes, na de hát Isten mindig is tökéletes volt, vagy a tökéletesből tökéletlen, az megint nem lehet Isten, tehát Isten ezért mozdulatlan, hiszen tökéletes, ezért nincs benne változás. Ez azt jelenti, hogy Isten a mozdulatlan mozgató. Ez egy gyönyörű gondolat, de nem tudom én, ha azt mondjuk, hogy az üdvösség, hogy együtt leszünk Istennel… Van kedvetek a mozdulatlan mozgatóval együtt lenni egy örökkévalóságig? Engem nem pezsdít ez a gondolat egyáltalán. Tehát próbálhatunk kapaszkodókat keresni a bölcseletnél, és kétség kívül kapunk is kapaszkodókat, de amit megnyerünk a réven, azt elveszítjük a vámon.
Ezért a hatodik gondolat így szól, hogy tulajdonképpen ez a történet ma, hogy csodálkoztak, aztán megbotránkoztak, azt mondták „Köszönjük, nem kérünk belőled. Megvannak a mi hiedelmeink, képzeteink, azokhoz ragaszkodunk.” Tulajdonképpen milyen irányba mehetünk? Hogy érdemes az Istennel való kapcsolatunkat és a megfontolásainkat elmélyíteni. Mint ahogy a gyereknek is megvan a képzete, de nem áll ott meg, hanem azt elmélyíti, aztán már még mélyebben látja, és nagyobb összefügésben látja, aztán még mélyebben érti meg, és még összetettebben. Tulajdonképpen valami ilyesmiről van szó.
Pár évvel ezelőtt megyek esketni, és jön a templomba egy 50 év körüli pár. De én tudom, hogy ők nem ismerik azt a valakiket, akiket esketek. Mondtam is nekik „Sziasztok! Hát ti nem is ismeritek. Hogyhogy most jöttök erre az esküvőre?” Azt mondják „Feri, mi tényleg nem ismerjük ezt a párt, de mindig mikor látjuk, hogy esküvő van a templomban, eljövünk, mert mi már majdnem 30 éve vagyunk házasok, és most kezdjük igazán fölfogni, mit csináltunk.” Ezt nevezem mélyebb megértésnek, mikor valaki 30 év házasság után: „Hű, a nemjóját! Hogy ez tényleg milyen izgalmas! Tényleg, itt mi minden van! Hát mikor elkezdtük csinálni, ez még eszünkbe se jutott.”
Vagy hogy még egyet mondjak. Járok valakihez továbbképzésre, tanít nekünk, hogy hogyan tudunk segíteni. Aztán egy fél év eltelt, és fölmerült egy eset, és valamelyikünk azt mondja „Múltkor azt mondtad erre, hogy akkor így érdemes.” Ez a segítő kihúzta magát, egy nemzetközi tekintély, azt mondja „Már elavult.” Hát mi még ezt se tanultuk meg, ő meg fél év alatt azt mondja, elavult. Azért egy kicsit megijesztett ez engem, hogy… Mi az örömhír ebben? Hogy kétség kívül valahogy látunk, és valahogy fogjuk csinálni, és azt az elavultat, amit megtanultunk fél évvel azelőtt, azért nem véletlenül tanultuk meg. Az a mai napig pont jó volt. Tulajdonképpen amit és ahogy tudunk, jó lesz, hogy valahogyan csináljuk. Nem is ez a kérdés, hanem az, hogy megvan-e bennünk az a nyitottság és rugalmasság, hogy a csodálkozás után azt merjük mondani „Hűha! A nemjóját! De mennyivel többről is van szó!”
Ezért tehát a záró gondolat így szól. Jó alap a csodálkozás az Istennel való kapcsolatunkra. Aztán az üzenet pedig, és nem mindegy, hogy ebből a csodálkozásból milyen irányba jutunk.
(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )