Mk 6,7-13 - Évközi 15. vasárnap

„Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben.”

Olvasmány (Ám 7,12-15)

Amacja, Bétel papja ezt mondta Ámosznak: „Látnok! Menj el innen! Menekülj, Juda földjére! Ott edd a kenyeredet és ott prófétálj! Bételben többé ne prófétálj, mert királyi szentély ez, és a királyság temploma!” Ámosz így felelt Amacjának: „Nem vagyok én próféta, sem prófétának fia: pásztor vagyok és fügét termesztek. Az Úr azonban elhívott a nyáj mellől. Azt mondta nekem az Úr: »Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek?«

Szentlecke (Ef 1,3-10)

Testvéreim! Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki Lelkének minden mennyei áldásával megáldott minket Krisztus által. Őbenne választott ki minket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk színe előtt. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy akaratának tetszése szerint Jézus Krisztus által fogadott fiakká legyünk, és magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket. Őbenne nyertük el vére árán a megváltást és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet teljes bölcsességben és megértésben gazdagon árasztott ránk. Tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos tervet, hogy elérkezik az idők teljessége, és Krisztusban mint Főben egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van.

Evangélium (Mk 6,7-13)

Abban az időben: Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett. Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra. Azután így folytatta: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” Azok elmentek s hirdették mindenkinek, hogy térjenek meg. Sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.

Vasárnapi beszéd

Azt mondja Jézus a tanítványainak, hogy „Ezekre és ezekre, meg ezekre a dolgokra nincsen szükségetek. Mégpedig azért, mert éppen elegetek és sok mindenetek van ahhoz, hogy a lényegre képesek legyetek, hogy meg tudjátok tenni azt, ami itt igazán fontos.” És aztán hogy mi az igazán fontos? Hogy valaki tudjon gyógyulni a közelükben, hogy valaki tudjon egészségesebb lenni, hogy valaki fölismerje az örömhírt, hogy valaki közelebb kerüljön Istenhez. Ezért tehát innen szeretnék most kiindulni, négy gondolatot mondva.

Az első így szól, hogy amikor azt mondja Jézus, hogy „Ezekre mind nincs szükségetek.”, ez elsőre valahogy azt a képzetet keltheti bennünk, hogy „Ó, hát akkor alig van valamijük, amivel ott útra indulnak.” De éppenséggel, mert hogy se pénz, meg se két ruha, meg, meg, meg… Tulajdonképpen ez fölvillantja számukra azt, hogy „Na jó, de akkor mink van? Jó, de akkor, na akkor tulajdonképpen mivel is megyünk?” Ahogyan érzékennyé válnak arra, hogy „Na de akkor tulajdonképpen mink is van?”, ez teszi lehetővé számunkra azt, hogy fölismerjük, hogy mennyi mindenünk van. Hogy ők fölismerjék, hogy tulajdonképpen milyen gazdagok is. Ahhoz, hogy a lényeget meg tudják tenni, ahhoz tulajdonképpen mindennel rendelkeznek.

Valahogy hasonlóan, mint amikor a gyerekeknek nagyon sok a játéka, akkor tologatják az egyik játékot ide, másikat oda, és egyre feszültebbek és idegesebbek, és azt se tudják, mivel játsszanak. Az a képzetük támad, hogy a 92 játék nem elég, mert valahogy egy 93.-ra lenne szükség, azzal lehetne igazán jót játszani. De amikor egy gyerek egyszer csak ott van mondjuk a patak partján, s éppenséggel egyetlen játék sincs nála, akkor elkezdi fölfedezni a hangyákat, a bogarakat, a rákocskákat meg a halakat, és egyszer csak rájön, hogy tulajdonképpen mi mindene is van ott a keze ügyében.

Ezért az első gondolat így szól. Mikor Jézus azt mondja, hogy ezeket nem kell, hogy vigyétek, ezekre nincsen szükségetek, akkor nem azt akarja, hogy eszköztelenek legyünk, vagy kiszolgáltatottak, hanem hogy ebben a sajátos eszköztelenségben fölismerjük, hogy mennyi mindenünk van, hogy rácsodálkozzunk a gazdagságra, hogy tulajdonképpen amire igazán szükségünk van, az megvan nekünk.

Táborból jövök, nézzétek el, hogy most egy-két tábori élményemmel foglak fárasztani titeket. De… első nap jön velem szembe az egyik szervezője a tábornak, azt mondja „Szia Feri! Énnekem ma már jó napom van.” Hát persze kíváncsi lettem, hogy miért van neki jó napja, és azt mondja. „Tudod, épp egy tábori szervezői megbeszélésben voltunk, és kiderült, hogy van egy nagyon nehéz táborlakó, és az is fölmerült, hogy talán szólni kéne neki, hogy menjen el. Nem, egyszerűen mindenkinek csak már a terhére van.” Akkor egy másik szervező a következőt mondta. „Várjatok csak! De hát tulajdonképpen pont az ilyen emberek miatt csináljuk ezt a tábort, akikre lehet, hogy mindenhol azt mondják, hogy <<Te túl nehéz ember vagy, menj innen!>>” Tulajdonképpen rendelkezünk mindazzal, amivel egy nehéz embert is el tudunk hordozni.

Milyen szép a szentírásnak az üzenete, azt mondja „Ti erősek, hordozzátok a gyöngék gyöngeségeit!” Mert hogy amikor gyöngék vagyunk, és persze mindannyian tudunk gyöngék lenni. A gyöngeség például abban ismerszik meg, hogy egy bizonyos ideig a saját életem terhét nem tudom hordozni, a sajátomat se, és van, akinek több adatik. És amikor abban a sajátos relatív eszköztelenségben vagyunk, akkor fölfedezhetjük, hogy mennyi mindenünk van, hogy van erőnk az élet terheinek a hordozására. Milyen nagy dolog tudni azt, hogy az természetes, hogy valakinek néha a saját élete terhe hordozásához nincs ereje. Ezért az életemet nem csak abba az irányba élhetem, hogy „Erős vagyok? Akkor majd lesz hatalmam is hozzá. Erős vagyok? Akkor lesz pénzem hozzá. Erős vagyok? Lesz befolyásom hozzá.” Hanem az evangélium lelkülete az, hogy „Erős vagyok? Akkor a gyöngék terheiből elég sokat fogok tudni hordozni.” Ez tehát az első gondolat, hogy ott vannak a tanítványok, és mi az, amire ráébrednek, hogy az nekik van? Hogy Istentől kaptak hatalmat és erőt, és hogy ezzel nagyon sok jót fognak tudni tenni. Ez az első gondolat.

A második. Fölismerhetik azt, tehát joggal ismerhetik föl, hogy ők rendkívüliek. Hát azért ördögöt űzni az rendkívüli. Kézrátétellel beteget gyógyítani, rendkívüli. És hogy ők fölismerhetik ezt a saját rendkívüliségüket. Ezt a gondolatot már többször emlegettem nektek, de valahogy annyira fontos lett nekem, hogy amikor kimondjuk azt, hogy „Én… én!” Hogy a ma embere ezt a kifejezést, hogy ÉN, olyan énközpontúan szokta mondani, nem egyszer némi önzéssel is. Az evangélium megtanít arra, de tulajdonképpen ez már az ószövetségben is benne van, hogy az emberi személy ki tudja mondani azt a mondatot, hogy ÉN úgy, hogy az nem énközpontú. Hogy amikor Isten körbe néz és azt mondja, ahogy a szentírásban benne van „Most kit küldjek?”, és egyszer csak a próféta föláll, és azt mondja „Uram, én majd megyek, engem küldjél.” Hogy amikor valaki meghallja Istennek a szavát, és erre nem körbe néz és azt mondja „Hát menjen már valaki!”, hanem azt mondom „Uram, majd én megyek.” Hát ebben nagyon hangsúlyos az ÉN, és megsem énközpontú, és főleg nem önző.

De nagy dolog ráérezni annak a szépségére, hogy megélhetem a magam rendkívüliségét, és minden nap kimondhatom azt, hogy ÉN, és ebben nincsen énközpontúság, és főleg nem önzés. És hogy ez a két tartalom, hogy a saját rendkívüliségem átélése, és közben a mások javára való élet, minden további nélkül összeegyeztethető.

Aztán a harmadik gondolat így szól. Ezek az apostolok kétség kívül joggal megélhették azt, hogy értékesek; Jézus kiválasztotta őket, elküldi őket, különböző hatalommal ruházza őket föl. Hát nem csodálom, ha valami ilyesmit megélhettek. És mit jelent ez a mi számunkra? Hogy átéljük azt, hogy értékesek vagyunk, de ebből nem valamiféle gőg következik. Nem az, hogy akkor elkezdjük magunkat mások fölé emelni, hanem hogy az értékességünk tudatából az következik. „Ja, hogyha én értékes vagyok, akkor egész biztos számomra, hogy tudok a javadra lenni, akkor az egész biztos.”

Most megint egy tábori élményemet hadd osszam meg veletek. Elmentünk egy buszos kirándulásra, leszálltunk a buszról, én szóba elegyedtem a buszvezetővel, aki a következőt mondta. „Hát, én 25 éve vagyok sofőr, de ilyet, amit magukkal reggel megéltem, még sosem tapasztaltam. Ugyanis két buszt rendeltetek, de az egyik busz a körforgalomban lerobbant. Elég nagy baj ez nekünk. De ilyenkor az szokott lenni – és azt mondja – én 25 éve vezetem a buszt, tudom, hogy ilyenkor mi történik, már készültem is rá. Hogy ilyenkor ott van 40-50-60 ember, és szidja a sofőrt.” Azt mondja „Ti pedig, mikor kiderült, hogy lerobbant a busz, akkor láttam, hogy összesúgtatok-búgtatok, és elhatároztátok, hogy <<Akkor megyünk vonattal.>> Bennünket – engem, most mondja a sofőr – egyikőtök se szidott. Énnekem ez olyan jól esett. Hát ti embernek vettetek engem, nem csak sofőrnek.” Azt mondja ez a férfi „Tudod, most telefonáltam a főnökömnek, hogy szeretnék itt maradni veletek a táborban. Annyira jó lenne éjszaka veletek beszélni. Majd másnap visszaviszem a buszt.” Képzeljétek el, hogy fölhívta a főnökét, hogy ne kelljen a busszal hazamenni, mert másnap úgyis lesz program. Nem engedte meg a főnöke, azt mondta, vigye vissza a buszt.

A következő gondolat így szól. Milyen nagy dolog, hogy fölismerjük a rendkívüliségünket, és a rendkívüliségünknek a tudata nem valamiféle gőgösséggel, vagy valamiféle beképzeltséggel tölt el, hanem valami olyasmivel, ami jó esetben nekünk már föl se tűnik. Például hogy jó esetben nekünk föl se tűnik, hogy valakit nem szidunk, ha nehéz az élet, hogy nem keresünk rögtön valakit, aki fejbe lehet csapni akkor, amikor az élet drámaisága megjelenik. Mondjuk egy busznak a lerobbanása nem jelenti az élet drámaiságát. A harmadik gondolat így szól, milyen nagyszerű dolog fölismerni a rendkívüliségünket anélkül, hogy ez valamiféle beképzeltségbe, gőgösségbe vagy ki tudja mibe torkollana.

Aztán a negyedik. Kétség kívül ezek a tanítványok, akiknek van neve, mert úgy hívják őt, hogy Máté, meg Péter, és János, és Jakab. Hogy ezek a tanítványok azért egész biztos átélték az egyediségüket. Tudjuk, hogy amikor ebből az útból visszatértek, akkor örömmel mindenki elmondta, hogy ő mit csinált, és hogy ővele az hogyan történt akkor. Mikor átéljük az egyediségünket, ez is milyen izgalmas, hogy az evangélium azt mondja „Éljük is át az egyediségünket, a megismételhetetlenségünket, hogy senki nincs olyan, mint mi, Isten országában.” De hogy ez az egyediség elindíthat bennünket abba az irányba, hogy azt mondjuk „Na, ha egyedi vagyok, és nincs senki más a földön olyan, mint én, akkor kétség kívül érdemes lesz beadnom magamat a közösbe.” Mert akkor a közösbe ha én nem adom bele magam, ott nem lesz valami olyasmi, amilyen én vagyok. Hogyha a közösbe nem adom bele magam, az a közös kevesebb lesz, pont velem lesz kevesebb. Ezért tehát az egyediségünk elindít bennünket az evangélium fényénél, hogy legyen kedvünk beleadni magunkat a közösbe, mint ahogy a só beleadja magát még a süteménybe is, vagy a kovász beleadja magát a tésztába, hogy ott valami az egésszel tudjon történni.

Várszegi Asztrik nyugdíjas főapát atya jutott eszembe. Azért jutott ő eszembe, mert mikor mi papnövendékek voltunk, két évig volt a mi rektorunk, akkor a második év végén odaállt elénk, és azt mondja „Nézzétek, én egy nagyon nehéz lelkiismereti helyzetben vagyok, de végül is hoztam egy döntést. A helyzet azért nagyon nehéz nekem, mert itt vagyok a papnövendékek vezetője, és én szeretlek titeket, és fontosak vagytok nekem. De tudjátok, én bencés szerzetes is vagyok.” Azt mondta nekem néhány hónappal ezelőtt a még most is élő főapát, azt mondja „Ide figyelj, Asztrik!” Azért merem ezt így mondani, mert ő ezt el szokta mondani nagy körben is. Azt mondja „Ide figyelj, Asztrik! Ha azok a fajták, mint te vagy, mind elmennek Pannonhalmáról, akkor itt mi lesz? Akkor itt mi marad?” S akkor azt mondja Várszegi Asztrik, de ez volt 25 évvel ezelőtt, hogy „Akkor hirtelen ráébredtem a saját egyediségemnek a jelentőségére, és arra, hogy azt hiszem, nekem be kell adnom magamat a pannonhalmi közösbe. Mert ha én nem adom bele magam, akkor az ott nem lesz. Nem egyszerűen csak én nem leszek ott, hanem valami, ami az én egyediségem, az ott nem lesz.” Tudjuk, mikor Várszegi Asztrik most már nyugdíjas főapát atyát háromszor is főapáttá választotta a közösség, mert azt mondták, hogy „Na, az az egyediség, ami te vagy, arra nekünk szükségünk van.”

Milyen izgalmas az, ahogyan Isten kiválaszt bennünket, és rácsodálkozunk az egyediségünkre, és az egyediségünkre való csodálkozás abba az irányba visz bennünket. Nem abba az irányba, hogy sztárok legyünk, vagy kivételes és ki tudja milyen hírös emberek, hanem hogy beleadjuk magunkat a közösbe. Mert akkor az az egész közös általunk színesebb lesz, vagy izgalmasabb lesz, fogyaszthatóbb lesz, vagy talán egy kicsit normálisabb lesz. És hogy ez sokkal több, mint amikor csak úgy magunkban szólózunk állva, és átéljük azt, hogy „Na, milyen egyedi vagyok!”

Ezért a mai evangélium olyan izgalmasan ötvözi azt, hogy mit jelent, hogy egyediek vagyunk, hogy rengeteg mindenünk van, hogy értékesek vagyunk és rendkívüliek, és hogy az Isten mit képzelt el azzal, hogy amikor ezt fölfedezzük, abból mi minden születhet.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )