Mk 6,30-34 - Évközi 16. vasárnap

„Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve.”

Olvasmány (Jer 23,1-6)

Ezt mondja az Úr: „Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják és szétszélesztik legelőm juhait.” Ezért ezt mondja az Úr, Izrael Istene a pásztoroknak, akik népemet vezetik: „Szétszélesztettétek nyájamat, szétkergettétek, s nem törődtek vele. Nos, nekem majd gondom lesz rátok, mégpedig gonosz tetteitek szerint” – mondja az Úr. „Nyájam maradékát viszont magam gyűjtöm össze azokból az S országokból, ahová elűztem őket: visszahozom őket legelőikre, ott gyarapodni fognak és megsokasodnak. Pásztorokat rendelek föléjük, hogy gondjukat viseljék és legeltessék őket: nem félnek és nem remegnek többé, és egy sem vész el közülük” – mondja az Úr. „Íme, jönnek napok – mondja az Úr –,amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak. Királyként uralkodik majd, bölcsen kormányoz, s gondja lesz az országban a jogra és az igazságra. Az ő napjaiban megszabadul Juda, és biztonságban él Izrael. Ez lesz a neve, amelyen szólítják: Az Úr a mi igazságunk.”

Szentlecke (Ef 2,13-18)

Testvéreim! Ti, akik egykor „távol” voltatok, Krisztus Jézusban most „közel” kerültetek, Krisztus vére árán. Ő a mi békességünk, aki a kettőt (Izraelt és a pogányokat) eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében. A törvényt ugyanis parancsaival és rendelkezéseivel együtt érvénytelenítette. Mint békességszerző a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek, és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához.

Evangélium (Mk 6,30-34)

Abban az időben az apostolok összegyűltek Jézushoz, és beszámoltak mindarról, amit tettek és tanítottak. Ő így szólt hozzájuk: „Gyertek ti is, (menjünk) a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!” Mert olyan nagy jövés-menés volt körülöttük, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát és elmentek egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek. De sokan látták, amikor elmentek, és sokan megtudták. Erre minden városból gyalog odasiettek, és megelőzték őket. Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért tanítani kezdte őket sok mindenre.

Vasárnapi beszéd

Amikor Jézus látja a sokaságot, akkor arra a gondolatra jut, miután ez megérinti a szívét, hogy olyanok, mint a pásztor nélküli juhok, és ezért aztán tanítani kezdi őket. Tulajdonképpen egy nagyon egyszerű helyzetről van szó, de mégis ebben az egyszerű helyzetben tetten érünk négy lépést. Az első lépés maga az élmény, ahogy kiszállnak a bárkából, és azt látják, hogy milyen sokan ott vannak. A második, ami az élményből következik, de tulajdonképpen nagyon sok féle más módja is lehetne, ez egy gondolat, és a gondolat az „Na, hát olyanok, mint a pásztor nélküli juhok.”. De éppenséggel Jézusnak más is eszébe juthatott volna, például azt is gondolhatta volna magában „Ez nem lehet igaz, hogy nincs öt perc nyugtunk. Mit akarnak?” Az első a tapasztalás, a második a gondolat. A gondolatból jön egy döntés, mert eredetileg azért indultak el, hogy legalább a tanítványok egy kicsit nyugiban legyenek. El tudnám képzelni, hogy Jézus úgy képzelte azt el, hogy hát együtt legyenek egy kicsit nyugiban, és akkor még tovább beszéljék az élményeket. De itt egyszer csak hoz egy döntést az új tapasztalás és a gondolat nyomán, majd pedig amikor elkezd tanítani, ez a cselekvés.

Nem erről szeretnék beszélni, mert erről már sokat beszéltem, csak szerettem volna fölhívni a figyelmeteket, hogy itt tulajdonképpen négy egymást követő lépésről van szó. Amit most ki szeretnék ebből emelni, az az, ahogyan ezt mondja a szent író, hogy Jézust szíven ütötte, szíven találta, ez megérintette; itt van egy élmény és egy tapasztalat. És hogy aztán ebből az élményből és a tapasztalatból tulajdonképpen mi fog következni, akár ezt is mondhatnám, az istentapasztalatainkból mi következik, vagy egyáltalán megvan-e a fülünk arra, ahogyan Jézus azt mondja „Akinek füle van, hallja meg!”. Van nekem fülem arra, hogy én egyáltalán meghalljak valamit? Vagyis egyáltalán tapasztalásképes állapotban vagyok, vagy még azért is dolgoznom kell, hogy egyáltalán tapasztalhatóvá váljék számomra valami? Erről lenne szó, de tudom, hogy nyár van, és ezért nem akarom hosszan mondani, csak röviden.

Az első gondolat így szól, hogy… Ugye ti tudjátok, hogy miközben azt mondhatnánk, hogy „Hát ezt tapasztaltam, ezt éltem át.”, hogy már ebben is mennyi önkényesség van, és mennyi esetlegesség. Tegnap falunapon jártam, egy egészen pici faluban voltam, de gyönyörű, nagyon készültek, fantasztikus minden volt, tényleg olyan volt, mint egy mesebeli falunapon. Ezért aztán az elején volt nagyon sok köszöntő. És mert én tudtam, hogy van nagyon sok köszöntő, és csak én utána fogok beszélni, ezért beültem a többiek közé, és néztem, és hallgattam a köszöntőket. Egy kedves asszony 2-3 sorral előbb fölfedezte, hogy én ott ülök, és egy pillanat alatt rosszallóvá lett a tekintete, és a mutatóujjával ezt csinálta… Hogy maga menjen oda, a színpadra. Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen ha a tapasztalásnál maradunk, akkor semmi más nem történt, mint hogy ő észrevette, hogy én ott ülök. De ő egy egész más gondolatot fűzött ehhez hozzá. Az én gondolatom az volt „Jaj, de jó itt egy kicsit ücsörögni. Legalább azt is láttam, hogy milyen majd, amikor én leszek ott, az körülbelül hogy mutat.” Ő pedig, amikor rám nézett, ha csak a tapasztalást nézzük, még én mindig csak ott ücsörögtem egy helyen. De őneki rögtön lett ebből egy gondolata, és azt mondja „Rossz helyen ül.”

Az első gondolat az, hogy tulajdonképpen a tapasztalás és az emlékezés nagyon érdekes összefüggésben vannak egymással. Ugyanis ez a kedves asszony, aki biztosan jót akart nekem, nem csak azért mutogatta ezt, mert őneki ez volt az elképzelése, hanem volt róla tapasztalata, hogy az én fajtám az ott van ott, ott van. Tehát tulajdonképpen az emlékeiből dolgozott. És hogyha most ezt áttenném egy társkapcsolati helyzetre… Ti ugye tudjátok, hogy van olyan, hogy amikor az a tapasztalatom, hogy az elmúlt, vagy az előző hetekben valahogy úgy nem mennek jól köztünk a dolgok, vagy van esetleg egy válság – ez lehet az istenkapcsolat is, valamilyen személlyel való kapcsolat – akkor elkezdünk úgy működni, hogy a mostani élményünknek megfelelő emlékeket elkezdjük összerakosgatni, összefűzni. Ez nem tudatosan is megtörténik, és miközben itt és most egyszerűen csak aaa, van egy nehéz helyzet, vagy van egy rossz időszak, én már összefűzöm az élményt az emlékeimmel, és azt mondom „Már az elején is ilyen volt, folyton ez van.” Valójában szó sincs róla, hogy folyton ez lenne, hanem a mostani tapasztalásommal szelektálom az emlékeket, majd pedig a szelektált emlékekkel visszatérek a tapasztalatomhoz, és még sokkal rosszabbul vagyok. Pedig tulajdonképpen ha csak az itt és mostban lennék, ebben az egyszerű tapasztalatban, hogy éppen itt és most mi van, sokkal élhetőbb lenne a helyzetem.

A második gondolat így szól, hogy a tapasztalás és az érdeklődés közti különbség. Hogy egyáltalán – akinek füle van, hallja meg – van-e bizonyos, bizonyos Istennel kapcsolatos eseményekre, jelekre, dolgokra fülem és szemem, vagy érzékenységem. Emlékeztek, mikor kiderül Jézusról, hogy Galileából jön, akkor valakinek a következő mondat hagyja el a száját „Jöhet valami jó Galileából? Jöhet a Messiás Galileából? Ugyan már!”, és oda se figyelnek rá.

A második gondolat így szól, hogy éppenséggel de jó lenne, ha meglenne az érzékenységünk, hogy befogadjunk valamit minden nap, vagy minden órában, vagy minden helyzetben az itt és mostban. De közben hogyha a fejemben van az, hogy „Galileából nem jöhet a Messiás.”… Tudjátok, néha mikor egy-egy olyan misén veszek részt, ahol valahogy nem a mi kipróbált, nah, nem így vagyunk, hogy tudom, hogy titeket érdekel, amit mondok, hanem úgy az a benyomásom, de ez persze egy gondolat, hogy hát egy kötelező vasárnapi mise látogatásról van szó. Akkor nem egyszer nekem fájdalmat okoz az, hogy az a benyomásom, hogy akármit is mondok, tulajdonképpen a beszéd végére se jutok én el oda, hogy őt érdekelje az, amit én mondok. Hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mit mondok, mert őneki megvannak az előzetes tapasztalatai arról, hogy a pap nem szokott érdekes dolgokat mondani. Tehát ilyenkor egy picit át lehet gondolni a vasárnapi ebédnek az összetevőit, és hogy ez egy nagyon hasznos idő számára, és hogy a beszéd végéig ezen nem fogunk tudni változtatni.

A második gondolat így szól, hogy a tapasztalás és az érdeklődés, hogy sokkal több igazán klassz tapasztalatunk lehetne, elnézés ezért a jelzőért, hogyha az érdeklődésünk sokkal frissebb lenne a tapasztalatainkkal összefüggésben.

Aztán a harmadik dolog. A tapasztalat és a figyelem. Ahogyan Jézus nézi, hogy dobják be a templomban a perselybe a pénzt. De érdekes, hogy Jézusnak lesz egy izgalmas élménye és tapasztalata, mert őbenne ott van ez az érdeklődés és figyelem, hogy tulajdonképpen ez a szegény asszony mennyit dob be a perselybe. Mindenki láthatja, hogy az a szegény asszony mennyit dob be a perselybe, de Jézusnak van egy figyelme erre, és ebből a figyelemből egy nagyon érdekes gondolata. Ebből a gondolatból egyszer csak az evangélium elkezd megjelenni. A következő gondolat, így szól, hogy de izgalmas dolog ez, hogy megint csak sokkal több fontos tapasztalatunk lehetne, istentapasztalatunk is, hogyha az érdeklődésünk és a figyelmünk elég friss és eleven tudna lenni.

Aztán a következő gondolat, tapasztalat és értelmezés. Végül is amikor Jézus azt mondja „Olyanok, mint a pásztor nélküli juhok.”, ez már egy értelmezés. És hogy mi tesszük mindig hozzá az értelmezésünket, és föl se tűnik nekünk, hogy tulajdonképpen ez itt most egy értelmezés, és nem az élmény, és nem a tapasztalat. Ez az értelmezés majd befolyásolja az embertársaimmal, vagy az Istennel való kapcsolatomat. Például amikor Jézus csodát tesz, akkor nagyon sokan ezt úgy értelmezik „Jaj, de jó! Hát akkor jöjjön minden nap. Van itt csodára való dolog éppen elég.” És amikor Jézus nem jön, akkor nagyon csalódottak, és azt mondják „Miért nem tesz csodát?” Jézus pedig újból és újból elmondja „Tudjátok, nem azért tettem ezt a csodát, mert hogy ezzel azt akarom nektek üzenni, hogy én meg tudom oldani a ti életeteket. Nem ezért teszem a csodát, hanem egyszerűen csak meg akarom nektek mutatni, hogy Isten itt van, hogy valamiképpen Isten országáról akarok egy üzenetet hozni. De én azt nem kínálom nektek, hogy én majd megoldok minden nehézséget, a csodának nem ez a jelentése számomra.”

De érdekes az, hogy sokan, amikor várják azt, hogy valami jó fordulat legyen az életükben, bezáródunk egy értelmezésbe: „Ha Isten szeretne, segítene. Nem értem, hogy miért hagyja ezt. Nagyon fáj nekem, hogy Isten büntet engem.” Olyan megrendítő, amikor beszélgetek valakivel, és esetleg fölhívom a figyelmét arra, hogy ez egy értelmezés. Ez nem a tapasztalata, ez egy értelmezés, és hogy az értelmezésben akár másképpen is értelmezhetné a helyzetet. És hogy hogyan tudunk ragaszkodni tulajdonképpen lélekölő értelmezésekhez. Ez tehát a negyedik gondolat.

Milyen érdekes, amikor az utolsó vacsorán ott van Jézus a tanítványaival, akkor megmossa a lábukat. Ez az élmény, a tapasztalat. És utána mit csinál? Azt kérdezi tőlük „Tudjátok-e, hogy most mit csináltam?” És persze nem tudják, hogy mit csinált. De érdekes, megmosta a lábukat, erre azt lehetne mondani „Hát teljesen nyilvánvaló, hogy mit csinált, megmosta a lábukat.” És mégis az derül ki a szentírásból, hogy egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy mit csinált. Mert Péter például egyáltalán nem érti, hogy Jézus mit csinált. Pedig mi azt mondhatnánk, hát nyilvánvaló mit csinált, megmosta a lábukat. Péterrel kell futni két kört, míg megérti, hogy mit tapasztalt, hogy tulajdonképpen mit is élt át. Ez tehát a negyedik. Milyen izgalmas az, amikor egyszer csak az értelmezéseinkben rájövünk arra, hogy az istenkapcsolatunk sokkal virágozóbb lehetne, ha megértenénk, hogy bizonyos értelmezéseink a saját téveszméinket tükrözik, hogy Isten büntet, vagy nem szeret, vagy nem törődik velem.

Aztán a záró gondolat. Tapasztalás és gondolkozás. Hogy a kettőt megint csak érdemes látni, hogy az egyikből valahogyan milyen önkényesen tud fakadni a másik, és hogy egy adott tapasztalásból nagyon sokszor nem törvényszerű az, amire mi azt mondjuk, hogy ez törvényszerű. Amikor a II. világháború után egy New York-i rabbi megírta a cikket, ami aztán a nemzetközi sajtóban megjelent. A cikknek ez volt a címe, hogy Auschwitz után már nem lehet hinni Istenben. Hogy Auschwitzból az következik, hogy az ember a hitét elveszti, hogy ebből a tapasztalásból az a logikus következmény és gondolat, hogy Isten elhagyta az embert, és a hit abszurddá vált. És Viktor Emmanuel Frankl, milyen érdekes, egy orvos, írt a rabbinak, és azt mondja. „Legnagyobb tisztelettel, szeretnék egy nyílt levélben válaszolni erre, hogy én ott voltam, és én mást tapasztaltam. Mert én azt tapasztaltam, hogy így tudnám röviden összefoglalni: a kicsi lángot elfújta, a nagyot fölszította. A kicsi hitet elfújta, a nagyot megerősítette.”

Az ötödik gondolat így szól, az Istennel való kapcsolatunkban is sokszor egészen természetesnek vesszük azt, hogy ebből az élményből nyilvánvalóan ez a következtetés és gondolat származik. És milyen nagy dolog, veszünk egy nagy levegőt, és kiderül, hogy hóó, hát ez egyáltalán nem így van, vagy nem csak így lehet, ahogyan mi erről gondolkodtunk.

Zárás. Jézus ott látja ezt a tömeget, és ebből az élményből a szívének az érzékenységéből, hogy van erre figyelme, hogy van érzékenyége, hogy van azokra az emberekre érdeklődése és nyitottsága, egyszer csak születik egy döntés, és a döntésből egy cselekvés, és a kettő között van egy gondolat. Ezért a mai vasárnapon szívem szerint ezt erősíteném föl: de nem mindegy, hogy amikor valamit megélünk, akkor egy evangéliumi gondolat érlelődik-e meg bennünk utána.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )