Mk 7,1-8.14-15.21-23 - Évközi 22. vasárnap

2018.09.02.

Megosztom
Elküldöm

Keresztény kultúra: hogyan lehetséges az, hogy a szívünk közel maradjon, vagy közel kerülhessen Istenhez?

Olvasmány (MTörv 4,1-2.6-8)

Mózes ezt a beszédet intézte a néphez: „És most halld, Izrael, azokat a parancsokat és törvényeket, amelyeknek megtartására tanítalak, hogy éljetek és bevonulva elfoglaljátok azt a földet, amelyet az Úr, atyáitok Istene ad nektek. Ahhoz, amit mondok, ne tegyetek hozzá semmit és ne is vegyetek el belőle, hanem tartsátok meg az Úr, a ti Istenetek parancsait, amelyeket adok nektek. Tartsátok szem előtt és kövessétek őket! Így tesztek szert bölcsességre és okosságra azoknak a népeknek szemében, amelyek hallanak ezekről a törvényekről. Azt fogják mondani: Valóban bölcs és okos nép ez a nagy nemzet! Mert hát hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk, valahányszor hozzá folyamodunk? És hol van még egy olyan nagy nép, amelyiknek oly tökéletes parancsai és szabályai volnának, mint ez az egész törvény, amelyet ma elétek tárok?”

Szentlecke (Jak 1,17-18.21b-22.27)

Testvéreim! Minden jó adomány és minden ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, és még árnyéka sincs a változásnak. Szabad akaratból hívott minket életre az igazság igéjével, hogy teremtményeinek mintegy az első termése legyünk. Fogadjátok ezért tanulékony lélekkel a belétek oltott tanítást, amely képes megmenteni lelketeket. A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg. Az Isten és az Atya szemében ez az igazi, tiszta vallásosság: Meglátogatni nyomorukban az árvákat és az özvegyeket, és tisztának maradni a világtól.

Evangélium (Mk 7,1-8.14-15.21-23)

Abban az időben összegyűltek Jézus köré a farizeusok és néhány írástudó Jeruzsálemből. Látták, hogy egyik-másik tanítványa tisztátalan, vagyis mosatlan, kézzel eszi a kenyeret. A farizeusok és általában a zsidók ugyanis nem esznek addig, amíg meg nem mossák a kezüket könyékig, így tartják meg az ősök hagyományait. És ha piacról jönnek, addig nem esznek, míg meg nem mosakszanak. S még sok más hagyományhoz is ragaszkodnak: így például a poharak, korsók, rézedények leöblítéséhez. A farizeusok és írástudók tehát megkérdezték: „Miért nem követik tanítványaid az ősök hagyományait, miért étkeznek tisztátalan kézzel?” Ezt a választ adta nekik: „Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: »Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek, olyan tanokat tanítván, amelyek csak emberi parancsok.« Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok.” Majd ismét magához szólította a népet, és így szólt: „Hallgassatok rám mindnyájan, és értsétek meg: Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.

Vasárnapi beszéd

Örülök annak, hogy megint együtt lehetünk, egyszerűen jól esik nekem rátok nézni. Itt van ez az evangélium. Azt mondja Jézus, hogy „Bárcsak az lenne ránk igaz, hogy a szívünkkel vagyunk közel Istenhez!” Ekkor tulajdonképpen a mai evangélium nagyon aktuálisan egy kérdést vet föl felénk, hogy nagyon jól meg tudjuk-e különböztetni azt, hogy mi az, hogy a keresztény hitünk, és a keresztény hitből fakadó keresztény kultúra. És hogy a keresztény hitből valóban az a kultúra fakad-e, amire azt mondhatnánk, hogy „Ez valóban a keresztény hitből fakadt.” Hiszen itt 2000 évvel ezelőtt is ott volt a hagyomány, és ott voltak a szokások, és ezek összeálltak egy kulturális gyakorlattá. Jézus éppen arra hívja föl a figyelmet, hogy azok, akik ott mosogatták a rézedényeket, és könyékig mosakodtak, és most nem akarom visszaidézni mindezt, hogy ők éppenséggel ezt az istenkapcsolatukhoz, a vallásgyakorlatukhoz, a számukra megszentelt kultúrájukhoz tartozónak tekintették. Erre jön Jézusnak ez a nagyon érzékeny és nagyon éles szava, hogy tulajdonképpen elvesztettétek a lényeget – mondja a 2000 évvel ezelőtti embernek. Tehát arról szeretnék most beszélni, hogy hogyan lehetséges ebben az összefüggésben az, hogy a szívünk közel maradjon, vagy közel kerülhessen Istenhez?

Az első gondolat így szól. Kétség kívül van, amikor nagyon könnyű helyzetben vagyunk, amikor olyan világosan ragyog Jézusnak a személye, a tettei, a szavai, az evangélium, és ebből a hitből, ami erre a Jézusra irányul, aki azt mondja mondjuk Máté evangéliuma 25. fejezetében, hogy „Az éhezőnek adjatok enni, a szomjazónak inni! Akinek nincsen ruhája, öltöztessétek föl!” Hogy ezért aztán a 2000 éves hagyomány és keresztény kultúrának természetesen lesz része, hogy rögtön a kezdetek kezdetétől kezdünk a betegekkel foglalkozni, vagy az idősekkel, vagy a rászorulókkal, vagy a hajléktalanokkal – bár akkor biztos nem így hívták még őket. Létrejönnek az ispotályok, és aztán létrejönnek a kórházak. Ez a fajta hagyomány és kultúra teljesen világosan, egyértelműen következik a keresztény hitből.

Jaj, de jó lenne, ha minden ilyen egyszerű volna! De tulajdonképpen még itt is van nekünk egy feladatunk. ez pedig az, hogy nagyon világosan magunk számára meg tudjuk fogalmazni, hogy mi az, ami valóban ebbe a csoportba tartozik. Világosan és egyértelműen a keresztény hitből ez a fajta szokás és hagyományos kultúra származik, és nem származhat belőle más. Hát nem származhat az, hogy a beteg pusztuljon el, hogy valaki bajban van és nem érdekel engem. Hogy egyszerűen ez levezethetetlen a keresztény hitből. Tehát ez az első, hogy meg tudjuk nagyon világosan mondani, hogy a keresztény hitből milyen keresztény hagyomány, szokás és kultúra következik.

A második már egy kicsit nehezebb. Mert a másodiknál arról van szó, hogy megvan a keresztény hitünk, ám a keresztény hitből egy kulturális sokszínűség származhat. Hogy lehet így is, meg úgy is, lehet éppenséggel bizonyos szempontból teljesen ellentétes módokon. Például Afrikában – nem tudom, hogy nektek ez tetszik-e, de – amikor a fölajánláshoz érnek a szentmisében, ha már láttatok szentmisét Afrikából, akkor ott tudjuk, az majdnem mindig úgy történik, hogy egy hosszú fölajánlási menetben fiatal férfiak, lányok, fiúk, nők sokszor félmeztelenül, mert az az ő alap kultúrájuk, jönnek, és táncolva hozzák a kenyeret, a bort, meg a vizet. Hát nekem ez tetszik. Nem a félmeztelenségre gondolok most itt, hanem arra, hogy az az ő hagyományuk, hogy amikor ki akarják fejezni magukat a Teremtő felé, akkor ők énekelni szoktak és táncolni. Ezért nekik a vasárnapi szentmise egy igazi örömünnep. És tényleg az. Mert mi szoktuk mondani, hogy örömünnep, és ha az arcunkat látnánk… Hát az ott valóban örömünnep, és azért is örömünnep, mert amikor egy afrikai csoport táncolva-énekelve hozza be a kenyeret, akkor annak is örül, hogy van. És amikor hozza be a vizet, tudja, hogy a többségnek nincs arrafelé. És amikor a bort, mint valahogy a kultúrának és a természetnek valami közös gyümölcsét, akkor van okuk a hálaadásra, a táncra és az éneklésre. Látjátok, nálunk meg a fölajánlás úgy néz ki, hogy ott van már minden, és akkor csak tük-tük-tük. Hát éppenséggel elég nagy különbség van a kettő között.

De jó, hogy fölismerjük, hogy létezik az a második csoport, amikor megvan a keresztény hitünk, de ebből a keresztény hitből színes és sokféle kultúra származhat. És akkor mi itt a dolgunk? Mert mindig, hogy akkor mit érdemes tudnunk, vagy cselekednünk? Hogy fölismerni, hogy itt erről van szó, hogy erről a csoportról beszélünk most, és nekik hadd engedjük meg, hogy táncoljanak és daloljanak, minálunk meg hát legyünk egy picit visszafogottabbak. Egyszerűen azért, mert hát azért egy környező kultúrába fog illeszkedni maga a liturgia is. Ez tehát a második.

Amikor a keresztény hitből egy nagyon színes, sokféle kultúra származhat, és érzékenynek volna érdemes lennünk arra a nagyvonalúságra, hogy tudhassuk, hogy tényleg hadd származzon belőle az a sokféleség és színesség. Mert különben meddő és értelmetlen vitákba fogunk bonyolódni. Ezeket most nem szeretném ismételni, hogy a kedvenceimet, hogy a vasárnap megszentelése, a vasárnapi szentmisének reggel kell-e lenni vagy este. Szerintetek? Én örülök, ha nem döntöttétek el. Meghallgatni azt a végtelen mennyiségű érvet, hogy „Azért kell reggel lennie, mert ha este van, akkor nem szenteltük meg a napot. Na, tehát akkor pogányul lézengtünk egész nap, és csak este itt, hát egy kicsit, ’oszt mentünk aludni. Ez hol szenteli meg a napot?” A másik érv pedig: „Utolsó vacsora volt, és nem utolsó reggeli. Na?” Most a második csoportról nem szeretnék bővebben beszélni. A második csoport, hogy fölismerni, hogy a keresztény hitből, de tudom, hogy annak mi a lényege, a forrása, abból sokféle és színes kultúra származhat.

Harmadik csoport. A harmadik csoport az, de ez még cifrább talán, mikor valahogy, ahogy az élet megy, új dolgok kerülnek elő, és akkor van egy olyan magatartás, hogy azt mondjuk, itt a keresztény hit, és na, ez az új dolog, ez semmilyen módon, semmiféleképpen nem kapcsolódik a keresztény hithez és kultúrához. És megpróbáljuk onnan teljesen kiseperni. Vagyis bizonyos tartalmakat, akár bizonyos értékeket, és bármire azt mondjuk, hogy „Nem, nem, nem!” Mi lesz ennek a következménye? Hogy kétség kívül kénytelenek lesznek ezek az elemek, tartalmak, akár értékek a keresztény kultúrán kívül valamiképpen megjelenni és fejlődni. Például a lélektan is így járt. Mert úgy tűnt, mondjuk egy olyan 120-130 évvel ezelőttől kezdve, mint hogyha a lélektan valahogy éppenséggel a teológiával, vagy a papokkal, vagy az egyház tanításával szemben álló valami ateista képződmény lenne, ezért az egészet tegyük onnan ki. Ez nem tett jót nekünk.

De azt is mondhatnánk, és most ugye szabadságon voltam, érdekes dolgokra találtam. Például hogy amikor meggyökeresedett itt az európai kultúrában a burgonya, akkor megvannak a följegyzések, hogy az egyház első reakciója az volt, hogy a burgonya nem jó étel. Nem azért, mert nem finom, hanem azért, mert mégis csak onnan, a szutykos földől jön elő. Ezért például az egyházi kultúrának egy ideig része volt, hogy „rendes katolikus nem eszik burgonyát”. Milyen nagy dolog, mikor fölismerjük azt, hogy ez talán nem így van, tehát hogy a burgonya beemelhető a keresztény kultúrába, és hogy annak lehet köze a keresztény hithez. Olyan kedvesen derültök, én nem is érzem, hogy ez… na.

Tehát a harmadik, hogy fölismerjük – hoznék még egy példát. Olyan érdekes volt számomra, mikor egy évvel ezelőtt beszéltem, néhány előadást tartottam az erotikáról. Na nem, mintha nagy szakértője lennék, de csak szóba hozva azt, hogy hát milyen érdekes, hogyha az erotikára eleve úgy tekintünk, mint valamire, aminek semmi köze a keresztény kultúrához, hát akkor ez hogy lesz? Én komolyan, ahogy úgy meg-megszóltak engem, különböző gondolataim támadtak, és elkezdtem aggódni értetek. Hogy talán ti a házastársi kötelezettségen kívül mást nem is csináltok? Vagy állampolgári kötelezettségeket teljesítetek? Én azért nagyon kívánom az erotika kultúráját mindenkinek, aki annak a jó közegét megteremti.

Tehát a harmadik, hogy fölismerni azt, hogy a keresztény hitből bizonyos kulturális elemeket nem érdemes mereven és egyértelműen elutasítani, mert akkor kulturálatlan marad, vagy éppenséggel a keresztényt egyáltalán nem tudja átjárni. Ez tehát a harmadik csoport.

A negyedik. Amikor megvan a keresztény hitünk, és létrejön mégis csak egy olyan kultúra, amit kereszténynek hívhatunk ugyan, de ellentétes a hittel. Na, ez a legnehezebb. Mikor létrejön olyan gyakorlat, amit az az adott társadalom vagy kultúra keresztény kultúrának hív, és mégis a keresztény hittel szemben áll. Itt is milyen óriási nagy jelentősége van, hogy világosan megnevezzük, hogy itt most ebből a negyedik csoportból került elő valami, és itt a negyedik csoportról van szó.

Amikor, most egyre-másra, ugye ahogy szokták mondani, a csontvázak dőlnek ki a szekrényből, és egyre több pedofil botrány jelenik meg. Hát az első gondolatunk mindenképpen az, hogy „Szörnyű! Nem lett volna szabad, hogy megtörténjen egyetlen egy sem!” De közben pedig látjuk azt, hogy ennek a hátterében nagyon gyakran tulajdonképpen nem egyes – most így mondom – bűnelkövetők állnak, hanem sokszor egy szubkultúra, mondjuk egy iskola vagy egy intézmény tud úgy működni, hogy abban ez megtörténhet, és nem egyszer, hanem mondjuk 30-40-50 éven keresztül. Hát erre nem lehet mást mondani, mint hogy hiába ott nagyon sajátosan a kultúrának a része lett, tökéletesen ellentétes, fájdalmasan fölháborítóan.

Ahogyan tulajdonképpen azt is mondhatnánk, milyen jó, hogy kezdünk kigyógyulni abból, hogy mondjuk a keresztény kultúra részének tekintsük a kimondott, vagy ki nem mondott antiszemitizmust. Hát márpedig tudjuk, hogy nagyon sok tapasztalatunk lehetett arról, hogy valakik a keresztény kultúra részének tekintették azt. Vagy hogy a keresztény kultúra részének tekintsük a nők lebecsülését vagy lenézését. Vagy hogy a keresztény kultúra részének tekintsük a laikusok lenézését a klerikusokkal szemben.

A negyedik csoport így szól: milyen óriási nagy jelentősége van, mikor nagyon világos egyszerűséggel, miután az első három csoportot is jól meg tudjuk nevezni, amennyire nekünk ez megy, meg tudjuk mondani, hogy lehet, hogy erre azt mondja valaki, hogy ez a keresztény kultúra része, csak hogy nem az, mégpedig azért nem, mert ellentétes a keresztény hittel.

Ez a helyzet ennél inkább bonyolultabb, mint egyszerűbb, és inkább árnyaltabb, mint magától értetődő. Tehát nem is úgy akartam itt erről beszélni, mint hogy ez ilyen egyszerű, és 12 perc alatt elrendeztük, hanem mint valami feladatról, ami azért szólít meg bennünket, mert mi a szívünkkel akarunk közel lenni Istenhez, a szívünkkel. És ami annál kevesebb, az nekünk egyszerűen nem elég. És hogyha mi a szívünkkel akarunk közel lenni Istenhez, akkor ebből sok minden következik.

Most nézzétek el nekem, lehet azt mondjátok „Na, ez…!” milyen botrányos, amit mondok, de valahogy olyan ideillőnek érzem, még ha egy picit na, úgy a határon van is. Egy 45-50 év körüli pap önismeretében és önreflexiójában tartott valahol, és egyszer csak a püspöke fölhívta és azt mondja neki. „Nézd, én egy nagy helyre foglak téged helyezni augusztus 1-től.” Teljesen ellentétes volt ennek a papnak az önismeretével és önreflexiójával, hogy őt egy ilyen nagy helyre, s úgy látszott, hogy nagyon elgondolkodott rajta, hogy mi is legyen a válasza, majd azt mondja. „Hát tulajdonképpen nagy marhának nagy istálló kell.” Ne botránkozzatok meg ezen! De kétség kívül, szükségünk van arra a nyitottságra, rugalmasságra, és talán némi öniróniára, hogy bele ne feszüljünk, bele ne görcsösödjünk abba, ahogyan mereven mondjuk, hogy így és így és így. Hanem hogy őrizzük a szívünknek ezt a nyitottságát arra vonatkozóan, hogy a keresztény kultúra a lehető leginkább a keresztény hitből táplálkozzék.

Most a záró gondolat így szól. És ahogy Jézus befejezte ezt a beszédét, azt mondta ”Mert az emberi szívből jön a kapzsiság, a léhaság, a házasságtörés, és az összes többi.” De hogy az a kultúra, amit létrehozunk, az emberi szívet hangolja. Kétség kívül a léhaság, és kapzsiság, és az összes többi az emberi szívből jön, de van hogy egy kultúra valamire engedélyt ad, és valamire azt mondja, hogy „Na, na, na, na!” Ezért vagyunk felelősek a keresztény kultúráért, ebben az értelemben. Hogy az a keresztény kultúra valóban ne csak annak nevezett kultúra legyen, hanem a keresztény hitből táplálkozzék, még pedig azért, mert az emberi szívnek, ami a mi szívünk, amivel szeretnénk Istenhez közel kerülni, abban ott van valóban minden gyöngeség, és sok-sok árnyék. Ezért akarunk egy olyan kultúrát létrehozni, ami a szépet hozza elő belőlünk, és a többit engedi, hogy hadd, hadd, hadd… Ezért tehát a záró mondat így szól: van feladat bőven.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )