Mk 7,31-37 - Évközi 23. vasárnap

Álmaink és életcéljaink.

Olvasmány (Iz 35,4-7a)

Mondjátok a csüggedt szívűeknek: „Bátorság? Ne féljetek! Íme, eljön Istenetek, eljön, hogy bosszút álljon és megfizessen. Maga Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.” Akkor megnyílik a vakok szeme, és a siketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve örvendezve ujjong. Mert vizek fakadnak a pusztában, és folyóvizek a sivatagban. A száraz vidék tóvá változik, a szomjas föld vizek forrásává.

Szentlecke (Jak 2,1-5)

Testvéreim! Ha hisztek dicsőséges Urunkban, Jézus Krisztusban, ne legyetek személyválogatók. Amikor közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is elnyűtt ruhában, figyelmetek a pompás öltözékű felé fordul, és így szóltok hozzá: „Foglalj itt kényelmesen helyet.” A szegénynek meg azt mondjátok: „Állj oda oldalra!” Vagy: „Lépj ide zsámolyomhoz!” Hát nem megkülönböztetés ez? Nem ítéltek e szívetekben részrehajlón, helytelenül gondolkozva? Hallgassatok ide, szeretett testvéreim! Hát Isten nem azokat választotta-e ki, akik a világ szemében szegények, hogy a hitben gazdagok legyenek, és örököljék az országot, amelyet azoknak ígért, akik őt szeretik?

Evangélium (Mk 7,31-37)

Abban az időben: Jézus elhagyta Tirusz vidékét, és Szidonon át a Galileai-tóhoz ment a Tízváros határába. Itt eléje hoztak egy dadogva beszélő siketet, és kérték, tegye rá a kezét. (Jézus) félrevonta őt a tömegből, a fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét. Föltekintett az égre, fohászkodott és így szólt: „Effata, azaz: Nyílj meg!” Azon nyomban megnyílt a füle, megoldódott a nyelve, és érthetően beszélt. Jézus megparancsolta nekik, hogy a dologról ne szóljanak senkinek. De minél jobban tiltotta, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak, és hangoztatták: „Csupa jót tett: A siketeket hallókká teszi, a némákat pedig beszélőkké!”

Vasárnapi beszéd

Egész rendkívüli, hogy egy olyan gyógyítás történettel van dolgunk, ahol nem történik a gyógyulás esemény előtt valamiféle párbeszéd, ahogyan Jézus megkérdezi „Mit akarsz tőlem, mit tegyek? Mondd, miért jöttél hozzám?” és akkor elmondja, hogy mire vágyik, és akkor „Rendben, legyen a szándékod, az akaratod szerint. A hited meggyógyított.”, és a többi. Tehát perszer értjük, hogy pont ebben a helyzetben ez miért nem lehetséges, hiszen itt egy süket, és majd’ hogy nem többé-kevésbé néma emberről van szó. A szöveg későbbi része valahogy arra tesz utalást, hogy egyáltalán érthetően tudott aztán akkor beszélni. Tehát éppenséggel ahogy dadogva beszélt, nyilván nem volt olyan könnyű ezt lefordítani. El tudjuk képzelni, hogy hát valami hangot ki tudott adni, de hát ez kevésbé volt érhető ott a környezet számára. Mert különben ő maga is mondhatta volna, hogy „Jézus, Jézus, gyógyíts meg engem!” De nem így történt, hanem ezt a környezete tette.

Megragadott egyáltalán ez a helyzet, még mielőtt úgy mélyebbre mentem volna, vagy úgy valamit keresgettem volna. Egyszerűen csak megálltam ennek az embernek a – mondjuk – sorsdrámájánál. Milyen az, amikor valaki szeretne egészséges lenni, és még csak el se tudja mondani. Hogy van egy vágya vagy álma arra, hogy talán a sorsa jobbra fordulhatna, legalább csak annyira, mint egy átlagembernek, mint bármelyikünkké, hogy tud beszélni, és hallja, hogy éppen mi történik. De még csak el se tudja mondani.

Aztán ahogy elém került ez a fiatalember, vagy ki tudja, szóval úgy elgondolkodtam ezen, milyen érdekes, hogy hát ha van helyzet, ami a mi logikánk szerint éppenséggel az egyik legóriásibb és pompásabb lehetőség arra, hogy itt egy evangéliumi show-t rendezzen Jézus, hát akkor ez nyilván az. És hogy milyen érdekes ez a feszültség, hogy Jézus, aki gyógyít, utána nem azt mondja, hogy „Na, láttátok? Láttátok? Hát ti tudjátok, hogy nem beszélt, alig érthető volt. Hát ti tanúskodhattok, hogy nem hallott semmit. Vigyétek hírül!” Úgy emberi számítás szerint ez lenne a természetes, reális és érthető, és logikus, főleg Jézus esetében, aki tudja, hogy csak néhány éve van, mert nemsokára őt… És hogy mégsem ez történik.

Eszembe jutott egy élményem. Páran talán ezt tudjátok, hogy végül is még a pap embert is megragadja ennek a szele, hogy csinálni belőle valami show-t. Egy esküvőn történt ez, nyáron helyezték oda a papot, még csak néhány napja volt ott, de már esketett ott augusztusban. Az történt, hogy amikor a gyűrűhúzásra került volna a sor, akkor valahogy olyan ügyetlenül vették elő a gyűrűt, és a gyűrű pikk, eltűnt. Próbálták először csak úgy diszkréten… (keresni – szerk.) de hát a diszkréció nem járt eredménnyel. Akkor hát ott legalább a menyasszony, a vőlegény, az érintett felek a pappal együtt kezdtek. Hát aztán ezt nem lehetett már ott valahogy elleplezni vagy titkolni, hát beszállt a násznép is. Végül is azért vannak itt, hogy mindennek tanúi lehessenek. Akkor aztán ki hogy, négykézláb, meg egyéb módon kereste-kereste a gyűrűt, és nem jártak sikerrel. Persze, hogy azért a papban a szorongás szintje megemelkedett. Az történt, hogy egyszer csak úgy ahogy jöttek-mentek, keresték már percek óta, a pap hirtelen észrevette a fény csillogásánál, hogy – ezt most nem tudom érzékeltetni annyira – a vőlegénynek egy fölhajtott nadrágszára volt, és a fölhajtásba esett bele a gyűrű. Na, hát ez eddig tulajdonképpen csak egy elég érdekes történet, de most jön, nem tudni, hogy a Szentlélektől vagy az emberi vágytól indíttatva a pap egyszer csak föltette a kezét, és azt mondja a násznépnek. „Álljatok meg! Nemde úgy történt idáig, hogy a saját erőfeszítéseinkből próbáltuk megkeresni a gyűrűt. Nemde kiderült, hogy ez elégtelen. Hát itt vagyunk Isten házában. Mikor forduljunk Isten segítségéhez, ha nem itt és most? Imádkozzunk!” Majd pedig amikor alkalmasnak látta az időt, egyszer csak megint föltette a kezét, és azt mondta, hogy tudja, hol a gyűrű. Egyszerűen csak odalépett a vőlegényhez, kivette a nadrágja hajtásából a gyűrűt, és fölmutatta.

Azt mondta, hogy a következő vasárnap a csodatévő pap miséjére igen csak megnőtt a látogatottság, és amíg ő ott volt, nagy becsben tartották. Azt mondja, ő maga mesélte ezt el nekem, hogy azt mondja, hogy az elején még annyira benne volt, hogy jó, hát az esküvőn nem buktatom le magam, de majd a következő vasárnap. De ahogy egyre többen lettek, egyszerűen inába szállt a bátorsága. Azt mondta, minél később mondom el, annál rosszabb. És végül nem mondta el. Jézus nem ezt az utat járta be. Azt mondta „Tudjátok mit? Ne beszéljetek róla senkinek!”

Úgy kötődik aztán a következő gondolat, hogy „De miért? Miért és miért?” Ahogy tegnap eskettem, hát szombat, mégis csak, és valahogy annyira bennem van, nézem ezeket a fiatal vőlegényeket, menyasszonyokat, a férjek és feleségek, ahogy hordozzák – és most mondom a két kulcskifejezést – az álmaikat és az életcéljaikat. Jó, hogy van nekik, ez sokkal jobb, mintha semmi nem lenne. Ott vannak az álmaik és a céljaik, és ma egy olyan világban élünk, ahol hát ha nincsenek valakinek álmai, az, az ne is keljen föl reggel. Milyen érdekes, hogy mikor ezt mondjuk , hogy álmok és célok, hogy milyen észrevétlenül ezek az álmok és célok tulajdonképpen roppant személytelenek tudnak lenni, és bennünket is igencsak személytelenné tudnak tenni. Nem egyszer tulajdonképpen azok az álmok és célok, amiket el akarunk érni, azok még nálunk is kevesebbek. Néha el tud kezdeni a szívem fájni, hogy az álmaink és a céljaink, amelyeket ma az ember oly nagyra tart, hogy megföllebbezhetetlen érték, hogy ezek az álmok és célok sokszor valami olyasmiről szólnak…

Most egy ismerősömet szeretném ide idézni. Azt mondja „Ide figyelj, Feri! Én egy kis faluban lakom, szültem öt gyereket, és évtizedekig az volt az álmom, hogy az udvar felé eső kis ablakból ajtó legyen. De ha már ajtó, egy nagy üvegajtó, eltolható.” Azt mondja „Most, hogy a gyerekek fölnőttek, és 25 éve szeretném, hogy az ablakból ajtó legyen, lett. Minden nap örömmel ébredek föl, mikor kinézek és látom, hogy ajtó, és el lehet tolni. Egyszerűen minden napomat bearanyozza, besugározza ez az öröm, hogy megvan az ajtó. Hogy ez egy álmom volt, amit 25 éve dédelgettem, és megvan.” Majd pedig a következőt mondta. „De tudod, azért van ennek árnyéka is. Mert néha a 25 év alatt majdnem meglett, és hogy én 25 év alatt mennyit bosszankodtam a férjemre, a gyerekekre, és ki tudja még ki mindenkire, és mi mindenre, hogy már majdnem lett volna annyi.”

Így szól az első gondolat. De jó, hogy vannak álmaink és életcéljaink. De nem egyszer egészen megrészegítenek ezek az álmok és célok, és még nálunknál is kevesebbért szinte odalökjük az életünket. Szinte nem is tudatosul bennünk, hogy miközben sokszor nem is tudatosan törekszünk az álmok és célok megvalósítására, ki milyen árat fizet ezért. Mikor itt van ez a fiatal férfi és fiatal nő, tele álmokkal és célokkal, akkor azért az a vágyam, hogy akármilyen nagyszerű és nemes céljaik, és gyönyörű cirkalmas álmaik vannak, azért a társuk remélem nem esik áldozatul. Hogy nem egyszerűen csak egy eszköz az álmok megvalósítása útján. Miért mondom többek között ezt? Mert a szakértők, akik erről beszélnek, azt tárták föl, hogy például a házastársi konfliktusoknak a zöme, főleg azok, amelyek nagyon kibékíthetetlennek tűnnek, gyakorta azért annyira föloldhatatlanok, mert mind a két félnek valami álma van a háttérben. Valami olyan álom, valami olyan cél, ami akár kisgyerekkorból jön. Valami, ami akár lehet tudattalan is, de úgy köti a lelket, amiért sokat tudunk dolgozni. Tényleg megfeszülünk érte, tényleg bevetjük magunkat. De közben ezeknek az álmoknak és céloknak lehet egy árnyéka, hogy ki és mennyit fizet értük.

A második gondolat így szól, amit már gyakran hangsúlyoztam nektek, és egy átkötő történetet hadd mondjak. Ti talán ismeritek Martin Luther Kingnek ezt a híres mondatát, ez tulajdonképpen most az egyetemes kultúra része, ahogy azt mondta 1963-ban: „Van egy álmom.” Nem tudom, tudjátok-e, hogy hogyan fejeződik be? „Van egy álmom.” És azért nem mondom ki, hogy ennek az embernek, mit gondoltok, mi volt az álma? „Van egy álmom.” Ezt elmondta az embereknek, és meghívta őket rá, hogy „Van egy álmom.” Azt mondta: „Van egy álmom, hogy nemsokára a ragszolgák és a rabszolgatartók gyerekei a testvériség asztalánál közösen ülnek, hogy ez az álmom.” Milyen gyönyörű személyes álom ez. Hogy ez egy olyan álom, amit egy személy mond el, és más személyeket meghív, és amikor elkezdjük ezt az álmot valósítani, akkor az ember – valahogy Isten szándéka és terve szerint is – egyre csodásabban bontakozik ki és valósul meg ő maga. Izgalmas módon nem csak az álmát valósítja meg, hanem a legigazabb álmaink révén mi magunk valósulunk meg. Azért, mert ezek az álmok a leginkább személyesek és valahogyan hajj, hogy merjük azt sejteni, hogy a Szentlélek ültette el bennünk. Nemde nagy különbség van a között, hogy elénk áll valaki, és azt mondja „Van egy álmom, hogy a testvériség asztalához egyaránt le tudunk ülni.”, vagy azt mondva – és nehogy kritikának vegyétek, főleg egy barátommal nem csinálnám ezt soha – „Van egy álmom, egy ajtó.” A kettő között van különbség.

Milyen nagy dolog, hogy… most a második gondolatra érek. Amikor megvannak ezek az álmok és célok, akkor azt nagyon jól tudjuk, amit ti már nagyon jól tudtok. Hogy hát egyetlen férfi sem azért születik a világra, hogy egy nő rátaláljon és azt mondja „Ó, te majd boldoggá teszel.” És egyetlen nő sem azért születik a világra, hogy egy férfi rátaláljon, és azt mondja „Ó, te majd a meleg családi fészket fogod csinálni.” Az lehetséges, hogy bárki ezt eldönti és elhatározza, és odaadja magát neki, és ez az ő életálmának része, gyönyörűséges. De mikor a férfi úgy néz egy nőre, hogy… akkor az már eszköz. És ha egy nő úgy néz a férfire, hogy „Majd ő boldoggá tesz engem.”, akkor ő már nem egy személy, hanem egy eszköz. Miközben az álmaink világába helyezzük, és azt mondjuk „Ez az álmunk.” De mi az álmom? „Egy boldog házasság.” És ebben a boldog házasságban tulajdonképpen téged eszköznek látlak.

Ezt a gondolatot is tudom, hogy tudjátok, de amikor nehézre csavarodik az élet, és nincsenek azok a jó érzések, mint régebben voltak, akkor mi történik? Akkor egyszer csak mi, akik azt mondtuk itt, hogy „Örökké!”, mi azt mondjuk, hogy „Na jó, most lett elég.” És akkor az a kérdésem, hogy mi is az, ami elég, és mi is az, amire azt mondtuk, hogy örök? Az volt bennünk, talán 5 vagy 10 évvel ezelőtt, hogy én a férjemnek/feleségemnek azt mondtam „Örökké!” Valójában azonban (Egészségedre, István!) valójában mikor ezt mondtam, akkor sokkal inkább az történt, hogy annyira jó volt együtt, hogy azt mondtam „Hát ezt az élményt, ezt a jó érzést én örökké akarom, én erre befizetek, az biztos.” Amikor egyszer csak nincs élmény, de ott van a férjem vagy a feleségem, akkor azt mondom „Na, azt nem!” Ilyenkor sejtjük meg, hogy tulajdonképpen mit jelent, hogy az élmény mellett elköteleződni, vagy egy személy mellett elköteleződni.

Aztán így a harmadik gondolatba hadd forduljak. Ez pedig az, és hogy ma megint csak, hajj, de szeretjük ezt mondani, hogy tulajdonképpen ragaszkodjunk az álmainkhoz, tűzön-vízen keresztül. „Csak akarni kell!” Remélem, ezt tudjátok. „Az ember bármire képes, csak ragaszkodjon az álmaihoz. Az ember bármit el tud érni.” És akkor mindig van egy-két ember, aki kiáll, és azt mondja „Én vagyok a példa.”

Tudjátok, mi jutott eszembe? Jézus odamegy ehhez az alig érthető beszédű emberhez, aki süket, és azt mondja neki… (Feri mutatja, de nem beszél – szerk.) Értettétek? Szerintem igen, hogy odaáll Jézus az emberhez, és elmutogatja neki, hogy „Ide figyelj! Neked minden lehetséges, csak akarnod kell. Ragaszkodj az álmaidhoz, meg fogod tudni őket valósítani. El ne engedd, küzdj értük! Nekem se volt könnyű, én vagyok rá a példa. Tudod, hogy születtem?” Nem, az ember összeszedi nagyon magát, és nagyon sok mindent sosem csinál meg, és sosem ér el, és sosem valósul meg. Milyen izgalmas, hogy mi, akik ilyenkor azzal gyanítjuk egy kultúrának a lendületéből is erőt merítve, hogy „Na, talán egy picit az álmokon kell még pofozgatni. Talán még egy picit innen ezt elveszem, de ott még hozzárakok, még egy kicsit cizellálom, a részletes boldogságterveket megfogalmazom.” Hogy tulajdonképpen nem ebből kellene még több, hanem megsejteni valamit, amiből talán most itt még semmi sincsen.

Ez pedig az, hogy talán Istennek is van egy álma rólam, hogy van egy célja velem. Hogy nem több álom kell itt, meg több cél idebent, hanem valahogy egy egész pici abból, legalább egy egész pici, hogy „Uram, tulajdonképpen mi a te álmod énvelem, vagy énrólam?” Lehet, hogy ahogyan egészen görcsössé tudunk válni az álmaink és céljaink eléréséért és megvalósításáért való veszkődésben, miközben könnyen eszközzé teszünk magunk körül mindenkit, hiszen az álom az álom. Hát… Hogy aközben tulajdonképpen lehet, hogy amire igazán vágyunk, amitől igazán megkapnánk azt, amire vágyunk, az nem az, ami az én álmom, vagy az én vágyam, hanem az Isten álma és vágya rólam. Valahogy az az érzékenység és figyelmesség, ahogyan hallóvá tesszük magunkat ebbe az irányba. Ennyit szerettem volna mondani.

(Az igeversek forrása: http://www.katolikus.hu/igenaptar)