Mk 8,27-35 - Évközi 24. vasárnap

„Kinek tartanak engem az emberek?” – Jézus önfelülmúlása.

Olvasmány (Iz 50,5-9a)

Prófétája által a Megváltó így beszél: „Isten, az Úr megnyitotta fülemet. Én nem álltam ellen, és nem hátráltam meg. Hátamat odafordítottam azoknak, akik vertek, arcomat pedig azoknak, akik tépáztak. Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek. Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent. Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem. Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem. Ki szállhat velem perbe? Álljunk ki együtt! Ki az ellenfelem? Jöjjön ide hozzám! Isten, az Úr segítségemre siet. Ki ítélhetne el?”

Szentlecke (Jak 2,14-18)

Testvéreim! Mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, belőle fakadó tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti a hite? Ha valamelyik testvérnek nem volna ruhája és nem volna meg a mindennapi tápláléka, és egyiketek így szólna hozzá: „Menj békében, melegedj, és lakjál jól!”, de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna? Ugyanígy a hit is, ha tettek nem származnak belőle, magában holt dolog. Azt is mondhatja valaki: „Neked hited van, nekem meg tetteim.” Ha tettek nélkül megmutatod nekem hitedet, tetteim alapján én is bebizonyítom neked hitemet.

Evangélium (Mk 8,27-35)

Abban az időben Jézus elment tanítványaival Fülöp Cezáreájának vidékére. Útközben megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” Azok így válaszoltak: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszolt: „Te vagy a Messiás!” Ekkor Jézus a lelkükre kötötte, hogy ne szóljanak erről senkinek. Ezután arra kezdte tanítani őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad. Ezt egészen nyíltan megmondta. Erre Péter félrevonta és szemrehányást tett neki. De ő hátrafordult, ránézett tanítványaira, és így korholta Pétert: „Távozz tőlem, sátán, mert nem Isten szándéka szerint gondolkodsz, hanem emberi módon.” Majd összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt.

Vasárnapi beszéd

„Kinek tartanak engem az emberek?” Talán ma ezt így mondanánk, hogy Jézus megkérdezi a tanítványait: „Hogy vélekednek rólam? Mi a véleményük énfelőlem?” Aztán azt kérdi „Ti mit mondotok erről?” Akkor ezt ma talán így mondanánk: „Ti mit gondoltok arról, hogy én ki vagyok?” Akkor, mikor hogy vannak vélemények, vannak hipotézisek, vannak föltételezések, elgondolások és előítéletek. Aztán Jézus amikor ezt a kérdést teszi föl, hogy „Na, akkor tulajdonképpen ki vagyok én?”, és amikor Péter azt mondja „Te vagy a Messiás.”, bizonyos szempontból hogyha nem ismernénk, hogy a történetnek van folytatása, azt mondanánk „Na ez az! De szép befejezés! Hát ez az!” Ez az evangélium, hogy itt az apostol, az apostolok fejedelme. Úgy is hozza a szöveg, hogy „Péter válaszolt.” Hát ki más is? A főnök válaszol, azt mondja „Te vagy a Messiás.”, itt az igaz hit, a történetet lezártuk.

De utána történik igazán az, amiről érdemes elmélkednünk. Ez pedig, hogy Péter egészen világosan kimondja „Te vagy a Messiás.”, és utána jön egy rész, ami már a múltkori evangéliumban is kérdéseket vethetett föl, hogy Jézus azt mondja „Na, erről aztán ne beszéljetek!” Hogy? Az igazságról? Hát pont az igazságról? Pont arról, ami így van? De hogy itt mennyire sokkal árnyaltabb dologról van szó, honnan tudjuk? A történet második részéből. Mert miközben Péter elmondja, most nézzétek el nekem, hogy így mondom. „A katolikus egyház tanítása: Jézus a Megváltó.” Aközben amit gondol arról, hogy mit jelent, hogy Jézus a Megváltó, és hogy ennek mi a következménye, és hogy ez a mi életünkre nézve mit jelent, az maga a színtiszta tévedés.

De érdekes ez, hogy miközben kiállhatunk magunk elé, vagy a tükör elé, és azt mondjuk majd itt 13,5 perc múlva „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében.”, aközben lehet, hogy minden igaz, amit mondtunk, csak minden, ami ehhez az igazsághoz kapcsolódik bennünk, az köszönő viszonyban sincs Istennel. Hát azért ez egy kicsit megcincálja az emberi lelket. Most mondhatnátok azt, legalább most köszönő viszonyban sincs, na jó, ne túlozzunk, de Jézus azt mondta Péter gondolatára, hogy „Távozz tőlem, sátán!” Úgyhogy eléggé finoman fogalmaztam én miránk vonatkozóan. Mit kezdjünk akkor ezzel a helyzettel?

Az első gondolat így szól, és most olyan érdekes dolog történt velem. Tulajdonképpen ahogy az evangélium egy nagyon sajátos módon bekopogtatott hozzám délután. Tartottam egy előadást, és ott többször kiemeltem ezt a szót, és hát nyilván a mögötte lévő valóságot, hogy evolúció, hát az evolúció alapján. Az előadás után megkeresett egy hölgy, és a hit mindenféle magabiztosságával rám tekintett, és azt mondta „Atya, hogy képzelte azt az evolúciót? Azt melyik szentírási könyvből vette?” Tudjátok, az volt az élményem, ha ezt egy képben kellene megragadnom, hogy úgy élte meg a helyzetet, mint amikor a macska játszik az egérrel. Pontosan tudja, hogy bármelyik pillanatban úgy a karma közé kaparintja, kinyírja, és azt mondja „Na látod!” És hogy így éreztem magam, mint a kisegér a macska karmai között, hogy mindjárt rám olvassa, hogy fogalmam sincs a katolikus hitről, ugye téveszméket terjesztek. Mert hát nyilvánvaló, hogy a mi hitünk mi? A mi hitünk a teremtés. Ugye hát ezzel szemben az evolúció egy ilyen himihumi kis tudományos elgondolás.

Tudjátok, az ebben az érdekes, hogy mondjuk ha az egyház tanítását vesszük, az egyház tanítása a római tanítóhivatal megnyilatkozásai szerint az evolúcióról az, hogy egy biztos hipotézis. Az evolúció és a teremtés elgondolása átjárják egymást, nincsenek egymással ellentétben. Ahogy jön hozzám az asszony, és azt mondja; természetesen ő tudja, hogy van a hit, én egy óriási tévedésben vagyok. Tulajdonképpen ha én azt válaszolom ennek az asszonynak „Jaj, drága asszonyom! Hogy ön mekkora tévedésben van a saját hitével kapcsolatban! Te jó ég! Hát ez nem is nagyon nevezhető katolikusnak. Hát tessék egy picit utána olvasni! Jaj, de sajnálom, évtizedekig egy ekkora tévedésben élt.” Elég furcsa, ugye? Pedig pont így van.

Ezért az első gondolat így szól. Amikor Jézus azt mondja, hogy „Aki nem tagadja meg magát, és nem veszi föl a keresztjét, hogy úgy kövessen engem, nem lehet a tanítványom.”, tulajdonképpen ez – most hogyha részekre bontjuk – azt jelenti, hogy vannak a véleményeink, a gondolataink, a hipotézisünk, a jövőképünk, de főképp pedig, és ez a legnehezebb, a hitünk. És pontosan mindezeket tudnunk kéne zárójelbe tenni, mint ahogy az asszony számára egy döbbenetes kihívás 70 évesen rájönni arra, hogy nem is ő gondolta katolikus módon. Ezért a saját eddig meglévő hitünket fölülmúlni, ez olyan, mint egy belső vonal. Na, ezt nagyon megértem, hogy ahogy eddig gondoltam az életet, ahogy eddig hittem Istent, hogy az esetleg pont másképpen van? Hát ez teljesen fölfoghatatlan.

Hogyha ezt a témát szeretnénk még jobban megragadni, mit is jelent ez? Ez a kifejezés tulajdonképpen ma nem egy közkedvelt kifejezés. Mikor ezt mondjuk, hogy „Tagadja meg magát!” Nem, egyáltalán nincs kedvünk megtagadni magunkat. Mit is jelent ez tulajdonképpen? Általában úgy képzeljük el az önmegtagadást, hogy van az én akaratom, és van Isten szándéka vagy akarata; a kettő ütközik, és akkor úgy „Uuúúú-ahhahhaa! Na jó!” De hát persze egyáltalán nem „Na jó!”, hanem egyszerűen szörnyű, és akkor „Jó… nem jó.” Sokkal többről van szó. Nem két akaratnak vagy szándéknak az ütközéséről van szó, ahol egyszer csak úgy azt mondjuk, hogy „Jól van, neked van igazad. Úgyis te vagy a nagyobb.” Nem a cicának és az egérnek a története az Isten-ember kapcsolat, hogy a te karmod nagyobb, és én vagyok a kicsi. Hanem sokkal inkább arról, hogy amikor átéljük a saját életünket, beleértve a hitünket, azt így mondhatnánk összefoglalóan; azt nagyon énszerűen éljük meg. Azt mondjuk „Hát ha valaki vagyok…” Megkérdeznénk ezt az asszonyt. „Hát ki vagy te, katolikus asszonyként? – Az a valaki, aki mindenemet oda… Hát a teremtés, a teremtő Isten. Egyetlen szálat ne húzzon ki az én hitemből senki se, hát erre építettem az egész életemet.” Nem egyszer Isten arra hív bennünket, hogy valami olyasmin lépjünk túl, vagy nőjük ki, ami hallatlanul énszerű számunkra. Egészen úgy éljük meg, főleg itt és most, vagy ebben a pillanatban vagy helyzetben, hogyha van valaki, akire azt tudom mondani, na ez vagyok, akkor az pont az, amit most fölül kéne múlnom.

Hadd hozzak egy olyan példát vagy történetet, amit ti jól tudtok. Amikor Nick Vujicic, ez a fiatal srác, tudjátok, karok és lábak nélkül, az apja pedig egy lelkész. Ez a kisfiú gyerekként úgy imádkozik, hogy „Istenem, legyen úgy, hogy én lefekszem aludni, és akkor én alszom egy jót, de ha nem jót az se baj, de ahogyan én alszom, és becsukom a szemem, és aztán mikor reggel fölébredek, egyszer csak már van karom meg lábam. Hát Uram, neked miből állna? Csináljuk azt, hogy én lefekszem aludni, és akkor csiribi-csiribá, és fölébredek, és van karom vagy lábam. Uram, nem kérek sokat, mert a többieknek is van. Nem kérek rosszat, mert ez jó. Hát valami olyasmit kérek, amiről te beszélsz, hogy szeretsz minden embert. Hát ki és mikor teljesítené ezt, ha nem te, és nem ma éjszaka?” Hát ha van – ahogy ezt az előbb próbáltam mondani – énszerű imádság, amibe ez a kisfiú belerakott mindent, ami ő maga, az ez az imádság. Ha van szívből jövő imádság, akkor az az, ahogy az a kisfiú elimádkozta, hogy „Istenem, kitől kérjem? Hát könyörülj rajtam!” De ez a kisfiú 10 évesen, és 11, és 12, és 13 megéli, hogy nem nő ki sem a karja, sem a lába. Majd elég nagy lesz ahhoz, hogy azt is tudja, hogy ez sohasem fog megtörténni. Akkor a kérdés az, hogy hívő marad-e vagy nem? De akkor kiben fog hinni? Mi lesz ennek a hitnek a tartalma? Hát ez a hit, és ez az imádságos gyerek újból és újból szembesült azzal, hogy sosem lesz úgy, ahogyan ő hiszi, és ahogy imádkozik érte. Egyszer csak ez a kisfiú azt mondja „Most rádöbbentem valamire.”

Nézzétek el, hiszen ezt a történetet többször mondtam, most nem is ezért mondom el, hogy mint valami újdonságot idehozzam. De azt mondja ez a kisfiú, hogy „Most döbbentem rá, hogy nincs hatalmamban afölött dönteni, hogy legyenek-e karjaim vagy lábaim, de eldönthetem, én eldönthetem, hogy egy életen keresztül fogok haragudni Istenre azért, amit nem adott, vagy egy életen át leszek hálás neki azért, amit adott.” Hogy írhatjuk le ennek a kisfiúnak a fejlődését eddig az imádságig, és eddig a megfontolásig? Neki a régi önmagát a régi hitével egyszerűen szükséges volt elengednie és fölülmúlnia, pedig valami olyat imádkozott, és valami olyat élt meg, ami talán a leginkább ő volt a szíve mélyéből. És szükséges volt fölülmúlnia, különben az élet elviselhetetlen, érthetetlen, elfogadhatatlan. Pont úgy, ahogy Péter azt mondja „Ments Uram, ez teveled nem történhet meg. Mert ha ez veled megtörténik, tulajdonképpen énbennem mindennek vége van.” De ez a kisfiú megélte a hitéből, hogy annak a hitnek, ahogy eddig hitt, és abban az Istenben, akiben eddig hitt, annak vége van. Amikor 18 és 20 éves lett, az a kisfiú már nem azzal a hittel, és nem abban az Istenben…

Itt messze többről van szó, mint két akarat ütközéséről. Ugye én is szeretnék valamit, ő is, s akkor az erősebbnek lesz igaza, akit Istennek hívnak. Az ember drámai természetéről van szó. Az a kifejezés, hogy önmegtagadás, annak a folyamatnak egy kiemelkedő pillanata, amikor valaki látja, hogy az önmaga felülmúlásának az egyik lehetetlen, elkerülhetetlen része az az, hogy egyszer csak ezt elengedje, és valami új szülessen meg benne. Ezt nevezik önmegtagadásnak, ezt a pillanatot.

Hadd hozzak ehhez egy élményt, amit pár nappal ezelőtt láttam, egy filmet. Lezuhan a repülőgép, mínuszok, havak, és ketten élik túl, és jönnek le, és január van, és egymást segítik, és hát persze gondoljuk, hogy túlélik, de azért mégis csak a film, hát drámai. Ahogy jönnek le, egyszer csak ott a nagy hidegben több nap után találnak egy kis kalyibát, és a kalyibában még találnak két konzervet is, és van fa, és be lehet fűteni. Értitek ezt? Ott a nagy semmi közepén, ott vannak egy fűtött kis kalyibában, és van konzerv, és most lehet enni, és ott vannak benn. Hahh! Az ember életének ez a szimbóluma. Az ember, mint egy… szerencsétlenségnek a túlélője, az élet drámaiságába vettetett személy egyszer csak talál egy kalyibát, és azt mondja „Na, itt meleg van, száraz a ruhám, van még két konzervünk, engem innen senki nem parancsol ki. Én innen biztos, hogy sehova nem megyek.” Telik egyik nap a másik után, és egymás felé fordulnak, és azt mondják „Ha nem hagyjuk itt ezt a kis kunyhót, ahol meleg van, még a konzervnek, az ételnek az illatát érezzük, és száraz a ruhánk, és nem megyünk ki a januári hószakadásba és viharba, akkor meg fogunk halni.” Ezért, amiről Jézus beszél, hogy aki nem tagadja meg magát, az elpusztul, de aki megtagadja magát, az az életre jut, ezt tulajdonképpen úgy írhatjuk le, hogy amikor ez a két ember rájön, hogy ott azt az oltalmat jelentő kis kalyibát el kell hagyni, mert a menedékeink a börtönünk, később a koporsóinkká fognak válni. Mert pontosan így lesz, ha nem mennek ki a kis kalyibából, a menedék a koporsójuk lesz. Ezért el kell onnan indulni, és ezt mi így írhatnánk le, hogy egy szűk, de olyan biztonságosnak és megszokottnak tűnő realitásból egy sokkal tágasabb realitásba érkezünk.

Nem két akarat ütközik, az emberfi gyönge akaratocskája, meg a kis vágyai, meg az Istennek a szándéka. „Úgyis úgy lesz, mint ahogy a macska az egérrel játszik.” Hanem arról van szó, hogy egyszer csak fölismerjük azt, hogy mi tulajdonképpen nem vagyunk a realitásban, Isten pedig abban van. A bátorság annak szól, hogy a realitásvesztésből átlépek a valóságba. Hát persze mikor benne vagyunk, nem így szoktuk megélni, de lényegében erről van szó, hogy egy szűkös realitásból átlépünk a valóságba. Miért merem ezt mondani? Most nézem, egy picit fut az idő, és nem élhetek vissza a türelmetekkel.

Mi az, amit annyira énszerűnek élünk meg? Hogy azt mondjuk „Hát ennél jobban nem tudok én lenni, és ennél jobban nem tudok imádkozni. Akkor a hitem ennél jobban nem tud kifejeződni. Az efféle természetben mindig megjelennek a legmélyebb érzéseink. Milyen érdekes, hogy Jézus, ahogyan eljut oda, hogy „Uram, legyen úgy, ahogy akarod.” De nem mint két akarat ütközése, hanem hogyan? Hogy először nem tudom, hogy van a sorrend, szembe kell néznie a haragjával. Azt mondja, ha jogos valakinek a haragja, Jézus haragja jogos. Honnan tudjuk, hogy szembe kell néznie a haragjával, és túl kell jutnia rajta? Onnan, hogy még ő maga is azt mondja, amikor kirántja a kardot az a fiatalember, hogy „Tedd el a kardodat. Te ide figyelj, nem gondolod, hogy nem jutott eszembe, hogy szólhatnék Isten angyalainak bármikor? És itt lenne olyan hadd el had, folyna itt a vér patakokban, elhihetitek.” Jézusnak át kellett mennie azon a haragon, indulaton és dühön, ami joggal volt benne, és nagyon énszerű, jogos és igazságos. Átmenni ezen a haragon, és ahogy átmegy a haragon, annak van egy pillanata, amiről így beszélhetnénk, hogy önmegtagadás. Az a pillanat az, amikor azt mondja „Nem adok teret ennek a haragnak. Mert bár itt és most, ebben a pillanatban igazságos, és jogos, és érthető, és természetes, és emberi, de nincs benne az egész világ. Én benne vagyok, az egész világ nincs benne, de én szeretném, hogy benne legyen.” Hát azért jött, hogy az egész világ benne legyen. Ezért most ezen a haragon át kell mennem.

Tudjuk, hogy hogyan szembesül Jézus a félelemmel, hogy vérrel verítékezik. És tudjuk a kutatásokból, van ilyen, hogy vérrel verítékezés. Hát azért a félelemnek elég komoly minősége. És hogyha megáll a félelménél, és azt mondja „Uram, ide figyelj, látod, már vérrel verítékezek. Mit akarsz még tőlem? Eddig mentem. Most maradok még 30 évig, és szeretek mindenkit, ahogy csak tudok. Rendben?” Akkor ez azt jelenti, hogy megmaradt ott a félelménél, és nem jutott el hozzánk, nem jutott be abba a valóságba, amiben mindig is akart lenni.

És akkor ott van a szomorúsága. Bent van a fületekben, ahogy azt mondja Jézus, nagyot sóhajt, mondja a szentírás, és azt mondja „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Hányszor akartam összegyűjteni a csibéidet, és egyszerűen nem lehetett. Én össze akartam őket gyűjteni, de egyszerűen nem így lesz.” Na, ez a szomorúság. És tudjuk milyen az, amikor a szomorúság majd elemészt bennünket, amikor a gyász majd elemészt minket, és azt mondjuk, hogy ezután már nem lehet élni. Az önmegtagadás az a pillanat, amikor azt mondja „Ha van normális emberi természetes érzés itt, az a szomorúság és veszteségélmény. De valami elviselhetetlen. De most mégsem adom át magam neki, mert én az egész világban szeretnék otthon lenni, nem csak az érzésemben.”

Végül az utolsó, a négy alapérzést akartam idehozni, ez pedig az öröm, a boldogságvágy. Azt mondaná „Uram, hát de ne haragudj, de énnekem ez nem egy nagy öröm. Hát én azért az örömöt másképp gondolom el. Hát ugye azt nem mondod, hogy az ott az öröm? Ne, ne, nem, nem! Ezt ne csináld velem, légy szíves!” Ebben a folyamatban amikor Jézus azt tudja mondani, hogy „Most ahogyan átélem, mi volna az öröm, vagy a boldogság, ha most ezen át tudok menni, akkor átélem mi az az öröm, ahogyan az Isten gondolja. Ahogy én gondolom, azt most tudom, hogy az téged… nagyon pontosan tudom.” Ezért amikor ez hangzik el, hogy nem tagadja meg magát, nem veszi a vállára a keresztjét… hogy tulajdonképpen az önmegtagadás is az önmagunk felülmúlásának egy kiemelkedő pillanata. Nem mondanám a lényegének, de egy elkerülhetetlen pillanata, ezért kitaláltunk rá egy szót is. Az a pillanat, amikor azt mondom „Nem engedem magamat teljesen át ennek az érzésnek, ennek a gondolatnak, ennek a véleménynek. Még pedig azért, mert ez túl szűkös hozzád, Uram. Én szeretnék abban a valóságban lenni, amit úgy hívsz, hogy Isten országa.”

(Az igeversek forrása: http://www.katolikus.hu/igenaptar)