Mk 9,30-37 - Évközi 25. vasárnap

„Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be.”

Olvasmány (Bölcs 2,12.17-20)

A gonoszok így beszélnek az igaz emberről: „Lássuk hát, igazak e beszédei. Figyeljük meg, mi végre jut! Mert ha az igaz az Isten gyermeke, akkor az Isten az ő pártjára kel, és kiszabadítja ellenségei kezéből. Tegyük próbára, gúnyoljuk és bántalmazzuk őt, hogy megismerjük szelídségét és kipróbáljuk türelmét! Ítéljük gyalázatos halálra, hiszen azt mondta: ő Isten oltalmában részesül!”

Szentlecke (Jak 3,16-4,3)

Szeretteim! Ahol irigység és önzés honol, ott zűrzavar van és mindenféle hitványság. A felülről származó bölcsesség először is tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató. Az igazság gyümölcsét békében vetik el azok számára, akik békét teremtenek. Honnan vannak háborúságok és veszekedések köztetek? Nemde onnét, hogy bűnös vágyak igyekeznek uralomra jutni tagjaitokban? Kívántok valamit, és nincs benne részetek. Öltök és irigykedtek, de semmit sem tudtok elérni. Harcoltok és háborúskodtok, de nincs semmitek, mert nem kértek. Kértek ugyan, de nem kapjátok meg, mert rossz szándékkal kéritek, azért, hogy bűnös vágyatokban elpazaroljátok.

Evangélium (Mk 9,30-37)

Abban az időben Jézus és tanítványai átmentek Galileán. De Jézus nem akarta, hogy valaki megtudja ezt, mert a tanítványait készült oktatni. Ezt mondta nekik: „Az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de miután megölték, harmadnapra feltámad.” Ők nem értették ezeket a szavakat, de féltek megkérdezni. Ezután Kafarnaumba értek. Amikor már otthon voltak, Jézus megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztatok az úton?” Tanítványai azonban hallgattak, mert az úton egymás közt arról tanakodtak, hogy ki a nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, majd magához ölelte, és ezt mondta nekik: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”

Vasárnapi beszéd

Azon vitatkoztak egymás közt, hogy ki a nagyobb közülük. Tulajdonképpen látni valóan egyáltalán nem kell valamiféle formális, kifejezett, intézményes hatalommal rendelkeznünk ahhoz, hogy megérintsen bennünket az, hogy a hatalom, és a nagyság, az erő, a befolyás és a többi, hogy kinek van igaza, és ki a… Nem is akarom ezt tovább mondani. Hogyha most a szentleckét is, olvasmányt is hozzávesszük, akkor látjuk azt, hogy tulajdonképpen itt az emberi léleknek nagy témáiról van szó. Az Ószövetség, vagy Pál apostol, ahogy beszél róla, irigységről beszél, vagy mohóságról, vagy vágyról. Jézus történetében inkább valahogy a hatalom jelenik meg, vagy az erő, a pozíció, a befolyás. Erről szeretnék beszélni.

De most nézzétek el, hogy kifejezetten nem a szokásos vallásos megközelítésben annyira természetes erkölcsi irányvonal felől, nem mint hogyha ezt ne lehetne úgy látni, hanem szeretném máshonnan megvilágítani ezt a témát. Hogy mit is kellene önmagunkkal kezdeni, hogy hatékonyak tudjunk lenni ezeken a területeken, hogy valahogyan jól álljunk ebben a világban Isten szándéka szerint. Tehát most ezért nem mohóságról beszélek, féltékenységről, irigységről, haragtartásról, bosszúvágyról, és a többiről, hanem…

Az első gondolat így szól. Hanem hogyan tudjuk kézbe venni az életünket ebből a szempontból? A hatékony érzelmi önszabályozással. Tulajdonképpen arra van szükségünk, hogy az érzelmi önszabályozásunk hatékony legyen. Mit jelent a hatékony érzelmi önszabályozás? A vágyak, a késztetések, az érzések, az indulatok hatékony szabályozása? Legtöbben azt gondolják, és a keresztény kultúra is kacérkodott, és talán kacérkodik is ezzel, hogy a hatékony érzelmi önszabályozás azt jelenti, hogy lefojtunk mindent, az a legjobb. Akkor ott nincs semmi, és ez a legbiztosabb. Hát éppenséggel lehet így is, de hát tulajdonképpen ki akar így élni? Hát szeretnénk szenvedélyesen szeretni, hát szeretnénk kitartóan tudni küzdeni, szeretnénk valahogy állhatatosan, hivatásszerűen bevetni magunkat valamilyen nemes ügy érdekében. Fognak, fog kelleni néhány érzés hozzá. Érzések és érzelmek, és vágyak, és… Tehát nem akarjuk magunkat ledugózni, meg lefojtani. Hát akkor hogy, milyen, mi lesz velünk?

Ezért az első gondolat nagyon egyértelműen így szól. Az érzelmi önszabályozásunk nem valaminek a lefojtása, elfojtása, vagy eltagadása, hanem sokkal inkább annak a készségnek és kultúrának a kialakítása, hogy mit kezdjek az érzéseimmel, az érzelmeimmel, ha azok jönnek, a vágyakkal, indulatokkal, ösztönkésztetésekkel. És ennek a hátterében mi áll? A hátterében az áll, hogy amikor gyerekek vagyunk, az érzelmi önszabályozásunk nagyon sok kívánni valót hagy maga után. Mégpedig azért, mert egy gyereknek nem is kell tudnia az érzéseit hatékonyan szabályozni, azért, mert gyerek. Ezért van az apuci, meg az anyuci, meg a nagyi, meg a kerimama, meg az összes többiek. Sokszor még a nővér is, meg a báty. Hogy segítsenek az én, még elégtelen érzelmi önszabályozásomban. Ez nem azt jelenti, hogy megvernek engem, hát éppen fordítva. Hogy amikor én dühöngök, és nem tudom lecsillapítani magam, akkor ők megnyugtatnak engem. Bennem kialakul egy folyamat, megtanulom azt, hogy amikor nagyon dühös vagyok és ingerült, azzal lehet valamit kezdeni.

Tulajdonképpen nem kell hozzá más elsősorban, csak egy ember. És aztán mikor tizen- és huszon- és harmincéves leszek, rájövök, hogy ez az ember most már én magam vagyok. Ezért tehát az érzelmi önszabályozásunkhoz másokra van szükségünk, akik szeretnek bennünket, elfogadják az érzelmi hullámzásainkat, és ők maguk először kezdenek vele valamit, és ez által megtanítanak bennünket, hogy mi is tudjunk azokkal valamit kezdeni.

Csak egy zárójeles mondat, mert valahogy olyan sok minden gyűlt bennem össze, de nem akarok visszaélni veletek. Ez pedig az, hogy ezért aztán a tárgyak nem fognak bennünket segíteni az érzelmi önszabályozás elsajátításában. Egy morálisan intelligens nemzedék nem az okos eszközök által lesz morálisan intelligens, hanem más személyek révén. De ezt nem akarnám most hosszabban mondani.

Tehát az első, hogyha akarunk mit kezdeni azzal, hogy irigység, és hatalomvágy, és féltékenység, és az összes többi, érdemes az érzelmi önszabályozásunkat fejleszteni. Kifejezetten örülök, hogy ezt a kifejezést elmondhatom, hogy megnevezhetünk itt valamit.

Második gondolat. Amikor valaki úgy él, ahogy nem érdemes, a másikat bántva, vagy hatalmaskodva és uralkodva fölötte, vagy a másikat lenézve és nem megbecsülve – nem is akarom ezt mondani, irigykedve és pártoskodva, és hazudozva, és a többi – az nagyon gyakran általában azt is jelenti, hogy amikor ezt teszi, ott őneki valami sebe van. Ahogy a szakirodalom ezt mondja: „A tettes valamikor áldozat volt.” Ezért a második gondolat így szól. A gyógyulatlan sebeink sok bajt okoznak ebben a világban. A mi gyógyulatlan sebeink nem egyszerűen csak azt fejezik ki, hogy nekem nem jó, vagy fáj, vagy szenvedek. Mert ahol a gyógyulatlan sebeim vannak, ott leszek képes a legnagyobb embertelenségekre; vagy másokkal, vagy magammal szemben.

Mert mit jelent ez, hogy a gyógyulatlan sebeinkből rengeteg erkölcstelenség fakad? Most hogy egészen nevén nevezzem ezt. Mit jelent ez? Most képzeljünk el valakit, aki gyerekkorában átélte azt, hogy mindig fél és retteg. Hogy az élet kiszámíthatatlan, bizonytalan, mert apa alkoholbeteg és eljár a keze, és anya néha szeret, néha nem, de mindig valahogy úgy van csak velem, ahogy őneki tetszik. A sejtjeimben őrzöm a félelmet és a bizonytalanságot, a biztonságérzet elvesztését. Nagyon sokan arra jutnak, hogy egy kis hatalommal, egy kis pozícióval, egy kis erővel tulajdonképpen elkezdhetjük orvosolni ezeket a sebeinket anélkül, hogy gyógyulnánk. Hát ha nálam van a hatalom, kevesebbet kell félnem. Ha én diktálok, nem kell szembenézni a szorongásaimmal. Hogyha én mondom meg, hogy mi hogy legyen, a magam kisebb vagy nagyobb világában, akkor nagyobb biztonságérzetem van. Na de ebből mi fog következni?

Ha van mondjuk egy hölgy, aki átéli azt, hogy őt nem szerették úgy, ahogy arra szüksége lett volna, de ez a hölgy most már 20, meg 25, meg 30, és egyik szexuális kalandból a másikba megy, valahogyan kuncsorogva és megpróbálva megszerezni azt a szeretetet, ami az ő gondolatában úgy van, hogy „Talán úgy majd megy. Akkor majd úgy fognak végre rám nézni, hogy fontos vagyok, és értékes, és kellek, és számítok.”

A második gondolat így szól, hogy nagyon érdemes foglalkoznunk a sebeinkkel, mert a sebeink általában nem maradnak magánügyek. A sebeinkből ugyanis olyan magatartásformák indulnak el, amelyek nagyon fenyegetőek másokra vagy ránk nézve. És ráadásul ott, ahol a sebeink vannak, és a sebeink kezdenek el diktálni, ott nagyon gyakran tulajdonképpen nem is a jelen, vagy a jövő szempontjából megfelelő döntéseket hozunk, hanem egy beszűkült lelkiállapotban a múlt tapasztalatai révén cselekszünk. Tehát tulajdonképpen realitásvesztésben is vagyunk. A második gondolat így szól. Ha erényes életet szeretnénk élni, és nem a hatalom révén eljutni nagyobb biztonságérzetig, vagy elhárítani a félelmeinket és szorongásainkat, akkor érdemes a sebeinkkel valamit kezdeni.

A harmadik gondolat így szól. Kétség kívül, ahogyan Jézus mondja, tulajdonképpen a kereszténység egyik kulcsa ez: „Cselekedj úgy másokkal, ahogy akarod, hogy ők is tegyenek veled!” Azt ti tudjátok, hogy ez tulajdonképpen egy igen komoly pszichés munka. Amikor a férj és a feleség egy áldatlan veszekedésben van, akkor abban az áldatlan veszekedésben általában azok a pszichés funkciók már nem is működnek, hogy képes legyek belegondolni abba, hogy amit most mondok, az hogyan hat rá, őbenne milyen érzéseket kelt, hogy az hogyan fáj neki. Sőt, megengedni magamnak azt, hogy amit mondok, az a fájdalom, ami az övé, az nekem is egy kicsit fájjon. Tulajdonképpen ez már akkor nem történik meg. Ha kicsúszik a lábunk alól a talaj, az érzelmi önszabályozás gyöngesége és a gyógyulatlan sebek miatt tulajdonképpen megszűnünk gondolni és érezni a másik szívével, a másik bőrében lenni, a másik ruháját fölvenni, és onnan látni az életet, vagy fölfogni bármit is, ahol ő van, és nem én.

Ezért a harmadik gondolat így szól. Nagyon szükséges elmélyíteni bennünk a nézőpontváltás képességét. Hogy képes legyek újból és újból onnan is látni, és onnan is érezni, és onnan is gondolkodni, és onnan is szemlélni, és onnan is észlelni. A nézőpontváltás készsége nélkül a legjobb szándékkal is egy hihetetlenül énközpontú és sokszor önző életet fogunk élni. Pedig tulajdonképpen nem szeretnénk így élni, csak amikor igazán nehéz helyzetekben vagyunk, elveszítjük azt a készségünket, hogy tudjam látni onnan, ahonnan te látod, gondolni és érezni. Mert ha látnám onnan, és érezném és gondolnám, sosem tenném meg veled azt, amit megcsináltam tegnap. Egyszerűen el se jutnék oda.

Ezért tehát a harmadik gondolat így szól. Ha szeretnénk erényes életet élni, és nem a marakodásban a hatalom révén biztosítani valamit magunk számára, akkor az a nézőpontváltás képességének a begyakorlása és elsajátítása nehéz helyzetekben is.

A negyedik gondolat így szól. Kétség kívül nagy szükségünk lenne – most ahogy továbblépek – a széles látókörű és hosszú távú gondolkozásmód elmélyítésére. Mert amikor – most megint egyszerűen mondva – marakodunk, vagy bűnöket követünk el, akkor ez majdnem mindig arra a logikára jár, hogy rövid távú előny, hosszú távú hátrány. Vagy hogy éppen pillanatnyilag ez jó nekem, és árt másoknak vagy sokaknak. Ezért hogyha szeretnénk erényes életet élni, és nem marakodni egymással, akkor érdemes hosszú távon gondolkozni, és kitágítani a látókörünket, újból és újból nagyon következetesen. Mert ha ezt nem tesszük meg, akaratlanul is olyan cselekvéseink és döntéseink lesznek, amelyek rövid távon valamilyen haszonnal járnak nekünk, és hosszú távon sokaknak teremnek keserű gyümölcsöt.

Végül az ötödik pont. Kétség kívül nagy szükség lenne arra, hogy belássuk, hogyha ebben a négy dologban fejlődünk, akkor is hihetetlenül nehéz élethelyzetekbe is fogunk kerülni, kétség kívül. Ezért szükséges az, hogy néhány előzetes döntést hozzunk. Hogy ne bizonyos helyzetekben kelljen elgondolnom azt, hogy ezzel a helyzettel kapcsolatosan mi a döntésem, azt már előre érdemes meghozni. Mert amikor – most mondjuk így, ezt a kifejezést – jön a kísértés, amikor jön a kísértés, akkor nagyjából azt lehet mondani, hogy 10 emberből 9 elbukik. Tehát ha mi a kísértés kellős közepén akarjuk eldönteni, hogy mit akarunk csinálni, az egy oktalan magatartás. Ezért érdemes ismerni a gyöngéinket, és hogy ismerjük a gyöngéinket, akkor előzetes döntéseket hozni. Hogy amikor az első szele vagy fuvallata megjelenik annak a helyzetnek, amiben nagy valószínűséggel mi magunk elbuknánk, hogy akkor kezdjünk el helyesen cselekedni, amikor még nem vagyunk teljesen benne. Mert minél inkább beljebb kerülünk, annál biztosabb, hogy elbukunk. Ezért annak a fölismerése, hogy a hősiesség vagy az életszentség az egy út, amin mi valahol tartunk. És hogyha mindent a hősiességre vagy az életszentségre bízunk, akkor általában el fogunk bukni. Ezért tehát ne bízzunk mindent az életszentségünkre és a hősiességre, mert még nincsen meg kellő mértékben.

Hanem akkor mit érdemes tenni? Most kitágítom megint ezt a kört. Folyton folyvást fejleszteni azokat a köröket, rendszereket, amelyekben élünk. Ez a rendszer a társkapcsolat, ez a rendszer a család, ez a rendszer a kisközösség, a csoport, az egyházközség, különböző intézmények, a hazánk, az állam és az összes többi. Miért? Mert hogyha a rendszereink nem működnek jól, akkor 10 emberből 9 el fog bukni.

Hadd hozzak erre egy nagyon egyszerű példát. Hogyha az apa azt akarja, hogy a nagy gyerek ne verje a kicsit, visszaélve a hatalmával, és ezt úgy éri el, hogy odamegy, és elveri a nagyot, és azt mondja, hogy „Ebben a családban a nagy nem verheti el a kicsit.”, nem csak, hogy egy paradoxon történik, hanem az is, hogy tényleg elérheti azt, hogy a nagy nem veri el a kicsit, amikor azt lehet látni. Még az is lehet, hogy annyira megverte a nagyot, hogy a nagynak egy életre elmegy a kedve, hogy a kicsit megverje, de csak egy ideig. És mi fog történni? Az a nagyobb gyerek megtanulja azt, hogy pár évet kell csak várnom, és ha elég nagy leszek, akkor már majd elverhetem a kicsit. (Egészségedre!) Az apa nem ezt akarta megtanítani a gyerekének, de kétség kívül, miután ez egy élő rendszer, a család, a gyerek ezt nagyon jól meg fogja tanulni. „Legyél elég nagy, hogy te verhesd meg a kicsit. És ha elég nagy leszel, úgy is megverheted, hogy rajtad azt nem kérik számon.”

Ezért a rendszerszemléletben, hogyha látjuk a saját erkölcsi alapállásunkat, akkor a következő megfontolásra juthatunk, és így érkeztem meg az evangélium néhány záró mondatához. „Ki akkor a legnagyobb?” A legnagyobb az, aki a legjobban bánik a legkisebbel. Ő a legnagyobb, és ezért a felelősségünk nem csak egyéni felelősség, hanem felelősség közösségi módon is. Azért, mert ha azokban a közösségekben, amelyekben élünk, akarva-akaratlanul is olyan helyzeteket teremtünk, amiben érdemes lesz a másikat fejbe vágni, vagy valamilyen erkölcstelenséggel megúszni egy egyébként nehéz pillanatot, akkor 10 emberből 9 el fog bukni.

Ezért a záró gondolat így szól. Tulajdonképpen ahogyan Jézus odaállítja azt a kisgyereket és azt mondja „Aki ezt a kicsi szereti, a legnagyobb dolgot csinálja.” És ez nem csak egyszerűen a pillanat ihletettségében való cselekvés, hanem tulajdonképpen a kereszténység lényege.

(Az igeversek forrása: http://www.katolikus.hu/igenaptar)