Mk 9,38-43.45.47-48 - Évközi 26. vasárnap

2018.09.30.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

„Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöket űz ki, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem követ minket.”

Olvasmány (Szám 11,25-29)

Mózes az Úr parancsára kiválasztott hetven férfit, hogy a nép kormányzásában segítségére legyenek. Az Úr pedig alászállt a felhőben, szólt Mózeshez, elvett a rajta levő lélekből és a hetven vénnek adta. Mihelyt alászállt rájuk a lélek, prófétai elragadtatásba estek. Ez azonban nem ismétlődött meg. Két ember viszont a táborban maradt; az egyiket Eldadnak, a másikat Medadnak hívták. Rájuk is alászállt a lélek; ők is a vének közé tartoztak, de nem mentek oda a sátorhoz. Ők a táborban estek elragadtatásba. Ekkor az egyik szolga elfutott és jelentést tett Mózesnek e szavakkal: „Eldad és Medad prófétai elragadtatásba estek a táborban.” Akkor Józsue, Nun fia, aki kora ifjúságától kezdve Mózes szolgálatában állt, megszólalt, s ezt mondta: „Uram, Mózes, tiltsd meg nekik!” Mózes így válaszolt: „Miért féltékenykedsz miattam? Bárcsak az egész népet prófétává tenné az Úr, és kiárasztaná rájuk lelkét!”

Szentlecke (Jak 5,1-6)

Rajta, gazdagok, jajveszékelve sírjatok a rátok törő nyomorúság miatt! Vagyonotok oda, ruhátokat megette a moly. Aranyotokat és ezüstötöket belepte a rozsda, és ez a rozsda tanúul szolgál ellenetek, s megemészti testeteket, mint a tűz. Vagyonotokat szaporítottátok még az utolsó napokban is. Nos, a bér, amelyet a földeteket learató munkásoktól visszatartottatok, íme felkiált, és az aratók szava felhatolt a Seregek Urának fülébe. Bőségben éltek a földön és tobzódtok, hizlaljátok szíveteket a leölés napjára. Az igazat elítéltétek, megöltétek, s ő nem tanúsított ellenállást.

Evangélium (Mk 9,38-43.45.47-48)

Abban az időben János (apostol) így szólt Jézushoz: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöket űz ki, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem követ minket.” Jézus ezt válaszolta: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni engem. Aki nincs ellenünk, velünk van. Aki inni ad nektek akár csak egy pohár vizet is az én nevemben – azért, mert Krisztuséi vagytok –, bizony, mondom nektek, nem marad jutalom nélkül. De aki megbotránkoztat egyet is e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe dobnák. Ha a kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutnod, az olthatatlan tűzre. Ha a lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülnöd. Ha a szemed megbotránkoztat, vájd ki. Jobb fél szemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni, ahol a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik.”

Vasárnapi beszéd

Elgondolkodtató volt a szóhasználat, mert azt mondja János „Nézd Uram, volt itt valaki, aki a te nevedben ördögöt űz, de nem tart velünk. Mi megtiltottuk neki.” Mire Jézus azt mondja „Hát ha az én nevemben tesz valami jót, akkor nem valószínű, hogy majd ellenem támad, és engem káromolni fog.” Halljátok ezt az érdekességet és különbséget? Vagyis, hogy azt mondja János, hogy „A te nevedben csinált valamit, de velünk nem tart, és ha velünk nem tart, akkor megtiltjuk neki.”

Arról szeretnék beszélni, hogy amikor valaki nem tart velünk, vajon ez azt jelenti, hogy nem tart Jézussal? Amikor valaki – a szónak ilyen vagy olyan értelmében – nem tart az egyházzal, akkor az azt jelenti, hogy nem tart Istennel? Erről szeretnék beszélni. Mert úgy tűnik, hogy akár még így is mondhatnám, az egyház még meg sem alakult, de ez a gondolat már nagyon erős bennünk, hogy aki nem tart velünk, az úgy tűnik, Istennel se tart. Tehát ez lenne akkor most a témánk, és talán különböző csoportokat idéznék ide nekünk, hogy kik is lehetnek ezek, akik nem tartanak velünk. De hogy Istennel hogyan vannak, az nem olyan egyértelmű, mint ahogy János gondolja, „hogyha nem tart velünk, Istennel se tart”.

Az első. Emlékszem, főleg hogy búcsúnk van, és itt szól a harang, és itt aztán most sok ezer ember jött-ment a templomtól néhány méterre, hogy ez jelenti azt, hogy ők bármit is tudnak arról a Jézusról, akiről a teológia így beszél, hogy „a hit Jézusa”, akiben mi hiszünk, és bízunk, és van vele egy személyes kapcsolatunk? Hát attól, akárhány harangzúgást hallgathat valaki, abból egyáltalán nem következik, hogy ő egy kicsit is megismerte Jézust. Az meg aztán pláne nem, hogy elutasította őt.

Emlékszem történetesen, a városmajori templomtól 200 méterre nőttem föl, és 1 éves korom és 18 éves korom között én annak a templomnak a harangját nagyon sokat hallottam. Sőt, ráadásul az a templom harangzúgása fontos is volt, mert az anyukám nem egyszer azt mondta, hogy „Amikor szól a harang, na akkor aztán már végképp gyere haza a Városmajorból!” Hiába hallottam nap nap után, rengetegszer annak a harangnak a zúgását, annak a hangja nem vált Jézus hangjává bennem. Én 18 éves koromig, ha 3-4-5 évenként egyszer oda benéztem, akkor sokat mondok.

Az első csoportba talán azok tartozhatnak, akikről mi azt gondoljuk, hogy „Hát itt hallja a harang zúgását, hát itt lebzselt a templom körül. Hát mit nem tud? Vagy mit nem ért? Vagy miért nem jön már be, és miért nem hisz? És a többi. Az első gondolat így szól. Hiába mondjuk azt, hogy hát itt nem lehet nem találkozni előbb-utóbb Jézussal, de nagyon sokan vannak, akik úgy hírből valamit tudnak és hát hallottak róla, ezért aztán lesz valamiféle véleményük, vagy valamiféle gondolatuk róla. Ennek lényegileg nem sok köze van ahhoz, hogy Jézus igazán őket megszólította, és főleg nem ahhoz, hogy ők azt mondták, hogy „Uram, nem kérünk belőled!” Talán ők az első csoport.

Aztán a második csoportba talán azok tartozhatnak, akik ezt-azt tudnak rólunk, és tele vannak tulajdonképpen előítéletekkel, sztereotípiákkal és hiedelmekkel. Ők talán egy kicsit hozzá is olvasnak, és tájékozódnak is, de tulajdonképpen ami a Jézus felé vezető útjukat megnehezíti, az a mindenféle olyan jellegű információ, ami vagy úgy van, vagy nem. Emlékszem, hogy egy pár évvel ezelőtt, hát volt az vagy 10 éve, olyan gyakran mondták nekem, hogy „Mondd meg, hogy a katolikus egyház miért gondolja ezt!” És az egyház nem gondolja azt. „Miért mondjátok azt, hogy…?” És nem mondjuk azt, hogy… Hogy úgy elfogyott a türelmem, és úgy egy-két nap alatt írtam 100 téveszmét, amiről sokan azt gondolják, hogy a katolikus egyház azt mondja. Nehézség nélkül le lehetett írni 100 mondatot. A második csoportba talán azok tartozhatnának, akik ilyen-olyan információkkal rendelkeznek, és aztán ilyen-olyan véleményt alakítanak ki. De hol van ez a személyes megszólítottságtól, és hol van attól, hogy valaki odaállt volna Jézus, vagy Isten elé, és azt mondja „Nem kérek belőled.”?

A harmadik csoportba talán azok tartozhatnának, akik az egyházzal kapcsolatosan – akár így is mondhatnám, hívő emberekkel kapcsolatosan – rossz tapasztalatokat szereztek. Például az apukám. Mert az én apukám, amikor kishittanos gyerek volt, a pap bácsi lekevert neki egy óriási fülest. Az apukám az után a pofon után, amikor már megtehette, hogy nem megy a templomba, nem is ment. Igazán nem volt könnyű helyzete, mert ahogy ő maga mondta: „Ferikém, én utálom a papokat.” De miután fölszenteltek, ez elég komoly dilemmát okozott neki, hogy most akkor melyik oldalra álljon. Most maradjon az utálatánál, vagy azt mondja, mégis csak az én fiam. De tulajdonképpen egyetlen pofon elég lehet, egy pofon bőven elég lehet.

Ezt a gondolatomat vagy élményemet, hogy az apukám hogy utálta a papokat, elmondtam a reggel 7 órai misén. Odajött hozzám egy férfi, azt mondja „Tudod Feri, nekem meg az anyámnak van egy hasonló története.” Hogy ő… Zirc körül éltek, ott a városban, és hát meg volt engedve, nagy földjei voltak ott a rendnek, hogy az ottani erdőségekből minden kar vastagságnál vékonyabb fát szabad elhozni, hát hogy lehessen mivel fűteni. Az a szegény embernek a tulajdona. Min ahogy az ószövetségi hagyomány is úgy volt, amikor Jézus tanítványai szedegetik a kalászt, az tudjátok, hogy azt jelentette, hogy amikor megvolt az aratás, nem volt szabad visszamenni a földre, hanem ami ott elhullott, az a szegénynek volt a tulajdona. Azt mondja ez a kedves ismerősöm itt reggel 7:45-kor, hogy „Az anyám ott egy fiatal lányként, egy szegény családban, gyűjtögették ott a rőzsét. Állt ott egy szerzetes egy bottal, és ha úgy ítélte meg, hogy egy olyan fát vett föl valaki, ami vastagabb, mint a karja, odacsapott.” Hát a hideg kiráz, ahogy ezt most elmondtam. Én lehet, hogy soha többet nem fogom elmondani, annyira szörnyű.

A második csoportba azok tartoznak, akiknek – vagy ez már a harmadik, este 8 után már mhh – van valamilyen személyes rossz tapasztalatuk az egyházról. Persze, AZ egyházról nehéz rossz tapasztalatot szerezni, egy-két személlyel kapcsolatosan azonban bőven lehet. Egy-egy ilyen rossz élmény életre szóló elutasítást szülhet benne… Jézussal szemben? Nem gondolnám. Tulajdonképpen az emberi természet olyan, és ezt kár volna bárkin számon kérni, hogy néha egyetlen rossz tapasztalatból tényleg érdemes tanulnunk. Hogyha valaki egyszer túlélt mondjuk egy gyilkos galócás gombász vacsorát, hát elég okos, hogyha rájön arra, hogy ezt még egyszer nem próbálja ki. Az emberi természet és túlélés szempontjából az egyetlen élményből tanulás hasznos dolog is. Tehát a harmadik csoportba azok tartoznak, akik megszerezték ezt az egyetlen élményüket, és azt mondták „Köszönjük, ezt nem.”

A negyedik csoportba talán azok tartoznának, akiknek nincsenek személyes rossz tapasztalataik vagy élményeik, de mondjuk érzékeny a fülük arra, hogy hallották, ahogy a pápák mondjuk az elmúlt 20 évben mi mindenért kértek már bocsánatot. Ezeket úgy összegyűjtögették, és azt mondták „Hát, nem tudom, hogy közéjük akarnék-e tartozni. Biztos nagyon értékes társaság ez az egyház, de nem tudom hányadik bocsánatkérés. Még az a jó, hogy legalább bocsánatot kérnek.” Ezért nagyon sokan vannak, akik azt mondják „A történelmi tapasztalat okán köszönjük szépen, inkább nem.” Ezt nehéz lenne számomra Jézus gyökeres és nyilvánvaló elutasításaként értelmezni.

Az ötödik csoportba talán azok tartozhatnának, akik az egyházunk mai botrányai miatt azt mondják, hogy „Köszönjük szépen, nem.” Az lenne a kérdésem, amolyan költői kérdés, hogy szerintetek hány százalék maradt, akik ebbe az öt csoportba egyikbe se fognak beletartozni? Szó sincs róla, hogy csak erről akarnék beszélni, csak így fölröppentettünk itt öt csoportot, amelyekről mind azt mondhatjuk, hogy a legnagyobb valószínűséggel szó sincs az esetükben Jézusnak vagy Istennek az elutasításáról.

A mi teológiai gondolkozásunk azonban megnehezíti a helyzetünket, mert mi azt mondjuk, Isten és Jézus és egyház között nagyon szoros összefüggés van. De ez a mi hívő gondolatunk. Ebben a gondolkozásban persze azt látjuk, ha valaki az egyházat nem fogadja el, ez a mi teológiai gondolatunk, akkor Jézust se fogadja el, és akkor Istent se fogadja el. Érdemes volna megkérdezni azokat, akik nem ez alapján a teológiai gondolkozás alapján élnek, hogy ők vajon ezt hogyan látják. Ezért néha tudnunk kellene egy picit lerakni akár az oltárra is a mi teológiai gondolkozásunkat.

Tulajdonképpen itt jön egy érdekes fordulat. Ahogy azt látjuk nagyon sok embertársunkon, hogy téves információk, hiedelmek, előítéletek, rossz tapasztalatok, múltból fakadó élmények akadályozzák a közeledést, tulajdonképpen ez velünk is így van. De nem Isten felé, hanem őfeléjük. Tulajdonképpen bennünk is él elég sok hiedelem azokról a nem hívőkről és ateistákról. Van, akinek nagyon sok személyes rossz tapasztalata van. Van, aki úgy megnézi a történelem sodrát, és azt mondja „Ezekkel nem érdemes túlságosan haverkodni.” Azután vannak olyanok, akik azt mondják, hogy „Na, na, na, na!” Tulajdonképpen ahogy azok, akik talán miattunk maradnak távol Jézustól és Istentől, és mi látjuk, hogy hol botlanak el, hogy hogyan válhatunk mi magunk akadállyá akár, tulajdonképpen nagyon hasonló természetű akadályaink vannak nekünk is, de őfeléjük. És a mi dolgunk, hogy azokat az akadályokat, amelyek bennünket akadályoznak az embertársaink felé, azokat számoljuk föl. Tulajdonképpen ez az a meghívás, ami által érzékelhetővé, hallhatóvá, jelenlévővé, tapasztalhatóvá tehetjük azt a Jézust, aki őket tényleg hívja.

A múlt vasárnap ott fejeztük be a beszédet, hogy „Ki a legnagyobb? A legnagyobb az, aki a legjobban bánik a kicsikkel.” Ezért tulajdonképpen a mi dolgunk a következő. Mi nagyon, a teológiai logikánk alapján azt mondjuk „Mi tulajdonképpen Isten legnagyobb dicsérete és dicsőítése?” Akkor mondhatjuk, hát az oltár, azután az orgona, a zeneszó, a kórus, az istentisztelet… nem hinném. Talán, ha Jézust kérdeznénk, hogy számára, hogy gondolja, mi a legnagyobb istendicsőítés vagy tisztelet, lehet, hogy valami olyasmit mondana – a mai evangélium – hogy „Amikor a legkisebbekkel jól bántok, az a legnagyobb dicsőítés, amit el tudok képzelni, a legnagyobb istendicséret. Ti tényleg megértettetek engem.”

Ezért például egy ünnepen, ami a búcsúnk napja és estéje, amikor hálát adunk az Úrnak, és ünneplünk, és dicsőítünk, tulajdonképpen a mi nagy témánk, hogy azokat az akadályokat, amelyek a mi utunkat nehezítik az embertársunk felé, fölszámoljuk. Mégpedig azért, mert mi tényleg hívők vagyunk, és meghallottuk Istennek a vágyát, az ő dicsőítésére, a hálaadásra és a magasztalásra. És az ő dicsőítése, a hálaadás és a magasztalás, az tulajdonképpen első sorban nem is itt történik.

Nézzetek el nekem most egy, hát talán kicsit gyerekes élményt. Mert hát mégis csak a búcsú volt, és elém állt egy 11 éves kislány, és azt mondja itt a templomból, hogy „Feri atya! Ülj velem föl a körhintára! – Csak nem képzeled? Én ezeket nem bírom.” De annyira kedvesen mondta, arra gondoltam, fölülök vele a körhintára. Mentünk ott a körhintán, azt láttam, hogy ő jobban élvezi, mint én. Egy olyan érdekes beszélgetésünk támadt. Arról kezdtünk el beszélgetni, hogy tulajdonképpen valami hasonlót át fogunk-e még élni. És akkor én arra gondoltam, hogy „Te ide figyelj! Te egy fiatal kislány vagy, te lehet, hogy a Holdon még fogsz ugrabugrálni. Az biztos nagyon izgalmas lesz neked.” Mire ő azt mondta. „Te Feri atya! Amikor én a Holdon fogok ugrabugrálni, valószínű te már a mennyországban leszel.” Hát, ebben kiegyeztünk, hogy szerintem is ez valószínű, így lesz. És végül kötöttünk egymással egy egyezséget, ez pedig így szól. Hogy amikor ő is üdvözül, akkor elmeséli nekem, milyen a Holdon ugrálni, én pedig megmutatom neki a mennyországot. Tulajdonképpen az jutott eszembe, ez valami olyasmi, ahogyan szerződést kötünk az emberiséggel, hogy úgy kölcsönösen lebontjuk az akadályokat, és valahogy megmutatjuk egymásnak azt a szép világot, ami mindegyikünkben él.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )