Mk 10,35-45 - Évközi 29. vasárnap

Mi van a hatalom igénylése mögött? A szolgák hatalma.

Olvasmány (Iz 53,10-11)

A próféta ezt mondja az eljövendő Üdvözítőről: Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete, és teljesül általa az Úr akarata. Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot és megelégedés tölti el. Igaz szolgám sokakat igazzá tesz tudása által, és gonoszságaikat ő hordozza.

Szentlecke (Zsid 4,14-16)

Testvéreim! Mivel olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken: Jézus, az Isten Fia, – ezért legyünk állhatatosak a hitvallásban. A mi főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban mentes maradt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk.

Evangélium (Mk 10,35-45)

Abban az időben: Zebedeus fiai, Jakab és János odamentek Jézushoz, és ezt mondták: „Mester, szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk.” Ő megkérdezte: „Mit kívántok, mit tegyek nektek?” Ezt felelték: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a bal oldaladon üljön a te dicsőségedben.” Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én iszom, vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Azt felelték: „Meg tudjuk tenni!” Jézus így folytatta: „A kehelyből, amelyből én iszom, ti is inni fogtok, s a keresztséggel, amellyel megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedtek. De hogy a jobb és bal oldalamon ki üljön, azt nem én döntöm el. Az a hely azokat illeti, akiknek készült.” Amikor a többi tíz ezt hallotta, megnehezteltek Jakabra és Jánosra.

Ezért Jézus odahívta őket magához, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. De közöttetek ez ne így legyen. Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

Vasárnapi beszéd

Először is elnézést kérek a múlt hétért! Ha itt voltatok múlt héten, mert én csak a végére érkeztem meg. Az autópálya foglya lettem, nagyon sajnálom. Örülök, hogy most itt vagyok.

Itt van ez az evangélium, jobb oldalról és bal oldalról a presztízs, a hatalom, a befolyás, az érvényesülés. Erről szeretnék most beszélni. Nyilván ennek az evangéliumnak az összefüggésében. Elképzeltem ezt a képet úgy, hogy ténylegesen van egy apuci, és az apuci mondja, hogy „Gyerekek, vacsora!”, s akkor futnak be a gyerekek, és megy a harc, hogy ki üljön apa mellett. Akkor az egyik fiú ellöki a másik fiút, mert ő akar ott ülni, és az se mindegy, hogy ez most a jobb oldal vagy a bal oldal. Az apa nagyon dühös lesz, és jól rácsap a nagyobb kezére, azt mondja „Vedd tudomásul, hogy a nagyobbak itt nem bánthatják a kisebbeket!” Ez egy elég érdekes helyzet, ahogy a nagyobb éppen bántja a kisebbet, és megtanítja, hogy a legkisebbet a kisebb nem bánthatja. De nem erről szeretnék beszélni, mert ez a kép már ismerős nekünk, hanem sokkal inkább, hogy mi is történik itt a helyzetnek a hátterében.

Amikor az apa rácsap arra a gyerekre, hogy tulajdonképpen az jár a fejében, hogy ő meg akarja tanítani ezt a gyereket valamire, jó esetben egy életre. „Azzal a csapással remélem adunk neki egy olyan ingert, hogy aztán az bevésődik neki.” Hát, nem tudom, hogy mi vésődik be a gyereknek ebből, de egy valami nagy valószínűséggel igen. Mégpedig az, hogy „Várd csak ki, te kicsi, ameddig föl nem nősz, legyél te a nagy. Legyél minél nagyobb, mert minél nagyobb vagy, annál büntetlenebbül csaphatsz oda a kicsire.” Tulajdonképpen, amikor így járunk el, akaratlanul is megtanítjuk a következő nemzedéket arra, hogy ő akarja azt, hogy nagy legyen, és jó helyen álljon vagy üljön. Mégpedig azért, mert ez megéri neki, hogy így fog jól járni. És minél nagyobb lesz, annál kevesebb negatív következménnyel élheti meg azt, hogy ő valakire rácsapott. Nem egy jó üzenet.

De miért van az bennünk, hogy tulajdonképpen akarva-akaratlanul ezt szinte meg is tanítjuk egyik nemzedékről a másiknak? Azért, mert van itt néhány olyan tényező, amivel nem könnyű bánnunk. Például itt van ez az apa, és kétség kívül nem könnyen bánik a haragjával vagy az indulatával. Az első, hogy amikor a hatalomhoz, a befolyáshoz és egyebekhez fűződő viszonyunkat nézzük, akkor nagyon érdemes átgondolnunk azt, hogy tulajdonképpen milyen a viszonyom a saját haragomhoz, a saját indulataimhoz? Elég hatékony vagyok-e az indulataim, a haragomnak a szabályozásában? Ugyanis tulajdonképpen ez az apa a következőt csinálja. Ő azt mondja, hogy „Én most magamra vagyok tekintettel, mert én dühös lettem, és a környezetemet szabályozom.” Kétség kívül, ez rendben van, az életnek vannak ilyen helyzetei, hogy magamra vagyok tekintettel, és a környezetemet szabályozom. Ámde itt sok más tényező is van. Hadd soroljam még ezeket föl.

A második, ez a félelem. Aki a hatalmát szeretné jól gyakorolni, érdemes nagyon tisztáznia a saját viszonyát a saját félelmeivel. Emlékszem valakire, akivel beszélgettem, és egy nagyon befolyásos valaki volt, és tulajdonképpen erről beszélt, hogy azért is akar egyre többet és többet, mert akkor kevésbé kell félnie. A nehézségem ezzel a folyamattal csak az, hogy nincs az a hatalom, ami gyógyír lenne félelem ellen. A félelemmel mindenképpen szükséges valamit kezdenünk, ezért nagyon egyoldalú lehet az, hogy én magamra vagyok tekintettel, és mindig a környezetet szabályozom. Mindig elérkezik egy pont, hogy a saját haragomat, vagy a saját félelmemet szükséges szabályozni, és másokra tekintettel lenni.

Aztán a harmadik tényező. Nagyon sokan azért akarják azt a jó széket, azt a jó helyet, mert az van bennük, hogy „Akkor átélhetem a saját képességemet, a saját alkalmasságomat, hogy tulajdonképpen mennyire életrevaló is vagyok.” A harmadik gondolat ezzel összefüggésben az, hogy éppenséggel a saját képességeinknek a használatát leginkább az alapján tudjuk kibontakoztatni, hogy egy nagyon hatékony érzelmi önszabályozást munkálunk ki magunkban. Mert minél hatékonyabb ez az érzelmi önszabályozás, annál inkább tudok úgy cselekedni, ahogyan akarok, ahogyan valóban akarok cselekedni.

Aztán vannak nagyon sokan, akik belenéznek a tükörbe, és ahogy a tükörbe néznek, lehet sose mondanák ki, talán még magamnak se mondom ki, annyira ijesztő, de amikor belenézek a tükörbe, nem látok ott egy nagyon értékes embert, nem látok egy ilyen valakit. Ezért a hatalmat, a széket, a befolyást, és akármit tulajdonképpen azért körítem magam köré, hogy ezzel ellensúlyozzam azt, amit itt idebent élek meg. Hogy tulajdonképpen amióta az eszemet tudom, van bennem egy riadt kisfiú, vagy amióta az eszemet tudom, van bennem egy félős kislány. De hogyha jól körülkerítem magamat mindenféle dolgokkal, akkor talán távol tudom tartani magamat ettől a kisfiútól, vagy ettől a kislánytól.

Az jut eszembe, tudjátok, amikor belenézünk a tükörbe, és ez nekünk egy hallatlan jó lehetőségünk. És visszanéz rám Istennek a gyermeke. Aztán nézem még a tükörből azt a valakit, aki visszanéz rám, és egyszer csak látom ott a Szentlélek templomát. Nézem még azt a valakit, aki néz vissza a tükörből, egyszer csak azt látom, hogy itt Jézus testvére néz rám vissza. Ezt egy szóval így is kifejezhetném, hogy amikor valakinek megvan a helyes és reális önbecsülése, akár az Istennel való viszonyában, nagyon sok mindenre egyszerűen nem lesz szüksége, nem kell ezekkel körberakosgatnia magát.

Végül, most megint csak egy pap testvérem jut eszembe, a paptestvérem azt mondta: „Nézd, engem választottak ki erre és erre a pozícióra. Töprengtem rajta, hogy ezt elvállaljam-e, de végül azért vállaltam el, mert neked elmondhatom, hogy én nem nagyon bízok az emberekben. Ezért ha nálam van a hatalom, kevésbé kell bíznom. Ha nálam a hatalom, biztonságba tudom helyezni magam, és kevésbé kell kiszolgáltatnom magamat a bizalom felé.” Ezt egy paptársam mondta. Ez egyáltalán nem kritika most a részemről, hanem egyszerűen csak jó leírása az emberi természetnek.

Ezért tehát, a következő téma, hogy nagyon világosan látni, hogy mi a viszonyom a bizalommal és a biztonságérzet- és a biztonság témájával. Annak a személynek, aki hatékonyan képes a biztonságérzetéhez és a biztonsághoz elérni, és azt biztosítani, éppen csak annyi hatalomra lesz majd szüksége, ami mások javára fontos majd neki. Nem is akarom ezt hosszabban mondani. Az első nagy kör, amiről beszélni szerettem volna, hogy tulajdonképpen mi van a hatalom igénylése mögött? Félelem vagy harag, a bizalom, a biztonság, az önszabályozás, az önbecsülés, a kontroll, vagy pedig a hatékonyság és a kompetencia. A hatalom a legritkább esetben szól a hatalomról, mögötte sok minden van. És minél inkább kézbe veszem mindazt, ami a hatalom mögött van, annál hatékonyabbá válok. És annál inkább lehetséges az, hogy minden helyzetben, mikor úgy érdemes, másokra vagyok tekintettel, és magamat szabályozom, nem pedig magamra vagyok tekintettel, és másokat szabályozom.

Tudjátok, kik jutottak eszembe? Azok, akik nagyon magas széken ülnek, az egyik a teniszbíró, ő nagyon magas széken ül, egészen kivételesen magas széken ül, és a másik pedig, aki a strandon ül, az életmentő. Mind a kettő ott trónol azon a magas széken. De egyáltalán nem azért ültek oda föl, hogy magukra figyeljenek és másokat szabályozzanak, hanem pont fordítva. Nagyon sokat edzettek azért, hogyha arra van szükség, magukat nagyon hatékonyan be tudják vetni mások érdekében, hogy nagyon pontosan lássák, hogy az a labda pont hova pattant le, és igazságosak tudjanak lenni, és azt mondhassák, hogy „Ez kint volt, az viszont bent.” És ezért akik ott beljebb vannak, azt mondhatják „De jó, hogy ilyen jó a szeme a bírónak!” Nem könnyű elfogadni, hogy kint volt, de tudjuk, hogy ő az alapján mondja, hogy kint volt-e, vagy pedig bent.

Most lépnék még egyet. Mondhatnánk azt „Jaj, de jó! Hát akkor persze, Jézus is így fejezi be, legyünk szolgák. Hajrá szolgálat!” De ugye azt tudjuk, hogy amikor szolgálatra adjuk a fejünket, akkor megjelenik bennünk a szolgák hatalma. És ez néha sokkal faramucibb, mint amikor a hatalom hatalma jelenik meg. Mi az, hogy a szolgák hatalma? Mikor elkezdünk igyekezni másokat szolgálni, egy érdekes helyzetbe kerülünk. Nagyon gyakran a rászoruló testvéreinkkel összefüggésben egy aszimmetrikus helyzetben találjuk magunkat. Ő rászorul, én kevésbé, ő kiszolgáltatott, én kevésbé, ő most nagyon gyenge, én annál sokkal jobb állapotban vagyok. Ezek mindig aszimmetrikus helyzetek, és nagyon sok segítő, még ha nem is hivatásos segítő, mikor belekerül ezekbe az aszimmetrikus helyzetekbe, ő van fölül, és a másik alul, észre sem veszi, hogy elkezd visszaélni a hatalmával. Ez a szolgák hatalma, és nem egyszer a szolgák sokkal embertelenebbül tudják a hatalmukat gyakorolni, mint az urak.

Ezért tehát a második gondolat így szól, hogy a szolgálatunkban kétség kívül nagyon gyakran alá-fölérendelő helyzetekbe kerülünk, ám a kapcsolat az mindig mellérendelt, mindig ember az emberrel. Nem tudom, tudjátok-e, Németországban egyszer egy nagy pszichoterápiás intézetben arra kérdeztek rá, hogy kik a legeredményesebb segítők, akik a leghatékonyabban segítenek a legkiszolgáltatottabbaknak. Tudjátok, mi derült ki? Hogy a leghatékonyabb segítők a pályakezdők. Persze, a kutatók rákérdeztek. „Na, ez hogyan lehet?” És a válasz nagyon egyszerű. Azért, mert a pályakezdő még együtt érez a kliensével. Nem rutinból csinálja, hanem amikor fél a kliens, a pályakezdő is hajlandó egy kicsit félni vele. Amikor nem szabályozza jól magát a rászoruló, akkor a pályakezdő is kicsit még bevonódik, és átéli „Hű, tényleg, nekem se könnyű szabályozni magamat.” Ez mit jelent?

Nagyon egyszerűen azt… Hogy tehetjük azt meg, hogy szolgaként ne a szolgák hatalmával éljünk vissza, anélkül, hogy ezt tudnánk és látnánk? Tulajdonképpen nagyon egyszerű. Amikor megengedem, hogy a rászoruló félelme még hasson rám. A rászoruló kiszolgáltatottsága, bizonytalansága és bizalmatlansága, a nyűglődése azzal, hogy kompetens vagyok-e vagy nem, életképes-e vagy nem, értékes vagyok-e vagy nem. És amikor megengedem, hogy ez hasson rám, és egy kicsit fájjon, de csak pont annyira, hogy azért cselekvőképes maradjak. Amikor megengedem, hogy ez még hasson rám, akkor tulajdonképpen ott tudok lenni, ahol az ember az emberrel találkozik, akkor is, ha a helyzetünk aszimmetrikus.

Az a szolga, aki már nem érez, hanem csak úgy csinálja, elég veszélyes szolga. Az a szolga, aki még megengedi azt a luxust, hogy átélje, mit jelent a másik embernek a félelme, szorongása, aggodalma és a többi. És közben mit csinálok? Közben arra törekszem, hogy magamat szabályozzam, és őrá figyeljek. Néha persze az élet olyat hoz, hogy magamra figyelek, és a környezetemet szabályozom, de mindig, amikor magamra figyelek, és a környezetemet szabályozom, az nem áll ellentétben az elsővel. Akik a hatalmukkal visszaélnek, ők, amikor magukra figyelnek és a környezetüket szabályozzák, az elég durva ellentmondásban van az első esettel.

Záró gondolat. Fél napja hallottam egy orvos professzortól. „Azt szokták mondani, és énnekem ez nagyon fontos, hogy minden beteg, amikor bemegy a kórházba, a leleteivel együtt, meg a kis pizsamájával és a fogkeféjével együtt, magával viszi az emberi méltóságát is. Minekünk az a dolgunk, hogy azt a kórházban el ne lopják tőle.” Nekünk, szolgáknak az a dolgunk, hogy bárki, akivel találkozunk, azt élhesse meg, még ha esetleg nem is tudta, hogy ő az emberi méltóságával jött el, de hogy azzal is távozzon. És hogyha bárki, aki a velünk való találkozásban az emberi méltóságával távozik, akkor mi jól tettük a dolgunkat.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )