Mk 10,46-52 - Évközi 30. vasárnap

Mi történik velünk, ha vállaljuk annak a bátorságát, hogy lássunk?

Olvasmány (Jer 31,7-9)

Ezt mondja az Úr: „Kitörő örömmel örüljetek Jákobon, örvendjetek annak, aki első a nemzetek között. Dicsőítsétek, hirdessétek és mondjátok: »Az Úr megszabadította népét, Izrael maradékát.« Íme, visszahozom őket észak földjéről, és összegyűjtöm őket a föld határairól. Mindnyájukat összegyűjtöm: a vakokat és a sántákat is, a várandósokat és a szülő anyákat is. Nagy sereg lesz, amely ide visszatér. Könnyek között jönnek, fohászkodás közt vezetem őket vissza. Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek. Mert atyjává lettem Izraelnek, és Efraim az én elsőszülött fiam.”

Szentlecke (Zsid 5,1-6)

Testvéreim! Minden főpap az emberek közül való, és arra rendelik, hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket, ajándékokat és áldozatot mutasson be a bűnökért, mint olyan valaki, aki megértő tud lenni a tudatlanok és a tévelygők iránt, hiszen őrá is gyöngeség nehezedik. Így a népért is, és a saját vétkeiért is áldozatot kell bemutatnia. Ezt a tisztséget magától senki sem vállalhatja, csak az, akit Isten meghív, mint Áront. Így Krisztus sem önmagát emelte főpapi méltóságra, hanem az, aki így szólt hozzá: „Fiam vagy te, ma szültelek téged.” Másutt meg ezt mondja: „Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint.”

Evangélium (Mk 10,46-52)

Abban az időben tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni:, Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bátorság! Gyere, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak ezt felelte: „Mester, hogy lássak.” Jézus erre így szólt hozzá: „Menj, a hited megmentett téged.” Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton.

Vasárnapi beszéd

Köszöntelek benneteket! Elnézést kérek András atyától, tőletek, hogy így… Az hangzott el az evangéliumban, hogy ez a vak ember azt mondja: „Uram, hogy lássak.” Arról szeretnék beszélni, hogy tulajdonképpen mi történik velünk, ha vállaljuk annak a bátorságát, hogy lássunk?

Néhány évvel ezelőtt egy riporter megkérdezte az akkori ENSZ főtitkárt, mondaná meg, hogy bírja azt, hogy hatalmas erőket mozgósítanak azért, hogy háborús helyzetekben valahogyan úrrá legyenek ezeken a szituációkon, hogy valami emberi vagy emberséges megoldásokat találjanak, hogy segélyezzenek, hogy békeszünetben próbáljanak részt venni? Annyi embertelenség, szörnyűség van a világban, ő pedig nyilván ebben a helyzetében, hogy az ENSZ-nek a főtitkára, egész közelségből éli át az egész világnak a nyomorúságát. De nem csak a világ nyomorúságát, hanem azt, ahogy dolgozik, és próbálja, és teszi nyilván a munkatársaival együtt. Utána mikor megvan a békeszünet, mondjuk két év munka után, 3 nap múlva megint háború van. Hogy ezt hogyan lehet bírni? Ez az ENSZ főtitkár a következőt válaszolta. „Ez egy valódi nagy kérdés, és a következőt tudom rá mondani. Nagyon nagy a kísértésem, hogy elfogjon a morális undor, hogy egyszerűen megundorodjak ezektől a helyzetektől. És hogy aztán ez az undorom valahogy kiterjesztődjék az emberiségre, és hogy ezzel az undorral, ezzel a morális undorral, egyfajta morális rosszulléttel létezzek, és hogy ez kihasson a közérzetemre, és elkezdje szétszedni a lelkemet.”

Az első gondolat így szól, hogy amikor mi is azt mondjuk ezzel a vak emberrel együtt, hogy „Uram, hogy lássak.”, akkor tulajdonképpen persze nem akarjuk, de mégis csak az történik, hogy igent mondunk a látással együtt arra, hogy nagyon sok olyasmit fogunk látni, amihez egyáltalán nincs kedvünk. Olyasmit fogunk látni, ami megterhel, olyasmit fogunk látni, ami – mondjuk most akkor ezt a kifejezést – undorral tölt el bennünket, és azt mondjuk, hogy „Elég volt!” Például, hogy „Ez a pap hogy’ nem tud már ideérni? Hát most már aztán elég! Mert hogy egyszer nem jön, de hogy kétszer?!” És elfog bennünket egy csatakos rossz érzés, hogy „Most már nekünk ebből elegünk van!”

Az első gondolat így szól. Hogyha vállaljuk azt, hogy merjünk látni, akkor tulajdonképpen azt is vállaljuk, hogy nagyon sok olyasmit fogunk látni, és hallani, és tapasztalni, és átélni, ami nem fog jólesni, és ami kikezdi a reménység felé való nézőpontunkat. Ez az első gondolat. Annak a bátorsága, hogy valahogyan megküzdök a morális rossz érzéseimmel, mégpedig úgy, hogy nem engedem, hogy az úgy hasson rám, hogy azt mondjam „Jó, akkor mindegy. Na, akkor nem számít. Akkor legyen úgy, csináljanak, amit akarnak.” Ez az első gondolat.

Aztán a második. Hogyha arra vállalkozom, hogy merjek látni, akkor valami olyasmi történik velem, amit például a kutyatartók lehet, hogy jól tudnak. Mert most néhány hét alatt többször is olvastam egy cikket, lehet, hogy ti is olvastátok. Azt tette közzé egy állatorvos, hogy ő sokszor kerül abba a helyzetbe, amit egyáltalán nem szeret, de el tud fogadni, hogy van egy nagyon beteg állat, most jelen esetben egy kutyus, és beviszi őt a gazdája, és azt mondja. „Mit lehet már vele tenni?” Akkor az állatorvos megvizsgálja, és azt mondja, hogy „Hát ezzel a kutyussal már semmit.” Hogy tulajdonképpen egy folyamatos szenvedés az élete, hogy altassuk el. Most nem erről szeretnék beszélni, hogy elaltassuk-e vagy nem, hanem arról, ami az után történik, amikor eldöntik a gazdik, 10-15-20 év gazdiság után, hogy „Jó, akkor altassuk el.” Azt mondja ez az állatorvos „Az a tulajdonképpen megrendítő tapasztalatom, hogy ezek a kutyusok ott, ahogyan fölfektetem őket, és tulajdonképpen valószínű, hogy érzik is, hogy itt miről van szó, micsoda rémülettel, és micsoda vággyal keresik a gazdájukat. Azért keresik ekkora rémülettel és vággyal a gazdit, mert a gazdik, akik beviszik a kutyát, és azt mondják, hát talán akkor legyen az elaltatás, ne szenvedjen annyira, 10 gazdiból 9 el szokott menni.” Hogyha valamit adhatunk a saját kutyáinknak, a kutyáinknak, hogyha már mi eldöntöttük, hogy elaltatjuk őket, legalább legyünk velük. Hát a mi kutyáink. Hát 5 év, és 10, és 15, és 20, hát szinte családtagok voltak. Mit jelent a második gondolat? Mikor valaki fölkiált, és azt mondja „Szeretnék látni!”, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy akkor végig fogom nézni ott a kutyám mellett, ahogyan – ahogy szoktuk mondani elegánsan, hogy – elalszik.

Milyen sokan vannak, akik azt mondják, egy szerettük a kórházban fekszik, hogy „Én nem mentem be, mert nem bírnám elviselni, hogy így látom őt.” És persze, hogy ezt meg tudjuk érteni. Hát nem csoda, hogy azt mondjuk, hogy „Magam is úgy megijedtem ettől.” De a második gondolat mégis csak így szól. Hogyha, mint ez a Bartimeus, azt mondom Jézusnak „Uram, hogy lássak.”, akkor ez azt is fogja jelenteni, hogy sok szenvedést fogok látni, elég sokat. És hogy ez a sok szenvedés meg fogja ülni a lelkemet, hogy elkezdi majd rágni a szívemet. Sokszor nagyon fog fájni az élet, és nem is csak magam miatt. Magam miatt is néha fájhat, de hogy nem is csak magam miatt. Ezért ha valaki merészel Jézusra tekinteni akár még vakon, és azt mondja „Uram, hogy lássak.”, ezzel tulajdonképpen azt mondjuk, hogy vállalom azt, hogy néha nagyon fájjon, és megrendüljek, hogy néha kikészüljek attól, amit találok az életben. A második gondolat tehát így szól, hogyha én azt mondom, hogy szeretnék látni, akkor a látásnak a fájdalmát hajlandó vagyok magamra venni. Hogyha az van, akkor az van, és hogy van az a fájdalom, ami mellett nem akarok elmenni, és nem akarom elfordítani a fejem, mert attól az még van. Ezzel tulajdonképpen azt is eldöntöm, hogy nem akarom minden nehéz helyzetben saját magamat megkímélni.

A harmadik gondolat így szól. Mikor úgy döntünk, hogy jobb lenne nem látni. Tulajdonképpen sokszor döntünk így. Nagyon érthető és természetes, hogy bizonyos helyzetekben megpróbálunk úgy lenni, hogy tényleg nem nézünk oda, hogy most nem tudatosítjuk, hogy most ne kelljen ezzel szembenézni. Egyszerűen azért, mert egy folyamatos, szinte rettentő feszültségben nem lehet létezni. Hogy átéljük a saját képességeinket, és azt a sok nehézséget, amivel kéne valamit kezdeni. Hát persze, hogy ennek a tudatában nem lehet napi 24 órát létezni. Ezért tulajdonképpen mikor azt mondom „Uram, szeretnék látni.”, akkor tulajdonképpen azt is mondom, hogy „Uram, és adj nekem légy szíves erőt ahhoz, hogy képes legyek egyre nagyobb egyensúlyokban létezni!” Ami azt jelenti, hogy egyre többet és világosabban látni, de közben nem tönkre menni bele. Hogy közben megőrizni valami derűt, valami jókedvet, valami cselekvőképességet.

Tulajdonképpen ennek az egyensúlya egyáltalán nem olyan könnyű nekünk, mert nem egyszer az által tudjuk megőrizni a jókedvünket, vagy a derűnket, ahogy a kutatásokból is kiderül, hogy amikor valaki nagyon boldog, akkor eléggé beszűkült állapotban van. Ez nem érv a boldogsággal szemben, de tényleg úgy van, ha az ember olyan nagyon önfeledten mindenről megfelejtkezve boldog, hát elég sok mindent nem szabad észrevennie. Tulajdonképpen az az ára. Ezért fontos, hogy nehogy ez azt jelentse bármelyikünknek, hogy akkor nem lehetünk boldogok, ez szörnyű lenne, hanem hogy van annak az érettsége és művészete, hogy tudok önfeledten boldog lenni úgy, hogy közben látok is. Hogy elég szabadon szabályozom azt, hogy de most oda akarok nézni, és nem csak nézek, hanem hogyan oldom föl ezt a feszültséget, ami bennem keletkezik, hogy boldog akarok lenni, de ha ezt látom, az elviselhetetlen? Úgy, hogy cselekszem, hogy nem ragadok benne a panaszban, a tehetetlenségben, az önsajnálatban, és mindabban, ami a lelket rágja, hanem hogy megteszem azt, amire képes vagyok.

Talán akárhányszor is érdemes idézgetnünk Teréz anyát, aki mikor kérdezte tőle a riporter, hogy „De hogyan tudott ennyit és ennyit…?” És akkor Teréz anya azt mondta. „Hát ez, hát én ezt nem így néztem, mert mindig csak egy embernek kellett segíteni.” Tehát a harmadik gondolat az így szól, hogy próbálunk egyre nagyobb feszültségek és ellentétek, és ellentmondások között egyensúlyt keresni azért, mert igenis szeretünk boldognak lenni, szeretünk önfeledtek lenni, de most már úgy, hogy ne kelljen hozzá vaknak lenni, hanem látóként megtenni ezt.

Aztán a negyedik, a záró gondolat. Mindezzel együtt aztán ott van a kísértésünk arra, hogy tulajdonképpen elegünk legyen az emberekből. Nem tudom, éltetek-e már ilyet? Azt mondta erre egy etológus, akit megkérdeztek róla, hogy „Hát most tulajdonképpen, hogyha biológiai szempontból nézzük ezt a 7 milliárd embert, nem sok kicsit itt a háború meg az ellenségeskedés, meg az agresszió?” Az etológus pedig a maga biológiai megközelítéséből a következőt mondta: „Hát tulajdonképpen inkább azt lehetne mondani, hogy 7 milliárd lény ennyire békében legyen, az nagy dolog.” Hogy sokkal rosszabb is kitelne tőlünk. Ezzel mit akarok mondani? Azt, hogy ténylegesen, néha mi telítődünk és megcsömörlünk. Nem tudom, hogy éltetek-e már olyat, hogy azt mondjátok, mondjuk egy olyan hosszú hétvégés, olyan ünnepnapos valamikor, hogy „De jó lenne kicsit így maradni! Nem visszamenni, nem folytatni, nem a hétfőn… Hhh-jaj!”

Úgy tűnik, hogy a maga módján 7 milliárd ember így vagy úgy, ilyenkor vagy amolyankor át szokta ezt élni, hogy elegünk van a többiekből. Ez mit jelent? Azt, hogy tulajdonképpen kialakulhat bennünk egy együttérzés és részvét, mert akárki akárkire néz, mondhatjuk azt, hogy „Értjük, ha eleged van belőlem, mert tulajdonképpen ilyesmit már én is éltem át.” Ezért tulajdonképpen egyfajta cinkossággal tekinthetünk egymásra, kimondva azt, hogy tulajdonképpen tényleg szoktunk ilyesmit átélni, hogy úgy elegünk van mindenkiből, vagy úgy egyáltalán az embertársainkból. Mi az, ami ilyenkor segíthet?

Tudjátok, hadd hozzam vissza most ezt a helyzetet oda, ahogyan Jézus megy, éppen hagyják el a várost. Hát magunk között szólva, biztos volt valami dolga, nem? Valószínű nem úgy indult el a városból, hogy „Megyek, sétálgatok.”, hanem hát ment a tanítványaival valahova. Úgy arra gondoltam, hogy mennyire természetesnek vesszük, ahogy oda integet ez a vak ember, Bartimeus, hogy „Uram, uram! Most akkor engem tessék meggyógyítani!” És hogy akkor Jézus megáll, és „Mit akarsz?”, és „Igen, a hited meggyógyított.” De tulajdonképpen ő éppen ment valahova. Hát valószínű, hogy most – akár így is mondhatnánk – lett volna jobb dolga is, hogy nem volt betervezve arra a napra az a vak meggyógyítása. Mi az, ami ilyenkor segít nekünk? Az a fordulat, amikor egyszer csak úgy rácsodálkozunk arra, hogy „Na, várjunk csak! Persze, hogy mondhatom azt, hogy én ezt nem terveztem a mai napomban. Tulajdonképpen énnekem itt elegem van.” De… a másik ember meg azt mondja „De ide figyelj Feri, nekem meg nincs. De nekem meg szükségem volna most rád. El tudom fogadni, hogy eleged van mindenkiből, mert ilyen velem is szokott lenni, de most szükségem van rád.”

De nagy dolog, hogy a látással együtt az érzékenységünket is magunkra vesszük, és tudjuk azt mondani, hogy „Lehet, hogy én most itt ezt nem akarnám, de ő valamiért ezt nagyon akarja.” És hogy amit olyan nagyon akar, tulajdonképpen az ő helyében azt hiszem, én is nagyon, nagyon akarnám, és annyira jól esne, ha volna valaki, akinek mondhatnám, hogy „Én ezt most nagyon szeretném, és segíts nekem, kérlek!” Hogy tulajdonképpen eljön az a pont, ahol tényleg, a szó szoros értelmében mindezeken az undoron, az, hogy elég, és a fájdalom, és a szenvedés, és a feszültségen átmenve azt mondjuk, hogy igen, ez tényleg mind van. Hogy így, a 7 milliárdunkkal ez tényleg mind így van nagyon gyakran, vagy néha. De azért azt szeretném halálom pillanatáig meglátni, mikor valaki jön, és azt mondja „De én azt hiszem, hogy most te segíthetnél nekem.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )