Mt 5,1-12a - Mindenszentek

Az elhunytjainkat megtanulhatjuk föltétel nélkül szeretni.

Olvasmány (Jel 7,2-4.9-14)

Én, János láttam, hogy napkelet felől egy másik angyal száll fel. Nála volt az élő Isten pecsétje. Hangos szóval így kiáltott a négy angyalnak, akiknek hatalmuk volt arra, hogy ártsanak a földnek és a tengernek: „Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak, míg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!”

Ekkor hallottam a megjelöltek számát: száznegyvennégyezren voltak Izrael fiainak minden törzséből.

Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni. Minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből álltak ott a trón és a Bárány előtt. Fehér ruhában voltak, a kezükben pálmaággal. Hangos szóval kiáltották: „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!” Az angyalok mind a trón, a vének és a négy élőlény körül álltak. Arcra borultak a trón előtt, és imádták az Istent: „Ámen. Áldás, dicsőség, bölcsesség, hála, tisztelet, hatalom és erő a mi Istenünknek örökkön-örökké! Ámen.” Ekkor a vének közül az egyik megszólított, és megkérdezte tőlem. „Kik ezek a fehér ruhások és honnan jöttek?” Ezt feleltem: „Te tudod, uram!” Erre ő azt mondta: „Ezek a nagy szorongattatásból jöttek. Ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében.”

Szentlecke (1Jn 3,1-3)

Szeretteim! Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. A világ azért nem ismer minket, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Azt tudjuk, hogy ha ő megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van. És mindenki, aki benne reménykedik, szentté lesz, ahogyan szent ő maga is.

Evangélium (Mt 5,1-12a)

Abban az időben: Jézus látva a tömeget, fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek. Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent. Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben.”

Vasárnapi beszéd

„Boldogok, akik sírnak, akik éhezik-szomjazzák az igazságot, a szelídek.” Most, ha ezt a néhány jézusi szót erre az egy-két napra szeretném vonatkoztatni, talán mondhatnám azt, hogy mi is így szoktunk indulni. Tulajdonképpen inkább a Halottak napja felől jutunk el a Mindenszentekhez, mint fordítva. Hiszen a saját szeretteinkre gondolva, és kisétálva, elutazva a temetőbe, leginkább talán egy fordított utat járunk be. Ez pedig a gyásztól, a veszteségtől, a fájdalomtól, az elmúlással való szembenézéstől jut el valamiféleképpen a világossághoz, vagy a reményhez, vagy a hithez az a belső utazás, amit ilyenkor megteszünk. Ezt egészen természetesnek látom, és talán egy picit jól is esik lassabban is beszélni, mint ahogyan szoktam. Mert hogy ezekben a napokban – a szó legjobb értelmében – le is szoktunk lassulni.

Ahogyan azokra gondolunk, akik már nincsenek velünk, azért, mert meghaltak, és elköltöztek innen, nemde ahogyan átéljük a fájdalmat, a veszteséget, a hiány érzéseinket és a gyászunkat, tulajdonképpen fölismerhetünk valamit, ami így szól. Tulajdonképpen az elhunytjainkkal kapcsolatosan elkezdhetjük megélni és megvalósítani, és a szívünkben kiteljesíteni azt, amit a szeretetről vallunk. Mert mit vallunk nagy valószínűséggel mindannyian a szeretetről? Azt, hogy a szeretetnek a legnagyobb minősége, amikor föltétel nélkül szeretünk. Az elhunytjainkat megtanulhatjuk föltétel nélkül szeretni. Mégpedig azért, mert vannak a szoros és közeli családtagjaink, és annyira hiányzik az, amit már nem kapunk meg tőlük. Első sorban a jelenlétük, hogy ott vannak, hogy látjuk őket, hogy érezzük az illatát, hogy megfoghatjuk a bőrét. Amikor a szeretteinkre gondolunk, elkezdhetjük őket megtanulni feltétel nélkül szeretni. Anélkül, hogy ők mármost bármit úgy visszaadnának nekünk, ahogy mi azt vágyjuk.

Aztán vannak a távolabbi ismerőseink, akiktől tanultunk, valamit kaptunk, akikért áldást szoktunk mondani. És most már a szónak abban az értelmében, ahogy „De jó lenne, ha még ő volna itt a világon!”, már nem kapjuk. Ezért megtanulhatjuk őket föltétel nélkül szeretni.

Természetesen az élet olyan, hogy mindegyikünk életkönyvében vannak sötét lapok. Nem csak azért, mert néha nem vagyunk olyanok, mint szeretnénk lenni, hanem azért, mert néha bántanak minket. Néha nagy igazságtalanságokat élünk át, és van, aki azt megtette velünk, már nincs itt a Földön. És mi megtanulhatjuk őket föltétel nélkül szeretni. Nem úgy, mint a családtagjainkat, vagy a kedves ismerőseinket, hanem esetleg úgy, hogy azt mondom „Most már nem várom tőled, hogy azt mondd, ’Bocsáss meg nekem!’. Amíg a Földön voltál, jól esett volna. Na nem mondom, most nem esne jól, de már most ezt nem várom.” Még azokat, akikkel úgy gondolkodunk, hogy „Jaj, de nehéz nekem rá gondolni, mert olyan sokat ártott nekem.”, még a magunk módján, és a sajátos kapcsolatra vonatkozóan őket is megtanulhatjuk föltétel nélkül szeretni.

Ezért ezek a napok tulajdonképpen, a szó legigazibb és legmélyebb értelmében ráirányíthatják a figyelmünket és a cselekvőkészségünket arra, hogy mit is jelent, hogy valakit föltétel nélkül vágyok, akarok és tudok szeretni. Kányádi Sándornak van egy gyönyörű mondata, egy nagyszerű gondolata. Azt mondja, az az ember igazán árva, akinek még halottai sincsenek. (Halottak napja Bécsben (részlet) – „mert a legárvább akinek még halottai sincsenek” – szerk.) El tudom képzelni, talán a legkisebbektől a legnagyobbakig, hogy senki nincs köztünk árva, hogy mindenkinek vannak elhunyt szerettei. Amikor azt tudjuk mondani, hogy nem vagyok árva, mert van ő, és ő, és ő, és ő… Pontosan ahogy fölismerem, hogy árva az, akinek még egy elhunytja sincsen, és hogy akkor én nem vagyok árva, hogy ez olyan sajátosan fölnyitja a szememet arra, hogy azok, akikről így szoktunk beszélni, hogy elvesztettük, hogy elment, hogy nincs már közöttünk, hogy mennyire elevenen élnek bennünk. Ugyanis hogyha valakit tényleg elvesztenénk, akkor nem fájna, hogy nincs itt. Ha valakit úgy tényleg elvesztenénk, sose jutna eszünkbe, az lenne a „tényleg elvesztettük”. Pontosan az által, hogy nem vagyunk árvák, mert vannak halott szeretteink, ez mutatja meg bennünk azt, hogy ők mennyire vannak. Talán nem úgy, ahogyan mi szeretnénk, de vannak.

Ezért a második gondolat így szól. Mindenszentek ünnepe, és Halottak napja olyan értelemben is megtanít bennünket szeretni, hogy fölfedezhetjük azt, hogy milyen más az, amikor azt mondom, szeretlek, de közben azt akarom, hogy legyél olyan, amilyennek én vágylak. Milyen más, amikor azt mondom szeretlek, és ezt szabadon ki tudom mondani, mert tudom, hogy már semmilyen elvárásom nem lehet feléd, hogy most már tényleg elvárások nélkül szeretlek. És hogy az, ahogyan ez fáj nekem, az tulajdonképpen azt az üzenetet hordozza, hogy nem vagyok árva, hogy összetartozunk, végérvényesen és kikezdhetetlenül összetartozunk. Mert, ha tényleg elmentél volna, és elvesztettelek volna, akkor nem emlékeznék rád, de emlékszem.

Miért fáj az, amikor valaki meghal, akit szeretünk? Azért, mert az elhunyt szeretteinkkel együtt vagyunk azok, akik vagyunk, és nélkülük nem vagyunk már azok, akiknek gondoltuk és láttuk magunkat. Ezért amikor valaki meghal, és elmegy ebből a világból, újból meg kell teremtenünk saját magunkat, és újból meg kell teremtenünk a világot. Nem csoda, hogy ez néha beletelik néhány évünkbe is, hogy újból világra szüljük és megteremtsük magunkat, és ezt a világot. Ez tulajdonképpen, és ez már a záró gondolat, azt is jelenti, hogy elérkezhessek most már Mindenszentek ünnepéhez. Egy-egy szerettünk elvesztése azért fáj, mert nem lehetek többet az, aki eddig voltam, és a világ sem lesz többé az, aminek eddig láttam.

A szentek számunkra nem idegenek, és minél inkább közel engedjük a szenteket magunkhoz, annál inkább részévé válik annak, amikor azt mondom, hogy ÉN. Hogy mi magunk, mert ők a magunkról alkotott képnek, és az önazonosságnak a részeivé lehetnek pont úgy, mint a szeretteink. Tulajdonképpen mondhatjuk azt, a mai ünnep felől, keresztény ember az, akinek az önmagáról alkotott képéhez és önazonosságához hozzá tartoznak a szentek. Nem azért, mert én az vagyok, hanem azért, mert nélkülük nem lennék az, aki most vagyok. Tehát nem azért, mert én szent vagyok, hanem mert általuk vagyok az, aki vagyok, és nélkülük nem lennék ez a valaki. Ezért Mindenszentek ünnepén joggal mondunk egy hálát őnekik, azoknak a nagyon sokaknak, mert őáltaluk ténylegesen mi más emberré leszünk, és ez a világ is másmilyen lesz. De nagy dolog, és mekkora nagy lehetőség megtanulni magunkat, és fölfedezni magunkat, és megteremteni ezt a világot úgy, ahogyan az a szentekkel együtt lehetséges.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )