Mk 12,28b-34 - Évközi 31. vasárnap

Teljes szívvel, minden erővel.

Olvasmány (MTörv 6,2-6)

Az Ígéret földjének határán Mózes ezt a beszédet intézte a néphez: „Féld az Urat, Istenedet egész életedben, tartsd meg parancsait és törvényeit, amelyeket meghagyok neked, fiaidnak és unokáidnak is, hogy sokáig élj. Halld hát, Izrael, és legyen gondod rá, hogy teljesítsd azokat, így jól megy majd sorod és megsokasodsz a tejjel-mézzel folyó országban, amelyet az Úr, atyáid Istene ígért neked! Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből! Ezeket a parancsokat, amelyeket ma szabok neked, őrizd meg szívedben.”

Szentlecke (Zsid 7,23-28)

Testvéreim! A zsidóknál nagy számban voltak papok, mivel a halál következtében nem maradhattak meg. Krisztus viszont örökre megmarad, s így papsága örökké tart. Ezért tudja mindörökre üdvözíteni azokat, akik általa járulnak Isten elé, hiszen örökké él, hogy közbenjárjon értünk. Ilyen főpap kellett nekünk: szent, ártatlan, feddhetetlen, a bűnösöktől elkülönített, aki fölségesebb az egeknél. Ő nem szorul rá, mint a többi főpap, hogy naponként először a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, s csak azután a nép bűneiért. Egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor feláldozta önmagát. A törvény tehát gyarló embereket rendelt főpappá, míg az eskü szava, amely a törvényt követte, magát az örökre tökéletes Fiút.

Evangélium (Mk 12,28b-34)

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy véres áldozatnál.” Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután több kérdést már nem mertek neki föltenni.

Vasárnapi beszéd

Jézus hivatkozik erre a sokezer éves hagyományra, hogy minden és teljes. Tulajdonképpen mondhatnánk ezt a két kulcskifejezést. „Teljes szívvel, minden erővel.” Meglehetne az a kísértésünk, hogy most különösebb megfontolás nélkül lelkes beszédeket mondjunk a teljesről és a mindenről, csak éppen nem tudom, hogy annak volna-e értelme. Mert, ha komolyan vesszük azt, hogy mit jelent, hogy teljes, és az, hogy minden, hát… Úgy eszembe jut három irány.

Az első, ezt így neveztem, hogy a bénító minden. A bénító minden az az, hogy mikor úgy igazán komolyan átgondoljuk, milyen lenne, hogyha minden erőmmel, minden, és minden, és teljes… Na jó, hát ez teljesen reménytelen. S tulajdonképpen már el se kezdem, már eleve lemondok, neki se feszülök, mert megbénít a minden és a teljes, és azt mondom „Hát, de teljesen esélytelen.” A második, talán így nevezném, az önáltató minden. Mikor valaki olyan naivan elkezd beszélni. „És odaadtam Jézusnak mindent, az egész életemet odaszántam.” És elkezdenénk kapargatni, mint a sorsjegyet, hát, ki tudja, mit találnánk alatta. Aztán a harmadik, ezt talán nevezhetnénk úgy, hogy a fenyegető minden. A fenyegető minden az, amikor valaki elénk áll, és a maga fanatizmusával azt mondja, hogy „Neked mindent oda kell adni.” És hogy az ő mindenének az az ára, hogy esetleg én is pusztuljak el, mert ő nagyon komolyan veszi, mit jelent, hogy ő az Istennek mindent… Ezt nevezem fenyegető mindennek. Kétség kívül, amikor valaki fanatikus, akkor a minden ára számára az, hogy akár te abba bele is halhatsz, mert neki úgy van meg a minden és a teljes.

Akkor innen szeretném elkezdeni a pozitív tartalmakat mondani. Hogy amikor Jézus utal az ószövetség hagyományára, és valahogyan mégis csak közel engedjük magunkhoz, mit jelenthet nekünk, és hogyan valósulhat meg az, hogy minden és teljes, akkor tulajdonképpen jó irányban vagyunk, hogyha azt mondjuk, hogy abban mindenképpen van önátadás, és önfelülmúlás, és bizonyos értelemben benne van a halál, és benne van az újjászületés. Törvényszerűen így van, de a kereszténység felől nézve a minden és a teljes nem azt jelenti, hogy az én mindenemhez neked kell elpusztulni, hanem hogy én kockáztatok annyira, hogy bizonyos értelemben, mint ahogy a sportoló mondja, kérdezik tőle mondjuk, mikor ezüstérmes lett: „Hogy élte meg?”, és azt mondja „Én mindent beleadtam.” A másik sportoló azt mondja „Én teljesen odaraktam magam a pályára.” Mikor a kajakosok-kenusok azt mondják, hogy „Ennél jobb pályát nem bírtam volna menni, minden benne volt.”

Erről szeretnék beszélni, hogy tulajdonképpen, amikor mégis csak nekifeszülünk, legalább célként, vagy irányként, hogy mit jelent az, hogy minden vagy teljes, az tulajdonképpen minőségileg több és más, mint a majdnem minden, és a majdnem teljes. Hogy nagyon izgalmas volna, ha nem csapnánk be magunkat, mert szeretjük a 99%-ra azt mondani, hogy az minden, de az nem minden. Itt nem a szám az érdekes, hanem az, hogy amikor majdnem mindent, vagy majdnem teljesen adom magam oda, vagy csinálok valamit, az minőségileg teljesen más, mint amikor teljesen. Erről szeretnék most beszélni. Mégpedig úgy, hogy most nem valami jót és rosszat ütköztetnék, hanem valami jót valami más minőségű jóval.

Ezért azt lehetne mondani, hogy amikor arra törekszem, hogy egyensúlyt teremtsek minden között, ami az életemben van, hát ez egy nagyon szép dolog, de ez az egyensúly, amit esetleg meg is teremtek, minden között, ami az életemben van, hát ez az egyensúly lehet egy kóros egyensúly is. Mert lehet, hogy én az egyensúlyt például az alkohol ivásával teremtem meg, vagy mondjuk nagy békét és biztonságot élek át a feleségemmel, és nagy szenvedélyt a szeretőmmel. Kétség kívül, ez is egy egyensúly, és szép lassan tényleg az egész életem most már ebben az egyensúlyban benne van.

Amikor Jézus azt mondja, hogy minden és teljes, akkor nem egyensúlyról beszél alapvetően, amibe persze beletettünk mindent, hanem tulajdonképpen – így lehetne ezt mondani – az egységről. Hogy akkor egy vagyok az Istennel, és egy vagyok egy másik emberrel, és egy vagyok önmagammal. És az egység nem egyenlő az egyensúllyal. Mert amikor egységben vagyunk, az egy más minőség, mint mikor valamiféle egyensúlyt teremtettünk az életünkben. Otthon, a család körében is, vagy egy egyházközségben is sokféle egyensúlyt tudunk teremteni, és az lehet, hogy nagyon messze van az egységtől. Mert mindenki mondja a magáét, és tulajdonképpen elviseljük, hogy mindenki mondja a magáét. Ez kétség kívül egy egyensúly, de egységnek nem mondanám. Ahhoz, hogy egység jöjjön létre, ahhoz el-el érdemes érnünk, mit jelent, hogy minden és teljes.

A második így szól. Kétség kívül, hogy amikor már majdnem mindent és majdnem teljesen, akkor egész jó stabil állapotba tudunk kerülni. Például lehetséges egy férfi, aki mikor elmegy a munkahelyére, ott valahogy a világ logikája alapján küzd és harcol, hazudik és verekszik, másokat megbánt, de kétség kívül nagyon eredményes és sikeres. És aztán, mikor hazamegy, akkor ott egy igazi jó apuci, otthon nem harcol, nem verekszik, hanem tulajdonképpen a család szeme fénye ő maga, az apa, aki egy igazi, igazi nagyszerű apa. Mondhatnám erre azt, hogy kétség kívül, létrejött egy stabilitás, harcol a munkahelyén, és nagyon békés, és nagyon kedves otthon. De a minden vagy a teljes nem ez a fajta stabilitás, hanem inkább ezt a kifejezést használhatnánk, hogy létrejön egy harmónia, és a harmóniának a kulcsa a szépség. Hogy amikor ránézünk valakinek az életére, aki nem csak stabilitást keres az életében, hanem valamiféle harmóniát, akkor ott az egészre azt tudjuk mondani, hogy „Ez szép.” Nem egy része szép, meg egy másik része nem, és ő kétség kívül így a stabilitását megőrzi, és bírja az élet viharait. Tehát ez a második, nem csak stabillá válni, hanem létrehozni valamiféle harmóniát.

A harmadik így szól. Kétség kívül, nagy dolog, amikor majdnem mindent beleadunk, hogy eljutunk oda, hogy na, olyan meg-meg tudunk nyugodni, úgy meg-megállunk, hogy egy-egy hosszú hétvégén, vagy ünnepnapok között úgy na, úgy jól ki tudjuk aludni magunkat. De amikor valaki mindent, vagy a teljest csinálja, akkor annak a gyümölcse nem a nyugalom, hanem a béke. Mint ahogy Loyolai Szent Ignác mondja: Mikor elképzelem egy döntésem előtt, mi volna a helyes, és arra jutok, hogy ha azt teszem, ami a helyes, az nekem sokba fog kerülni, elég sok szenvedésbe, sőt áldozatokba, és mégis, mikor elképzelem, hogy ez lenne a helyes, akkor elfog engem valamiféle vigasztalás. És ő ezt így mondja, a Szentléleknek a vigasztalása, elfog engem egy békesség. Még akkor is béke lesz bennem, ha tudom, hogy ezután valamiféle lemondás, vagy áldozat, vagy valami erőfeszítés következik. A mindenből és a teljesből fakad a béke. A majdnem mindenből és a majdnem teljesből inkább csak nyugodt pillanataink és időszakaink fakadnak.

Aztán a negyedik így szól. Kétség kívül, mikor úgy majdnem és teljesen, akkor egész szervezettek vagyunk. Az egyes ember is egész szervezett tud lenni, és a kapcsolataink, és a családunk is. Beletesszük ezt is, beletesszük azt is, egész jól odatesszük, odaszánjuk, nagyon szervezettek vagyunk. Ez igazán szép, de amikor el-elérjük, meg-megérintjük a mindent vagy a teljest, akkor nem szervezettek vagyunk, hanem megjelenik bennünk valami rendezettség. Közelről és távolról ez a fajta rendezettség azt jelenti, hogy valahogy a dolgaink, és mi magunk is a helyünkre kerülünk. Hogy az ember igazán a helyére kerüljön, ahhoz egyszer-egyszer tudnunk érdemes elérni azt, hogy minden és teljes, különben nem leszünk igazán a helyünkön.

Aztán az ötödik így szól. Kétség kívül, küzdünk azért, hogy lássunk, ne sötétben legyünk, ne homályban tapogatózzunk. Hadd utaljak most az előző vasárnapra, Bartimeusra, tudjátok, a vak fiatalemberre. Mert eljátszottam a gondolattal, hogy Bartimeus végre lát. És ahogy lát, eltelik neki a következő nap, a harmadik, a negyedik, az ötödik, és hatodik, és kiünnepli magát, és kilelkesedik a barátaival, és sír, és nevet, és örül, és élvezi, és lát. Tudjátok, szívesen olvasnék egy történetet az evangéliumban, ami így kezdődne: „Egy héttel azután, hogy Jézus meggyógyította Bartimeust, és már lát, Bartimeus elindult a városból, és az útszélen egyszer csak megpillantott egy vakot, aki úgy kiáltott <<Segíts rajtam, irgalmazz nekem, jó ember!>>.” Arra lennék kíváncsi, hogy ez a történet hogyan folytatódik? Mert ha Bartimeussal csak annyi történt, hogy lát, az nagyon kevés, az még nem evangélium. De hogyha Bartimeus egy hét múlva kijön a városból, és egy vak ember az útszélén úgy kiált „Bartimeus, Timeus fia, könyörülj rajtam! Segíts nekem, mert vak vagyok!” És a Bartimeus ezt meghallja, és odamegy… Ki-ki befejezheti a történetet. Akkor nem csak az történt, hogy ő végre lát, hanem hogy világosság gyulladt benne. Ezért, hogyha csak úgy majdnem mindent adunk bele, kétség kívül sok mindent fogunk látni és érteni, de még nem lesz bennünk világosság. Mert a világosság abból születik meg, hogy minden és teljes.

Végül az utolsó, a záró dolog. Kétség kívül, mint a sportoló, a zenész, vagy bárki, aki éppen valami nagyszerűt szeretne alkotni és létrehozni, megfeszíti magát, erőfeszítéseket tesz, a képességeit, az adottságait használja; de ez még nem minden. Hogyan lesz ebből teljes, vagy minden? Amikor az ember az erőfeszítéseket teszi, és magát képezi, és használja, és az adottságait műveli, és a többi, ez tulajdonképpen minőségileg más, mint amikor valakit egyszer csak az önátadása révén átjár a Szentlélek ereje. És azt ő pontosan tudja, hogy ez nem az én erőm. De ez az erő mégis csak valamiképpen bennem is most megjelent. De azért tudott csak megjelenni, mert valahogyan elcsíptem, hogy mi az, hogy minden és teljes.

Az ember, amikor erőfeszít, és mindent majdnem belead, és majdnem teljesen, akkor mi szokott velünk történni? Elfáradunk, általában nagyon. De amikor átlépünk abba a másik világba, ahol legalább néha minden és teljes, ott egyszer csak átéljük azt, hogy a minden és a teljes az a Szentlélekkel együtt van. És hogy ezért van olyan óriási nagy különbség a között, hogy majdnem minden, és majdnem teljes, és a között, hogy teljes szívből és minden erővel. Hogy a kettőt nem egy hajszál választja el, hanem egy egész világ. Tulajdonképpen minekünk – talán mondhatom ezt így – az a vágyunk, hogy a minden és a teljes révén belépjünk Isten országába, és az Isten országa ebben a mindenben és a teljesben nyilatkozik meg magunk és mások számára.

Ezért a záró gondolat így szól, visszautalva az első mondatokra. Kétség kívül, aki arra vállalkozik, hogy teljes és minden, bele kell néha halnunk. És ahogyan elég bátrak vagyunk abban, hogy belehaljunk, egyszer csak megjelenik a minden és a teljes.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )