Mk 13,24-32 - Évközi 33. vasárnap

„Szétküldi angyalait, és összegyűjti választottait a világ négy tájáról, a föld szélétől az ég határáig.”

Olvasmány (Dán 12,1-3)

A végső nagy napokról szól az Úr: Abban az időben fölkel Mihály, a nagy fejedelem, néped fiainak oltalmazója; mert olyan szorongattatás ideje következik, amilyen még nem volt soha, amióta nemzetek vannak. Abban az időben megszabadul néped, mind, aki be van írva a könyvbe. Akik a föld porában alszanak, azok közül sokan feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra. Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok.

Szentlecke (Zsid 10,11-14.18)

Testvéreim! Minden pap naponta elvégzi szolgálatát, és ugyanazt az áldozatot többször is bemutatja. Ezeknek azonban nincs erejük a bűn eltörlésére. Krisztus ellenben csak egy áldozatot mutatott be a bűnökért, és örökre helyet foglalt az Isten jobbján. Már csak arra vár, hogy minden ellensége hódolattal leboruljon lába előtt. Egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket. Ám ahol ezek bocsánatot nyertek, ott nincs többé bűnért való áldozat.

Evangélium (Mk 13,24-32)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Azokban a napokban, amikor a gyötrelmek véget érnek, a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről, és a mindenséget összetartó erők megrendülnek. Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel. Szétküldi angyalait, és összegyűjti választottait a világ négy tájáról, a föld szélétől az ég határáig. Vegyetek példát a fügefáról: Amikor már zöldellni kezd és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtó előtt. Bizony mondom nektek, nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak. Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem egyedül az Atya.

Vasárnapi beszéd

Ezt mondja Jézus „Akkor majd körém gyűlnek a négy égtáj felől, a föld szélétől egészen az ég határáig.” Onnan mind és mind és rengeteg felől jönnek. Tudjuk, hogy az egyházi év vége felé a távlatokban kezdünk el látni és gondolkozni. Ezért szeretném most én is kitágítani a nézőpontunkat, és hogyha már a Föld négy égtája, és a föld széle, meg az ég határa, akkor beszéljünk az emberiségről. Mégpedig a következő értelemben: Mit jelent az nekünk, keresztényeknek, hogy akkor a négy égtáj felől, és aztán jönnek, föld széle, ég határa?

Azt jelenti számunkra a II. vatikáni zsinat tanítása értelmében, és ez egyszerűen megpezsdíti a szívünket, hogy nem kell kereszténnyé lenni ahhoz, hogy valaki odatelepedjék majd a Mennyei Atya mellé, és Jézus testvéreként üdvözüljön. Nem kell kereszténnyé válnia. Nincsen katolikus mennyország, és nincs evangélikus üdvösség, hogy ezek nem léteznek. És tehetünk akkor még egy lépést, hogy nincsen külön keresztény mennyország és buddhista mennyország, és nincsen külön izraelita mennyország, hanem hogy ott valahogy a világ összes népe, és csoportja, felekezete, és vallása, és embere éppenséggel – mert ez a lényeg – egymással végre végérvényes közösségre jut. Ez a kiindulópontunk.

Akkor ebből hogyan tudunk továbblépni? Tulajdonképpen az egyes ember szempontjából milyen természetesen tudjuk ezt belátni, hogy az egyes ember, ahogy megvalósítja magát, ezt három dimenzióban teszi: önkifejezése, önérvényesítése által, azután megtesszük ezt az önátadás révén, és végül önmagunk felülmúlása nyomán. Tehát a közösségekkel is így van, a csoportokkal, a felekezetekkel, a vallásokkal is jó értelemben így van. Ha ők tényleg megvalósítják magukat, az mit jelent? Hogy egy keresztény ember, vagy egy katolikus ember megéli, és kifejezi, és érvényesíteni tudja, mit jelent, hogy ő katolikus, vagy keresztény. Sőt, ezt adott esetben nagyon bátran tudja képviselni, magát meg tudja védeni. Remek. De ez a keresztény önazonosságnak csak egyetlen dimenziója, mert a második így szól; az által valósítom meg, hogy katolikus vagyok, vagy keresztény, hogy átadom magamat. Átadom magamat Istennek az istentisztelet, a liturgia során, átadom magam az éneknek, vagy az imának. Sőt, akár bizonyos esetleges kultúrformáknak is átadom magam, hogy azt pont úgy csinálom, mint a többiek. Hát lehetne másképp is csinálni, de én átadom magamat ennek most.

De kétség kívül a felekezet, a közösség, a vallás is meg van szólítva arra, hogy önmagát felülmúlja. Ne csak képviselje magát, vagy védje magát, ami nagyon helyes. Ne csak megélje, és benne legyen teljesen – nagyon helyes – hanem az is nagyon helyes, ha nem csak az egyes ember, hanem a közösség, a felekezet is képes önmagát felülmúló módon megvalósítani Isten szándékát. Ez akkor például egész konkrétan mit jelent? Lehet, hogy furcsán fog ez hangozni, de nemde úgy van, hogyha egy muszlimot megkérdezzük, ki az egyetlen Isten, azt fogja mondani, Allah. Megkérdezünk egy izraelitát, azt fogja majd mondani, Adonáj. Megkérdezünk egy hindut, azt mondja majd Visnu, vagy azt mondja, hogy Krisna. Megkérdeznek mondjuk egy szektát, azt mondja, hogy, hát Jehova. Mit jelent, hogyha mi nem csak megéljük és kifejezzük, nem csak átadjuk magunkat a hitünknek, és a hitünkben bennünk lévő Istennek, hanem azt felülmúljuk? Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy mi mindnyájan, akármilyen felekezet vagy vallás, kedvesen rácsodálkozunk arra, hogy kétség kívül nem Allah az egyetlen Isten, nem is Krisna, vagy Visnu, Jehova vagy Adonáj. Buddhát csak azért nem mondom, mert Buddha sosem mondta, hogy ő Isten volna. Egyszer csak rájövünk ebben az önmagunk most már csoportos felülmúlásában, hogy „De hát ez nem így van.”

Hát hiszen miről van szó? Arról, hogy a különböző kultúrák, a különböző korszakok, a különböző társadalmak az egyetlen Isten hitére eljutnak, lelkesek lesznek valamikor, 10.000, vagy 5000, vagy 2000, vagy 1500 évvel ezelőtt, és erre az egyetlen Istenre majd mondanak egy nevet. Hát lehet, hogy Jehovát mondják, vagy Allahot mondják, vagy Visnut mondják. Hát valahogy megnevezik, ahogy az az ő kultúrájuk, korszakuk és társadalmuk alapján valahogy magától értetődő. És mi következik ezután? Hát ezután általában az következik, hogy ezeknek az istenneveknek az oltalma alatt elkezdjük egymást kinyírni. Magunkat kifejezni és érvényesíteni, átadni a saját dolgainknak, és egy kicsit sem önmagunkat felülmúlni.

Márpedig éppen Isten, ha tényleg egy Isten van, hívhat bennünket arra, hogy éppen a hitünkben a saját hitünket is képesek legyünk fölülmúlni, és a saját istenképzeteinket is újból és újból múljuk fölül, mégpedig az emberiség felé. Ezért azt merhessük mondani, hogy mi tényleg az egyetlen Istenben hiszünk. Ez egyáltalán nem egy kis vállalkozás, de ha egy picit hátralépünk a mi vallásos önazonosságunkból, és látjuk, hogy hogyan tudunk marakodni, még a kereszténységen belül is, hogy most evangélikus, református, baptista vagy katolikus. Ennek sosem lesz vége. És a marakodásunk mihez hasonlít, minden ökumenével együtt? Tulajdonképpen az óvodás kor vége, és a kisiskolás kor eleje. Az pontosan úgy működik, ahogyan az ötéves, meg a nyolcéves gyerek nekifeszül egymásnak a homokozóban, és azon vitáznak, hogy kinek van igaza, és kinek az apukája nagyobb, és ki kinek az apukáját veri majd meg a szülői értekezlet után. Ez a kisiskolás kor színvonala. Kétség kívül felekezetek és kultúrák, és vallások képesek közösségi módon, az óvodás kor vége és a kisiskolás kor eleje minőségében megélni és kifejezni a hitüket. Nehezen tudom ezt másképpen látni, vagy mondani, egyszerűen azért, mert látjuk az ismérveket.

Márpedig az evangélium így szól, hogy akkor a négy égtáj felől, a föld szélétől az ég határáig jönnek mindenhonnan. Ez azt fogja jelenteni számunkra, hogy föltesszük a kérdést: De akkor tulajdonképpen miért van bennünk egy görcsösség, hogy megmaradjunk az óvodás kor vége, és a kisiskolás kor eleje között, és hogy valahogyan még keresztényként is folytassuk azt, nem hogy a vallások között. Ami jelenség éppenséggel arra hívna bennünket, hogy ezt ne folytassuk tovább, hanem múljuk fölül magunkat, a valóban egyetlen Isten felé. Mert ha mi tényleg komolyan vesszük, hogy egy Isten van, hát akkor…

Önmagunk közösségi fölülmúlására is szükségünk van, beleértve a hitünket, az istenképzeteinket. Miért olyan nehéz ez? A lélektani részeket most nem akarom mondani, inkább csak egy szempontot emelek ki. Azért, mert nagyon erősen hatnak ránk az ideológiák. Ezek az ideológiák lehetnek vallásos ideológiák, kulturális ideológiák, vagy lehetnek politikai ideológiák. Az ideológia az nagyon szívesen az igazság helyébe lép. Ámde az ideológiának az a természete, hogy azt mondja „Én vagyok az egyedüli igazság.” Ezt mondhatja egy vallásos, vagy politikai, vagy kulturális ideológia. Miközben az igazságot fölhasználja, és kihasználja. Az ideológia azért van, hogy valamit itt fönntartson, hogy a hatalom eszközeivel saját magát elsősorban éltesse és képviselje, és megerősítse. És ehhez az igazságot ő nem fölragyogtatja, vagy magát az igazságnak átadja, hanem az igazságot kihasználja és kizsákmányolja. Mégpedig abban az értelemben, hogy az ideológia mindig fölhasznál valamennyit az igazságból, hogy elhiggyük, hogy ő az igazság.

De tulajdonképpen még ennél ötletesebb is szokott lenni, mert az ideologikus gondolkozás azon gondolkozik, hogy nem is érdekes, hogy igaz legyen, csak ti higgyétek úgy, hogy igaz, és az már elég. Ez oly nagy hatással van ránk, hogy képesek vagyunk az ideológiát összetéveszteni az igazsággal. Ez megtéveszt bennünket, és rávesz arra, hogy még csak eszünkbe se jusson önmagunk felülmúlása.

Az ideológiából mi származik? Az ideológiából származik a propaganda, és az agitáció. Ezt most nem akarom tovább mondani, hanem hadd ütköztessem valamivel. Ezt pedig úgy hívjuk, hogy evangelizáció. Az evangelizáció éppen minden, csak nem ideológia, propaganda vagy agitáció. Mi akkor az evangelizáció? Most a mai evangélium összefüggésében, azt úgy nevezhetnénk meg, hogy amíg ez ideológia, propaganda és agitáció, addig azt mondjuk „Mindenkinek kereszténynek kell lenni, de legjobb, ha katolikus lesz. Mert a katolikus az igaz ember, mert a katolikus a jó ember, a katolikus a rendes ember. Ez propaganda, agitáció egy ideológia mentén. Mi az evangelizáció? Az evangelizáció nem azt mondja, hogy katolikusnak, vagy kereszténynek kell lenned, hogy igaz ember legyél, és helyet foglalj Isten közelében, hanem azt mondja „Tudod mit? Az lenne a lényeg, hogy legyél igaz ember. Annyira igaz, hogy akár kereszténynek is lehessen hívni. És legyél annyira jó, s legyél annyira szent, hogy akár bárki téged kereszténynek is hívhasson. És ez pont az ellenkezője. Nem kereszténnyé kell lenned, hogy aztán azt mondhassuk, hogy igaz, hanem igazzá lenni, hogy azt mondhassuk, te tényleg úgy élsz, ahogy ezt akár Jézus is megtehetné.” Ez az evangelizáció, aminek egészen más a belső világa, és egészen másképp hat az emberiségre.

Ezért a záró gondolatom, merthogy az evangéliumban ez hangzik el, hogy… Kik mennek akkor keletről, nyugatról, délről, északról, a föld végétől, az ég határáig? A kiválasztottak. Hmm. Mit jelent, hogy a kiválasztottak? Ha képesek vagyunk a közösségi önfelülmúlásra, akkor rájövünk arra, hogy a kiválasztott nem úgy van, mint ahogy a korszakokban gondoltuk. A választott nép azt mondta „Mi vagyunk a kiválasztottak.” Aztán egyesek azt mondták „Én vagyok a kiválasztott.” Aztán az egyházi gondolkozásban megjelent „Mi, katolikusok vagyunk a kiválasztottak.” Mikor mindezt képesek vagyunk felülmúlni is, akkor a következőre jutunk. „Nahát, hát, ha egy Isten van, mindenki atyja, akkor minden ember kiválasztott, de mindenki.” Nem az a kérdés, hogy ki az, aki kiválasztott, és főleg nem az, hogy ki az, aki nem. És nem az a kérdés, hogy akkor a kiválasztottak mit tehetnek meg azokkal, akik nem kiválasztottak, hanem az, hogy rácsodálkozom arra, hogy mindenki kiválasztott. De akkor mi a kérdés? A kérdés az, hogy engem személy szerint, vagy minket – katolikusokat, reformátusokat, buddhistákat, izraelitákat, és a többi – Isten mire választott ki? Hogy az emberiség javára legyünk. A kérdés nem ez, hogy ki kiválasztott és ki nem, hanem hogy mire vagyok kiválasztva. Hogy aztán teljesen megélhessem, mit jelent az önkifejezés, amire kiválasztottak, az önátadás abban, amire kiválasztottak, és önmagam felülmúlása azért, mert arra választottak ki, hogy mindenki más javára legyek.

Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu