Jn 18,33b-37 - Évközi 34. vasárnap. Krisztus a Mindenség Királya

„Te vagy-e a zsidók királya?”

Olvasmány (Dán 7,13-14)

Láttam az éjjeli látomásban, hogy íme, az ég felhőin valaki közeledik. Olyan volt, mint az Emberfia. Amikor az Ősöreghez ért, színe elé vezették. Hatalmat, méltóságot és királyságot adott neki. Minden népnek, nemzetnek és nyelvnek őt kell szolgálnia. Hatalma örök hatalom, amely nem enyészik el, és királysága nem szűnik meg soha.

Szentlecke (Jel 1,5-8)

Testvéreim! Jézus Krisztus hűséges tanú, elsőszülött a holtak közül, és a föld királyainak fejedelme. Ő szeret minket. Vérével megváltott bűneinktől, s Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tett bennünket. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen. Nézzétek, közeledik a felhőkön! Látni fogja őt minden szem, még azok is, akik átszúrták. A föld minden népe veri majd a mellét. Igen. Ámen. Én vagyok az Alfa és az Ómega, mondja az Úr, az Isten, aki van, aki volt, és aki eljő: a Mindenható.

Evangélium (Jn 18,33b-37)

Abban az időben Pilátus maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!”

Vasárnapi beszéd

„Te vagy-e a zsidók királya?” Ezt kérdezi Pilátus, és aztán néhány sor után tulajdonképpen megismétli ezt a kérdést. „Tehát, akkor te vagy a zsidók királya?” E mögött a kérdés mögött tulajdonképpen azt is érzékeljük, hiszen ők itt egy olyan kapcsolatban vannak, ami Jézusra nézve, az életútjára nézve döntő kimenetelű, hogy azért is kérdezi ezt Pilátus, hogy „Akkor te mondd meg, hogy ki vagy! Mert, majd az alapján, hogy te megmondod, hogy ki vagy, úgy fogok veled bánni. Hogyha olyan választ adsz, akkor fogom tudni, hogy így bánok veled, ha amolyant, akkor meg úgy, ha meg hallgatsz, na akkor aztán tényleg vessél magadra.” Ki ne ismerné az emberi természetnek ezt a megközelítését, hogy méricskéljük egymást, nézegetjük egymást, de tulajdonképpen ez még a családi viszonyokban is így van, még a társkapcsolatban is így van, nem csak, hogy idegenekkel. Tulajdonképpen erre vagyunk kíváncsiak: „Te tulajdonképpen ki vagy?” Mert majd a válasz nyomán eldöntöm, hogyan fogok veled bánni.

Valódi történet, amit mondok, hát ez jó pár évvel ezelőtt volt. Egy pszichológiai konferencián tartott egy előadást ott egy pszichológus. Ült a sorok között két hallgató, ők is szintén pszichológusok, és az egyik azt kérdezte a másiktól egy olyan fél óra hallgatás után. „Te, mi szeretjük őt?” Ez a kérdés, hogy „Ki vagy?”, és majd úgy bánok veled, ez ismerős lehet mindegyikünknek.

Akkor, hogyha Jézus válaszára vagyunk kíváncsiak, tulajdonképpen ahogy Jézus azt mondja, hogy „Amit a legkisebbekkel tettetek az én nevemben, velem tettétek.”, tulajdonképpen Jézus válasza a következő. „Itt kérem szépen, mindenki király, kivéve a nők, mert ők királynők. Itt mindenki király és mindenki királynő.” Ezért, ha ez a kérdés az, amin majd eldöntjük, hogy hogyan bánunk egymással, akkor a helyes választ már pontosan tudjuk, miközben egyébként nagyon sok mindent nem tudunk. De azt tudjuk, hogy egymásra nézünk, és tudjuk: király és királynő. Nem véletlen, hogy a keresztelés szertartása oly nagyon őrzi Jézusnak ezt az üzenetét, mert amikor a krizmával megkenjük az összes keresztelendőt, aki akkor éppen már most megkereszteltetett, akkor éppenséggel fölavatjuk őt, beavatjuk őt a királyi és királynői méltóságába.

Tulajdonképpen Jézusnak ez a válasza nem csak egyszerűen egy nagyon fontos válasz, mert megmutatja számunkra azt, hogy hogyan érdemes egymással bánnunk, hanem tulajdonképpen itt van ez a kérdésözön: „Te most ki vagy? Akkor most mit csináltál? Mit mondanak rólad? Akkor hogyan bánjak veled? És mi az igazság?” Nemde így vagyunk az életünk számtalan helyzetében, hogy oly gyakran firtatjuk az életnehézségekben azt, hogy „De mi ennek az oka? Miért történt ez?”, esetleg „Miért hagyta…?” Vagy máris tulajdonítunk Istennek valami szándékot. „Miért büntet?” Fogjuk a fejünket, és nem tudjuk, hogy miért, és miért, és miért, és ebben a sok miértben egész el tudunk akadni.

Aztán vannak olyanok persze, akik találnak valamilyen választ. Remélem, jó választ találnak! De a többségünkkel az szokott történni, hogy nem nagyon találunk választ, mert amit mások mondanak, elégtelen. S akkor megyünk tovább, azt mondjuk, talán egy picit lerakom ezt a kérdést, hogy mi volt ennek az oka, hogy miért történik ez velünk, hogy miért pont énvelem történik, miért pont mivelünk történik ez, és akkor átmegyünk egy másik kérdésre, mert használhatóbbnak tűnik. Ez pedig, hogy „De mi ennek a célja? Mi ennek az értelme?” Akkor ott is eltöltünk némi időt, és próbáljuk kitalálni, hogy akkor mi is ennek az értelme, és célja, és nagyszerű, ha találunk valami jó választ, de általában itt is el szoktunk akadni. Ahogy elakadunk, megyünk tovább, és azt mondjuk. „Jól van, pontosan nem fogom tudni megmondani, hogy mi ennek az értelme, ezt most nem tudom. Hát egy ráknak most mi az értelme? Csak kérlek, ne mondj nekem semmit, hogy az én rákomnak mi az értelme!” S akkor lehet, hogy eltelik egy fél év, és egy év, és továbbra sem tudom, hogy az én rákomnak mi az értelme.

Akkor átmegyünk egy következő kérdésre, és a kérdés így szól: „Mit csináljak?” Azt mondjuk, na, ez már egy kicsit használhatóbb kérdés. Nem tudom, mi az oka, nem tudom mi a célja vagy az értelme – mit csináljak? Jaj, akkor egész úgy érezzük, lassan kezdünk magunkra találni, a saját képességeinkhez. „Na, na, aha, aha, hogy na, akkor, akkor mit is csináljak?” És nem egyszer itt is elakadtunk. S akkor megyünk tanácsért, és olvassuk a könyveket, és megyünk a szakemberekhez, és mindenfélét csinálunk, és rengeteget fognak mondani, hogy mi mit csináljunk, és egyre rosszabbul leszünk. Mert a sok választól még nagyobb lesz a káosz.

Nem egyszer így jutunk el a negyedik kérdésig. A negyedik kérdés pedig így szól. „Jó, egy picit, most egy kicsit lerakom, hogy mit csináljak. Főleg azért, mert az az élményem, hogy már mindent kipróbáltam.” Nem tudom, szokott-e ilyen élményetek lenni, állandósult konfliktusoknál, amikor úgy a nagy nehézségek beköszönnek, amikor egészen elbizonytalanodunk. Na, ott azt szoktuk mondani, hogy „Már mindent kipróbáltam.”

Így eljutunk a negyedik kérdésig, ez pedig így szól, hogy „Hogyan bánjunk egymással?” Tulajdonképpen ez a kérdés, hogy akkor most egymással hogyan bánjunk, annyira pitiánernek tűnik ahhoz képest, hogy Istennek mi a célja és a terve, és az életértelem, és akarat, hogy kicsit még szégyelljük is magunkat, hogy csak ennyi, hogy hogyan bánjunk egymással. Miközben mi emberek, főleg, amikor igazán nehéz helyzetekbe kerülünk, tulajdonképpen érdemes innen visszafelé menni. Mégpedig azért, mert Jézus így csinálja. Mert Jézus nem egy filozófus isten, aki egész részletesen elmondja a világképletből kiindulva, hogy hogyan is van az univerzum, hanem azt mondja, hogy „Bánjatok egymással jól!” Ezt pontosan csinálja is, a „Hogyan?”-t.

Az a gyönyörűség, hogy ahogyan elkezdünk úgy bánni egymással, úgy, ahogy, emlékeztek, Jézus mit mond az utolsó vacsorán, János evangélistánál, a búcsúbeszédben? „Szeressétek egymást ÚGY, ahogyan én titeket! Kezdjétek el a hogyan-tól!” És ahogyan következetesen ÚGY csináljátok, egyszer csak lesz néhány jó gondolatotok, hogy mit kéne csinálni. Azután, ahogyan megjön a néhány jó gondolat, hogy „Na, most már a hogyan-ból tudom, mit érdemes csinálni.”, egyszer csak fölsejlik, hogy mi az életem célja. Kezd egész világos lenni, hogy az életemnek van értelme. Innen egyszer csak elérkezek oda, hogy azt tudom mondani „Ó, Uram! Mennyi mindent nem tudok. De valahogy mégis csak kezd bennem rend lenni, és hogy én sem növelem a káoszt magam körül.”

Szeretitek a népmeséket? A népmesékben föllelhető kollektív bölcsességet szeretném idehozni tanúul. Hát hogy van az, mikor a legkisebb királyfi, de nem is az, királyfi, hanem csak az a legkisebb kis na, akinek már az örökségből se jutott semmi, tehát tarisznyát kell vennie. És ha jól jár, akkor még van egy kis pogácsa, ha nem, anélkül indul el. Mi történik? Ahogy bandukol, és megy az élete útján, egyszer csak egy elég rusnya banyával találkozik. És az az elég rusnya banya ránéz a szúrós szemével, és akkor azt mondja ez a legkisebb, akinek még pogácsája sincs: „Hát, köszöntelek téged, öreganyám!” Erre az az öreganyám egyszer csak azt mondja ennek a kicsi fiúnak: „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál.”

Én nem tudom, ti gyerekként ezt hogyan éltétek meg, mert én gyerekként mindig elakadtam ott, hogy öreg. Az valahogy úgy tűnt nekem, hogy ez nem egy szép köszöntés. Felnőttként jöttem rá, hogy ez miért szép. Mert ez a kis nyikhaj kölyök, a pogácsa nélküli, még bicskája sincsen, mikor látja azt a rút és rusnyát, akkor azt ő az anyjának nevezi. És ami igaz, igaz, tényleg öreg, abban se téved. Amikor azt mondja annak a rusnyának, hogy „öreganyám”, akkor jól kezdi a dolgokat. Mert nem tudja, és minden mesének ez a bölcsessége, nem tudja, hogy most mi ennek a találkozásnak az értelme, hogy a Teremtő miért rendelte el ezt a viszonyt itt, hogy mi a célja, és hogy ebből mi fog kisülni, és mit kéne neki csinálni. Ebből mind semmit nem tud, se pogácsa, se bicska, csak egy találkozás, ahol ő azt mondja „Én kétség kívül, anyámnak látlak téged. Ezért így szólítalak meg, és így bánok veled.”

Milyen érdekes az emberi léleknek, ez a mi lelkünknek a kollektív bölcsessége, hogy pontosan tudjuk, hogy ezután a dolgok elkezdenek jóra fordulni. Hogy egyszer csak az öreganyám azt mondja „Na, te öreganyámnak szólítottál, elmondom neked, mit érdemes csinálni.” S akkor egyszer csak rájövünk, hogy na, tulajdonképpen mi is itt a cél, és aztán ahh…

Eljutottam a zárásig. Olyan gyakran nem tudjuk, hogy mi ennek vagy annak az oka, nem tudjuk, mi a célja vagy értelme, még azt se tudjuk, mit kell csinálni. De elindulhatunk a sor végéről, onnan, ahol az a kicsi fiú. Hogy elindul, és egy valamit tud, ha mást nem is, hogy hogyan érdemes köszönni a másiknak. És mert tudja, hogyan érdemes látni a másikat, azt az öreganyámnak, őt a kisöcsémnek, őt a nagytestvéremnek, őt meg az öregapámnak. Ebből egyszer csak kibontakozik – most ugrok egyet – az evangélium.

Nézzétek el nekem a kritikus szót. Azt mondja Jézus ebben a történetben, hogy „Óh, az igazságot, ezért jöttem, hogy föltárjam az igazságot. És aki ismeri az igazságot, ismerni fog engem, és tudja majd, hogyan érdemes a másik emberrel bánni.” Tulajdonképpen, ha szeretném az Urat kérni, az Eget, hogy valakiktől mentsen meg engem, akkor azt mondanám, szeretném, hogy mentsen meg engem az igaz keresztényektől, meg az igaz muszlimoktól, meg az igaz hinduktól. Átvitt értelemben használva az igaz kifejezést, mert úgy tűnik, hogy valahogy épp az igaz muszlimnak van kedve mindenkit úgy tekinteni, hogy az alább való nála. Az igaz hindunak van kedve kiirtani a muszlimokat, és az úgy nevezett igaz keresztények pedig fenyegetik az egész világot, hatalmukat éreztetve mindenki fölött. Ebben az értelemben, átvitt kifejezésként használva az igazat, kérem az Eget, hogy mentsen meg bennünket az igaz vallásos emberektől, akik nem tudják, hogyha találkoznak valakivel, és nem tudják, hogy ki az, szólítsák úgy, hogy: öreganyám, meg kistestvérem, meg öregapám.

Tudjátok, úgy elképzelem Krisztus Király ünnepén azt, hogy hát honnan tudjuk, hogy valaki király? Hát, hogy most a legegyszerűbb: korona van a fején. Nem mindegy, hogy az a korona milyen fejre kerül. Arra gondoltam ennek az ünnepnek a kapcsán, tulajdonképpen az se egy rossz életfilozófia, hogyha azért teszek erőfeszítéseket, hogy a fejemre, ne valami ürességre, lufira, meg valami ki tudja, mire kerüljön az a korona, hogyha már mindannyian királyok vagyunk, és királynők. Hajj, akkor joggal lehessen azt a koronát tényleg valamire tenni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )