Lk 21,25-28.34-36 - Advent 1. vasárnapja (C év)

„Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban.”

Olvasmány (Jer 33,14-16)

Íme, jönnek majd napok – mondja az Úr –, amikor teljesítem a jót, amelyet Izrael házának és Júda házának megígértem: Azokban a napokban és abban az időben igaz sarjat támasztok Dávidnak, aki jogot és igazságot teremt az országban. Azokban a napokban megszabadul Júda, és biztonságban él Jeruzsálem. És a várost így hívják majd: „Az Úr a mi igazságunk!”

Szentlecke (1Tessz 3,12-4,2)

Testvéreim! Gyarapítson és gazdagítson titeket az Úr a szeretetben egymás és mindenki iránt, mint ahogy mi is szeretünk titeket. Tegye állhatatossá szíveteket, hogy feddhetetlen szentségben állhassatok Istenünk és Atyánk elé, amikor a mi Urunk, Jézus majd eljön, összes szentjének kíséretében. Továbbá kérünk és intünk titeket, testvérek, Urunkban, Jézusban: Megtanultátok tőlünk, hogyan kell Istennek tetsző életet élnetek: éljetek is hát így, s haladjatok egyre előbbre. Hiszen tudjátok, milyen utasításokat adtunk nektek Urunk, Jézus által.

Evangélium (Lk 21,25-28.34-36)

Elközelgett a ti megváltásotok. Jézus ezeket mondta tanítványainak a világ végéről: „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés támad a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok. Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap. Mint a csapda, úgy csap le mindazokra, akik a földön laknak. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt.”

Vasárnapi beszéd

Látom, sokan vagytok hátul. Egyrészt talán állhattok ott azért, mert gyónásra vártok: a másik oldalon van gyóntatás. Ha pedig valaki nem azért áll ott, mert a gyónásra várna, ha nektek az megfelel, akkor itt még le tudtok telepedni, meg még elöl is van néhány hely, ott meg van egy jó kis meleg szőnyeg, arra rá tudtok ücsörögni. Gyertek nyugodtan, mert lehet, hogy jobb itt, mint ott hátul végig állni. Gyertek, nem zavar, menjetek, mozogjatok, mocorogjatok, ez örömmel tölt el engem. S akkor szeretnék is belekezdeni, de ti csak gyertek, ne aggódjatok amiatt, hogy mozogtok.

Megpróbáltam keresni egy közös szálat, ahogy Jézus azt mondja figyelmeztetésül, bennünket, a jó szándékától vezérelve, hogy „Ajjaj! Nem lesz nagyon jó dolog az, hogyha a részegeskedés, a tobzódás, vagy pedig az a sok evilági gond megterheli a szívünket.” Próbáltam e három között valami közös szálat találni, hogy úgy egyben hadd tudjak róluk beszélni, és találtam is. Ti majd eldöntitek, hogy ez szerintetek jó-e így, vagy nem. Ez pedig, hogy mind a három, a részegeskedés, a tobzódás, és az a sok evilági gond, tulajdonképpen egy közös nevezőn áll, ez pedig az, hogy sok. A tobzódásban a sok, a részegeskedésben a sok, és azután az evilági gondokban is a sok. Ezért szeretnék most a SOKról beszélni, hogy tulajdonképpen hogyan tárulhatna föl az evangélium, hogyha egy evangéliumi szemlélettel, lelkülettel kezdünk el elmélkedni arról, hogy mi is sok, és mi is kevés, hogy mit kezdjünk a sokkal, és mit kezdjünk a kevéssel.

Az első gondolat így szól, hogy tulajdonképpen amikor ott van az a finom alkohol, hát azért az valami jó dolog, kétség kívül. Csak hát, ha sokat iszunk belőle, akkor nem jó. Vagy amikor azt mondjuk, hogy tobzódás, most elkezdenénk ragozni, hogy az ember miben szokott tobzódni, hát hogyha nem tobzódunk benne, csak úgy van, azért az valami jó dolog szokott lenni. Ezért tehát az első gondolat így szól. Mit kezdjünk azzal az életünkben, amire azt mondjuk, hogy hát, ha mértékkel van benne, akkor nagyon is jó? Sőt, vannak olyan jó dolgok az életünkben, azt mondjuk, hát, tulajdonképpen lehetne akár sok is, sőt, lehetne nagyon sok is. Hogy tulajdonképpen nem is látjuk, miért kéne ebből vagy abból a jóból valami mértéket tartani.

Például, azt mondjuk „Hát szerintem nagyon jó, hogyha engem mások szeretnek. Én azt kifejezetten jónak találom. És hogyha most keresném a mértékét, hogy mi lenne ennek a mértéke, hát tudjátok, hogy szeressen mindenki.” Nem gondolnám, hogy itt nagyon mértéket kéne tartani. Hogyha már úgy egyesére bontjuk, akkor pedig azt mondanám, hogy mindenki pont úgy szeressen, ahogy nekem jó. Ebből se kérnék kevesebbet. De tulajdonképpen akkor hol van itt a mérték? Hogy el ne nehezedjék a szívünk, ahogy Jézus mondja. Azt lehetne mondani, kétség kívül, ismerjük azt a jót, még azt a jót is ismerjük, amiben azt mondhatnánk „Ne, ne legyen ebben mérték. Hát pont ez benne a jó, hogy túlárad, és túlcsordul.” Tulajdonképpen igazunk van. Mondhatnánk azt, hogy ebben tényleg nincs is mérték. Isten szeretete is legyen mértéktelen, túláradó és végtelen, pont úgy, ahogy Isten szeret. Tényleg, ebben ne legyen mérték.

De tudjátok, hogy akkor mit érdemes fölfedezni? Hogy nem is az a kérdés, hogy a mérték mennyi, hanem hogy kire irányul. Tulajdonképpen azért lesz sok az, amiről azt mondanánk, hogy abból a sok is még kevés, hogyha az mindig csak énrám irányul, és mindig csak felém, és nekem, és miattam, és értem. Mondhatnám, hogy még többet is szívesen látok. Nem a többel van a nehézségünk, az iránnyal. Az ember szíve elnehezedik, amikor azt mondja a maga naivitásában, gyermeki szemléletmódjában, hogy „Még kétszer annyit is szívesen elfogadnék.” És tényleg így van, és tényleg rendben van, és lehet, hogy tényleg az se lenne sok; az irányt már lehet, hogy másfelé kellene mutatni.

Aztán a második. Kétség kívül, az evilági gondok összefüggésében mondhatjuk azt, mi történik akkor, amikor a rosszból van sok, és amiatt nehezedik el az ember szíve? Mit jelent ez, hogy ha a rosszból van sok? Olyan szép ez a kép, ahogy Jézus azt mondja, hogy „Tudjátok mit? Emeljétek föl a fejeteket, és egyenesedjetek ki!” Kétség kívül, az élet gondjai mindegyikünk vállát nyomja. Hogyha azon múlna, hogy van-e nehézség az életben, van-e drámaiság, az egész életünket fej lehajtva és görnyedten kéne végigélni. Olyan sokat jelent nekem az, amikor Jézus föltámad, és nincs ott a sírban, és megjelenik az angyal, és ott vannak az asszonyok. Azt mondja ott is a szent író: „Félelmükben a földre szegezték a tekintetüket.” Akkor az angyal úgy szólítja meg az embert, aki félelmében földre szegezi a tekintetét, meg persze a gyászában és a veszteségében, hogy „Miért néztek itt a földre szegezett tekintettel? Emeljétek föl a fejeteket!” A második gondolat így szól, hogy tényleg tud nagyon-nagyon-nagyon sok lenni a nehézből, a rosszból, a veszteségből, a fájdalomból, a félelemből tud nagyon sok lenni. Jézusnak mégis ez az üzenete: „Tudom, hogy sok. Egyenesedj ki, és nézz föl!”

Egy pszichiáter a depressziós klienseinek minduntalan, már az első alkalommal a következőt tanácsolta. Amikor kezded úgy érezni, hogy eltölt az a sok negatív érzés, ami benned van, akkor figyeld meg, majdnem biztos, hogy lefelé nézel, és össze vagy görnyedve. Ez a pszichiáter mindenkinek ezt mondta, már az első alkalommal. „Kérlek kezdd azzal, nem is kell…” Na! „Kezdd azzal, hogy egyenesedj ki, és nézz előre! És mindig, mikor már összegörnyednél a félelem, vagy a szomorúság, vagy az élet terhe…” Nem akarom hosszabban mondani.

Harmadik. Kétség kívül olyan is van, hogy a hiányainkból van sok. Amikor az embernek a hiányaiból van sok, ezt úgy is mondhatnánk, minden ember szíve sebzett emberi szív. Mindenkinek hiányzik ez-az, mindenkinek vannak sebei, és sokszor a hiányaink nagyon reálisak, nagyon fájdalmasak. És mégis, a hiányainktól a szív el tud nehezülni, és magunkba tudunk roskadni, és az életünk akkor semmi másból nem áll majd, mint a hiányainknak a minduntalan való betöltési vágyáról, aminek sosincs vége.

Nézzetek el nekem most egy gondolatot, mert az jutott eszembe, hogy Máriának is hiányozhatott azért ez-az az életéből. Úgy elképzelem, ahogy Mária ott él Józseffel és a kis Jézussal Názáretben. Názáretben van egy nagyon jó pszichológus, és hát Mária elmegy ehhez a nagyon jó pszichológushoz, és elmondja, hogy „Nézd, most évek óta azzal küzdök, hogy volt egy álmom egy szép esküvőről. Hát ez nem jött így össze. Úgy gondoltam, hogy majd úgy tervezzük a babát, és amikor úgy mind a ketten tényleg elérünk oda, hogy már készek vagyunk, akkor jön a baba. Hát, na… Azt nem mondom, hogy becsúszott, de… Hát mondjuk nem fedi az álmaimat arról, hogy hogyan gondoltam a családalapítást. Aztán jó is, hogy most ezt el tudom mondani, mert a gyerek már nem olyan kicsi. De hát, hogy 12 évesen milyen szemtelen volt velem. Pedig a templomban volt. Nem tudom, hogy ezt kitől tanulta, hogy azt mondja nekem, hogy <<Nem tudod, hogy atyám dolgaiban kell lennem?>>, mondta az anyjának.” Nézzétek el nekem ezt a gondolatkísérletet!

Természetesen senkit sem kívánok lebeszélni arról, hogy adott esetben szakemberhez menjen, én aztán biztos nem beszélnék le senkit. De kétség kívül, a hiányaink sokszor mélységesek és végtelenek, az életünk pedig rövid. Ezért nem érdemes, hogy az életünket teljességgel az töltse ki, hogy megpróbálunk minden áron gyógyulni, és mindenképpen a hiányainkat betölteni. Az életünk ennél többet ér. Éppen az a csodálatos, hogy az ember a szívének a sebeiből és hiányaiból olyan szép dolgokat tud előhozni, hogy mi magunk is meglepődünk rajta, hogy az onnan született.

Aztán a negyedik. Tulajdonképpen mikor ezen gondolkodunk, hogy sok vagy kevés, néha azt ismerhetjük föl, hogy tulajdonképpen a mértékünk elállítódott. Egyáltalán meg tudjuk mi ítélni, hogy mi sok, meg mi kevés? Nagyon gyakran az derül ki, hogy nem, nem tudjuk jól megítélni. Mert amikor valaki esténként megiszik 4-5 sört, ő azt fogja mondani „Hát ez nem sok. Hát aki szereti, megiszik annyit.” És mi mondhatjuk azt, hogy „De, az sok.” Amikor valaki minden nap kiabál a családtagjaival, és minősítgeti őket, és korholja és kritizálja őket, ő azt mondja. „Hát ahhoz képest, hogy milyenek, nem sok. – De, az nagyon sok.” Amikor esténként, ahelyett, hogy valahogy próbálnánk az egymással való kapcsolatot föleleveníteni, minden nehézség ellenére, és helyette órákon keresztül valami képernyőt nézünk, azt mondhatnánk „Hát ez egyáltalán nem sok. – De, az nagyon sok.”

A negyedik gondolat így szól. Tulajdonképpen lehet, hogy Advent és a készület Karácsonyra, lehet, hogy arra is nagyon jó lenne, hogy megnézzük, egyáltalán jó-e még a mértékünk, vagy nem. Nézzétek el, most egy kritikus mondatot mondok, de elhatároztam már a mise előtt, hogy ezt nem fogom nagyon tovább mondani, nehogy megbotránkozzatok. Ez pedig az, hogy Adventben ott vannak a gyakorlataink, az erénygyakorlatok, ez, az, és amaz. Néha az a benyomásom, hogy elállítódott a mértékünk, és pepecselünk. Hogy olyan dolgokkal töltjük ezt az egy hónapot, ami kifejezetten nem fontos. Miközben miről szól az evangélium? Tulajdonképpen arról szól, hogy a föld és az ég erői megrendülnek, és vége a világnak. Ez a gondolat a ma embere számára tulajdonképpen nincs is túl messze. Tulajdonképpen az általános szorongásszintünk igen csak megemelkedett, ahogyan elkezdtünk aggódni a Föld nevű bolygóért. Szívem szerint azt mondanám, ebben az Adventben azonnal hagyjuk abba a pepecselést. Ez alatt azt értem, hogy mindenki a maga gusztusa, a maga fő iránya, a maga gondolata, okossága révén csináljon, vagy hozzon döntést egy-két lényeges dologban. Például, aki minden nap eszik húst, ne egyen minden nap húst, egyen csak hatszor, vagy ötször. Még pedig azért, mert tudjuk, ha kevesebb húst ennénk, már most minden ember jóllakhatna. És hagyjuk abba azt a pepecselést, hogy egy ember nem számít, mert számít, mert pont mi számítunk. Mert tudjuk azt, hogy körülbelül 40 éve többet veszünk ki a Föld nevű bolygóból, mint amennyit az adni tud. Főleg, ha a következő nemzedékeket is nézzük. Ezért annyira jól esik az, amit ti is mondhatnátok, mindannyian mondhatnánk egymásnak: Hagyjuk abba a pepecselést, és válasszunk egy-két komoly dolgot, amire azt mondhatnánk, vagy eddig azt mondtuk „Ó, hát kevesebb húst enni, vagy heti kétszer-háromszor, mit számít az? Kevés.” Nem, mert az a sok. Az a sok, mert az tényleg számít.

Tudjátok, olyan felejthetetlen nekem, december elején, Miklós nap körül, volt egy jótékonysági gála, amin ott voltam. De ez most teljesen lényegtelen. Mert mi az, ami a lényeges? Hogy ott voltak különböző gazdag emberek, és Törőcsik Mari sétált, sétált, már akkor is elég gyöngén járt, és egyszer csak ott, a jótékonysági gála kellős közepén, ahogy ő ment föl, hogy néhány szót szóljon, elment egy nagyon gazdag ember mellett. Megállt, és a következőt mondta. Mindenki csöndben volt, mert várták, hogy ő fölmenjen, és majd szóljon. Azt mondta: „Te adjál pénzt!” Tett két lépést, majd visszafordult, és azt mondta: „Te sok pénzt adjál!” Hagyjuk abba a pepecselést, a fillérek adogatását jótékonysági célra, meg a fölöslegnek, a felének az odaadását, jótékonysági célra. Mindenki válasszon ki mondjuk egy igazán, számára megbízható, hiteles alapítványt, vagy egyesületet, vagy valakit, akivel kapcsolatod van, személyes, és: Gyerünk! Nézzétek el nekem, hogy ezt mondom. Tulajdonképpen én most egy kivételezett helyzetben vagyok, és annyira jól esik azt mondani, hogy hagyjuk abba a pepecselést.

Aztán a záró gondolat így szól. Lehet, hogy ebben az Adventben akkor nem is csak a mértékkel érdemes foglalkoznunk, hogy jó-e egyáltalán a mértékünk, hogy mi az, amit soknak tartunk, vagy kevésnek, hanem lehet, hogy egyáltalán ez, hogy sok meg kevés, hogy már ez a nézőpont is túl sok. Hogy már tulajdonképpen ebből a nézőpontból is érdemes volna kigyógyulni, és egy kicsit más nézőpontokat választani.

Most zárásképpen, tudjátok, néha, ahogyan elmélkedem egy-egy evangéliumi szakaszról, nem az jön, amire én gondolok, hanem valami más. És most valami más jött, de ezt szeretném nektek elmondani. Ugye ezt mondja Jézus, ott, az evangélium közepén, hogy amikor ez a minden történik, akkor mi egyenesedjünk föl, és emeljük föl a tekintetünket. Az evangélium pedig úgy záródott, hogy visszatért ez a motívum, hogy ne pepecseljünk, hanem lényegi dolgokat csináljunk már holnaptól, azért, hogy meg tudjunk állni az Emberfia előtt.

Eszembe jutott egy történet. Képzeljük azt el, hogy mi mindannyian előbb-utóbb majd valamikor elköltözünk ebből a világból, és azután megérkezünk Szent Péter elé, és Szent Péter azt mondja. „Van egy nagyon jó hírem. Képzeld el, hogy semmi mást nem kell majd tenned, és már tiéd a mennyország, az üdvösség, és a boldogok szent társasága. Csak, ahogy mész majd be a mennyország felé, néhány emberrel fogsz találkozni. Ismerősök lesznek mind. És képzeld el, semmi mást nem kell csinálni, mint megállni előttük, és fölemelt tekintettel rájuk nézni. Ennyire egyszerű, képzeld el. Hát én is meg vagyok döbbenve, akárhányszor elmondom valakinek, hogy mennyire egyszerű ez. És akkor így jutsz, egyik ember, másik, és aztán végül ott már Jézus van, és vele sem kell semmit csinálni. Le se kell borulni, képzeld el, nem kell, letérdelni sem kell, nem, egyszerűen csak elég, megállsz, és a tekintetedet rá veted.” S akkor megy az ember, és először találkozik egy olyan valakivel, akit jól megbántott, és nem kért tőle bocsánatot. Az a feladat, hogy állj meg előtte, és tudj a szemébe nézni. Ahogy mész tovább, találkozol valakivel, akit bántottál, direkt. És semmi más dolgod nincs, mint hogy állj meg előtte, emeld föl a tekinteted, és nézz a szemébe.

Nem akarom tovább mondani. Nagy dolog, hogy van egy Advent, hogy a kapcsolatainkra fölfedezzük, hogy most van itt az idő, hogy mindenki előtt valamilyen módon, valamilyen formában, kiegyenesedve meg tudjunk állni, és a szemébe tudjunk nézni, és meg tudjuk tenni azt, amit éppen érdemes, amire éppen szükség van, amire éppen a Lélek indít.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )