Lk 3,1-6 - Advent 2. vasárnapja (C év)

2018.12.09.

Megosztom
Elküldöm

„Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit.”

Olvasmány (Bár 5,1-9)

Jeruzsálem, vesd le a gyász és az ínség ruháját, öltözzél annak a dicsőségnek díszébe, amelyet Isten ad neked mindörökre. Öltsd fel Isten igazságának köntösét, s tedd fejedre az Örökkévaló dicsőségének koronáját, mert az Isten ismertté teszi fényességedet mindenütt az ég alatt. Isten ezt a nevet adja neked örökre: „Igazságosság békéje”, „jámborság dicsősége”. Kelj fel, Jeruzsálem, állj a magaslatra, és tekints keletre! Nézd, miként gyűlnek egybe fiaid, napkelettől napnyugatig a Szent (Isten) szavára, és ujjonganak, mert Isten megemlékezett róluk. Gyalog mentek el, ellenség hajtotta őket, de Isten mindnyájukat visszavezeti hozzád, olyan pompával hozzák majd őket, mint királyi sarjakat. Mert elhatározta Isten, hogy alacsonnyá teszi a magas hegyeket és az örök bérceket. A föld színéig betölti a völgyeket, hogy bizton haladhasson Izrael Isten dicsősége alatt. Az erdők és az illatos fák Isten parancsára mind árnyékot nyújtanak Izraelnek. Isten vezeti majd népét örömben, dicsőségének fényében, s kíséretül adja nekik irgalmát és igazságosságát.

Szentlecke (Fil 1,4-6.8-11)

Testvéreim! Mindig, minden imádságomban örömmel emlékezem meg mindnyájatokról, mert az első naptól mindmáig közösséget vállaltatok az evangéliummal. Ezért bízom benne, hogy aki megkezdte bennetek a jót, Krisztus Jézus napjára be is fejezi. Isten a tanúm, mennyire vágyakozom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetében. Könyörgök is azért, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretben és a teljes megértésben, hogy el tudjátok dönteni, mi a helyes. Akkor tiszták és feddhetetlenek lesztek Krisztus napjára, s bővelkedni fogtok az igaz élet gyümölcsében, amelyet Jézus Krisztus szerzett, Isten dicsőségére és tiszteletére.

Evangélium (Lk 3,1-6)

Minden ember meglátja az Isten üdvösségét. Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében történt: Poncius Pilátus volt Judea helytartója. Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, testvére, Fülöp meg Itureának és Trachonitisz tartományának, Lizániász pedig Abilinának volt a negyedes fejedelme, Annás és Kaifás főpapok idejében az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. S ő bejárta a Jordán egész vidékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, ahogy meg van írva Izajás próféta beszédeinek könyvében: „A pusztába kiáltónak ez a szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.”

Vasárnapi beszéd

Ahogy meghirdeti a próféta az evangéliumot, és ahogy az hallatszik egészen a mai napig, mondhatjuk azt, hogy igen, micsoda erőteljes képek itt ezek, hogy a halmokat elhordani, azután a mélyedéseket föltölteni, ami görbe, tegyük egyenessé. Hogy milyen jó ez a beszéd, hogy mennyire érdemes a szívünkbe zárni, és tulajdonképpen máris elkezdünk arról gondolkodni, hogy az Isten útját ahogy egyengetjük, és ahogy lehetővé tesszük, hogy eljuthasson minden emberhez… Hát bizony, ennek lesz néhány föltétele. Például, kellenek ásók, csákányok. Tulajdonképpen miután itt elég nagy munkáról van szó, úthengerre is szükség lesz, és aztán némi betonozásra, és alapozásra, és a többi. Mert hát mégis csak a kereszténység üzenete, meg a 7 milliárd ember. Ha elindul a gondolatunk ebbe az irányba, nem tudom, hogy jó, jó, jó helyen lyukadunk-e ki.

Ezért nem szeretnék tovább menni itt, és inkább megállnék még, csak hallgatva a prófétának a szavát, hogy csináljunk valamit azokkal a görbékkel, meg halmokkal, buckákkal. Tulajdonképpen, ha tovább gondolom, hogy „Mire is lesz szükség ehhez a munkához? Mi a föltétele, hogy a halmokat elhordjuk, és a buckákat, és az egyenes, és a többi?” Tulajdonképpen összesen két föltétel van. Az egyik, szükségünk lesz a Szentlélekre, nagyon. A másik pedig, szükségünk lesz keresztény emberekre. Tulajdonképpen másra nincs szükségünk. Szentlélek, és keresztény ember, őrájuk van szükség. Ez azért fontos, mert különben, hogyha a másik irányba tovább megyünk, és már ott tartunk a talicskánál, az ásónál, a lapátnál, a betonnál, a sódernél, a homoknál, a víznél, a munkaidőnél, a bérezésnél, az úthengernél – el fogunk veszni. Nagyon hamar el fogunk veszni, és tulajdonképpen az emberi természet olyan, hogy ahogy a föltételeit akarja biztosítani annak az egyenes útnak, egy idő után már nem a Szentlélekre figyel, hanem az úthengerre, és az meg már nem ugyanaz a dolog.

Ezért érdemes ebben a nemes egyszerűségben visszatérni a két alapvető föltételhez; amire szükségünk van, az a Szentlélekkel való folyamatos kapcsolattartás, és az, hogy hogyan leszünk, és hogyan válunk, és hogyan alakítjuk magunkat Krisztus követőivé. Miért fontos ez? Mert ha a tekintetünk szinte teljesen az úthengernek a rabjává lesz, (akkor) szép lassan már nem nézünk föl az égre, vagy már nem a szívünk mélyének a belső rezdüléseire figyelünk. Akkor viszont könnyen elkezdünk nem úgy cselekedni, ahogy érdemes, miközben azt mondjuk, hogy „Mi azt akarjuk, hogy ez az út legyen itt egyenes! Ez a bucka tűnjék el! Ez a mélyedés itt legyen egyenes!” Tudjátok, ez mihez hasonlít? Arra, mint ami minden családban, és minden csoportban meg szokott jelenni, az ős konfliktus, hogy „Legyen rend!”, rendnek kell lennie, a görbe legyen egyenes, a bucka legyen sima, sík, rendnek kell lennie. Nem akarlak fárasztani benneteket, de a kutatások szerint a családban az egyik legklasszikusabb, szinte minden családban fölmerülő ős konfliktusforrás a rend körül zajlik. Hogy már két ember sem tudja jól eldönteni, hogy mi az a rend. Mert ami az egyik embernek rend, a másiknak már valami őrült kaszárnya. Ami a másiknak őrült kaszárnya, az az egyiknek bolondok háza. Ezért, amikor az van bennünk, hogy még a próféta is azt mondja, rakjunk rendet, mi fog ebből következni?

Nézzetek el most egy rövid utalást a múlt vasárnapi beszédre. A múlt vasárnapi beszéddel jóban vagyok, azt gondolom, hogy rendben volt. De ezt most csak azért mondtam itt az elején, mert ma találkoztam valakivel, aki szintén itt volt, és a következőt mondta. „Feri, amikor harmadszor is elmondtad a mise alatt, meg még a Miatyánk előtt is, hogy együnk kevesebb húst, annak elmondanám, mi lett a következménye.” És a következőt mesélte. „Hazamentem, az első dolgom az volt, hogy föltéptem a hűtőszekrény ajtaját. Szerencsére találtam benne egy bontott húsos dolgot, azt rögtön megettem, az egészet, és utána arra jutottam, hogy még fér belém, ezért fölbontottam még egy zacskót, és annak a felét is megettem.” Tudjátok, rég nevettem ekkorát, mert miután ezt befejezte, a következőt fűzte még hozzá. „Tulajdonképpen úgy faltam a húst, hogy menet közben még a saját nyelvembe is beleharaptam.” Ezt, ezt a hatást úgy tudnám értelmezni, hogy amit én itt elmondtam, azt ő máris úthenger számba vette. Azt mondta „Itt háromszor mondom, mondom, mondom… Elég már, Feri! Ez itt már egy úthenger.” És tulajdonképpen én szeretném nagyon megbecsülni ezt a visszajelzést. Pont azért, mert valami lényegi. Ez pedig azt jelenti, hogy nincs szükség úthengerre, hanem a Szentlélekre, meg a krisztuskövető emberre, erre a kettőre van szükség. Milyen nagy dolog, mikor az ember szíve elég szabad lesz ahhoz, hogy már nem az úthengert melegíti, hanem a Szentlélekre kezdünk figyelni, meg a szívünk legmélyén lakó Jézusra.

Szóval, hogy van ez a családokban? Úgy szokott lenni, de ti ezt jobban tudjátok, mint én, hogy elkezdődnek a konfliktusok a rendről, hogyan legyen egyenes, hogyan legyen sík. És mi történik? Az elején általában kedvesen szólunk, mert hát mégis csak a férjem, meg hát a feleségem, aki hát az én gyöngyöm, virágszálam. 3-4-5 év múlva már egyáltalán nem szólunk kedvesen, mert az agyunkra megy a másiknak a pedantériája, vagy elviselhetetlen rendetlensége. Mi szokott történni? Előbb-utóbb az, hogy úgy beszélünk egymással, hogy fájna, hogyha ezt most a hangszóróból le lehetne hallgatni. Azt mondanánk „Na, na, na, na, na! Jó, hogy ez a mi otthonunkban történik.” Vagyis, tulajdonképpen, nagyon egyszerűen, elkezdjük egymást bántani. Aztán, ahogy elkezdjük egymást bántani, ez a bántás egyre nagyobb mértékeket tud ölteni, és következetesen elmondjuk, hogy mi a rend, és mi a rendetlenség, és mi az élet, és hogy lehet élni, és mi az igazság. Az van a fejünkben, hogy tulajdonképpen mi a mi problémánk? A rend, vagy a rendetlenség körüli bonyodalmak. De ugye tudjátok, hogy egy idő után ez már nem így van. Mert egy idő után úgy van, ahogyan ez a nagyon fontos mondat szól, hogy a kapcsolatainkat nem a problémáink teszik tönkre, hanem az, ahogyan egymással bánunk, amikor problémáink vannak.

Egyszer csak történik valami, ezt pedig így mondhatjuk: Mi még azt gondoljuk, hogy a rendről van szó, és a rendetlenségről. És ha elmérgesedik a helyzet, 10, vagy 20, vagy 30 év múlva majd úgy meséljük ezt a történetet: „Nem bírtam vele élni. Nem lehetett vele élni. Egyszerűen ez a rendetlenség, vagy ez a rendmánia a sírba vitt engem. Jobb volt ezt befejezni.” És még 30, és 50 év múlva is úgy mondom el a történetet, hogy a problémám a rend és a rendetlenség körül volt. Valójában nem így van. Mert amikor elkezdjük bántani egymást, a rend és a rendetlenség, az igazság nevében, akkor ott az történik, hogy a témánk a rend és a rendetlenség, – a problémánk azonban az, hogy bántjuk egymást. És magunk között szólva, amikor valaki ott hagyja, és lelép, és elválik, és mondhatjuk akárhogy, tulajdonképpen miért teszi? Nem a rendetlenség miatt.

Hadd hozzak erre egy nagyon egyszerű példát. Nagymamám olyan sokszor elmondta, ez a családi legendárium része. „Tudod, Ferikém, mikor ’45-ben, a háború és a budapesti bombázások után visszamentünk a kis lakásunkba, egyetlen ablak sem volt meg. A keret megvolt, üveg nem volt egyikben sem. Bombatalálat, a repeszek, és a többi.” Na, azt nevezem rendetlenségnek. És azt mondta a nagymamám „És tudod, Ferikém, annyira világos volt, hogy a nagypapáddal együtt, mi ketten egymásnak vagyunk itt, ebben a helyzetben.” Hogy valójában nem az ablaküveg számít, nem a repesz, nem, és nem, és nem, és nem, hanem az, hogy úgy tekintünk-e egymásra, hogy ha az ablakban még üveg sincs, ha mi vagyunk egymásnak, akkor rendben van. Ha mi vagyunk egymásnak, akkor rendben van. De ha nem vagyunk egymásnak, akkor lehet háromrétegű üveg is, akkor nincs rendben. Föltennék egy költői kérdést. Ti mit választanátok, rendetlenségben egymással jól bántok, vagy nagyszerű rendben egymást bántjátok? Melyiket választjátok? Tudom, hogy az élet nem ilyen egyszerű, de akkor is.

Ezért most a második gondolatom úgy szól, hogy ezt még egyszer ki tudjam mondani, hogy tulajdonképpen a naivitásunk az, hogy ami miatt tönkrementünk, az a rend és a rendetlenség. Valójában nem, hanem az, hogy a rend és rendetlenség témája nyomán elkezdtük bántani egymást, nem emberszámba venni egymást, és szinte embertelenné lenni. És ez az, amit nem bírunk, nem annyira a rendetlenség.

Aztán akkor a záró gondolat. De tulajdonképpen akkor mire lenne szükség? Fölismerve ezt, hogy amikor azt mondja a próféta: „Tegyétek egyenessé! Az ott legyen sík!”, hogy az tulajdonképpen valami olyasmi, mint amikor ott van a pici magocska, ami bent van a földben, és a kicsi mag tulajdonképpen, ahogy majd elindul tavasszal, ő első sorban nem harcol a földdel, hanem teljesíti a legmélyebb természetét. És a legmélyebb természete annak a kicsi magnak az, hogy kinője a földet. Hogy tulajdonképpen a legmélyebb természete az embernek nem az, hogy harcoljon a földdel, hanem hogy kinője azt. Amikor az ember érzi a késztetést, hogy mit jelent a szív mélyén nem harcolni a földdel, hanem azt túlnövekedni. S akkor egyszer csak már átélni azt, amit a napraforgó annyira jól tud, hogy az ég nyitva van. Hogy tulajdonképpen megteremtődik a szeretet rendje.

Azt mondta erre egy filozófus, nézzétek el nekem, vagy kössetek bele, ha akartok, azt mondta: Akárhogy is nézem, a szeretet egy kicsit mindig rendetlen. Ezért mi azokat az utakat akarjuk kidolgozni a saját szívünkben, egymás és az Isten felé, amiben nem jutunk el oda, hogy a rendre, az egyenesre, a síkra, vagy az igazságra hivatkozva bántjuk egymást. Hanem mi azt a rendet keressük, amit így neveztünk, hogy a szeretet rendje, amiben kinőjük a földet, nem az által, hogy harcolunk vele. És egyszer csak rájövünk arra, hogy az a világosság, amit annyira jól esik majd Karácsonykor is meggyújtani, hogy az a mi legbelsőbb természetünk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )