Lk 3,10-18 - Advent 3. vasárnapja

„Mit tegyünk?”

Olvasmány (Szof 3,14-18a)

Dalolj, Sion leánya, zengj éneket, Izrael! Örülj és ujjongj egész szívedből Jeruzsálem leánya! Elvette az Úr ítéletedet, elűzte ellenségedet, Izrael királya, az Úr közöttetek van, ne félj többé semmi rossztól! Azon a napon így szólnak majd Jeruzsálemben: „Ne félj, Sion! Ne lankadjon kezed!” Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító! Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével; örül majd neked ujjongó örömmel, úgy, mintha ünnepet ülne.

Szentlecke (Fil 4,4-7)

Testvéreim! Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek. Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki! Az Úr közel van. Ne aggódjatok semmiért, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket hálaadással az Úr elé. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.

Evangélium (Lk 3,10-18)

Amikor Keresztelő János bűnbánatot hirdetett, a nép megkérdezte: „Mit tegyünk?” „Akinek két ruhája van – válaszolta –, az egyiket ossza meg azzal, akinek egy sincs. S akinek van ennivalója, ugyanígy tegyen.” Jöttek a vámosok is, hogy megkeresztelje őket, s így szóltak hozzá: „Mester, mit tegyünk?” Ezt felelte nekik: „Ne követeljetek többet, mint amennyi meg van szabva.” Megkérdezték őt a katonák is: „Hát mi mit tegyünk?” Nekik így felelt: „Ne zsarnokoskodjatok, ne bántsatok senkit, hanem elégedjetek meg zsoldotokkal.” A nép feszülten várakozott. Mindnyájan azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus. Ezért János így szólt hozzájuk: „Én csak vízzel keresztellek titeket. De eljön majd, aki hatalmasabb, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel fog titeket megkeresztelni. Szórólapátját már a kezében tartja, hogy megtisztítsa szérűjét: a búzát csűrébe gyűjtse, a pelyvát meg olthatatlan tűzben elégesse.” És még sok mással is buzdította a népet. Így hirdette nekik az üdvösséget.

Vasárnapi beszéd

Újból elhangzik kétszer, és aztán háromszor: „Mit tegyünk?” Erről szeretnék beszélni, és mindarról, ami aztán ebből a kérdésből fakadhat. „Mit tegyünk?” Tulajdonképpen szívem szerint visszakérdeznék bárkinek, persze magam felé is irányítva a kérdést, hogy: „Mire vagy képes? De tulajdonképpen rendben van, mondok neked valamit. De képes vagy rá? Meg fogod tudni tenni? Egyáltalán mire vagy képes?” Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen már az első kérdés bennfoglaltan fölhívja bennünk azt, hogy rácsodálkozzunk arra, hogy elég szabad vagyok-e arra, hogyha az Isten, Jézus, Keresztelő János, a próféta azt mondja „Tedd ezt!”, hogy utána már csak képes legyek megcsinálni.

Az első, hogy megvan-e bennem a belső szabadság ahhoz, hogy bármi is a válasza Istennek, arra képes legyek? Tulajdonképpen hogyha egy egyenesen ábrázolhatnék két végletet, az első, mikor föltesszük magunkban ezt a kérdést, hogy „Egyáltalán szabad vagyok-e arra, hogyha azt mondod ezt, azt én meg tudjam csinálni?” Hogy azért sem könnyű a szabadság, mert olyan sok gátoltság van bennünk, annyira sok. Ezért lehetséges az, és idézgetem nektek Gandhinak a mondását, hogy az, amit az ember képes lenne megtenni, és aztán végül amit megtesz, a kettő között ég és föld a különbség. Tehát az első, hogy akkor ráeszmélek a saját súlyos gátoltságaimra, hogy tulajdonképpen nem vagyok elég szabad. Hogy a szabadság lehetősége bennem van, de közben pedig jaj, mint hogyha valami belső bilincsek nem engednék azt, hogy tényleg meg is tegyem.

Aztán, amikor bárki elindul a szabadság útján, nagyon gyakran az történik, nem egyszer ez egy tanulási folyamatban egészen természetes, de jó, ha nem maradunk így, hogy a gátoltságból, ahogy keressük a szabad cselekvés terét, egyszer csak át-átcsapunk valamiféle gátlástalanságba. Amikor a gátoltságból átcsaptunk valamiféle gátlástalanságba – hiszen nem is tudjuk szabályozni még a képességeinket, talán most életemben először, vagy másodszor, vagy ilyen helyzetben most először hirtelen nem gátolt vagyok, hanem csinálok valamit. Hát ez persze most vagy helyes, vagy nem. Sokszor inkább valamiféle gátlástalanság.

Amikor valaki, ahogy a szabadságot tanulja, szembesül a saját gátlástalanságával, az elég megrendítő. Ilyenkor szokott az történni, hogy a szabadság tanulása folyamán a gátlástalanságunkkal találkozva gyorsan visszabújunk a kis odúnkba, és azt mondjuk: „Nem, nem, nem!” Vagy pedig, vagy pedig azt mondjuk: „Becsaptak, ez a rengeteg gátoltság tönkre teszi az életem.”, és a gátlástalanságot összetévesztjük a szabadsággal, és van, aki meg úgy marad.

Tehát van két véglet, az egyik visszabújni a gátoltságba, és nem megvalósítani, amire képesek vagyunk. A másik pedig, összetéveszteni a szabadságot a gátlástalansággal. Akkor ez azt fogja jelenteni, hogy az ember azt gondolja, az a szabadság, hogy mindig elmehet a falig. Minden esetben, addig, ameddig – mondjuk így – börtönbe nem csukják. De tulajdonképpen az is belefér. Ez a másik véglet. Tehát az első, rácsodálkozás a szabadágunkra, és aztán tudni, hogy a szabadság az annak tulajdonképpen a szabályozása, hogy már nem vagyok gátolt, de képes vagyok nem gátlástalan lenni, és ezért a szabadságommal tudok jól élni.

A második, ami ebből következik, hogy persze, ez volt az első kérdés: „Mit tegyek?” De hogyha megkapjuk a választ: „Tedd ezt!”, vagy „Tedd azt!”, jön a következő kérdés. „Rendben van, akkor ezt most már meg tudom csinálni. De mire használjam? Mire használjam azt, amiret most már képes vagyok megtenni?”

Felejthetetlen élmény, mert kölyökként hallgattam, amikor még csak néhány rádióadó volt, és volt az egy szem betelefonálós műsor. De most nem akarom mondani, hogy melyik, meg nem ez az érdekes, de hát persze, maga a műfaj is izgalmas volt. És akkor betelefonáltak, akkor válaszolt, így hú, de izgalmas. Ráadásul jó későn volt, tehát egy gyereknek az különösen is izgalmas volt, egy felnőtt beszélgetést hallgatni. Emlékszem, hogy ebben a betelefonálós műsorba betelefonált egy férfi, azt mondja: „Uram, valamit megfigyeltem az utóbbi időben. Maga olyan sokakkal beszél – mondja a műsorvezetőnek – mondjon nekem erre valamit! – Hát tessék, parancsoljon, mit figyelt meg? – Azt figyeltem meg, hogy amikor mondjuk megyek az autópályán, és valaki ott tötymörög előttem, és én olyan dühös vagyok, és azt mondom, pukkadna ki a gumid, hát képzelje, 8-10 kilométer múlva defekt, azt’ áll ki. Na de uram, ez már nekem kétszer is megtörtént. Mit szól ön ehhez, hogy én azt mondom, pukkadna ki a gumija, és kipukkad?” Erre a műsorvezető a következőt kérdezte: „Uram, ha önnek megvan ez a képessége, eszébe jutott-e az, hogy ezt valami jóra használja?” Óriási csend, és a betelefonáló azt mondja: „Nem, ez eddig még nem jutott eszembe.” Mire azt mondja a műsorvezető: „Akkor viszonthallásra!”

A második. Na most, amikor rájövök arra, hogy már nekem lehet mondani, hogy „Csináld ezt, vagy azt!”, elég szabad vagyok, a képességek kezdenek a használatomban, a kezem ügyében lenni. Hogy akkor nagyon világosan meg tudom-e mondani, hogy „Jó, de akkor azt hogyan használom?” Mint ahogy milyen érdekes, kimondjuk ezt, és nagyon elgondolkodtató az irodalmi hagyomány, főleg a mitológia, hogy ki a jó lovag, és ki a rossz lovag. Persze, úgy elsőre azt mondjuk: „Hát a jó lovag? Gyorsan forgatja a kardot, ügyesen a szablyát, jól lovagol. Hát ő, ő a jó lovag. Hát, a rossz lovag leesik a lóról, meg aztán a kard is kiesik a kezéből.” De egy idő után, éppen a mítoszok azt mondják, hogy a jó és a rossz lovagot nem az különbözteti meg, hogy a kardot hogyan forgatja, meg hogyan üli a lovat, hanem hogy melyik király szolgálatában áll. Ezért a második kérdés így szól: Hogyha már megvan a képességem, tudom, mire használni, na akkor nem mindegy, hogy melyik király szolgálatába állunk. Mert lehetünk a legprofibbak és legügyesebbek, és akkor is rossz lovagok leszünk.

Aztán a harmadik. Rendben van, most már tudom, hogy mire használjam. Hogyan használjam? Hogyan használjam azt, amit most már képes vagyok használni? Tulajdonképpen itt merül föl ez a téma, egész konkrétan is: „Képes vagyok-e a hatékony önszabályozásra?” A múlt vasárnap azon elmélkedtünk, hogy a szeretet törvényeit igyekszünk megtanulni, a szeretet útját, és akkor ki tudtuk mondani ezt a provokatív mondatot, hogy a szeretet mindig egy kicsit rendetlen. Azért, mert nem a szabály van a szeme előtt, hanem a másik személy. És a másik személy is a természetéből adódóan mindig egy kicsit rendetlen. Hát nem gépek vagyunk, minden 90 fok, meg 180. Ezért a szeretet, kapcsolódik az emberhez, aki tökéletlen és kajla. Ez mit fog jelenteni? Hogy nem a szabályok és törvények, és előírások újból való még szaporítása, meg még így, meg még úgy. Lehetetlen, hogy ez legyen az evangélium útja. Az evangélium útja az, hogy miközben kellenek szabályok, kellenek törvények, kell, hogy legyen rend, egész nyilvánvaló, aközben hogyan vagyok képes egyre jobban elsajátítani a hatékony önszabályozást, az érzelmi önszabályozást.

Olyan megrendítő, hogy tulajdonképpen ezt mondta egyszer valaki, lélektani szakember: „Megkérdezünk valakit, mondj három legkedvesebb elfoglaltságodat, amit úgy a legszívesebben csinálsz. Valaki elmondja ezt a hármat, akkor majdnem biztosak lehetünk benne, hogy kettő abból függőség.” Tehát a harmadik téma így szól, hogy hogyan vagyok képes a hatékony önszabályozásra, amit akkor is hatékonyan tudok bánni, és kezelni, és kézben tartani, ha éppen azt sem tudom, hogy mi a szabály, vagy éppen miféle törvény, vagy előírás vonatkozik ide, mert egyszerűen magamat szabályozom hatékonyan.

Tulajdonképpen az az egyszerű helyzet, amikor a férfi nyáron vezeti az autót, s a feleség ül mellette. Ők mennek éppen valami külhonban, és persze a GPS nem tudja a kis utcát. Ez egy annyira klasszikus helyzet, ahogy a férfi egyre görcsösebben fogja a kormányt, és zságg-zságg, és a felesége mellette próbálkozik. Azt mondja: „Dezsőkém, itt van egy olyan rövidnadrágos flip-flop papucsos helyi ember. Megkérdezném, hol a kis utca. – Mhh-mhh, azt nem!” Elég sok időnk elmegy ezzel. Tulajdonképpen ennek a helyzetnek számomra a szépsége az, hogy általában ott a nők a férfiak mellett, akik „megoldják”, hatékonyabban bánnak a frusztrációjukkal, a negatív érzéseikkel, azzal, hogy segítségre van szükségük, hogy az nem kínos, és nem ciki, hogy nyugodtan ki lehet hajolni megkérdezni. Hogy ez az emberi méltóságot nem fogja fenyegetni. Tulajdonképpen elég hatékony is.

Tehát a harmadik, hogy akkor, ha már tudom, hogy mire, na akkor azt hogyan használjam. És a hogyan használjam nem első sorban szabályokat jelent, hanem az érzelmi önszabályozás képességét.

A negyedik. Tulajdonképpen érdemes föltenni azt a kérdést, hogy „És mire ne használjam a képességeimet?” Délután egy dokumentumfilmet néztem, és ott a dokumentumfilm főszereplője az apjáról beszélt. Az apja azt mondata nekik, mindig, a gyerekeknek: „Gyerekek! Ha olyan helyzetbe kerülnétek – most a ’40-es évek elején vagyunk – hogy ti öltök meg valakit, vagy titeket ölnek meg, jól fontoljátok meg. De én azt választanám, hogy inkább engem öljenek meg.” Egy katonát, egy zsoldost ki lehet képezni néhány hónap alatt, hogy meg tudjon ölni egy másik embert. Az a kérdésem, költői kérdés, mennyi időre van szükségünk, hogy megcsináljuk a kiképzést arra, hogy ezt sose tegyük meg? Hogy ne legyen az a helyzet, ahol ezt majd én most megteszem? Most természetesen nem a jogos önvédelem témáját, és a kivételeket akarom itt…

Ez a férfi, akiről a riportműsor, a dokumentumfilm ment, elmondta, hogy persze, ezt mondta az apja még a ’40-es évek legelején, de ’44-ben meg behívták. Megszökött a laktanyából, mert azt mondta, hogy „Most már megvan a vezénylés, most már megyünk a frontra. De én nem kívánok embert ölni. Mert az emberségem egyik kulcsa, hogy nem ölök meg egy másik embert.” Ezért elszökött és bujdosott sok ideig, és azt mondja ez a férfi, fiatal kisfiú volt akkor. És egyszer csak látta, hogy a diófa alatt ott van egy ősz szakállas ember. Beszaladt, és mondta anyukájának, hogy „Itt van egy idegen bácsi, ott néz minket a diófa alól.” Kiment az anyukája, meg a testvére; hát az apjuk volt. Az a közel egy év bujdosás; teljesen megőszült. Hosszú lett a haja, ősz lett a szakálla, és 40 éves volt. Ez a férfi elment – most mondjuk így – a pusztába, az ő sajátos sivatagába, hogy megtanulja azt, mi kell ahhoz, hogy valamit ne tegyek meg.

Sokszor az a képesség és az a szabadság megtanulni, hogy mi az, amit soha nem fogok veled megtenni, az hosszabb kiképzést igényel, mint hogy megtanuljam, hogy tudok veled ordítani is, és ha olyanom van, akkor oda is tudok csapni. És egyébként, ha meg még olyanabb, akkor meg tudok gátlástalan is lenni. Azt viszonylag gyorsan meg tudjuk tanulni.

Végül akkor az ötödik pont. Ennek az evangéliumnak volt egy mentálhigiénés mondata. Nézzétek ezt el nekem, de a harmadik kérdésre azt mondja Keresztelő János: „Ti pedig elégedjetek meg a zsoldotokkal.” Ez nem a fordításból fakadó kifejezés, hogy megelégedni a zsolddal, hanem utánanéztem a szentírásnak, a görög nyelvűnek, bent van ez a kifejezés, mégpedig imperatívuszban: „Elégedj meg vele!” Mit jelent ez a képesség, hogy képes vagyok megelégedni? Utána néztem a görög kifejezésnek, csak el akarnám mondani, hogy mit jelent ez a szó, mert nagyon sokatmondó. A következő jelentései vannak: elhárít, elűz, eltávolít, helyt áll, ellenáll, azt tudja mondani, elég, és megfelel, majd pedig megelégszik valamivel. (ἀρκεῖσθε – legyetek elégedettek (verb. P. imprt. impf. pl. 2.) – szerk.) Ezek a kifejezések tulajdonképpen hirtelen megjelenítették előttem Jézus megkísértésének a történetét.

Mit jelent az, hogy valaki meg tud elégedni, meg tud elégedni a zsoldjával? Meg tud elégedni, de nem azért, mert korlátolt, nem azért, mert nem lát tovább, nem azért, mert nem szabad, nem azért, mert nem tudja megtenni, hanem mert szeretne megelégedett lenni. Hogy ezek a kifejezések, hogy elhárít, hogy elűz, hogy eltávolít, helyt áll és ellenáll, és azt tudja mondani, elég, és megfelel; hogy az ember, aki nem tud megelégedni, tulajdonképpen a kísértésben elbukik, akár így is mondhatnánk.

És ha már lila, és advent, és bűnbánati idő, és készület, akkor nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a megelégedni az nem is csak valami érzés, vagy valami lelkiállapot, vagy valami adottság, vagy valami képesség, hanem valamiféle tartás kérdése is. Mégpedig annak a tartásnak a kérdése, hogy képes vagyok a kísértésnek, ami azt mondja: „Még!” azt válaszolni, hogy „Elég.” Mert a kísértéstörténetben is ez van: „Még!”, és Jézus semmi mást nem tesz, csak azt mondja „Elég.” S aki azt tudja a még-re mondani, hogy elég, hogy elégedett ember tud lenni.

Most jönne a zárás, nézzétek el, hallottam a harangot. Plusz, nem volt dicsőség… tehát ez most már hosszú. Hogy akkor most van itt ez az öt szempont, s megkérdezzük Jézustól: „Mester, te hogy csinálod?” És az a gyönyörű, hogy amikor Keresztelő János azt mondja „Jön nemsokára, jön, jön a nálam több. A saruszíját sem vagyok méltó megoldani.”, azt mondhatjuk, hogy a határtalan úgy döntött, mikor emberré lett, hogy azt mondja, hogy „Elég. Elég nekem az embervolt. Elég nekem, hogy testben legyek. Elég nekem az, amit egy ember tud. Bőven elég lesz ahhoz, hogy megmutassam, hogy az ember mire képes, és azt, hogy megmutassam, hogy korlátok között, keretek között, a hatékony szabadsággal és önszabályozással az Isten mire megy.” Tulajdonképpen ez Jézus, aki azt mondja: „Nem, a határtalant most keretek közé szorítom. Azok közé a keretek közé, amik között mi élünk, és megmutatom, hogy milyen az, amikor a határtalan Isten mondjuk a végtelen irgalmú Isten ezt a keretek között csinálja.” Hát, az olyan, mint Jézus.

De tudjátok, mi a szép? Nem csak azt mutatja meg Jézus, hogy a határtalan Isten a keretek között, aki azt tudja mondani: „Elég.”, hogyan mutatja meg a végtelen irgalmat, vagy a végtelen jóságot. Mert megmutatja úgy, ahogy azt Jézus csinálja. Hanem azt is megmutatja, hogy a határtalan Isten a határtalan haragjával mit csinál, amikor keretek közé szorítja. Hogy a végtelen Isten, ahogy mi elképzeljük, a határtalan dühével mit csinál, a határtalan hatalmával mit csinál. Jézus megszületik pici babaként, és mi látjuk, hogy az Isten a határtalan hatalmával mit csinál az emberi keretek között. Ezért egyszerre csodálkozunk rá, hogy mindarra, ami bennünk sokszor olyan szabályozatlanul, és sokszor a gátoltság és a gátlástalanság vegyületeként van, hogy milyen az, amikor valaki a határtalant a határok között fölragyogtatja.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )