Lk 1,39-45 - Advent 4. vasárnapja (C év)

„De hogyan lehetséges a jó?” – Találkozástörténetek.

Olvasmány (Mik 5,1-4a)

Ezt mondja az Úr: Te, efratai Betlehem, bár a legkisebb vagy Juda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett. Származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza. Ezért elhagyja őket az Úr, míg nem szül, akinek szülnie kell, és testvéréhez, Izrael fiaihoz vissza nem tér a maradék. Föllép és legelteti nyáját az Úr erejében, az Úrnak, az ő Istenének, fenséges nevében. Akkor biztonságban élnek, mert hatalmát kiterjeszti egészen a föld határáig: és ez lesz a béke.

Szentlecke (Zsid 10,5-10)

Testvéreim! Krisztus, amikor a világba lép, így nyilatkozik: Áldozatot és ajándékot nem kívántál, hanem emberi testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és égőáldozat. Ezért így szóltam: Íme, elmegyek, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van. Először tehát ezt mondta: „Áldozatot, ajándékot, engesztelő és égőáldozatot nem akartál, nem volt az kedves előtted”, jóllehet ezeket a törvény írta elő. Azután így folytatta: „Íme, elmegyek, hogy teljesítsem akaratodat.” Tehát az előzőket eltörli, hogy helyébe állítsa az utóbbit. Vagyis Isten akarata szerint Jézus Krisztus testének feláldozása egyszer s mindenkorra megszentel bennünket.

Evangélium (Lk 1,39-45)

Az angyali üdvözlet után Mária útra kelt, és a hegyek közé, Juda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt felujjongott a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! Hogyan lehet az, hogy Uram anyja jön hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog vagy, aki hitted, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked!”

Vasárnapi beszéd

Azt nézem, hogy le tudnátok-e még telepedni valahova, de most már ott se nagyon vannak helyek. De hogyha előrébb akartok jönni, azt nyugodtan lehet. Hadd nézzek rátok, örülök, hogy itt vagytok, hiszen tulajdonképpen most nagyon egymásba érnek a napok, talán mondhatjuk ezt így. Tudjátok, az evangéliumot hallgatva elkezdett visszhangozni bennem az ezt megelőző evangélium, ahogyan a mai kezdődik, hogy „Miután az angyali üdvözlet megtörtént, hát Mária útra kelt…” Az négy napi út, ahogy azt tudjuk, és hogy ezekben a találkozásokban, ahogy Mária Gábriellel találkozik, aztán Mária Erzsébettel találkozik, az asszonyok egymás után teszik föl ezt a kérdést, nem is csak egyszer: „De hogyan? Hogyan lehet ez? Hogyan történik ez? De hogyan lehetséges ez?” Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen hogyha van aktualitása a 2018-as karácsony szentestéjét és ünnepét megelőzően ennek a kérdésnek, hogy „De hogyan lesz az idei karácsony?” Akkor talán a mai nap, mert most már lefekszünk, és holnap már ott leszünk. Milyen izgalmas, hogy itt vannak ezek az asszonyok, és minduntalan ezt kérdezik: „De hogyan lehetséges a jó?” Hogy az a jó, ami az Isten által tervezett, és elgondolt jó, hogyan lehetséges ez? És hogy hogyan tudjuk mi magunkat odaadni az Isten által eltervezett jóra?

Ebből szeretnék most kiindulni, és tudjátok, ahogyan ez egy igazi klasszikus, műfaját illetően, találkozástörténet. Nézzétek el nekem, hogy a mai délutánom találkozástörténeteiből szeretnék egy-egy epizódot ide hozni. Mégpedig azért, mert valahogy ezek a kicsiny találkozástörténetek egyrészt mindegyik gyönyörűségesebb, mint valami megfaragott tantörténet, amit rögtön tudjuk, hogy mire megy ki a játék, mindegyikben van valami érdekesség vagy színesség. Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen itt a találkozások révén készül még Mária is, meg Erzsébet is arra, hogy azután megtörténhessen Isten szándéka. Hát, hátha az érzékenységünket megnyitjuk a találkozásokra, akkor ez egy jó fölkészülést jelenthet nekünk.

Akkor az első élményem. Elmentem egy barkács áruházba, és a barkács áruházban szerettem volna ajándékutalványt vásárolni, természetesen ez nem olyan érdekes, de nem adták azt olyan könnyen és olcsón. Ahogy várni kellett, hogy úgy végre tudjanak velem foglalkozni, odajött hozzám valaki, aki természetesen nem volt kompetens az ajándékutalvány kiállításában, de látta, hogy én már ott percek óta állok, és olyan kedvesen megszólított engem. A következőt mondja nekem: „Hát, tudja, ez az idei karácsony kikészít mindenkit.” Hát ezen elgondolkoztam, hogy tulajdonképpen én hogyan vagyok az idei karácsonnyal. Azt, hogy mindenkit, azt kissé túlzásnak éreztem, de aztán eszembe jutott az érzéseket kifejező gondolkozásmód, és arra jutottam, hogy ez valószínű ez a műfaj lehet.

Tudjátok, ahogyan hát, ő ezt így mondja, egyszerűen nem bírtam ki, hogy ez a „karácsony kikészít mindenkit”, hogy úgy hagyjam ott ezt a kedves hölgyet, és azt kérdeztem tőle, amíg az utalvány elkészül, hogy: „Mondja, történt itt a mai nap, ebben a nagy áruházban valami jó?” És akkor a hölgy látszott, meglepődött ezen, hogy mi jó is történhetne itt, és akkor azt mondja: „Hát tudja, mikor már torkig vagyok ezzel az egész karácsonnyal, akkor arra gondolok, milyen szörnyű lehet a TESCO-ban eladónak lenni.” Most hát remélem, ezt nem értitek félre, de ezt névvel akartam mondani, de nem a TESCO miatt, hanem egyszerűen mert hát ez így hangzott el. Most hadd tegyek hozzá egy gondolatot. De érdekes az, mikor valaki azt éli meg, hullafáradtan, hogy ez ennél rosszabb már szinte nem lehet, hogy már mindenkit kikészít az idei karácsony. Azért, ha rákérdezünk, hogy van-e valami jó, hát legalább azt meg tudja mondani, hogy mi lehetne rosszabb. És tulajdonképpen ez nem egy rossz kezdő lépés. Hát ezzel akartam kezdeni, ezzel, hogy de érdekes, hogyha éppen azt gondoljuk, hogy „ez az idei a legnehezebb karácsonyom”, és biztos van köztünk olyan, akinek éppen nagyon nehéz. Hát, nem akarom folytatni.

A második találkozásom, hogy a harmadik barkácsáruházban tudtam ezt az utalványt megvenni, és a második barkácsáruházban mikor kérdeztem, hogy van-e ilyen, akkor megörült nekem ott egy hölgy, azt mondja: „Maga az? Hát utalvány nincs, de nagyon szeretjük magát.” Így tudjátok, az első gondolatom ez lett, hogy na most énnekem pont utalványra volna szükségem. Úgy a jólneveltség, meg az önuralom megakadályozta, hogy ezt kifejezzem neki. És tudjátok, ahogy vezettem az autót, hogy a második barkácsáruházból a harmadikba elérjek, hogy ott hátha van, azon gondolkoztam, hogy de érdekes ez, két szempontból is. Az egyik, hogy milyen beszűkült állapotba kerültem, hogy én a barkácsáruházban utalványt akartam. Hát ez egy roppant beszűkültség, mert hát miért ne történhetne egy barkácsáruházban valami csodás dolog, mint ahogy történt is. Hogy ez meg aztán még elképesztőbb, hogy a pap utalványt akar, az eladó pedig szeretetet ad. Milyen érdekes, hogy a pap ezen fölháborodik, hogy nekem az utalványt adja, a szeretetével mit kezdjek.

Aztán ahogy úgy hullámzott bennem ez a történet, arra gondoltam, hogy tulajdonképpen ez egy spirituális élmény. Hogy ez az eladó milyen hullafáradt lehet. 23-dika este, ki tudja hányadik ember mondja, hogy „Utalvány van?”, és hogy ő erre, hogy „Utalvány van?”, erre azt tudja mondani, hogy „Utalvány nincs, de nagyon szeretjük magát.” Aztán úgy tovább szőttem ezt, arra gondoltam, hogy lehet, hogy én már utalványt nem kapok, mert akkor a harmadikban még nem kaptam, de hogy végül is utalvány nélkül jól megvagyok. Aztán arra gondoltam, hogy akinek akarom adni az utalványt, ő is jól megvan nélküle. De hogy ami nélkül tényleg se ő, se én biztos, hogy nem vagyunk meg, az pont az, amit ez az eladó mondott, hogy „Mi magát nagyon szeretjük.” Hogy végül is, ha valamire tényleg szükségem van december 23-án is, meg 24-én, az nem az utalvány, hanem az eladók spiritualitása.

Aztán a következő találkozásom. Délelőtt megvárt egy édesanya a lányával, meg szoktak várni, jönnek sokszor. Azt mondják: „Feri, karácsony van, pénz kell.” Én ezt értem. Mondtam nekik, hogy „De most ebben a pillanatban nem tudok, mert jövök keresztelni, de menjenek be a melegre, ne fázzanak meg, akkor jövök, akkor utána tudok adni.” Akkor lement a keresztelés, és mondták, hogy nem jönnek be a melegre, mert itt hidegebb van, mint kint… amiben teljesen igazuk volt. Hát akkor a külső melegen maradtak a benti hideggel szemben, és akkor állt az anya, a lánya is már vagy 16 éves, azt mondja. „Amíg vártunk rád – mondja a 16 éves lány a 16 éves lány minden komolyságával – hajtogattam neked egy drótvirágot.” Azt mondja: „Az első, amit akarok mondani neked, hogy: boldog ünnepet.” Azt mondja ez a lányka: „Nekünk nincsen pénzünk, és én annyira akartam valamit adni a családtagjaimnak, ezért a boltban vettem nagyon sok színes drótot, és most mindenkinek hajtogatok belőle drótvirágot.”

Arra gondoltam, de érdekes ez, hogy valakinek egész karácsonyra van mondjuk 380 forintja, és abból a 420 forintból, vagy 560-ból vesz színes drótokat, és hogy tulajdonképpen hajtogat drótvirágot. Arra gondoltam, nézem ezt a drótvirágot, hogy mondhatnám azt, hogy legalább olyan irracionális, mint karácsony ünnepében olyan sok minden. Hogy egy szűz a Szentlélek által kicsi babát fogan, majd pedig világra hozza a világ Megváltóját. Hát nem tudom, hogy ezt érti-e valaki. Hogy tulajdonképpen ezt egyáltalán lehet-e érteni, vagy inkább csak ünnepelni lehet, vagy érezni lehet, vagy megsejteni lehet. Persze, hogy tudunk okoskodni, ez világos. De hogy tulajdonképpen ez a lányka, a maga 560 forintjával, meghajtogatta ezt a drótvirágot, amire nyilvánvalóan nincsen szükségem. És kétség kívül, mindenféle irracionalitása mellett, hogy egyáltalán tulajdonképpen ez mi, vagy minek, vagy mi értelme, lehet, hogy többet mond el, mint nagyon sok teológiai könyv arról, hogy mi az, hogy karácsony. Úgyhogy itt szorongatom ezt a drótvirágot, amire mondhatnám, hogy egyáltalán nincs szükségem, és mégis, mindenféle irracionalitásával együtt, hát lehet, hogy ez az egyik legszebb karácsonyi ajándékom, és hogy nem kell tovább értelmezni, és gondolni, egyszerűen csak, hát nem tudom, megfogni.

Aztán a következő történetem, és most már a vége felé tartok. Ahogy mentem át a parkolóba, az első barkácsáruházból a második barkácsáruházba, akkor egyszer csak hallom, hogy valaki kiabál, azt mondja: „Feri, Feri!” Odanéztem, egy hölgy az, olyan 30 körüli. „Jaj, de jó, hogy találkozunk! Te nem ismersz engem, de én a te ismerősödnek vagyok a testvére, és majd fogom a testvéremnek mondani, hogy találkoztam veled.” És hogy jó, ezt én meghallgattam, nem tudtam sok mindent kezdeni, és hirtelen jött valami egész váratlan fordulat. Mégpedig az, hogy egész jó idő van, egy vastag kötött pulcsiban volt. Most kiállok ide, hogy tudjam szemléltetni ezt előttetek. Állunk, itt, egy nagy parkolóban, és egyszer csak ez a 30 éves nő a következőt csinálta. „Ezt nézd meg!” Hát ilyen még nem történt velem, de gömbölyű volt a pocakja, amit így a nagy kötött pulóverben én nyilván nem láttam, de ahogy fölhúzta, már rögtön lehetett látni. Akkor rám nézett, és azt mondja: „Te Feri! Nézd csak, olyan kerek a világ.”

S akkor persze, nekem rögtön eszembe jutott, hogy a világ egyáltalán nem kerek. Nem, a világ nagyon szúrós, meg érdes, meg ágas-bogas, meg tüskés. Nem, a világ egyáltalán nem kerek. És megint csak, ahogy aztán mentem tovább, és gondolkoztam ennek a fiatal édesanyának az örömén, ahogy a pocakjára nézett, és azt mondta, hogy a világ kerek. Lehet, hogy ezekre az élményekre van szükségünk, hogy tudjuk, hogy a világ tud kerek is lenni. Hogy lehet, hogy az édesanyák pocakjának a gömbölyödése mélyíti el az emberben a reményt, hogy a világ azért tulajdonképpen mégis csak kerek. Nem itt ez, föltétlen, nem minden, nem pont úgy. Tudom én ezt, tudom. De hogy valahogy talán a reményünk pontosan ez, hogy ahogy az édesanya ezt csinálja, és azt mondja: „Látod, én tudom, hogy kerek.”

Aztán, most a zárás felé megyek, mert megint elszaladt az idő, ez az utolsó találkozás. Nem barkácsáruházban voltam, hanem odaát, és éppen könyvet vettem. Tudjátok, mostanában úgy van már az, hogy nem állunk egymás nyakán, tehát távolságot tartunk azoktól, akik éppen fizetnek. Mögöttem már álltak vagy hatan, és egyszer csak jött egy hölgy, és látta azt az űrt, és arra gondolt, hogy azt neki készítették. Rögtön elfoglalta a helyét az űr közepén, a pénztárakkal szemben, és abban a pillanatban megszólalt mögöttem egy hölgy: „Szól neki?” Ő meg úgy döntött, hogy ez meg az én dolgom. Mondtam neki, hogy szólok neki mindjárt. Kedvesen megérintettem a hölgy vállát, hogy olyan december 23-diki módon szóljak neki, hogy mögötte van nyolc ember még. De mögöttem a hölgy úgy látszik, hogy nem volt annyira a bizalom embere, ezt nem tudta kivárni, mert ahogy én ott simogattam a nőnek a vállát, aki meg a figyelmével a pénztárosnőkön függött, hogy melyikhez startoljon el, már hallottam, hogy magam mögött a hang szól: „Sor van ám!” S akkor megfordult a hölgy, most nem tudta, hogy melyikre reagáljon, hogy én ott maszatolom a vállát, vagy a kicsit erőteljesebbre, és mondtam neki: „Hölgyem, azért akarok magának szólni, mert itt nagyon sok ember van, és én nem akarom, hogy ezek itt mind mögöttünk haragudjanak magára. Hogy ez nekem nem esne jól.” Akkor úgy elment, én ezt nem is figyeltem, ugye én jöttem soron.

Ahogy fizetek, egyszer csak ez a hölgy megjelent valahonnan, ki tudja, honnan, elővett egy kártyát, azt mondja: „33 százalékos kedvezmény. Legyen szíves, erre lesz.” Így aztán olcsóbban vettem a könyvet. Kicsit sajnálom, hogy nem vettem több könyvet, mert… de hát a meglepetés már csak ilyen, hogy utólag tudjuk, hogy megtörtént. Ahogy jöttem el a kasszától, arra gondoltam, hogy „De érdekes ez! De tényleg, aztán ebben összesűrűsödik a karácsony minden szépsége, hogy végül is én csak megpróbáltam egy kedves mondatot néhány maszatolás kíséretében átnyújtani, és nem telt bele 3 perc, és lett belőle 8000 forint. És most remélem, értitek, nem a 8000 forint, hanem hogy hogyan tud valami növekedni. Milyen érdekes, hogy valami egészen piciből indul, és utána eltelik 10 perc, és aztán… Hogy tulajdonképpen annak az édesanyának, tudjátok, neki, van igazsága, mikor azt mondja, hogy „Azért az élet gömbölyű.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )