Jn 1,1-5.9-14 - Urunk születése: Karácsony

Olvasmány (Iz 52,7-10)

Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz, aki békét hirdet, örömhírt hoz, kikiáltja a szabadulást, aki azt mondja Sionnak: „Királlyá lett a te Istened”. Figyelj csak! Őrszemeid felemelik hangjukat, és mind ujjonganak, mert szemtől szembe látják, hogy visszatér az Úr Sionra. Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert az Úr megvigasztalja népét és megváltja Jeruzsálemet. Az Úr felemelte szent karját minden nemzet szeme láttára, és meglátja a föld minden határa, hogy szabadítást szerez Istenünk.

Szentlecke (Zsid 1,1-6)

Testvéreim! Sok ízben és sokféle módon szólt egykor Isten az atyákhoz a próféták szavával. Most, a végső napokban Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette. Benne ragyog az Istenség, ő az Atya képmása, és hathatós szavával ő tartja fenn a mindenséget. Miután megváltott minket a bűntől, helyet foglalt az isteni Fölség jobbján. Hatalmasabb, mint az angyalok, mert magasztosabb nevet örökölt náluk. Vajon melyik angyalnak mondta valaha Isten: „A Fiam vagy te, ma szültelek téged?” Vagy pedig: „Én Atyja leszek, ő pedig az én Fiam?” Sőt, amikor Egyszülöttjét bevezeti a világba, így szól: „És leborulva imádja őt Isten minden angyala.”

Evangélium (Jn 1,1-5.9-14)

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal.

Vasárnapi beszéd

A magyar turizmusnak remek éve volt 2018-ban. Nem tudom, ez örömmel tölt-e el benneteket, de ahogy vezetem az autót, ezt újból és újból hallottam. Aztán elindította a gondolataimat. Képzeljük el, hogy egy utazási iroda azt az utat kínálja, amelyben a következőket üzeni. „Az a hely, ahova az utazásunkat megszervezzük, ebben az országban és ezen a vidéken nagyon sok népfölkelés van, és szabadságharc dúl, a közbiztonság igencsak gyönge lábakon áll, szállást sajnos nem tudunk biztosítani. Kétség kívül, ha ön ezt a célországot választja, amit mi nagyon szívesen ajánlunk, és megszervezzük önnek ezt az utat, hát kisvártatva majd el is kell hagynia, jó pár évig nem is fog tudni idejönni, és azon a másik helyen pedig szállást továbbra sem tudunk biztosítani, az ellátásról pedig ne is álmodjék. Válassza a mi utunkat; egész rendkívüli és exkluzív.” Kíváncsi lennék, hogy erre az utazásra ki jelentkezne magától. Márpedig tudom, hogy tudjátok.

Ahogyan Isten ember lett, tulajdonképpen ezt is mondhatnánk, mert ez által mindenféle párhuzamokat vonhatunk az ő emberi története, és a mi emberi sorsunk között. Vállalkozott egy utazásra, és hogyha megvannak ennek az utazásnak a különböző föltételei és adottságai, akkor azt mondhatnánk kissé sarkosan, hogy hát épeszű ember ilyen útra nem fizet be. De mindig is lesznek olyanok, akik elmennek egy ilyen útra. Kik? Például azok, akiknek a szerelmük ott él ezen a helyen, ők el fognak menni, mert azt mondják majd, hogy „A leges-leges-legfontosabb, hogy én a szerelmemmel találkozni akarok. És ezt mind tudom, amit leírtak itt, de a szerelmem meg ott van, ezért oda fogok menni.”

Aztán vannak olyanok, akik azt mondják: „Kétség kívül, én pont azért megyek el oda, mert ott van valaki, aki talán rabságban van, vagy fogva tartják őt, egy ilyen nehéz helyen, sokakat szoktak fogva tartani. Megpróbálom őt kimenteni onnan. Hát persze, hogy én pont oda fogok menni. Aztán lehetnek olyanok is, akik azt mondják: „Hát, magunk között szólva, nem tudom, hogy ez elég magasztos cél-e, kalandvágyból megyek.” Biztos találhatnánk még más csoportokat, akik elmennek egy ilyen helyre, de hogyha most Isten fiára gondolunk, talán mindhárom jellemző rá, és bizonyos szempontból mindháromra meghív bennünket. Hogy azért vállalja az utat, mert a szerelme itt van, az ember. És azért, mert azt mondja, hogy „Látom, sokakat meg kéne itt menteni. Hát azért pont ide fogok akkor jönni.” S a harmadik, hogy valami közös kalandba is szívesen részt venne bennünk. És ahogy aztán ezt a közös kalandot úgy élhesse meg, hogy legyenek kitüntetett pillanatok, amikor akár egy karácsonyfának a fényei alatt összejövünk, és úgy azt mondjuk, hogy „Azért ez, mondjuk így, kutya nehéz, de jó így együtt. Milyen jó, hogy valami miatt mégis csak itt meg tudjuk fogni egymás kezét.”

Mit jelent az, hogyha Isten azt mondta, hogy „Én elmegyek erre az utazásra.”, és mi útitársai lehetünk? Akkor azt mondhatjuk, hogy ahogyan a kollektív bölcsességben ezt látjuk, hogy az utazó vagy a vándor először is, mikor nekiindul, akkor mindig valami ismeretlenbe távozik. Ezt nem tudjuk kihagyni. Hogy éppenséggel még karácsonykor is, amikor annyira jó, hogy van valami, legalább akkor valami megszokott, valami bensőséges, mégis a szeretteink, hogy az valahogy annyira mégis csak jól esik nekünk. De hogyha a karácsonynak az igazi szépségét, gyönyörűségét magunkhoz közel akarjuk engedni, akkor érdemes fölfedezni azt, hogy mi volna benne az az ismeretlen. Vagy aztán ami a holnap, a holnapután, az utazás hosszában a mi ismeretlenünk lehetne.

Nem tudom, hogy ti ezt hogyan hallanátok, gyóntattam nem egyet, nem kettőt mostanában, és arra jutottam, hogy olyan elégtételt fogok adni sokaknak, hogy „Írjál egy SMS-t valakinek! De olyan kedveset. Írj valakinek, aki nem számít rá!” Tulajdonképpen ha valakiknek az arcát nagyon őrzöm most ezen a karácsonyon, akkor a gyónók arcát, ahogyan meghallják ezt az elégtételt, hogy SMS-t kell írni, valami váratlan, valami izgalmas SMS-t valakinek, ami neki talán jól eshetne. Tehát az első, hogy akármennyire is szeretjük a meghittségét az ünnepnek, a karácsony lényegileg valami ismeretlenbe hív bennünket.

Aztán a második. Itt új kihívásokkal kell majd megbirkóznunk. Hát, egészen nyilvánvaló, hogy Jézus megérkezett a bizonyos szempontból való ismeretlenbe, mert ember még nem volt. És azután nekiállt, hogy ezekkel az új kihívásokkal megbirkózzék. Azt mondhatnánk, hogy mit jelent ez, hogy kihívás? Két dolgot. Az egyik, a békességhez is szükség van a kihívások teljesítésére, éppen a békesség hozza azt a kihívást, hogy a szív békéje, vagy az egymás közötti békesség megszülessen. Ez néha akkora kihívás, hogy csak úgy gmm, nyelünk egyet-kettőt. Tehát a kihívás nem a kihívásért önmagáért, hanem pont azért, ha mi fontosnak tartjuk azt, amit jó mondani karácsonykor; a szeretetről, a békéről, a családról, és a többiről. Ha csak ennyit mondunk, lesz kihívás bőven.

És hogyan tudunk megfelelni a kihívásokban, talpon maradni? Egy nagyon egyszerű gondolatot érdemes idetenni. Úgy, hogy lemondunk valami pillanatszerűről, valami itt és mostról, mégpedig a jövő érdekében. Ha egyetlen mondatba lehetne sűríteni, hogy az összes kihívásunk milyen logikára jár, hogy lemondok valami pillanatszerűről, valami itt és mostról a jövő érdekében. Tulajdonképpen a kihívásainkban mindig valami, valami olyan nagyon izgató, valami olyan „Jaj, de jó lenne mondani egy csúnyát neki! Jaj, de jó lenne annyiban hagyni! Jaj, de jó lenne azt most érvényesíteni! Jaj, de jó lenne most…!” Szóval valamilyen pillanatszerűről valami tágasabb kedvéért.

Aztán a harmadik. Kétség kívül ez azt is fogja jelenteni, hogy kockázatot kell vállalnunk. Kockáztatás nélkül karácsony igazi üzenetét nem értjük meg. Tulajdonképpen a kockázatvállalásunk azt jelenti, hogy átéljük azt, hogy a saját bőrünket fogjuk mostantól kezdve a vásárra vinni. Ez tulajdonképpen a kockáztatás. És mit jelent a kockáztatás? Hogy összekössem a második, meg a harmadik szempontot? Amikor valami pillanatszerűről, valami itt és mostról, ami persze lehet nagyon élvezetes, színes, vagy csillogó, vagy… arról lemondok, valami, valamiért, ami a jövőben olyan értékes és szép számunkra, akkor azt mondhatnám, hogy ez azt jelenti, hogy valamiféle áldozatot szükséges hoznom. És hogy amikor a pillanatszerűről lemondok, akkor a jövő még nincsen a kezemben. Amikor a pillanatszerűt, és itt és mostot elengedem, abban mindig ott lesz a kockáztatás, és közben szinte magától megjelenik a bizalom.

Hogyan növünk föl ehhez a bizalomhoz, a kockáztatásért? Tulajdonképpen egyszerűen. Mondjuk, ahogy a pici gyerek fölnő, először énközpontú, és azt mondja: „Jaj, én azt akarom, hogy nekem jó legyen!” Minden gyerek ezt akarja, minden gyerek azt akarja, hogy neki jó legyen. De hát aztán, ahogy növünk föl, egyszer csak már azt mondjuk: „Nekem, meg anyának legyen jó!” Persze, még ebben is benne van, hogyha anyának jó, akkor is még jobb lesz nekem. És aztán, ahogy jövünk még, azt mondjuk: „Jó, nekem legyen jó, meg apunak, meg anyunak!” És aztán, mikor már óvodások vagyunk, sokkal bátrabban beszélünk. „Legyen jó nekem, s akkor anyunak, meg apunak, meg a tesóimnak is!” Aztán még növünk föl, és elkezdjük ezt a kört kitágítani, és azt mondjuk: „Most már legyen jó az osztálytársaimnak is!” Még kitágítjuk: „Az apu barátainak is legyen jó! És az anyu barátnőinek is legyen jó!” És még tágítjuk, és még, és tulajdonképpen, ahogy egyre nagyobb lesz a világosság…

Ki az, aki örülni tud az egyre nagyobb világosságnak? Aki, miközben egyre messzebb lát, azt tudja mondani, hogy „Én, mindenki, akit látok, azt szeretném, hogy nekik is jó legyen!” Aztán egyszer csak ez a világosság nem csak térben, hanem időben is megjelenik, és akkor azt mondjuk: „Azt szeretném, hogy a következő nemzedéknek is legyen jó! Még egyáltalán nem látom őket, de tudom, hogy lesznek. Meg a rákövetkezőnek.” És aztán, ahogy még tovább lépünk, talán még egy gondolatunk támad. „Mindenképpen úgy szeretném, hogy nekem, és nekünk jó legyen, hogy az másoknak ne ártson! Mostantól kezdve mindenképpen úgy akarom, hogy úgy legyen jó, hogy az másoknak ne legyen rossz!” És ahogyan örülünk annak, hogy a világ Világossága megszületik, tulajdonképpen a szívünkben megszületik az a kockázatvállalás, hogy akkor én azt a jót úgy akarom, hogy az mindenkinek, és még a következő nemzedéknek. És úgy akarom, és ezért merek kockáztatni, hogy a jó az másnak ne legyen rossz.

Így elérünk a végső gondolathoz, ez pedig az, hogy ahogy a vándor megy, az utazó a Földön, előbb-utóbb a kihívás azt is fogja jelenteni számára, hogy szükséges felnőnie a feladathoz. Az a valaki, aki elindult, még azt a küldetést nem tudja beteljesíteni. Itt van a kis Jézus, és az a pici Jézus még a küldetését nem tudja beteljesíteni, föl kell nőnie. Tulajdonképpen ez az, amire Isten meghív bennünket, hogy nőjünk föl. De milyen értelemben?

Nem tudom, voltatok-e mostanában keresztelőn? Mikor a keresztelés megy, és a vízzel való leöntés után vagyunk, akkor fölmutatok egy pici ingecskét, egy fehér kis ing, és kétféle reakciót szoktam látni. Az egyik, talán ők a jámborabbak, azt mondják: „Jaj, de aranyos!” Hát ezt nem mondják, csak úgy látszik az arcukon. „Jaj, de édes ez a kis ing!” Aztán vannak a realistábbak. A szemükben villan egy gondolat, nem tudom így van-e, de így fordítom magamnak. „Na, már a mienk kinőtte.” Mert tényleg, az egy pici ing, most meg már nem csecsemőket szoktunk keresztelni. Ezért mikor odaadjuk azt a kis inget, az majdnem mindig már, miközben szimbolikus darab, természetesen használhatatlan. Ámde nem is azért van, hanem azért van, hogy még a realisták is, akik azt mondják „Na, ez itt nem használható.”, hogy még őbennük is megjelenjen egy gondolat. „Az rendben van, hogy nem használható. De miért nem? Mert valaki, akit szeretek, ezt már kinőtte.”

De nagy dolog, ahogy nézzük a gyerekeinket, és azt mondjuk: „Hajj! Thíí! De megnőtt! Ajj, de fölnőtt!” De az igazi örömhír nem is ez, hanem az, hogy az ember képes kinőni magát. Nem csak a ruháját, a cipőjét, hanem önmagát. És ez mit jelent? Hogyan tudjuk magunkat kinőni? Két dologgal. Az egyik. Nem tudom, hogy ti karácsony üzenetét érzelmileg hogyan fogjátok. Bennem mindig megjelennek rossz érzések. Mert, ha nagyon egyszerűen fordítanám magamnak, azt mondanám, hát jónak kéne lenni, vagy igaznak. Még elegánsabban: szentnek. Valahogy a kis Jézushoz olyan hasonlónak. Ez egyszerre okoz örömöt, és egyszerre hozza a szorongást. „Jó, de hogy?” És ezért azt mondhatnánk, hogy a két út a következőt jelenti. Egyrészt mindegyikünknek van egy csodásan világos része, egy ragyogóan fényes része, mindenkinek, egy igaz, és szép, és nagyszerű része. Jaj! Nem mondom, hogy Isten nélkül ilyen szép, de kétség kívül nagyon szép, és a mi munkánk révén is szép. Jaj, de jó! Most ezzel a szép, és ragyogó részünkkel kellene folyton-folyvást kapcsolatot tartani.

Igen ám, de mindegyikünknek van egy elég árnyékos része. Hát, hmm, sötét, hmm, piszkos – mindenkinek. A szorongás azért keltődik bennünk, mert azt mondjuk: „De én most ezzel a részemmel mit csináljak? Mit csináljak vele? Hát amióta tudok erről gondolkodni, mindig velem van. Néha az az érzésem, mintha még nőne is. Mit csináljak vele karácsonykor, hogy én itt tudjak örülni, meg ünnepelni?” És karácsonynak az az üzenete, hogy a sötét részünkkel semmi mást nem kell tenni, mint kivinni a világosságra. Egyszerűen csak engedni, hogy karácsony fénye azt megvilágítsa. Az a valaki, aki mer kockáztatni, és a kihívásba beleáll, és azt mondja: „Kétség kívül, van ez a sötét és árnyékos részem is. És most megengedem, hogy ezt karácsony fénye átjárja.” Pontosan tudom, hogy ez nem az én világosságom, hogy én ezzel a sötét résszel a magam erejéből semmit nem tudok kezdeni, de semmit. És hogy azért lehetek most mégis fölszabadult és boldog, mert ezt a sötét részt nem kell tagadnom, nem kell elhazudnom, nem kell úgy csinálni, mint hogyha majd egyszer gyönyörűségesen ragyogó lenne, főleg az én erőmből, mert ez mind nem fog megtörténni. Hogy ezt a sötétebb részemet odaviszem a karácsonyi fényre, és megengedem, hogy Isten tegyen vele valamit.

Akkor átélhetem azt, hogy egyszerre van bennem a fény, és van bennem a sötétség, és ezzel a kettővel együtt érdemes járnom az élet útján. És hogy ezzel a kettővel együtt egyszer csak, mikor a sötétet is kiviszem a fényre, anélkül, hogy menteném magam, vagy anélkül, hogy világosabbra hazudnám, hogy egyszer csak átélem, hogy „Nahát, sose gondoltam volna, hogy ez része önmagam kinövésének.” Hogy most, ahogy itt állok a fényben, most érzem, hogy hogyan tudok növekedni.

Ezért a karácsony végső üzenete, most már ebben a beszédben az, Isten meghívott bennünket, hogy menjünk az ismeretlenbe, hogy kockáztassunk, hogy kihívásoknak feszüljünk neki, és hogy ennek nyomán egyszer csak kinőjük magunkat, ahogyan ott állunk a fényben.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )