Mt 10,17-22 - - Szent István vértanú (Karácsony 2. napja)

„Ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, látta az Isten dicsőségét, és Jézust az Isten jobbján.”

Szentlecke (ApCsel 6,8-10;7,54-59)

Abban az időben: István kegyelemmel és erővel eltelve csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és ázsiaiak zsinagógáiból némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal. De bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni. Miközben hallgatták, haragra gyulladtak, és a fogukat vicsorgatták ellene. Ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, látta az Isten dicsőségét, és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: „Látom a megnyílt eget, és az Emberfiát, ahogy az Isten jobbján áll!” Erre ordítozni kezdtek, és befogták fülüket. Egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból, és megkövezték. A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le a ruháikat. Miközben megkövezték, István így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Majd térdre esett, és hangosan felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” Amint ezt kimondta, halálba szenderült.

Evangélium (Mt 10,17-22)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Legyetek óvatosak az emberekkel szemben, mert bíróság elé állítanak, zsinagógáikban pedig megostoroznak benneteket. Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt. Amikor átadnak benneteket a bíróságnak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok. Abban az órában megadatik majd nektek, hogy hogyan beszéljetek. Hiszen nem ti fogtok beszélni, hanem Atyátok Lelke szól majd belőletek. Halálra adja akkor a testvér a testvérét, az apa a gyermekét, a gyermekek pedig szüleik ellen támadnak, hogy vesztüket okozzák. Miattam mindenki gyűlölni fog titeket. De aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül.

Vasárnapi beszéd

Nincs ellenemre, hogyha valami váratlan történik, mert az mindig valami frissességet hoz a világunkba. Tulajdonképpen szívesen kapcsolom ezt az érdekes liturgikus fordulatot, aminek most tanúi voltunk az evangéliumi szakaszhoz. Majd, hogy hogyan, azt fogjátok hallani. Azzal szeretném kezdeni, hogy a szent író azt mondja, és most a szentleckére szeretnék hivatkozni, hiszen Szent István vértanú, diakónus története itt hangzik el, hogy azt mondja „Fölnézett István az égre, és utána látta a megnyílt eget, és látta ott Jézust az Úr jobbján.” Utána még egyszer elhangzik ez a kifejezés, hogy „Fölkiáltott, és azt mondja: Látom az Istent.”

Erről szeretnék beszélni, arról a különbségről, hogy ott vannak, nem tudom, emlékeztek-e, hogy ötféle zsinagógát soroltak föl, ötféle népcsoporttal, számtalan ember. Hatalmas meggyőződéssel, erős hittel támadnak neki Szent Istvánnak, és hatalmas meggyőződés és erős hit van Istvánban is. Na de közben mi történik? Úgy tűnik, mind a két csoportban, az egyikben egy személy, persze mögötte még sokak, a másikban egy csoport, erős hitet látunk, szilárd meggyőződést látunk. Olyasmit, ami mind a két csoportot – mondjuk most így – tettekre ösztönzi. Hát, azért mégsem mindegy, hogy az ember hogyan hisz. Hogy nem megdöbbentő ez? Hogy nem csak arról van szó, hogy legyen erős a hitünk, szilárd a meggyőződésünk. Mert akik megölik Istvánt, rájuk ez pont jellemző volt. Ezért karácsonynak a fényessége tulajdonképpen azt az üzenetet hozza, az első vértanú ünnepén, hogy nem elég csak nézni. Hogy az igazi örömhír az, hogy amikor föltekint az égre István, akkor ő ott lát is valamit. Mert kétség kívül, azok az emberek, akik rárontanak a diakónusra, nagyon is nézték őt, csak nem látták. És főképp nem látták azt, amit érdemes lett volna észrevenniük.

Aztán elkezdtem játszani picit ezzel a szóval, és hogy Jézus élettörténete, és Szent István diakónus vértanúsága, tudjuk, az evangélista szándéka alapján sok párhuzamot mutat. És akkor tudjuk azt, hogy Jézussal is milyen sokan voltak, akik lenézték őt. Akkor azt mondja a szentírás: „Ugyan már! Jöhet-e valami jó Názáretből? Hát ő is csak egy galileai.” Aztán milyen sokan voltak, akik fölnéztek rá, és Jézus meg olyan kedvesen, szeretettel legyintett, és azt mondja „Most fölnéztek rám? Ne vicceljetek! Mikor jönnek a megpróbáltatások, úgy elfuttok, és elszeleltek innen, nyomotok se lesz. Miféle fölnéztek rám?” Aztán megélte Jézus azt is, ahogyan kinézték őt. Ahogyan leült a bűnösökkel, leült az egyszerű halászokkal, és a többiekkel, és jöttek az okosak, meg az előkelők, és kinézték őt a maguk köreiből.

Tulajdonképpen ezzel a kifejezéssel, hogy „nézni”, milyen érdekes, hogy „lenézni”. Még sokszor a „fölnézés” is… Nem kell annyit fölnézni, látni kéne. És milyen az, amikor „kinézünk” valakit, egy körből és egy csoportból. És tulajdonképpen még egy negyediket is hozzá tehetnénk. Ahogyan mondjuk Annás és Kaifás, a főpapok és a nép vezetői „átnéznek” Jézuson, és azt mondják „Ugyan már, nem számít. Jobb, ha egy ember hal meg a népért.”, és átnéznek valakin.

Ezért, ha a mai evangéliumot szeretném megragadni, akkor talán azt mondanám, a mai evangélium az, hogy fölfedezem, hogy ahogyan az ember néz, még ha azt meggyőződéssel is teszi, és hittel teszi a maga módján, az még nem örömhír. Mert az lehet, hogy annyira fenyegető, és annyira pusztító… Nem véletlen, hogy kialakul ez a kifejezés: vakhit, vakbuzgalom. A fanatizmus. Tehát nekünk nem néznünk kell, lenézni, fölnézni, kinézni, meg átnézni, hanem milyen nagy dolog, amikor a tudás és a hit, az valamiféle szelídséggel, és a szolgálat szellemével kapcsolódik össze. Hogy ebben a történetben itt van István, aki nagyon mély meggyőződéssel van, nagyon erős hittel, hatalmas erő van benne, és ez a tudása mivel kapcsolódik össze? A szelídségével, és a szelídségével együtt azzal, hogy lát.

Minél inkább látunk, azt mondhatnám, annál szerényebbé válunk, annál inkább a szelídség és a mások javára történő lelkesültségünk meg tud növekedni. Ezért sosem felejtem el, ahogyan a filozófia professzorunk, mikor még fiatal kis kölyök voltam, és tanultam az egyetemen, a következőt mondta. „Azzal értek egyet – egy nagy filozófust idézett, aki azt mondta – nagyon sokakat tanulmányoztam, majdnem mindig igazuk volt abban, amit állítottak, és majdnem mindig tévedtek abban, amit tagadtak.” A vakbuzgalom olyan, hogy egyvalamit állít, és mindent tagad. Ezért hogyha mi a keresztény hitünket szeretnénk a jézusi fényben, a dicsőség fényében kibontakoztatni, az azt jelenti, hogy egyre inkább merünk körbenézni anélkül, hogy lenéznénk valakit. Vagy hogy egy káros tekintélytisztelettel állandóan fölnéznénk másokra, átnéznénk, vagy kinéznénk másokat bizonyos körökből. Egyszerűen csak megbecsülve minden ember emberi méltóságát. És észrevennénk, hogy sok minden, amit tagadunk, hogy abban is ott tündököl valami Isten fényéből.

Ezért tulajdonképpen, ez a záró mondatom, vagy záró gondolatom. Ezért, ha van valami, amit érdemes ünnepelni, akkor az az a szilárd hit, és erős meggyőződés, ami szelídséggel párosul. Mégpedig azért, mert valaki nem csak néz, hanem Isten fényét, és Isten fényében hajlandó látni is. És amikor valaki Isten fényében lát is, akkor meglátja nem csak a megnyílt eget, és ott Jézust Isten jobbján, hanem meglátja saját magát. Meglátja a saját esendőségét, gyarlóságát, halálra szántságát, sebzettségét és mindenféle nyomorúságát. És az erő, ami ilyenkor bennünk van, egyszer csak valami építő erővé, és gyógyító hatalommá válik. Ezért az a fény, amit elhozott Jézus a világba, segít, hogy lássunk, és ebben a látásban ne megvakuljunk, hanem megszelídüljünk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )