Lk 2,16-21 - Szűz Mária, Isten anyja - Újév

Az istenkapcsolat az édesanyaság felől nézve.

Olvasmány (Szám 6,22-27)

Így szólt az Úr Mózeshez: „Mondd meg Áron főpapnak és fiainak, a papoknak: Így áldjátok meg Izrael fiait, ezekkel a szavakkal: Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr, és szerezzen neked üdvösséget! Hívják le Izrael fiaira a nevemet, és én megáldom őket.”

Szentlecke (Gal 4,4-7)

Testvéreim! Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, alávetette magát a mózesi törvénynek, hogy felszabadítson minket a törvény szolgaságából, és a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel pedig Isten fiai vagyunk, Isten szívünkbe elküldte Fiának Lelkét, aki ezt kiáltja: „Abba! Atyám!” Nem vagy tehát többé szolga, hanem fiú, és ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is.

Evangélium (Lk 2,16-21)

A pásztorok sietve elindultak, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak, pontosan úgy, amint (az angyalok) előre megmondták nekik. Azután eltelt nyolc nap, és körülmetélték a Gyermeket. A Jézus nevet adták neki, mert így nevezte őt az angyal, mielőtt még anyja méhében megfogant volna.

Vasárnapi beszéd

Egy teológust kérdeztek még a XX. század vége felé, hogyan látja ezt az évszázadot, Isten és ember közti kapcsolatot, a keresztény hitet. Azt mondja: „Ha nagyon egyszerűen kéne összefoglalnom, azt mondhatnám, egyre többen vannak azok, akik nem hisznek Istenben. De azért közülük is a többség tudja, hogy Szűz Mária az anyukája.” Tulajdonképpen arról szeretnék most beszélni, hogyha az édesanyaság felől nézzük az istenkapcsolatot, és mindazt, amit én tőletek hallva, meg édesanyámon keresztül látva megsejtettem arról, hogy egy édesanya milyen tapasztalatokat gyűjt, és milyen életnehézségeken keresztül figyeli meg, és éli át azt, ahogy a gyerekei fölnőnek, hogy tulajdonképpen ez milyen nagyon szép izgalmas tanulságokkal, vagy talán rácsodálkozni valókkal járhat az Istennel való kapcsolat összefüggésében.

Ezért az első az, hogy tulajdonképpen, mikor egy édesanya azt mondja, hogy „Én meg akarok foganni, és akarom, hogy ez a pici baba legyen!”, és eldönti, hogy ő szeretné, hogy legyen kisfia, vagy kislánya, hogy ez ahhoz a nagyon fontos döntéshez hasonlít, mint amikor valaki az életútja során – persze nem is csak egyszer akár, hanem többször – eldönti, hogy „Én azt szeretném, hogy úgy éljek, hogy befogadom Istent.” Hogy istenhordozó lény szeretnék lenni. Még ha nagyon furcsán is hangozhat, nektek ez, de énnekem minden évben az adventben ez a gondolat bennem van, hogy én szeretnék áldott állapotba kerülni. Tulajdonképpen van egy alapdöntésünk, hogy szeretnénk-e áldott állapotba kerülni, áldott emberként élni az által, hogy Istent befogadjuk, és őt hordozzuk. Ez tehát az első, egy nagyon alapvető döntés, amit azonban az élet néha újból és újból megismételtet velünk. Mert néha, mintha kicsúsznánk ebből az áldásból, vagy néha, mint hogyha ezt az istenhordozást és magunkba ölelést, ezt hajlamosak lennénk elfelejteni. Nem akarom ezt hosszabban mondani. Tehát az első, hogy újból és újból dönthetünk arra nézve, hogy szeretnénk áldott állapotban lenni, és istenhordozóvá válni.

Azután a második. Tulajdonképpen, amikor a világra szülés és születés történik, hát, mondjuk, ha egy párhuzamot kellene keresnem, akkor eszembe jut, ahogyan egy marketinges a cégvezetőnek a következőt mondta. „Ide figyelj! Nem elég, hogy a tyúk tojja a tojást, kotkodácsolni is kell.” Mikor kiállok ide beszélni, nem egyszer eszembe jut ez a gondolat, hogy na, most jövök kotkodácsolni. Mit jelent ez, hogy nem elég a tojást tojni, kotkodácsolni is kell? A lényege számomra az, hogy legyen tojás, nem a kotkodácsolás. Ezért, mikor arra gondolunk, hogy persze, most már befogadtuk Istent, hordoztuk Istent, átjárt bennünket, áldottá lettünk… Na, de hogyan mutatjuk meg, hogyan segítjük a világra, hogyan adunk teret és életföltételeket, és lehetőségeket Istennek magunk körül? Hogyan tud tipegni és topogni, és megfordulni, és fölállni, és gügyögni, és jönni, és menni? Mi teremtjük meg a föltételeket. De kétség kívül, nem a kotkodácsolás a lényeg, hanem a tojcsi, hogy legyen tojás. Ezért, amikor bárki – legalábbis innen nézve – az evangelizáció lényegének a kotkodácsolást tartja, az szerintem lényegvesztés. A lényeg a tojás. A kotkodácsolás csak azért van, hogy hát egyáltalán, lássuk, hogy történt valami jó dolog, el ne menjünk mellette.

Aztán a harmadik lépés, amikor a gyerkőc óvodás lesz. Hajj, két dolog is eszembe jut. Egyrészt, hogy mikor növekszik, növekszik, egy csomó ideig az a gyerek nem beszél. Milyen nagy dolog, hogyha az istenkapcsolatomban megvan már bennem az az érettség, hogy Istennek nem kell újból és újból szólnia hozzám, nem kell mindig mindent elmondania, nem kell állandóan érvelnie, hanem én rá tudok hangolódni. Ráhangolódok, és anélkül, hogy kérné, tudnám, hogy mire van szüksége. Anélkül, hogy mondaná, vagy szavakkal kellene engem meggyőznie, tudom, hogy mit érdemes tennem. És amikor óvodás lesz, akkor rácsodálkozunk arra, hogy micsoda hihetetlen színes világ kezd benne kialakulni. Hajj, hogy néha nem tudom, hogy mi van benne. Olyanokat kérdez… De nem is, ez honnan jött, vagy hogyan alakult benne ez így? Valahogy az ő világa nem, nem teljesen az én világom. Nem is tudom, hogy ez hogyan is van. De egy valami biztos; tudok vele sírni, és tudok vele örülni. Az érzéseit akkor is értem, ha a gondolatait nem. Lehet, hogy nem tudja olyan szavakkal mondani, amit én nagyon pontosan értek. De ha szomorú, ölbe tudom venni, és ha örül, csillogni tud az én szemem is vele együtt. Ez tehát a következő lépés. Már nem várom… vagy azért, mert még nem tud beszélni, hogy mindent mondjon, vagy pedig mikor tud, akkor nem várom azt, hogy mindent pontosan értsek, mert érzem őt, és az együttérzés révén a közösségünk egész nyilvánvalóan gazdagodik tovább.

Na, aztán jön az iskolás kor. Megvan annak persze az előnye, mi magunk is rácsodálkozunk arra, hogy „Na, a gyerekek nélkül, mikor iskolában vannak, kicsit könnyebb.” Ennek is megvan a nehézsége, hogy úgy el-elfelejtkezünk, de megvan a szépsége is. De a szépség nehézségeket is okoz, mégpedig azt, hogy a gyerekeink egyszer csak, mint hogyha kezdenék kinőni a mi világunkat. Hogy azt vesszük észre, hogy Istennek, mint ahogy a gyerekeinknek, új barátai lesznek. Osztálytársai lesznek, majd zenész társai és sport társai, és mi csak nézzük őket. Az egyik szimpatikus, másik nem annyira, az egyik közel van a mi családunkhoz, hát a másik olyan egész más fajta. De mert szeretjük a gyerekünket, kezdjük valahogyan megszeretni azokat, akik a gyerekeink körül vannak, és kezdjük valahogy őket is befogadni. „Hozd el a barátaidat! Legyen itt egy közös szilveszter! Na, gyertek ide! Jobb, ha itt vannak, mint ha ki tudja hol, az utcán.” Valahogy elkezdünk megbarátkozni a gyerekeink barátaival, akkor is, hogyha sok kifogásunk van velük szemben. Az istenkapcsolatban is, de gyakran van így: „Nem értjük, hogy Isten mit szeret abban, mit?” Hát mi látjuk, hogy nem olyan. Féltjük a gyerekeinket. Mikor veszi már ő észre? Istennek is szívesen elmondjuk. „Hát vedd már észre! Hogy hát… kivel…?” Tehát az óvodáskor (Iskolás kor – szerk.), amikor rácsodálkozunk arra, hogy nem csak úgy van, hogy én meg Isten, hanem Istennek úgy tűnik, sok gyereke van még, és valahogy azokat is szereti, bár nekünk nem mindenki szimpatikus.

Aztán a következő lépés, hej-haj, amikor a gyerek serdülő lesz. Az valahogy ahhoz hasonlít, mint amikor a serdülő két dolgot biztos csinál, ha olyan jó serdülő. Az egyik, igazságtalan velünk. Úgy odaszól nekünk, olyan kritikus lesz. Ez mit jelent? Néha az Istent annyira igazságtalannak tudjuk tartani, egyszerűen igazságtalannak. És a másik, hogy a serdülő gyerekünk az érzékeny pontunkat úgy megtalálja… és amikor olyanja van, úgy odarúg. És akkor nem értjük, hogy ezt, ezt… És néha az Istennel is mintha így lennénk. Éljük az életet, és az a benyomásunk, Isten valahogy igazságtalan velünk, hogy ezt nem érdemeltük meg. Nem értjük, hogy ez miért van így. És mint hogyha pont valahogy az érzékeny pontunk, jaj, jaj, jaj. Milyen nagy dolog, mikor az az édesanya azzal a serdülővel, akivel annyira nehéz, fönntartja a szívében a kapcsolatot, és azt mondja: „Jó, tudom, ez… Remélem, majd lesz másképpen is. De kétség kívül, az én fiam, vagy az én lányom.”

Aztán jön az a korszak, amikor a gyerekeink társat választanak maguknak. Na, az aztán nem könnyű. Mert nekünk persze megvannak az elképzeléseink a jó társról, hogy kinek kéne lenni, és általában akinél lehorgonyoznak, na, mi az előzőt jobban szerettük. Vagy azt mondjuk: „Remélem, ennek hamar vége lesz, hogy jöjjön egy normálisabb.” Tulajdonképpen ilyenkor Istennek olyan szívesen megmondanánk, hogy mit hogy kéne csinálnia, de már kezdjük érezni, hogy ez már nem az a korszak, hogy csak úgy megmondjuk neki, hogy mi hogyan legyen. Valahogy mi kerülünk abba a helyzetbe, ha mi tényleg szeretjük a gyerekeinket, akkor valahogy elkezdünk megbarátkozni azokkal, akikbe a gyerekeink szerelembe estek. Nem nagyon értjük, hogy miért belé? Úgy volna is néhány megjegyzésünk. Nem is csak volna, mert mondjuk is, ezt később meg szoktuk bánni. De ahogy ez történik, egyszer csak egy igazi nagy kihívás, hogy néha olyan érzésünk van, mint hogyha Isten másokat jobban szeretne. Hát valahogy most már nem én vagyok a legfontosabb, úgy tűnik. Vagy nem t’om, ez… S akkor azt mondani belül: „De hogy tulajdonképpen, ha ő boldog lesz, akkor én is. Hogy ne úgy legyen, ahogy én akarom. Hát vegye el, akit szeret.” Most elmondhatom neki, hogy hogyan legyen. És utána…? Legyen csak úgy, ahogy ő akarja. És utána láthatom majd egy életen keresztül, ahogyan valami olyasmi történik, amit én el se tudtam képzelni.

Aztán, utolsó, és utolsó előtti pontok. Az utolsó előttivel folytatom. Ez pedig az, amikor hát, már úgy az élet dereka jócskán túl van, már úgy az idősebb korban benne vagyunk, és tulajdonképpen ilyenkor egy érdekes dolog történik. Valahogy ahhoz hasonlít, mikor az a benyomásunk, hogy „Hát, nem tudom, Isten, azért nem mondanám, hogy minden nap meglátogat.” Én azonban minden nap előveszem a fényképeket, minden nap azért a férjemmel, feleségemmel fölidézzük a gyerekeinket, és azt mondjuk: „Annyira jó lesz majd, mikor jönnek.” És tulajdonképpen egyszer csak a gyerekeink megérkezése, akik már persze felnőttek, és hozzák az unokákat, ünneppé válik. Elkezdjük nagyon megbecsülni az összes percet, sőt, az összes pillanatot, amit együtt töltünk. Azt mondjuk, hogyha az életünknek van értelme, azok a fél napok, azok az esték, azok a karácsonyok, amikor a gyerekek hazajönnek. Mi ezt így mondjuk, hogy hazajönnek. De tudjuk, hogy ez ennél már egy kicsit árnyaltabb. Mert a gyerekeink már nagyon sokfelé élnek, és amikor esetleg repülőre ülnek, és úgy jönnek haza, háhh, azt mondjuk, hogy „Na, azért szeretnek minket. Most már biztos.”

Aztán van az utolsó pillanat, a halálos ágyunkon fekszünk, az az édesanya ott fekszik, és tulajdonképpen már elég érettek vagyunk ahhoz, hogy azt mondjuk: „Végül is, ha valamit kérhetnék, én nem csodát kérek már. Nem, hát gyerekként kértem sok csodát, de én most már egy bölcs öregember vagyok, nem csodát kérek. Azt szeretném, hogy hadd mehessek el úgy ebből a világból, hogy a fiam fogja a kezem. Ennél többet egyáltalán nem kérek. És hogyha úgy mehetek el ebből a világból, hogy a fiam fogja a kezem, háhh, az nagyszerű lenne.” Kinőjük azt, hogy Isten tegyen csodát, és belenövünk Isten tenyerébe. És az ember belenő az Isten tenyerébe, egyszer csak, ami olyan kicsinek tűnt, az egész naggyá lesz, és azt mondjuk: „Nahát, ha én megkaphatom azt, hogy kéz a kézben, akkor tulajdonképpen mindent megkaptam.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )