Mt 2,1-12 - Urunk megjelenése, Vízkereszt

2019.01.06.

Megosztom
Elküldöm

„Kinyitották kincses zsákjaikat és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.”

Olvasmány (Iz 60,1-6)

Kelj föl, és tündökölj, Jeruzsálem, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted. Mert még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad. Népek jönnek világosságodhoz, királyok a benned támadt fényességhez. Hordozd körül tekintetedet és lásd: mind egybegyűlnek és idejönnek hozzád. Fiaid messze távolból érkeznek, s leányaidat karon fogva hozzák. Ennek láttára földerülsz, szíved dobog az örömtől és kitágul, mert feléd áramlik a tengerek gazdagsága, és ide özönlik a nemzetek kincse. Tevék áradata borít majd el, Mádián és Efa dromedárjai. Mind Sábából jönnek; aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicsőségét zengik.

Szentlecke (Ef 3,2-3a.5-6)

Testvéreim! Bizonyára hallottatok Isten kegyelmi adományáról, amelyben a ti javatokra részesültem. Kinyilatkoztatásból megismertem Krisztus titkát, amelyről korábban nem tudtak az emberek, de most a Lélek a szent apostoloknak és prófétáknak kinyilatkoztatta. Eszerint Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök, tagjai az egy testnek, és az evangélium által részesei az ígéreteknek.

Evangélium (Mt 2,1-12)

Amikor Heródes király idejében Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, és tudakolták: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.” Meghallotta ezt Heródes király és megrémült, s vele egész Jeruzsálem. Összehívatta a főpapokat és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hogy hol kell születnie a Messiásnak. Azok így válaszoltak: „A júdeai Betlehemben, mert ezt írja a próféta: Te, Betlehem, Júda földje, bizony nem vagy a legkisebb Júda nemzetségei között, mert belőled jő ki a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek.” Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Aztán ezzel küldte őket Betlehembe: „Menjetek, tudakozódjatok szorgalmasan a gyermek felől, és ha megtaláljátok, jelentsétek nekem. Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte!” Ők pedig, miután meghallgatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük járt, míg meg nem állapodott a ház fölött, ahol a Gyermek volt. A csillagot meglátva nagyon megörültek. Bementek a házba, és ott látták a Gyermeket anyjával, Máriával. Földre borulva hódoltak előtte, majd kinyitották kincses zsákjaikat és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba.

Vasárnapi beszéd

Emlékezhetünk arra, hogy a választott nép milyen ígéreteket kap, hogy majd Ábrahám fiai annyian lesznek, mint égen a csillag, és mint a tengerpart fövenye. Azért gondoltam, hogy ezzel kezdek, mert tulajdonképen amikor ezek a napkeleti bölcsek, mezopotámiai tudós csillagászok, asztrológusok és asztronómusok fölnéznek abba a határtalan égbe, ahol aztán a végtelen csillagot látják, ők mégis ebben a sötétben meglátják azt, amit érdemes látni. Tulajdonképpen amit ők ott fölfedeznek az égen, annak éppenséggel ma a párhuzama megjelenik a Földön.

Ezért az első gondolat így szól. Ha ennek az ünnepnek a tartalmát szeretnénk megérinteni, hogy de nagy dolog az, amikor valaki képes a sötétben is látni, vagy így is mondhatnám, hogy amikor az a rengeteg sok világosság van, hogy abban is észrevenni valami fényt. De nagy dolog, hogyha valaki képes a csöndben meghallani valamit, de még nagyobb dolog, ha valaki a hangzavarban képes meghallani valamit. De nagy dolog, hogyha valaki elég finom ahhoz, hogy egy érintés tudjon rá hatni, és de nagy dolog, hogyha valaki egy nagy durvaság közepette föl tud fedezni egy érintést, mint ahogy Jézus a nagy lökdösődés közepette fölismeri a beteg asszonynak az érintését.

Az első gondolat tehát így szól. Ez az ünnep egy hasonló üzenettel bír, mintha most párhuzamot próbálnék keresni 2019-el, valami olyasmi történt 2000 évvel ezelőtt, mint hogyha a kurdoknak világra jött volna az újszülött királya, és a fiatal kurd királyhoz, akiről még azt se tudjuk, hogy hol van, és hol kell keresni, és egyáltalán majd mi lesz vele, egyszer csak Itáliából, vagy Görögországból népes küldöttség érkezik nagy ajándékokkal. Hát kit érdekel a kurdok királya? 2000 évvel ezelőtt ugyanezt mondhatták ott, abban a hatalmas Római birodalomban: „Kit érdekel, hogy ott, a birodalom szélén megszületik valaki, akiről azt se tudjuk ki, és mi lesz belőle? És még ha lesz is belőle valami, még ha egy birodalmat érintene, de hát dehogy érinti, a perifériát fogja érinteni.”

Az első dolog tehát így szól, és eszembe jutott egy ismerősöm, aki a következőt mesélte. „Feri, én Pekingben jártam néhány hónappal ezelőtt, és egész meglepődve figyeltem azt meg, hogy a közlekedési táblák, azok, amelyek a gyalogosok számára is fontosak, most már nem is szem magasságban vannak, hanem a földre vannak festve. Mégpedig azért, mert a legtöbben a mobiltelefonjukat nézik, és ezért az ember általános tekintete innen a földre vetül.” Egyre nagyobb dolog lesz, hogyha valakinek még elég mozgékony a nyaka ahhoz, hogy az égre is föl tudjon nézni.

Ez tehát az első gondolat, hogy a zajban is képes vagyok-e meghallani valami hangot, a hatalmas csillogásban is képes vagyok-e észrevenni valami fényt, és a sokféle durvaságban is valami finom érintésre érzékeny tudok-e lenni.

Aztán a második gondolat így szól. Fölismerjük-e a kicsinyek nagyságát? Mégpedig most arra gondolok, hogy amikor a kicsinyek nagyságáról beszélek, a látszólag jelentéktelenek jelentőségéről. Nem tudom, ti láttátok-e ezt a videót, körülbelül négy másodperc. Egy nagyon fiatal amerikai képviselő hölgy, mielőtt bemegy ott egy tárgyalásra, három másodpercen keresztül még az ajtó előtt táncol egy kicsit, majd komolyságot vesz föl, és belép a tárgyalásra. Ezt a kicsi, három másodperces videót már több millióan nézték meg. Persze, hogy sokféleképpen értelmezhetünk 3-4 ilyen másodpercet. De most engedjétek meg nekem, hogy én ezt olyan jóhiszeműen, meg olyan jóérzéssel értelmezzem. Arra gondoltam, hogy bátran szeretném azt mondani, hogy ami igazán emberi, az jelentőségteljes. Amikor történik valami végtelenül egyszerű, de mégis olyan magával ragadóan emberi, akkor veszünk egy mély levegőt, és azt mondjuk: „Jaj, de jó!” De jó, hogy ami igazán mélyen emberi, az mindig is nagy lesz. Hogy ami igazán mélyen emberi, annak mindig van jelentősége.

De a mai ünnep mégis csak arra szólít föl bennünket, hogy ezt a tudásunkat ne felejtsük el. Hogy tudjuk, hogy ami igazán mélyen emberi, tényleg az a jelentős. Hogy ami igazán mélyen, a maga egyszerűségében is igazán emberi, az a nagy, és az a fontos. Sok minden, ami pedig annyira csillogó, és gazdag, és ahh, hír értékű, tulajdonképpen nem számít. Hogyha elég világosan látunk, akkor látjuk a gazdag emberek szegénységét, hogy milyen szegényes életet tudnak élni azok, akik csillogásban élnek. De ezt nem is akarnám folytatni. Tehát a második dolog így szól, hogy fölismerni a kicsinyeknek a nagyságát.

Aztán a harmadik. Nagy kérdés, hogy amikor aztán odaérnek ezek a tudósok, bölcsek, királyok, hogy akkor hogyan bánnak azzal a kicsivel, ez a harmadik. Ha az emberség nagyságáról beszélünk, akkor azt mondhatnánk, például két dolgon múlik. Hogyan bánik a nagy a kicsivel? Hogyan bánik az, akinek van hatalma azzal, akinek nincs, és akivel kapcsolatban azt gondolja, hogy nem is számít a hatalom szempontjából? Hogyan bánunk azokkal, akikkel kapcsolatban azt gondoljuk, hogy nincsen igazuk? Tulajdonképpen az emberségünk ezekben a helyzetekben a legnyilvánvalóbb. Hogyan bánunk a kicsivel, akinek nincs hatalma, azzal, akiről azt gondoljuk, hogy nincs igaza?

Néhány történet jutott eszembe. Az első, az kutyás történet. Egy filmnek a jelenete, tegnap este néztem. Egy édesapának meghal a fia, és ő rettenetesen szomorú, és nem csak, hogy szomorú, hanem megrendül vele az egész világ. Van egy kutyája, és a kutyája érzékeli a gazdinak a szomorúságát és fájdalmát, ezért szép lassan odamegy a gazdihoz, aki ül az ágya szélén. Úgy fölnéz rá, és aztán az egyik mancsát ráteszi a gazdinak a térdére, – mire a gazdi belerúg. A kérdés, hogy hogyan bánunk a kicsikkel, akiknek nincsen hatalma, és hogyan bánunk velük akkor, amikor talán az sosem derül ki. És a másik jelenet, amit ti is láthattatok, hogy szilveszterkor megrémült kutyákat mentenek a hétköznapi hősök, hogyan mennek be a jégre, meg hogyan húzzák le azokat a kicsiket, hogy ne essék bajuk.

Végül egy harmadik élményem. Sok évvel ezelőtt egy családnál voltam. Ahogy kijöttem tőlük a látogatásból, ott állt körülbelül 4-5 méterre a kerítéstől az autó. Kiléptünk a kerítéskapun, és tettem néhány lépést, és azt látom, hogy a feleség – ezt hallom is – odafordult a férjéhez, és azt mondja: „Csukd be a kerítéskaput!” Ennek a „Csukd be a kerítéskaput!”-nak tulajdonképpen sok logikája nincsen, mert éppen három métert távolodunk el, és aztán megyünk vissza. Tehát nem történhet olyan, ami miatt ez úgy nagyon racionális, vagy reális volna. A férfi gondolkozás nélkül hátralépett, becsukta a kertkaput, én pedig ránéztem, és a következőt mondta: „Érzések.” Tudjátok, nekem ez azért annyira szép, mert ez az a helyzet, ahol nem ezt szoktam hallani. Ez az a helyzet, és szerintem ezt a történetet mindenki be tudná fejezni úgy, ahogy ez a történet általában be szokott fejeződni, hogy a férfi vág egy arcot, becsukja a kertkaput, majd ránéz a másik férfire, és azt mondja: „Nők.” Ez a történet nem így fejeződött be, hanem a férfi ránézett a másik férfire, és egyetlen szóban összefoglalta, ami itt a lényeg: „Érzések.”

Tehát a harmadik, hogy amikor már észrevesszük a kicsiket, látjuk az ő jelentőségüket, akkor hogyan bánunk velük. Főleg azokkal, akikkel kapcsolatban azt gondoljuk, nincs hatalmuk, vagy pedig nincs igazuk.

És aztán a negyedik, a záró gondolat. Amikor odahajolnak ezek a napkeleti bölcsek, nem tudom, hogy rá tudunk-e csodálkozni arra, hogy egy pici babának, akinek jelentéktelen szülei vannak – látszólag mindenképpen –, aki egy barlangban szüli meg a kicsi babáját, és… És hogy otthagyni neki az aranyat, a tömjént, meg a mirhát? Most ha nem botránkoztok meg, úgy szívesen mondanám ezt, hogy: „Hát eszüknél vannak? Az aranyat? Még ha a mirhát, meg a tömjént, rendben van. De az aranyat legalább visszavihetnék.” Már csak azért, mert nem annyira biztos a helyzet. Mondhatnák azt: „Na, hoztunk is, vittünk is.” De az aranyat is otthagyják. Mit akarok ezzel mondani?

A negyedik témánk így szól. Adunk-e nagy dolgokat kicsinyeknek? Mert itt tulajdonképpen ez történik. Mert hogy nagy embereknek nagy dolgokat adunk, a kicsiknek meg kicsiket, rendben van. De nagy dolgot adni kicsiknek? Ez a nagyság. Mit jelenthet számunkra ez, hogy nagy dolgokat adunk kicsinyeknek?

Az egyik, éppen néhány napja csodálkoztam erre rá, egy két hónapos magzatnak már van szívhangja. Egy két hónapos magzatot megajándékozhatok az élettel, az neki nagyon nagy dolog. És az a két hónapos magzat pedig nagyon kicsi. Hogy mindegyikünk életében ott van – ha így, ha úgy, ha amúgy – annak a lehetősége, hogy kicsinyeknek nagy dolgokat adjunk.

És aztán a másik. Ki tudja, hogy igaz-e ez a történet? Azt olvasom, hogy egy szociális munkás, aki fiatal-, és középkorúként egy jól menő banki ember volt, egyszer csak otthagyta a banki munkáját. Még körülbelül húsz éven keresztül szociális munkásként dolgozott, sőt, másodállást vállalt. Mindenki úgy látta, hogy egy visszafogott, mérsékletes, és hát, szerény életet élt. Majd pedig, mikor meghalt, akkor segélyszervezetekre több mint 1 milliárd dollárt hagyott. Ez az, amikor egy kicsi nagy dolgot ad kicsinyeknek. És hogyha ennek az evangéliumnak van valami szép üzenete nekünk, kicsiknek, talán ez így foglalható össze, hogy mi kicsik nagy dolgokat adhatunk kicsiknek.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )