Lk 4, 21-30 - Évközi 4. vasárnap

Olvasmány (Jer 1,4-5.17-19)

Jozija király napjaiban így szólt hozzám az Úr: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt világra jöttél volna, megszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára. Azért hát övezd fel derekad; kelj föl, és mondd el nekik mindazt, amit parancsolok neked. Ne ijedj meg tőlük, különben én ijesztelek meg téged az ő szemük előtt. Íme, én a mai napon erős várossá teszlek; vasoszloppá és ércfallá az egész országgal szemben: Juda királyai és főemberei ellen, papjai és egész népe ellen. Harcolni fognak ellened, de nem győznek le, mert veled vagyok és megszabadítalak” – mondja az Úr.

Szentlecke (1Kor 13,4-13)

Testvéreim! A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Megismerésünk most még töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, véget ér az, ami töredékes. Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyermek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek meg mindent, ahogy most engem ismernek. Most még megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.

Evangélium (Lk 4, 21-30)

Abban az időben: Jézus beszélni kezdett a zsinagógában: „Ma beteljesedett az Írás, melyet az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia ez?” – kérdezgették. Ekkor így szólt hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, tedd meg a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Namán.” Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.

Vasárnapi beszéd

Nem akarom unos-untalan mondani azt, amit mindannyian jól tudunk. A korabeli embernek a messiásképét, az üdvösségvárását, hogy hogyan képzelték el azt, hogy amikor Isten majd megjelenik a Messiásban, és a Messiáson keresztül, akkor majd hogyan lesz rend, hogy akkor majd a választott nép dicsősége hogyan fog fölragyogni. Most nem akarom mondani. De hogyha össze akarnánk foglalni, akkor azt mondhatnánk, hogy ezek az emberek, akik ott egy emberként aztán haragosan nekiállnak, hogy kiűzzék Jézust, és meg is teszik, ők tulajdonképpen valamiféle vallásos buzgalomtól indíttatva teszik ezt, valamiféle igazságnak, valamilyen hitre, vagy vallásos igazságra hivatkozva. Kétségkívül, valamiféle belső vallásos meggyőződés ez, ami indítja őket.

Ezért arról szeretnék most beszélni, hogyha azt látjuk, hogy hitigazságok, vagy vallásos meggyőződés ilyesmiféle magatartásformákra is tud indítani bárkit, akkor a mi keresztény vallásosságunk, hitéletünk és igazságosságra vonatkozó meggyőződésünk tulajdonképpen hogyan tudná a jézusi mértéket valamiképpen elérni. Erről szeretnék néhány gondolatot.

Az első szempont így szól, hogy kétségkívül mondhatnánk azt, hogy sokkal inkább az az igazság, amit mi szeretnénk érvényre juttatni, életet ad, és nem életet elvesz. Vagyis érdemes szembesíteni magunkat azzal, hogy amikor bármiféleképpen is azt mondjuk, valamiféle hitigazságra, vagy vallásos értékre hivatkozva, hogy „Ebből akkor az következik, hogy…”, hogy amit mondunk utána, hogy „Ebből az következik, hogy…”, az életet ad-e, vagy életet elvesz-e?

Néhány héttel ezelőtt egy nagymamával beszélgettem, és úgy tűnik, hogy rég beszélgethetett már valakivel, akiről úgy tűnt, hogy megérti őt. Kialakult egy bizalmi viszony, egyszer csak ez a nagymama úgy megállt a szóval, azt mondja nekem. „Hát, tudja atya, azért az mégis csak úgy van, néha föl kell kötni egy-két embert, hogy rend legyen.” Magunk között szólva, én ezt nem tudom. Nem, én ezt nem tudom. És amikor valaki az igazság buzdulatában, valamiféle vallásos, vagy hitéleti lendületben, annak a hátteréből kimond egy ilyen mondatot, az biztos, hogy nem az életet szolgálja, hanem elveszi. Az első gondolat tehát így szól, hogyha mi tényleg azt az igazságot szeretnénk fölragyogtatni, amennyire azt mi fölismertük, akkor az elveszi-e az életet, vagy életet ad-e?

A második gondolat így szól. Nagy kérdés, hogy amikor megjelenik bennünk a késztetés, hogy valamit akkor érvényre juttassunk, elsősorban a félelem igazgat bennünket, vagy a féltés? Mert kétségkívül, mikor az igazságnak különböző elemeit és értékeit a szívünkhöz közelinek tartjuk, akkor természetesen érzések is, mindenféle vágyak és késztetések jelennek meg bennünk, és nem mindegy, hogy az elsősorban a félelem-e. Mert a félelemből nagyon könnyen a pusztítás, a rombolás, és mmm, ki tudja, mi minden következik. A féltésből nem, mert a féltésből sokkal inkább a gondoskodás, vagy az óvás, a megőrzés, az összegyűjtés, az összetartás – sokkal inkább ez. Ezért tehát érdemes föltennünk ezt a kérdést, amikor az igazságainkat akarjuk képviselni, hogy a félelem indít-e bennünket, vagy a féltés? Mert a kettőből nem ugyanaz fog következni.

A harmadik gondolat így szól. Az az igazság, ami számunkra olyan fontos, hitigazság, vagy vallásos igazság, az végső soron is, elsősorban és alapvetően nem személytelen, hanem személyes. Nem tudom, olvastátok-e a híreket? Nyilván nagyjából ugyanonnan tájékozódunk, hogy New Yorkban most meghozták az új jogszabályt, mostantól kezdve egészen a kilencedik hónap végéig bármikor el lehet vetetni a babát. A híradásokból az derül ki, hogy ez több, mint tíz éves egyeztetésnek az eredménye. Nagyon szeretnék őrizkedni attól, hogy ilyen horderejű témákat három mondatban intézzek el. Hogy azt gondoljam, hogy amiről ott tíz évig vitáztak, azt két mondatban el lehet rendezni. Nem gondolom ezt. De éppen (hogy) az igazsággal kapcsolatosan, tíz évig lehet vitatkozni, meg százig, meg ezer évig bizonyos témákon, hogy aztán azokat jogszabályokba hogyan fektessük le. S akkor az értékek és a többi… De egy pont után ez már nem érv meg ellenérv kérdése, meg szempontok, meg ellenkező szempontok kérdése, hanem egyszerűen az igazságnak az a világa tárul föl bennünk, hogyha egy hat, és hét, és nyolc, és kilenc hónapos pici babát megölünk, még akkor is, hogyha a pocakban van, és nem odakint, az egyszerűen szörnyű. Ez akkor is így van, hogyha itt is érvek, és ott is, és szempontok, és megközelítések.

Mindezt végtelenségig ragozhatjuk, de az igazság egy pont után föltárul, és megmutatja a személyes arcát. Amikor az igazságot valahogy személytelen értékek és szempontok, és mi alapján ütköztetjük és… akkor az már biztos, hogy nem az az igazság, amit pedig még itt a Földön, mi egyszerű emberek is képesek vagyunk megsejteni. Ezt az igazságot másképp nem is tudom elmondani, mint úgy, hogy amikor az ember egyszerűen csak úgy megáll, és azt mondja: „Te, nem tudom pontosan, hogy milyen jogszabályt kell hozni, de megölni egy pici babát, az egyszerűen szörnyű.” És hogy ez többet mond el abból az igazságból, ami maga az igazság, mint az, hogy most végül milyen jogszabály fog születni.

A következő gondolat így szól. Hogyha fontos nekünk a hitigazság, és a vallásos igazságaink és értékeink, akkor azzal elsősorban nem másokat érdemes szembesíteni, hanem saját magunkat. Nézzétek el nekem, hogy most pont valami olyasmit csinálok, amivel kapcsolatban pont azt mondom, hogy ne ezt tegyük, de gyóntató papként nem könnyű a sorsom. Nehezen tudom eldönteni, hogy mikor érdemes nektek szólni bizonyos dolgokról, és mikor nem. Nagy megértéssel ücsörgök ott benn a kalitkában. De tudjátok, amikor az igazságnak az a mélysége és szépsége fontos nekünk, akkor az például pontosan az által ragyog föl, hogy bár nem akarjuk magunkat igazolni, hogy nem folyton-folyvást másokról beszélünk, még gyónás közben is, hanem a lehető legegyszerűbb és természetesebb módon magamról szólok. És nem is akarom magamat igazolni, mert az igazság előbb-utóbb például abban tud fölragyogni, hogy tudom, hogy nem azon múlik, hogy magamat most igazoltam-e vagy nem. Amikor megjelenik bennünk ez a szabadság, hogy nem azon múlik, főleg Isten előtt nincs szükségem arra, hogy igazoljam magam. Ez tehát a negyedik gondolat.

Végül az ötödik, ez a záró szempont. Az az igazság, ami nekünk annyira fontos, kétségkívül az a vallásos, és hitéleti igazság, az több, mint mi, és nem kevesebb. Ez alatt mit értek? Ez alatt elsősorban azt értem, hogy ahogy Pál apostol beszélt róla, mindaz, amit az igazságról most tudunk és képviselünk, drámaian töredékes, de döbbenetesen az. Ezért, ha egyáltalán van bátorságunk az igazságról szólni, akkor az mindenképpen azt jelenti, hogy az bennünket fölülmúl. Fölülmúlja a nézőpontunkat, a megközelítésünket. Hogyha egyáltalán tiszteljük az igazságot, az például az által ragyog föl, hogy több nézőpontot használunk, hogy képesek vagyunk relatívvá tenni a saját nézőpontunkat. De tulajdonképpen még valami fontosabbat is jelent. Ez pedig az, hogy nem egyszer az igazság az által ragyog föl, vagy nyilatkozik meg, hogy hajlandók vagyunk mi vereséget szenvedni. Hogy amikor hajlandó vagyok letenni a saját igazamat, megengedni, hogy vereséget szenvedjek én, akkor nagyon gyakran az igazság megjelenik.

Ez nagyon furcsán hangozhat, de képzeljük el azt, amikor az édesanya azt mondja a gyerekének, hogy „Fiam!”, vagy „Lányom! Öltözz föl rendesen! Hiába van melegfront, megfázol.” De a lány vagy a fiú azt mondja „Ugyan már! Most tíz fok van, nem kell.” Másnapra belázasodik. Most az a kérdés, hogy ezután mi történik? Mikor az anya odaáll a fia és a lánya elé, aki éppen trüsszög, trüsszög, és lázas, és azt mondja: „Ugye megmondtam.” Azt mondhatnánk, ebben a pillanatban az anya győzött, és az igazság vesztett. Ugyanis az igazság több annál, hogy én győzök-e vagy nem, mert ebben a pillanatban a gyerekem lázasan fújja az orrát, az igazság része az, hogy én szeretem őt. Hogy énnekem egyáltalán nem okoz örömet a saját győzelmem, hogyha ő meg beteg.

Ezért, ha fölnézünk a keresztre, persze, hogy mi mindig azt mondjuk, hogy ez Isten győzelme. De valójában a hétköznapi logikánk szerint az ott egy vereség, Jézusnak a veresége. Érdemes ezt néha így látni azért, hogy tudjuk, hogy néha a saját vereségeinken keresztül tud az igazság fölragyogni. Mert amikor azt gondoljuk, hogy az igazság az által ragyog föl, hogy nekem győznöm kell, akkor általában az igazság veszít.

Ezért a záró gondolat így szól. Ha nekünk tényleg fontosak a vallásos igazságaink, a hitigazságaink, az egy pont után általában azáltal ragyog föl, hogy az édesanya odamegy a fiához, és lányához, és megkérdezi, hogy sok citrommal kéri-e a teát, vagy kevesebbel. Hogy fölismerjük azt, hogy nem kell győznünk. Sokszor annak a szabadsága, annak a nagyvonalúsága, hogy nem kell győznöm, ragyogtatja föl, hogy mit gondolok igazán az igazságról, vagy hogy mennyire tartom nagyra az igazságot. Ezért tehát a záró gondolat így szól. Kétség kívül, minden, amit mi a hitigazságainknak, és vallásos igazságnak tekintünk, végtelenül töredékes. És mert végtelenül töredékes, ezért alázatra indít bennünket. Ezzel az alázattal lehetőséget adunk arra, hogy egymást megbecsüljük.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )