Lk 6,17.20-26 - Évközi 6. vasárnap

Milyen jó okom van arra, hogy emberként éljek? Mi az életem iránya? Úgy élek-e, ahogy akarok? Isten felnőtt gyermekeként, mi akarsz lenni, ha nagy leszel?

Olvasmány (Jer 17,5-8)

Ezt mondja az Úr: Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és akinek szíve elfordul az Úrtól. Olyan lesz, mint a cserje a pusztában: semmi jót nem várhat, a kiaszott sivatagban tanyázik, sós és lakhatatlan földön. Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye. Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti. Ha jön a hőség, nem kell félnie, lombja mindig zöldellni fog. Szárazság idején sem kell aggódnia, akkor sem szűnik meg gyümölcsöt teremni.

Szentlecke (1Kor 15,12.16-20)

Testvéreim! Ha mi azt hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? Ha ugyanis a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt azok is elvesztek, akik Krisztusban haltak meg. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt a halálból, elsőként a halottak közül.

Evangélium (Lk 6,17.20-26)

Az apostolok kiválasztása után Jézus lejött a hegyről, és egy sík terepen megállt. Rengeteg tanítvány sereglett köréje, és hatalmas tömeg vette körül egész Júdeából, Jeruzsálemből, valamint a tiruszi és szidoni tengermellékről. Ekkor tanítványaira emelte tekintetét, és megszólalt:

„Boldogok vagytok, ti, szegények, mert tiétek az Isten országa.
Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert jutalmul bőségben lesz részetek.
Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert sírástok nevetésre fordul.
Boldogok vagytok, ha gyűlölnek titeket az emberek, kizárnak körükből és megrágalmaznak, s neveteket, mint valami szégyenletes dolgot, emlegetik az Emberfia miatt. Örüljetek, ha majd ez bekövetkezik, és ujjongjatok, mert nagy jutalomban részesültök a mennyben. Atyáik is így bántak a prófétákkal.

De jaj, nektek, gazdagok, mert már megkaptátok vigasztalástokat.
Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok.
Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok!
Jaj nektek, ha az emberek hízelegnek nektek! Hisz atyáik is így tettek a hamis prófétákkal.”

Vasárnapi beszéd

Boldogmondások és jajmondások Lukács evangéliumából. Ha a közös szálat akarnám megtalálni, akkor tulajdonképpen az nem a boldogság, mert az csak az egyik négyben van benne, a másikban meg négy jaj van. A közös szál talán az lehetne, hogy benne van ez a dinamika, hogy „most és majd”, „most és akkor”. Ebben a pillanatban így, akkor pedig majd amúgy. Úgyhogy erről szeretnék beszélni, hogy mit kezdhetünk ezzel, ahogy Jézus elénk áll, és azt mondja: „Igen, van az, hogy most így, és akkor majd úgy. Ebben a pillanatban ez, de majd és akkor meg úgy.” Tulajdonképpen négy kérdésig jutottam, ezt a négy kérdést szeretném majd elmondani nektek, nyilván egy-egy gondolat kíséretében.

Az első kérdés így szól: Milyen jó okom van arra, hogy ezen a Földön legyek? Meg tudom-e mondani, hogy mi az a jó okom arra, hogy én emberként itt éljek, most, a Földön, ebben az évben is? Tudjátok azért kérdezem ezt így, mert egy nagyon megrendítő kutatást olvastam rákos betegekről, akik sokat szenvednek. Az derült ki, hogy azok, akik túlélik, természetesen különböző százalékok vannak, nem akarok úgy tenni, mintha ehhez haj, de nagyon értenék. De az derült ki, hogy azok, akik egy-egy komolyabb, súlyosabb, nagyobb halálozási eséllyel bíró rákfajtából is aztán tudnak élni, hogy őket majdnem mind egy közös szál összeköti. Ez pedig az, hogy az egész betegségük folyamán nagyon pontosan meg tudták mondani, hogy milyen jó okuk van élni. Hogy tudták, hogy mi az a jó okuk, ami miatt ők élni akarnak, ami miatt itt vannak, ami miatt emberek, ami miatt nekik most még élni kell. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki, aki ezt nagyon világosan, határozottan, érzésekkel telítően meg tudja mondani, ő akkor mind meg fog gyógyulni, de akik meggyógyulnak, ott ez a szempont megjelenik.

Aztán ennek a kutatásnak van egy másik nagyon elgondolkodtató része, ez pedig így szól. Azt gondolhatnánk naivan, hogy amikor valaki meghallja azt, hogy „Valószínűség szerint néhány hónap. Valószínűen, talán egy év.” Hogy ilyenkor elkezdődik egy folyamat, amit aztán a hollywoodi filmek nagyon szeretnek megjeleníteni, hogy nekiállunk a bakancslistánkat megoldani. „Akkor, na, akkor, ha már csak egy év, és még most, na, akkor legyen ez, és akkor… na, ezt kipróbálom, ezt megélem, ezt átélem, ezt… haj-hajj!” És benne egy csomó jó dolog. Tudjátok, hogy nem így van? Hogy a többség, amikor azt hallja, hogy neki pár hónap, vagy egy év, már akkor lemond az életéről, és azt mondja: „Hát, ha fél év, vagy egy év, hát akkor…” Az a kósza gondolatom lett, hogy nem lehetséges az, hogy ha hála Istennek – így mondjuk, hogy – nem vagyunk rákosok, hogy akkor is lemondunk róla? Azt mondjuk: „Jó, hát…”

Az első gondolat így szól. Mi jó okom van arra, hogy itt legyek, és ember legyek 2019-ben? Mi jó okom van erre? Eszembe jutott egy film, ahogyan töprengtem. Nyári szünet alatt láttam, és a film egy magányos férfiről szól, aki már úgy érzi, hogy talán nincs értelme az életének, már most minek is van itt. És egyre inkább a bűntudat, de a vágy is fölülkerekedik rajta, ez pedig az, hogy tudja, hogy volt egy szerelme, akinek született tőle egy gyermeke, de a szerelme otthagyta őt és elment. Tehát akkor neki van egy gyereke. Hát nem is látta. És nekiáll, és kutatja, és kutatja, és aztán valahogy sikerül neki megtudnia, hogy hol van, és odamegy. Először csak nézi, nem meri megszólítani. Hát hogyan mondja azt, hogy „Én vagyok az apád.”? 40 év után, ez, hogy lesz ez? Aztán veszi a bátorságot, és kezd kialakulni egy kapcsolat, és persze először a lánya nagyon dühös rá. „Hogy tehetted ezt velem?” Egyszer csak a beszélgetés során kiderül az, hogy a lányának nagyon súlyos vesebetegsége van, és hogy tulajdonképpen ha nem tudják megműteni, nem kap új vesét valakitől, egy éven belül meg fog halni. Hát, az apa egyszer csak elkezd azon töprengeni, de hát mi nézők is tudjuk, hogy „Mikor kezd már ezen töprengeni? Hát most már kezdjen el ezen töprengeni!”, hogy: „Hát majd akkor én!” És úgy is lesz, hogy elmegy az orvoshoz, és hogy ő akkor leírja, hogy „Igen, én a vesémet nagyon szívesen, a lányom…” És most jön a fordulat. Az orvosi vizsgálatok kiderítik, hogy nem ő a lány apja. Mondjuk a hollywoodi történetnek az a része, hogy kiderül, hogy nem ő a lánynak az apja, de tulajdonképpen donornak alkalmas. Ezt a pillanatot szerettem volna itt most kimerevíteni, hogy itt van egy férfi, magányos, és szenved, az élet nem olyan szép, ahogy ő akarná. Van egy reménye, hogy: „Na, talán, talán a lányom, na, a lányomért, hát ennyi, 40 év, odaadom a fél vesémet is.” Ez egy gyönyörű happy end,— csak nem a lánya. És hogy akkor aztán elkezdünk azon izgulni, jó, hát egyedül láttam, de hát el tudtam képzelni, hogy ha ti is látnátok, ti is azon izgulnátok, hogy „Adja úgy is oda! Adja már oda, ne szórakozzon! Hát végre valami jót is csinálhatna.” Nem akarom ezt folytatni, de olyan, hát, szóval jó volt izgulni, miközben gondoltam, hogy így lesz. Hogy a férfi egyszer csak nagyon világosan meg tudta mondani, hogy „Tudom, hogy mi jó okom van itt, a Földön lenni. Tudom, hogy mi jó okom van azért, hogy most ember vagyok 2019-ben, és ezt nagyon világosan meg tudom mondani.”

Nem akarom már most ezt a gondolatot tovább mondani, de kétség kívül tudjuk a saját bőrünkön, hogy nem vagyunk elegek önmagunknak. Ezért amikor valaki folyton-folyvást, szinte mindig csak önmagára irányul, törvényszerűen boldogtalanná lesz. Zárójel: az is, aki úgy irányul másokra, hogy magát semmibe veszi. Így érkezek el a második kérdéshez.

A második kérdés így szól: Meg tudom-e nagyon világosan mondani, hogy mi az életem iránya? Hogy tulajdonképpen az életem mire, hova irányul? Mert lehet, hogy vannak bennem szép gondolatok, hogy én így szeretném, vagy úgy szeretném, ez a vágyam, vagy reményem, de ahogyan élek, az tulajdonképpen milyen irányba mutat?

Két élményem jutott eszembe. Az egyik, egy hölgy, akit megcsalt a férje. Természetesen, mikor ez kiderült, az számára, mert őneki ez egy érzékeny pontja volt, amolyan halálközeli élménnyé vált, mint hogyha ez a megsemmisülésével lett volna egyenlő. Eljött, és beszélgettünk, hogy: „Na most, most akkor mi van?” Ahogy ötven percen keresztül mondta, hogy mennyire fáj neki, hát már nekem is fájt. Aztán nem lehetett nem megkérdezni tőle, hogy „Én ezt értem, most át is éreztem, és értem is. Mondd meg kérlek magadnak, tulajdonképpen nem nekem, mondd meg, hogy most, hogy három napja kiderült, hogy a férjed megcsalt téged, mi az életed iránya ebből a szempontból?” S akkor elgondolkozott ez a hölgy, de hát még mindig tele indulattal, fájdalommal, könnyekkel, és azt mondja… (Telefoncsörgés – szerk.) Hát, most mindjárt kiderül. Most kapok telefonos segítséget. Azt mondja, hogy: „Hát, tulajdonképpen, hogy hozzuk rendbe ezt a kapcsolatot! Hát hogyan juthattunk idáig?” Akkor tudatosult benne, hogyha ezt a kérdést magának nem teszi föl, hogy: „Mi az életem iránya? Mi most a célom? Ha nem teszem föl ezt a kérdést, hogy <<Most, hogy megcsalt a férjem, mi a célom?>>, akkor lehet, hogy bosszút fogok állni. Akkor lehet, hogy ezt mindenkinek elmondom, jól elterjesztem, szidni fogom őt mindenkinek, hogy nekem ez egy pici enyhületet adjon.” És amikor ez lemegy, majd néhány hónap után, és megkérdezem, hogy „De most mi történt? Tulajdonképen nem ez lett volna a célom, nem ebbe az irányba akartam volna menni, csak így csináltam.”

A másik, nagyon klasszikus helyzet, mikor a társkapcsolatban a válás szélén vannak a felek, és még egy utolsó erőtartalékot összpontosítanak, hogy egymásnak ugorjanak, hogy még valahogy elmondják, hogy kinek van igaza, és ki a jó, és ki a rossz. Ez egy nagyon hasonló helyzet. Ha valaki ilyenkor föl tudja tenni ezt a kérdést: Milyen irányba akarom az életet élni ebben a helyzetben, ebből a szempontból? És tudjátok, sokszor az a megrendítő, hogy ha a két féllel külön-külön beszélgetnénk, mind a ketten azt mondanák, hogy „Hát, ha lenne valami remény arra, hogy ezt úgy jóvá lehet tenni, azért, hát jobb lenne, mint szétesni.”

Tehát a második kérdés így szól: Milyen irányba áll az életem? És ez nem föltétlenül elméletben, és teoretikusan, hanem konkrét, számomra nehéz élethelyzetekre vonatkozóan. Milyen irányba élem itt az életem, ha megnézem, hogy mit csinálok, vagy mit tervezek?

Harmadik kérdés. Nyilván, ezek összekapaszkodnak egymással, ez így szól: Úgy élek-e, ahogy akarok? Így akarok-e élni, vagy nem így akarok élni? Számomra ez egy nagyon fontos kérdés. Legalább évente kétszer-háromszor megteszem magamnak, hogy fölteszem ezt a kérdést: „Feri, úgy élsz-e, ahogy akarsz?” És az, ahogyan akarok, az nem föltétlenül csak arról szól, hogy magamat látom kizárólag. Hogy mindazokkal a kapcsolatokkal, a hivatásommal, mindennel együtt úgy élek-e, ahogy akarok?

És most lehet, hogy egy kicsit nevetni fogtok rajtam, de, hát, azt nyugodtan. Mert elmondanám a személyes érintettségemet. Ahogy elmúltam 50 éves, azt figyeltem meg, hogy „Nem vagyok én, haj-haj, senkinél se különb.” 50 fölött, azt mondja a szakirodalom, hogy körülbelül évente egy kilót fogunk hízni, ha úgy étkezünk, ahogy eddig is étkeztünk. De hát én már elmúltam 2,5 évvel 50, összejött az a 2-3 kiló. Úgy arra gondoltam, nyár volt, szabadság, ráértem ezeken töprengeni, hogy tulajdonképpen hogyha csak évente egy kilót hízok, mire 60 leszek… És arra jutottam, hogy én nem akarok így élni. Nem akarok 55 évesen öt kilóval nehezebb lenni, nem akarok így élni. Ennek nyilván minden következményével, hogy mi lesz a szívemmel… nem akarok így élni. És tudjátok, hogy mi ebben a nagyon nehéz? Egyik legkedvesebb elfoglaltságom este 10-kor pizzát rendelni. Annál élvezetesebb dolgot nem tudok elképzelni, mikor egy fárasztó vasárnap éjszaka 11-kor, a jól végzett munka örömével elkezdem a pizzámat enni. Ezt most négy hónapja nem csinálom. Föltettem magamnak a kérdést, hogy akarok-e így élni, és tíz év múlva úgy lenni, és nem akarok. Annyira jól esne pizzát enni éjszaka 11-kor, de nem akarok úgy lenni.

Na, negyedik, ez a záró gondolat. Egy pszichoterapeuta sokszor a felnőtt hozzáfordulóknak a következő kérdést teszi föl, és ez is megmosolyogtató lesz. A következőt kérdezi tőlük. Azt szeretném tőletek kérdezni, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? Kérdezi a 40-50-60-70 éves klienseitől. Hát persze, hogy meglepődnek rajta. „Hogyhogy mi akarok? Hát nagy vagyok, nem? – Hát… De úgy istenigazából, mi akarsz lenni, ha nagy leszel?” Most ezt a kérdést egy picit hadd alakítsam miránk. Isten közelében, Isten felnőtt gyermekeként, mi akarsz lenni, ha nagy leszel? Ki akarsz lenni, ha te Isten felnőtt gyermekeként elképzeled magadat Isten mellett? Ki akarsz te ott lenni? Most, 2019, nem majd, most.

Most már csak néhány szálat tennék ide. Az egyik. Annyira jól esett nekem, egyszer egy orvos, a következőt mondja: „Feri, nem tudom, hogy ezt szabad-e így mondani, de tudod, amikor én műtök, én azt mindig úgy élem meg, hogy Jézus az én munkatársam. Ott, a műtét során mi egymásnak munkatársai vagyunk.” Jaj, de jó ez! Mert ott van benne ez az igazi személyesség és eredetiség, ahogyan az őbenne.

A második. Nem tudom, ti ismeritek-e Pierre abbé nevét? Pierre abbé egy francia pap, aki még Cousteau kapitányt is megelőzve a legszeretettebb francia közéleti személyiség volt 10-15 évvel ezelőtt. Megjelent magyar nyelven is két pici kötete. Az egyikben a következőt mondja. „Hát, az én édesanyám egy igazi hős volt. Ahogy én láttam gyerekként, hogy ő a II. világháborúban hogyan segített, én azt tudom mondani, hogy az anyám egy hős volt. Az apám? Az apám egy annyira melegszívű ember volt, annyira jó volt mindig a közelében lenni. Ebből a kettőből nekem a következő jutott. Hát, ha az én anyám egy hős volt, az apám meg egy olyan igazi melegszívű ember, hát, akkor nekem muszáj szentnek lenni.” Hát ilyen örökséggel? Hát… Ez a második szálacska, hogy Pierre abbé elképzelte, hogy ő ki lesz Isten mellett.

A harmadik. Egy nőtől hallottam a következőt. Azért emelem ezt ki, mert ha én magam gondolkoztam volna, hogy mit mond majd erre a kérdésre egy nő, akkor azt gondoltam volna, erre inkább egy férfi mondja ezt. Egy nő erre a kérdésre, hogy ki akarok lenni Isten közelében, vagy Jézus mellett, a következőt válaszolta: „Az ő bajtársa.” Amikor valaki Isten felnőtt gyermekeként éli meg magát, és azt mondja „Én Jézus bajtársa akarok lenni.”, ez szerintem sokatmondó.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )