Lk 6,27-38 - Évközi 7. vasárnap

Olvasmány (1Sám 26,2.7-9.12-13.22-23)

Saul féltette hatalmát Dávidtól. Ezért Saul háromezer férfival, Izrael legjavával elindult, hogy felkutassa Dávidot Szif pusztájában. Dávid tudomást szerzett Saul érkezéséről. Egy éjszaka Dávid és Abisáj megközelítették Saul táborát. Sault alva találták a táborban. Lándzsája a fejénél a földbe volt szúrva. Abner és a csapat körülötte aludt. Ekkor Abisáj azt mondta Dávidnak: „Isten ma kezedbe adta ellenségedet. Lándzsával odaszögezem a földhöz, egyetlen döféssel. Másodikra már nem lesz szükség!” Dávid azonban így felelt Abisájnak: „Ne öld meg, mert senki sem büntetlen, aki az Úr fölkentjére emeli kezét!” Ezzel Dávid Saul feje mellől elvette a lándzsát meg a vizeskorsót, és eltávoztak anélkül, hogy valaki látta vagy észrevette volna őket, vagy pedig fölébredt volna. Mindnyájan aludtak, mert az Úr mély álmot bocsátott rájuk. Amikor Dávid a szemközti oldalra ért, jó messze megállt egy hegy tetején, úgy, hogy nagy távolság volt köztük. Dávid átkiáltott innen Saul táborába: „Nézzétek, itt a király lándzsája. Jöjjön át valamelyik szolga és vigye el. Az Úr mindenkinek megfizet igazságosságában és hűségében. Az Úr ma kezembe adott, de nem akartam kezet emelni az Úr fölkentjére.”

Szentlecke (1Kor 15,45-49)

Testvéreim! Az Írás mondja: „Ádám, az első ember élő lénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig éltető lélekké. De nem a szellemi az első, hanem az érzéki, azután következik a szellemi. Az első ember a földből való, földi, a második ember a mennyből való, (mennyei). Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. Ezért, ahogy a földi ember alakját magunkon hordozzuk, úgy a mennyeinek az alakját is magunkon fogjuk hordozni.

Evangélium (Lk 6,27-38)

Jézus a hegyi beszédben így szólt tanítványaihoz: „Nektek, akik hallgattok engem, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is. Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy szeretnétek, hogy veletek is bánjanak. Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, milyen jutalmat várhattok érte Istentől? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. Ha csak azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek, milyen jutalmat érdemeltek? Hisz ezt a bűnösök is megteszik. Ha csak a visszafizetés reményében adtok kölcsönt, milyen hálára számíthattok? A bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, és fiai lesztek a Magasságbelinek, hisz ő is jóságos a hálátlanok és a gonoszok iránt. Legyetek tehát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.”

Vasárnapi beszéd

Azzal a kérdéssel szeretném kezdeni: Hogyan lesz igazsággá, hogyan válnak igazzá bennünk a hegyi beszédnek, Jézus ezek által elmondott kijelentéssorai? Hogyan igaz ez a mi életünkben? Egyáltalán igaz ez? Egyáltalán, van annyira igaz, hogy mi akarjunk eszerint élni? Akarunk mi egyáltalán eszerint élni? Innen szeretném kezdeni, és nem szeretnék arról beszélni, amiről általában ilyenkor szoktunk, egyébként joggal. Vagyis, hogy azt mondjuk, hogy mi bárányok vagyunk, és nem birkák. Azt mondjuk, hogy jogunk van megvédeni magunkat. Azt mondjuk, hogy természetesen, szabad magunkért kiállni. Nem akarom most ezt a világot mondani, picit talán azzal a reménnyel, hogy ezeket úgyis tudjuk. Hanem onnan szeretném indítani, mert szeretnék valamiféle gondolatig eljutni, hogy: Hogyan igaz ez, amiről Jézus beszél? És hogyan válhat az igazságunkká?

Van ennek a történetnek egy első mondata, ami látszólag – ha a gyerekmisén lennénk, és rákérdeznék erre a mondatra, azt gyanítanám, nem emlékeznének rá, mert látszólag nem túl jelentőségteljes, – miközben hihetetlenül fontos. A kérdés így hangozna a gyerekeknek, hogy: Hogyan kezdte Jézus a beszédét? A válasz így szól, azt mondja a szentíró, Lukács evangélista: „És Jézus, ott a körülötte állóknak azt mondja: Na, nektek, akik engem hallgattok, nektek azt mondom, hogy szeressétek ellenségeiteket.” Ez itt döntő jelentőségű. Mégpedig azért, mert Jézus, ahogyan elkezdi mondani ezt, hogy „Szeressétek ellenségeiteket.”, most nem akarom folytatni, hogy adj és ne várd vissza, és az egyik arcod… Mi az a talaj, amire egyáltalán ennek a szónak, ennek a gondolatnak a magvát el lehet vetni? Az, hogy a hallgatóság, hogy: „Ti, akik számára én – mondja Jézus – fontos vagyok. Hát azért jöttetek ide, mert van bennetek bizalom énfelém, mert köztünk van egy személyes kapcsolat, vagy egyre személyesebbé váló viszony. Na, nektek tudom ezt mondani. Nem elsősorban úgy beszélek erről, mint AZ igazságról, hanem úgy beszélek arról, mint valami olyan értékről, és kincsről, amit azok értenek meg, és kezdhetnek az életükben valóra váltani, akik velem kapcsolatban vannak.” Itt a „velem való kapcsolattartás” valamiféle föltétele, valami termőtalaja annak, hogy valaki egyáltalán innen neki tudjon indulni, és ebből meg tudjon valami születni.

Tehát az az összefüggés, amiben Jézus elmondja ezt a sok gondolatát, nem az, hogy „És Jézus kiállt, és azt mondja: Most pedig beszélek az igazságról.” Mert ha ezt így halljuk, na, akkor vitatkozhatunk efölött halálunk pillanatáig. De Jézus azt mondja: „Nem, természetesen igaz lesz, amit mondok, de ezt most nektek mondom. Nektek, akik itt vagytok, és bíztok bennem.” Ez mit jelent? Hogy néha az emberi kapcsolatainkból születik meg egy-egy olyan cselekvésmód, ami nem azért születik meg, mert azt mondom, hogy így helyes, vagy így igaz, vagy így a rendes, hanem azért, mert szeretlek. Semmi másból az nem születik meg, hanem azért csinálom ezt, vagy azért csinálom így, mert szeretlek. És ha most elkezdenék azon gondolkozni, hogy „Így, így kell ezt csinálni? Mindenki csinálja így? Ez az igazság?”, én se tudnám megválaszolni, mert nem azért csinálom, hanem azért teszem meg, mert köztünk van egy kapcsolat, és ebben a kapcsolatban lett egy helyzet, és lehet, hogy ezt talán másnak nem is így csinálnám, de neked itt és most, mert szeretlek, így fogom csinálni.

Amikor utána látjuk, hogy mi történt, azt mondhatjuk, hogy a legjobb volt, amit csinált. Nem azért, mert a szó szoros értelmében az volt AZ IGAZ, vagy A HELYES, A JÓ, vagy AZ ERKÖLCSÖS, hanem azért, mert… mert a szeretetéből ez fakadt. Nehogy valaki félreértse, nem arról van szó, hogy mikor azt mondjuk, hogy „Hát, ez a szeretetből fakadt.”, akkor az már lehet erkölcstelen, vagy igénytelen, vagy… tehát, az nem kevesebb, hanem több.

Az első gondolat tehát az, nem érdemes Jézus szavait egy pont után úgy magunkban elkezdeni valahogy megdolgozni, hogy most igaz, vagy nem igaz, így igaz, vagy úgy igaz, így helyes, vagy úgy igaz. Valahogy, ahogy a házastársak között is, vagy a szülő-gyerek kapcsolatban, vagy a barátokat illetően; van egy pont, hogy nem azt kérdezem, hogy „Miért? Mindig így kell-e majd csinálni? Ez, ez most egy általános érvényű igazságnak az esete?”, hanem azért csinálom, mert kérted tőlem, és szeretlek, és azért fogom csinálni.

A második. Megvan az a közeg, amiben egyáltalán Jézusnak a szavai bennünk el tudnak kezdeni növekedni. Ez a bizalmi viszony vele. És ha nincs ez a bizalmi viszony, nem csodálom, hogyha csak elvontan az igazságról elmélkedünk, akkor nem jutunk el ezekhez a magatartásformákhoz, egyszerűen el se érkezünk oda, mert az nem onnan születik. Ezért a második gondolat így szól. Ezért, tulajdonképpen akkor nem az az irányunk, hogy az igazságot egyre jobban megértsük, nem pusztán ez a dolgunk a mai evangélium tükrében, hanem az, hogy igazak legyünk. Hogy ki fogja megérteni Jézusnak ezeket a szempontjait? Nem az, aki az igazságot egyre jobban meg akarja érteni, vagy képviselni, hanem aki az erőforrásait arra használja, hogy az által ő maga igaz ember legyen.

Hát talán a legjobb példa József, aki azt hiheti, hogy Mária áldott állapota, az valami, hát nem, nem éppen a legtisztességesebb viszonyból történik, hát ezt hiheti. És azt mondja róla a szentíró, hogy „De József igaz ember volt.” És az igaz ember voltából nem az következett, hogy „Na, akkor mi a törvény, mi a szokás, mi a hagyomány?!”, hanem az következett, hogy „Akkor elbocsájtalak úgy, hogy ne essék bajod.” És őt neveztük igaznak.

A második dolog, hogy egyáltalán bennünk életté váljék, igazsággá legyen az, amit itt hallottunk a hegyi beszédben, az nem abból a törekvésünkből fog előállni, hogy még pontosabban megértsük, mi az igazság, hanem minél inkább igaz emberré akarunk lenni, abból fog egyszer csak meg-megjelenni egy-egy ilyen gesztus.

A harmadik. Amikor megjelenik ez a téma, hogy egyáltalán barát meg ellenség, na, „az ellenségeitekkel”. Az emberi természetben hihetetlen mélyen van benne az, hogy legyen csoporttudatunk, legyen közösségi önazonosságunk, és tudjuk azt mondani, hogy MI és ŐK, MI és AZOK, és MI mások vagyunk, mint ŐK. Nagyon mélyen benn van az emberi természetben. Mi az, ami föl tudja oldani azt, hogy állandóan kezdjünk el így gondolkodni, és az alapján cselekedni, hogy „Barát vagy ellenség? Ellenség vagy barát?” Azáltal, nem az által, hogy azt mondom: „Hú, hát, mit kell csinálni az ellenséggel?”, hanem hogy elkezdek magamban úgy alakulni az első két szempont alapján is, hogy egyszer csak azt tudom mondani: „Azt hiszem, én senkit sem látok ellenségnek.” Amikor valakiben megjelenik ennek a tudata, majd a meggyőződése, hogy „Tudom, hogy ártottál nekem, de ebből nem következik az, hogy én téged ellenségnek lássalak. Te rosszat akartál nekem, vagy te bántottál engem. Ebből nem következik számomra, hogy te az én ellenségem vagy.”

Ez két dolgot is jelent. Az egyik, hogy akármi történik, az az én szememen múlik, hogy én ellenségnek látlak-e téged, vagy magamat ellenségednek tartom-e. Ez rajtam múlik. Amikor valaki eljut oda, a realitásokat nem tagadva, hogy ez gazemberség, ez ártás, ez bántalmazás, nem tagadva a realitást, de közben azt mondva, hogy „De én akkor sem fogom magamat a te ellenségednek tekinteni.” Ezzel az önazonossággal, és ebből a világból születik egyszer csak az, hogy „Hát, ha nem tartalak ellenségnek, és első sorban magamat nem látom a te ellenségednek, hát akkor abból másfajta magatartás fog születni.” Erre mondja a lélektani szakirodalom azt, hogy az élet legnagyobb, fájdalmas, drámai nehézségeit nem megoldani szoktuk, hogy akkor mit kell csinálni az ellenséggel, és mikor melyik ellenséggel, mikor, pontosan mit, és mit nem, hanem felülmúljuk őket, egyszerűen kinőjük azt a dilemmát. Ha én magamat nem tartom senki ellenségének, tulajdonképpen kinőttem egy olyan témát, amire igazán kielégítő választ és magyarázatot úgysem tudunk találni.

Így eljutok a negyedik, a záró pontig. Ezekből az is következik, hogy fölismerem az emberi természetemnek a szépségét és gyarlóságát. Mondjuk az egyik vonása az emberi természetnek az, amit egy édesanya mesélt nekem a gyerekéről. Azt mondja, a gyereke volt talán olyan 3-4 éves, és nagyon szerette a keresztapukáját. Akkor a keresztapuka ott vacsorázott a családnál, és megbeszélték, hát jóban voltak a felnőttek, hogy ott is alszik, és akkor másnap is együtt vannak. Ezt valahogy el kellett mondani a gyereknek, hát hogy ő is tudja, hogy most miért lesz másképp az este, mint szokott lenni. Akkor az anyuka odament a 3-4 éves kisfiához, és mondta neki, hogy „Tudod-e, hogy a keresztapu ma itt alszik nálunk?” És erre a gyerek, aki nagyon szerette a keresztapukáját, azt mondja: „De hát az nem lehet. Neki más a szaga, mint nekünk.” Az óvodás korban megjelenik annak a tudata, és ez kisiskolás korra már nyilvánvaló lesz, hogy elkezdjük megkülönböztetni, hogy kinek más a szaga, és kinek olyan, mint a miénk. Ez az emberi természet egyik vonása. De hogyha csak ezt engedjük magunkban szárba szökkenni, az rettenetesen egyoldalú, mert van egy másik vonásunk is, és ez is az emberi természet része.

Ez pedig így szól, megint egy történetben hadd mondjam el. Nagyon szerettem 21-22-23 éves koromban betegekhez, mozgássérültekhez, légzésbénultakhoz járni. Már-már merem ezt mondani, baráti kapcsolataim voltak vastüdős fiatalemberekkel. Heti 4-5 napot ott töltöttem, vagy 4-5 napon is ott töltöttem sok órát, talán mondhatom így. Emlékszem, ahogy az egyik lánnyal – hát lánynak mondom, de hát idősebb volt nálam hat évvel, hát csak volt, picike volt, ugye a gyermekbénulás okán – emlékszem, hogy amikor kialakult a bizalmi viszony köztünk, akkor én a következőt kérdeztem tőle. „Te, Marcsi, mondd meg nekem, hogyha te egészséges lennél, úgy, mint mi, egészséges, akkor te mi lennél? Hát csak szoktál álmodozni erről. Ha tudnál járni, sőt, egyáltalán levegőt venni magadtól, te mi lennél?” Az eszemben volt nagyon sok fantázia, hogy ó, hát biztos micsoda gyönyörűségeket álmodik. Azt mondta nekem Marcsi: „Feri, hát persze, hogy szoktam ezen álmodozni. Sőt, mikor itt nincsen látogató, egymás között is beszélünk, kórházi ágyról a kórházi ágyra beszélve. De én ezt csak akkor mondom el neked, ha nem nevetsz ki.” Ezt én nem értettem. „Most miért nevetném ki?” S akkor azt mondta: „Na jó, akkor, ha nem nevetsz ki, akkor elmondom. Ha én olyan lehetnék, mint bárki más, és tudnék levegőt venni úgy, mint bárki más, én illatszerboltban lennék eladó. Hát, az annyira gyönyörű lenne.” Én ott voltam, ki tudja, 21-22 éves kis kölyök, és akkor megértettem valamit az életről. Hogy nem csak az a nagy vágyunk, hogy ismerjenek meg, és különbözzünk, és rendkívüliség, és személyre szabjuk magunkat, hanem az is, hogy „Hadd legyen olyan, mint te. Hadd lehessünk mindnyájan olyanok, – mint mindnyájan! Egyszer csak legyek ember én, és te is, és te is, és ő is, és mindenki!” És hogy ez legalább olyan mélységes, alapvető vágyunk, mint hogy különbözzünk, és rendkívüliek legyünk.

Magunk között szólva, azt, hogy ellenségnek lenni, senki sem vágyja. Ilyen emberi vágy nincsen. Hanem arra vágyunk, hogy hadd legyek olyan, mint te, és te olyan, mint én. És mindennek a helyzetnek a föloldása, ahogy maga Jézus is beszél erről, a következő. „Nem azért mondom ezeket nektek, mint valami alapigazságot, amit… megrázzuk magunkat, és már csináljuk, hanem azért, mert ti vagytok azok, akik engem hallgattok, és a Mennyei Atya is valahogy ilyen, meg tudjátok, én is valahogy ilyen vagyok.” És hogyha mi szeretnénk valahogy hasonlítani egymáshoz, valamiképpen egyek lenni, hát ebből következik ez.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )