Lk 6,39-45 - Farsangvasárnap (Évközi 8. vasárnap)

A valódi gyümölcs nem az, amire az emberek tapsolnak a földön, hanem az, amire az angyalok tapsolnak a mennyben.

Olvasmány (Sir 27,5-8)

Amikor szitálnak, fennakad a szemét, ha valaki beszél, kiderül a gyengéje. A cserép akkor lesz kemény, ha meleg a kemence, az ember értékét pedig a beszéde szabja meg. A fák gyümölcse szerint becsülik meg a kertet, az embert szavai alapján ítélik meg. Ne magasztalj senkit, amíg nem beszélt, mert ez az ember legjobb próbája.

Szentlecke (1Kor 15,54-58)

Testvéreim! Amikor a romlandó test magára ölti a romolhatatlanságot, a halandó a halhatatlanságot, akkor beteljesedik az Írás szava: A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. Legyen hála az Istennek, mert ő győzelemre segít minket, Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Legyetek tehát állhatatosak és kitartóak, szeretett testvéreim? Tegyetek minél többet az Úr ügyéért szüntelen, hiszen tudjátok, hogy fáradozástok az Úrban nem hiábavaló.

Evangélium (Lk 6,39-45)

Jézus a hegyi beszédben ezeket a hasonlatokat mondta tanítványainak: „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe? Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere. Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod embertársadnak: Barátom, hadd vegyem ki szemedből a szálkát, holott saját szemedben nem látod meg a gerendát? Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből. Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, és nincsen rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz. Minden fát gyümölcséről lehet megismerni. Nem szednek a tövisbokorról fügét, sem a tüskebokorról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat hoz elő. Hisz a szív bőségéből beszél a száj.”

Vasárnapi beszéd

Nézzétek el az alkalmasságomban létrejövő súlyos változásokat! Próbálom azért úgy mondani, hogy egyáltalán hallható, érthető legyen. A mai evangéliumban Jézus a tanítványaihoz fordul. Négy témát említ, és én is ki szeretném emelni ezt a négy témát, és mindegyikhez egy-egy gondoltot fűzni.

Az első téma, a vak vezet világtalant témája. Ahogyan egymás után töprengtem, elmélkedtem a témákon, tulajdonképpen az is eszembe jutott, hogyha Jézus ma élne, akkor ezt kiknek mondaná? Illetve, hogy mennyire aktuális ma az, amit – így mondott 2000 évvel ezelőtt, hogy – „Hát, ha a vak vezet világtalant, csak mind a ketten a gödörbe jutnak.” S akkor mindegyikhez fűznék egy-egy csoportot, lehet, hogy éppen nekik mondaná. Ezt a vak vezet világtalant témát talán az influencereknek mondaná, a véleményvezéreknek. Mit is jelenthez ez számunkra?

Emlékszem arra, hogy tíz évvel ezelőtt valaki egy komoly témával kapcsolatban azt a kérdést tette föl nekem: „Feri, szerinted mi ennek a titka?” Elgondolkoztam ezen, és tulajdonképpen én már a kérdésnél elakadtam. Azért akadtam el a kérdésnél, mert van itt egy hatalmas téma, rengeteg felől meg lehet közelíteni. Olyan sok mindent lehet róla mondani, egy egész tudomány van mögötte. És valaki azt kérdezi, mi a titka? Na, a titkát pont nem tudjuk. Akkor elindultam ebbe az irányba, hogy milyen érdekesek vagyunk mi, hát a ma embere. Mindennek rögtön a titkát akarjuk tudni, mindennek rögtön a receptjét, mindennek rögtön a nem tudom én, hahh… Közben pedig mennyire el tudjuk hanyagolni azt, hogy érdemes volna először a tudható dolgokat megtanulni, valami tudásra szert tenni. Ha ez egy tudomány, akkor abban elmélyülni.

Amikor keresztelések zajlanak, tudjátok, most az utóbbi időben néha ezt a képet is elmondom, hogy „Mit jelent az, hogy a keresztelésben Jézus tanítványa leszek?”. Hiszen Jézus ezt a tanítványainak kezdi mondani. Azt, hogy a tanítvány az a valaki, aki azt mondja: „Szeretném Jézustól megtanulni az életet!” Mégpedig azért, mert Jézusnak az életről nem kialakult egy véleménye, hanem tudja, hogyan érdemes csinálni. És hogy amikor valaki megkeresztelteti a pici babáját, vagy Húsvétkor ő maga megkeresztelkedik, akkor ebben benne van az, hogy világosan látja a különbséget aközött, hogy ott valódi tudás van, ami mögött a valóság észlelése, ahogy mi egyáltalán erre képesek vagyunk, a realitásérzék. És hogy mennyire nem mindegy, hogy az életet egy influencertől tanulom, vagy Jézustól. A kettő egy lapon sem említhető egymással.

Az első gondolat tehát így szól, hogy bárki lehet influencer, véleményvezér, de az sokkal nagyobb meló, hogy valódi tudást szerezzünk, hogy valamiben igazán elmélyüljünk. Amikor valódi tudás után áhítozunk, és beletesszük az időt és az energiát, hogy abban elmélyüljünk, annak egészen biztosan lesz egy nagyon világos következménye. Ez pedig az, hogy hallatlan pontosan meg fogjuk tudni mondani, hogy mihez nem értünk, hogy mit nem tudunk, hogy a vakságunk annyira világos lesz számunkra. Ezért, amikor a vakságunk világos lesz számunkra, akkor merhetjük azt mondani, hogy valamennyire elértük a realitást. És ez érvényes az egyes emberre, érvényes az egyházakra, felekezetekre, gyülekezetekre, közösségekre. Miért fontos ez? Mert olyan szívesen mondjuk azt: „De hát mi tudjuk, mi az igazság.” Ez a mondat akkor igaz, ha közben azt is nagyon világosan meg tudjuk mondani, hogy mi az, amit nem tudunk, fogalmunk sincs. Úgy sejtéseink vannak, itt bízunk, itt hiszünk, itt remélünk. Ez tehát az első gondolat, hogy Jézus talán ma valami olyasmit mondana, hogy: „Vak vezet világtalant?” De nagy dolog valamiben elmélyülni, és valódi tudást szerezni, aminek mindig része a tudatlanságunk fölismerése.

A második, a tanítvány és a mester közti viszony. Érdekes, ahogy ezt Jézus beállítja. Ugye hát, nyilván ti vagytok most itt a tanítványok, de máris, máris mint hogyha egy olyan világban élnénk – mondja 2000 évvel ezelőtt – hogy máris mindenki rögtön mester akar lenni, vagy mesternek tartja magát, mesternek látja magát. Ennél még rosszabb, hogy mindenki bánjon is vele úgy, mint egy nagyszerű mesterrel, anélkül, hogy…

Talán ez leginkább ahhoz hasonlít, hogy tulajdonképpen kritizálni mindegyikünk tud. Valahogy bennünk van az, hogyha én valamivel kapcsolatban kritikát tudok megfogalmazni, valakiről, akit a világ valami nagy embernek tart, hát akkor én attól már valahogy több is lettem nála. Ha össze kellene foglalni, hogy ilyenkor Jézus ma mondjuk kinek beszélne, talán azt mondanám, mindenkinek, aki előszeretettel olvassa a bulvárt. Lehet, hogy most éppen kiderült valakiről, hogy náthás, és hogy ő is pont úgy náthás, pedig ő egy herceg, vagy pont úgy dühöng, mint nem tudom én, ki. Akkor kihúzzuk magunkat, és azt mondjuk: „Na, na, hát akkor, na.”

A második gondolat, hogy a tanítvány-mester viszony a görögben, abban a kultúrában, amiben Jézus beszélt a tanítvány-mester viszonyról, egy kulcskifejezés, hogy mit jelent a mester-ség. Most még egyszer utánanéztem. Olyan szép ez, akárhányszor nézem, mindig fölfedezek valamit. Szeretném elmondani nektek, hogy a korabeli hallgatók, mikor Jézus arról beszélt, hogy mester, mesternek lenni, egyáltalán, hogy megtanultam, megvan a tudás, megvan a tudományban, megvan az elmélyülés, és esetleg valamikor majd az ember, valamikor, valamikor… Hogy az a mesterség tulajdonképpen mit is jelent? Hadd mondjam itt nektek ezeket a kifejezéseket, amikből aztán ez fakad, hogy valaki mester. Ez így szól, hogy: Ügyes, valamiben jártas. A tehetségét kibontakoztatja. Megvan benne annak a szakmának a fortélya, sőt, ravaszsága. Tudja a módszert, és a módszertant. Tudja nagyon pontosan, milyen eszközöket kell használnia. Jól kigondolt, és kiművelt, amit csinál, művészi szinten teszi. És a mesterségével kapcsolatosan három ismérv is jellemző rá. Az egyik, meg tudja szerezni a mesterségéhez szükséges tudást. A másik, azt képes gyakorolni, abban elmélyülni. És a harmadik, meg is tud belőle élni. Amikor ide jutottam, arra gondoltam, tényleg, ezt ma is el lehetne mondani, hogy ez is a mesterség része.

Mit jelent ez? Mesterekről kezdtem el gondolkozni az életemben. Akkor eszembe jutott, mikor 19 évesen bútorasztalos szakmunkásnak álltam, és ott voltam a műhelyben, és talán mondhatom a nevét is, mert nagy tisztelettel gondolok rá, Iván bácsi tanította taszajtani a gyalut. Az Iván bácsi, hát bácsi, aki fiatalabb volt akkor, mint most én, egy igazi mester volt. Két élményemet hadd mondjam el egy asztalos mesterről. Az egyik, hogy én nem is tudom már miért, bementem a kis üvegfalú kalickába, ahol ő ott ücsörgött, és írogatta az adminisztrációt, és néha nézte, hogy reméli, hogy mi nem melegszünk csak egymással a gyalupad mellett. Bementem valamiért hozzá, és egy óriási nagy sóhaj után, látni való volt, hogy mindegy, hogy ki ment be, ezt most bárkinek mondaná, és azt mondja: „Hát itt van az ember ebben a műhelyben. Bajlódok itt a kicsikkel. Hát valamit át akarok adni, és nem megy. Hát bolond vagyok én, hogy ezt csinálom? Kinn lehetnék a saját műhelyemben, nagyszerű dolgokat alkotnék, és… De hát az ember csak át akar adni valamit.” – mondta Iván bácsi 1985-ben.

Ez az Iván bácsi, azt tanultam tőle, hogy havonta egyszer, miközben megvolt a tananyag, és gyerünk, csinálni, és most már kell tudni ezt meg azt, havonta egyszer azt mondta. „Ma nem dolgozunk, ma a szerszámokat rendbe rakjuk.” Miközben mi már annyira csináltuk volna, Iván bácsi azt mondta: „Itt van a fűrész, most kihajtogatjuk a fogait. Egyik ide, egyik oda, egyik ide, másik oda.” Azután óriási nagy dolog volt a második évben, már nem csak a fűrészt hajtogattuk, a gyalunak a pengéjét éleztük, hanem megtanított bennünket szerszámokat készíteni. Döbbenetes élmény volt, hogy asztalos növendékként nem csak azt tanulom meg, hogy hogyan fűrészeljek, hanem hogy hogyan csináljam meg a fűrészemet.

Miért akartam ezt elmondani? Mert később rájöttem arra, hogy amikor Iván bácsi azt mondja,  -a mester -, hogy „Ma nem csinálunk semmit, ma nem fogunk semmit sem előállítani, hanem rendbe rakjuk a szerszámot.”, hogy tulajdonképpen, például a saját esetemben én magam vagyok az egyik szerszám. És hogy milyen nagy dolog ennek az egyszerű asztalos embernek a bölcsessége, azt mondja. „De nem, nem lehet minden nap, mindig valamit csinálni. Nem, néha meg kell állni, és megjavítani a szerszámot.” Kicsit megélezni, kicsit törődni vele. Néha azt vesszük észre, hogy ez a szerszám már nem jó, már valami új szerszámmá formálni saját magunkat. Na, ez egy mesterség.

A második gondolatom tehát így szól, hogy Jézus talán ma azt mondaná: „De nagy dolog valaminek a mesterévé lenni, miután a tudást, a tudományt elmélyítettük magunkban!” Ami már sokkal több, mint egyszerűen csak tudni valamit. És tudni, hogy tulajdonképpen magunk vagyunk a szerszám. Hogy az emberi életben egyáltalán nem mindegy, hogy jó szerszám vagyok-e, vagy nem. Mert ha nem vagyok jó szerszám, és nekiállok azzal a fűrésszel nyiszatolni, ú, de ronda lesz az a fa, csak szétbarmolom az egészet.

Na, aztán a harmadik. Ez pedig a szálka-gerenda. Ma kiknek mondaná talán Jézus ezt a részét a beszédnek? Lehet, hogy a trolloknak, azoknak, akiknek semmi se drága. Úgy odamondják azt! Ők nem szálka meg gerenda, hanem erdő, meg fogpiszkáló. Hogy tanulhatunk mi ebből?

Eszembe jutott az, hogy tulajdonképpen mikor szálkázunk, meg gerendázunk, mikor valakire ránézünk, és azt mondjuk „Te vagy a felelős, te nem csináltad jól.”, hogy ez alapvetően mindig a saját felelősség elhárítását is gyakorta jelenti. Ez mit is jelent akkor számunkra? Olyan szívesen beszélünk mi a felelősségről, de valójában, mikor valaki fölismeri a felelősségét, és nem arról beszél, hogy de te ez voltál, meg úgy csináltad, meg rajtad múlik… akkor, akkor ez egyet jelent azzal, hogy fölismerem a szabadságomat. Fölismerem az autonómiám, a képességeimet, beleértve a cselekvőkészségemet. Fölismerem a kreativitásomat, fölismerem a lehetőségeimet. Ezért óriási jelentősége van a szálka és gerenda történetben annak, ki az, aki meg meri látni a saját szemében a gerendát. Az, akinek a következő mondata nem az, hogy „És akkor mit csináljak? Jó, de akkor hogy lesz? Jó, de akkor hogyan van tovább? Jó, de hogyha nem vagyok tökéletes, akkor, akkor mit csináljak? Kezdem elveszteni az egyensúlyom, kezdek rosszul lenni, kezdek szorongani és aggódni.” Ki mondhatja azt, hogy „A nemjóját! Most látom a szememben a gerendát.”? Akinek a következő gondolata az, hogy: van egy biztonságérzetem. Van szabadságom, autonómiám, kreativitásom, cselekvőképességem, és sok minden más. Ezért a felelősségemmel tudok élni.

Ha két párhuzamot hozhatnék, az egyik például a társkapcsolat. Mi is mindig erről beszélünk: hűség, elköteleződés, döntés, felelősségvállalás, és a többi. De ki az, aki erre képes lesz? Aki közel van a szabadságához, a képességeihez, a rátermettségéhez, az autonómiájához. És a társkapcsolatban különösen is annak a tudományához, mesterség szintű űzéséhez, hogy hogyan tudunk elégedettek lenni és olyanná lenni, hogy a társunk mellettünk elégedett legyen. Ez egy tudás, egy tudomány, egy mesterség, amit aztán tudunk űzni.

Nem elég csak azt mondani, hogy felelősség. A legtöbb ember, aki állandóan a másiknál gerendázik, vagy szálkázik, tulajdonképpen a saját tehetetlenségét mutatja ezzel. Ezért, ha tudunk magunknak és másoknak segíteni, hogy hogyan dolgozzuk ki a szabadságot, kreativitást, cselekvőképeséget, autonómiát és a többit, akkor fogunk tudni mit kezdeni a felelősségünkkel. Különben mikor a felelősségre hivatkozunk, és a többire, a legtöbben csak elkezdenek tőle szorongani, és a helyzet nem lesz jobb. Ez tehát a harmadik.

A záró párhuzamunk, amikor egy alkoholbeteg öt évig, vagy huszonöt évig mindig elhárítja a felelősséget, és ő mindig meg tudja mondani, hogy miért iszik, és az sosem ő maga. Egyszer csak, amikor azt tudja mondani, hogy „Nem iszom többet.” Hogy mikor tudja ezt mondani? Mikor a következő gondolata az lesz: „És most odamegyek azokhoz, akiket megbántottam, és bocsánatot kérek. És most megnézem, hogy milyen kárt okoztam az életvitelemmel, és megpróbálom jóvátenni. És hogyha valakit megbántottam, el fogom ismerni.” Ez gyönyörű, mert szabadság van benne, és autonómia, és kreativitás, és cselekvőképesség. És nem is folytatom. Persze, hogy tudja a felelősséget vállalni.

Akkor a záró gondolat, ahogy Jézus is befejezi, amikor beszél a gyümölcsökről. Tulajdonképpen kikről mondhatná ezt, vagy kiknek mondaná ezt? Talán a marketing szakembereknek. Azt mondaná, hogy: „Csinálhattok csodás reklámokat, eladhatjátok magatokat, attól még a bor nem lesz jobb.” Szokták mondani: Persze, jó bornak is kell a cégér. Kell, de attól, hogy jó a cégér, még nem lesz jobb a bor. Illetve, kétség kívül eladhatóbb lesz. És ha jó a cégér, ugyanazt a bort még finomabbnak is tudjuk érezni. És tudjuk azt is, hogy amikor világhírű, nemzetközi hírű művészek hajléktalan ruhát öltenek, és elmennek az aluljáróba, és eljátsszák ugyanazt a darabot, amit előtte való nap a csillárfényes Hallban, – akkor a többség még csak oda se figyel.

De mi ebben az érdekes? Az, hogy Jézus azt üzeni nekünk, hogy tulajdonképpen nagyon fontos, hogy legyen valódi teljesítmény, valódi, igazi gyümölcs. Most ezt az igazi gyümölcsöt nevezzük teljesítménynek, és a teljesítmény, ami létrejön abból, hogy van tudás, van mesterség, aztán van szakértelem, azután saját magunkat is bedobjuk, mert megvan az autonómiánk és a többi. Hogy azután ez elvezet bennünket oda, hogy itt valódi gyümölcsök tudjanak teremni.

Néztem a fedett pályás (atlétikai) Európa-bajnokságot, most is megy. Magasugrás, tegnap. Azt mondja a riporter, itt van ez a fiatalember, magasugró, most próbálkozik 232-vel. Mondjuk, –  nem emlékszem pontosan. Azt mondja: „Óriási nagy dolog, hogy ez a fiatalember még két évvel ezelőtt hererákkal küzdött, hogy egy évvel ezelőtt ment végig az összes protokollon, beleértve a kemoterápiát, a sugárzást, a mindent. De nagy dolog, hogy egyáltalán itt van a pályán, és versenyez!” Ez a legjobb kép arra, hogy meg tudjuk mondani, hogyha ez a fiatalember átugorja mondjuk a 232-t, az egy nagy eredmény. Ha ő ezzel második lesz, az egy siker. De az a kérdés, hogy mi az igazi teljesítménye? És lehet, hogy amikor befejezi a pályafutását, visszanéz, és azt mondja „Persze, voltak sikereim, meg voltak eredményeim. De a legnagyobb teljesítményem az az emberi teljesítmény, hogy vissza tudtam jönni. Ebben az emberi teljesítményben az is benne van, hogy átéltem, ha nem szeretnek, és nem segítenek mások, nem ment volna.” Ahogy az életünket elkezdjük már visszafelé nézni egyre inkább, akkor sokkal, sokkal fontosabbak lesznek a gyümölcsök és a teljesítmény, mint az eredmény és a siker. Azért, mert ott valami valódi született.

Ezért a záró gondolat így szól. Nem véletlenül Jézus ezt a beszédet, vagy az evangélista ahogy szerkeszti Jézus beszédét, valahogy ezzel zárja. Megvan a tudás és a tudomány, megvan a művészi szintű mesterségbeli alkalmazási képesség, azután ott van a szabadság, az autonómia és a kreativitás, és ebből születik valami. De ne csak siker szülessen, ne csak eredmény, hanem teljesítmény, valódi gyümölcsök. És a valódi gyümölcs az, ti ezt már jól tudjátok, a valódi gyümölcs nem az, amire az emberek tapsolnak a földön, hanem az, amire az angyalok tapsolnak a mennyben.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )