Lk 4,1-13 - Nagyböjt 1. vasárnapja

2019.03.10.

Megosztom
Elküldöm

Kísértések: segítés, igazság, bizalom.

Olvasmány (MTörv 26,4-10)

Mózes így tanította a népet: Amikor termésed legjavából ajándékot hozol, a pap vegye ki kezedből a kosarat, s állítsa az Úr, a te Istened oltára elé. Te pedig mondd az Úr, a te Istened előtt: „Apám vándorló arám volt, lement Egyiptomba, s ott élt idegenként kevesed magával, mégis nagy, erős és hatalmas néppé lett. Amikor aztán az egyiptomiak rosszul bántak velünk, sanyargattak és kemény szolgaságba vetettek minket, akkor az Úrhoz, atyáink Istenéhez kiáltottunk. S az Úr meghallgatta könyörgésünket, meglátta nyomorúságunkat, elnyomatásunkat és sanyarú sorsunkat. Az Úr erős kézzel és kinyújtott karral kivezetett minket Egyiptomból, nagy rémületet támasztva, jelek és csodák kíséretében. Erre a földre hozott, és nekünk adta ezt a tejjel-mézzel folyó országot. Íme, most hozom annak a földnek első termését, amelyet te, az Úr, nekem adtál.” Ezzel hagyd ott a kosarat az Úr, a te Istened színe előtt, majd borulj le az Úr, a te Istened előtt.

Szentlecke (Róm 10,8-13)

Testvéreim! Hogyan mondja az Írás? Közel van hozzád a tanítás, ajkadon és szívedben, tudniillik a hit tanítása, amelyet hirdetünk. Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál. Az Írás ugyanis azt mondja: Senki nem vall szégyent, aki őbenne hisz. Nincs különbség zsidó meg pogány között, mert mindnyájunknak egy az Ura. Ő bőkezű mindazokhoz, akik segítségül hívják. Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.

Evangélium (Lk 4,1-13)

Abban az időben Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor megszólította a sátán: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.” De Jézus ezt felelte: „Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt felvonultatta szeme előtt a földkerekség minden országát. „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok – mondta –, mert hisz én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” Jézus elutasította: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította, és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét. Hisz írva van: angyalainak parancsolta, hogy oltalmazzanak, és: kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” De Jézus ezt válaszolta: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust.

Vasárnapi beszéd

A kísértés természetéhez hozzátartozik, hogy természetesen van benne valami olyan, amire azt mondjuk: „De hiszen ez igaz! Hát hiszen ez jó! Hát, hát ez értékes, itt valami, valami kincs van.” Nyilván, ettől kísértés. Hogyha semmi más nem jelenne meg számunkra belőle, mint hogy rossz, és bűn, és baj… Hát akkor, hát akkor nem is volna kísértés. Azt mondanánk, hogy „Ahh! El innen!” Hát, csak éppen nem így van. Ezért szeretném kidomborítani ennek a három kísértésnek tulajdonképpen azt a három elemét, amivel kapcsolatosan, ha csak azokat látnánk, azt mondanánk: „Hát, ezzel semmi baj nincs. Hát, ha van valami szép, valami értékes, valami kincs, valami nemes, valami jó, hát ezek pont azok.”

Amikor Jézus éhezik negyven napon keresztül, és megjelenik előtte valaki, és azt mondja: „Te, én tudok neked segíteni. Tulajdonképpen csak egy gondolat, ezt most átadom neked. Hát, csinálj valamit, és máris tudsz enni! A szükségletedet betöltöd, ez egy természetes törekvés, magától értetődő.” Hát az, hogy egy éhes ember segítsen magán, és hogy aztán egyen, és jóllakjon, hát, ebben aztán mi bajt lehet fölfedezni? Megjelenik itt az, hogy a szükséglet, a természetes vágy… De most nem is ezeket szeretném kiemelni, hanem azt, hogy „Segíts! Hát, segíts! Neked ennyiből áll, segíts!” Ki az, aki azt merné mondani, hogy amikor valaki segít, hogy az: „Na, na, na, na! Az kísértés. – Hát, de segíts!”

Papnövendék voltam, tehát ez körülbelül harminc éve volt, amikor jött hozzánk lelkigyakorlatot tartani valaki, aki azóta meg már püspök atya. Annyira emlékszem, ahogy azt mondja, hogy: „Én most egy nagy plébániát vezetek. Azokat a munkatársaimat szeretem legjobban, akik elém állnak, és azt tudják mondani: <<Még ezt egy hétig bírom, de tovább nem.>> Akik azt tudják mondani: <<Ezt egy évig fogom tudni csinálni, de utána koporsó.>>” Azt mondja: „Nagy bajom azokkal van, akik azt mondják, hogy <<Bírom én, bírom én…>>, és aztán koporsó.” Tulajdonképpen, mikor azt mondjuk: „Nem baj, majd az Úr segít. Hát, segítsen Ő!”, akkor az egy nagy kísértés lehet abból a szempontból, hogy közben elengedjük, és a hátunk mögé dobjuk azt, hogy felelősséget vállaljunk azért, hogy mit bírunk, és meddig bírjuk, hogy hogyan bírjuk. De közben pedig a felelősségünkben az is benne van, ha azt tudom mondani: „Én ezt egy hétig még bírom.”, akkor bírjam is még egy hétig. Hogy mikor azt mondom: „Én ezt már nem bírom.”, akkor tényleg úgy legyen, hogy én már nem bírom. De nagy dolog, hogy Jézus azt tudja mondani negyven nap éhezés után: „Én még ezt egy kicsit bírom.” Azt gondolod, most ebben a pillanatban muszáj enni? Nem, még annyit pont fogok bírni.

Most éppen pár héttel ezelőtt beszélgettem egy református püspök úrral, és kérdeztem tőle: „Te, tulajdonképpen nálatok van-e lelkészhiány, vagy nincs?” A püspök úr a következőt mondta. „Tulajdonképpen papíron nincsen. Mert papíron úgy pont minden hely be van töltve, pont lefedtünk minden feladatot és munkakört. Igen ám, de én úgy látom, püspökként, hogy körülbelül hetven lelkész hiányzik. Mégpedig azért, mert van legalább hetven annyira jó lelkészem, akik kitűnően akarnak apák lenni, és anyák lenni, de kitűnő lelkészek is akarnak lenni. Na, mármost ezt a kettőt hosszú távon, igazán jól nem lehet csinálni – akkor, ha nem kapnak segítséget.” Azt mondja ez a református püspök, ma, Magyarországon. „Nekem tulajdonképpen most az a felelősségem, hogy hetven, nagyon nagyszerű lelkészemnek, lelkésznőmnek valahogy átvigyem az üzenetet, hogy én azt szeretném, hogy ti ezt még hosszú távon tudjátok a családban is, meg ott, a parókián is csinálni. Adnék nektek munkatársakat. Légy szíves, fogadjátok el őket!” Tulajdonképpen én csak ámultam. Ha ezt a történetet valaki úgy mondja el nekem, hogy Németországban, vagy Hollandiában, vagy Finnországban a püspökök oly érzékenységgel vannak a munkatársaik iránt, hogy azt mondják „Ó, én nagyon felelősnek érzem magam, hogy ő ne égjen ki, hogy ne kelljen idő előtt eltemetni.”, azt mondom: „Hát, igen, ott már ilyenek vannak.” De ez Magyarország. Nekem olyan jó kedvem lett, ez…

Tehát az első, persze, mondhatjuk azt: „Segíts, Uram!” De közben a hátunk mögé kerülhet az, hogy mi a saját felelősségünk, a saját kompetenciáink. Hogy nagyon világosan tudjuk, hogy mire vagyunk képesek, és mire nem, és amire képesek vagyunk, azt megtegyük. És addig tegyük, ameddig csak képesek vagyunk rá. Tehát az első. Bármikor kimondhatjuk, hogy: „Uram, segíts!”, de igazi talajon akkor állunk, ha közben tudjuk, hogy mi az, amiben pedig az utolsó leheletünkig az Isten számíthat ránk.

A második. Mi is az az érték, az a kincs, az a szépség, amire azt mondjuk: „Hát ez megföllebbezhetetlen.”? Talán azt mondhatnánk, hogy amikor azt mondja a kísértő Jézusnak: „hát itt minden a tiéd, minden.” De tulajdonképpen igaza van. Jézus megállhatna ott, körbe nézhetne, és azt mondaná: „Hát igen. Én vagyok az Isten Fia, hát persze, hogy minden az enyém.” Mi a kísértés? A sátán bizonyos szempontból azt mondja: „Hát én tudom, hogy minden a tiéd lehet itt, vagy minden a tiéd volna. De ez derüljön is ki. Derüljön csak ki a te igazad, a te igazságod! Ugye szeretnéd, hogy ez kiderüljön? Ugye akarnád, hogy ez napnál is világosabban ragyogjon, hogy tied a dicsőség, és tied a hatalom? Tessék, én csak egy picit segítek neked, és akkor tényleg, ez ki fog derülni.” Milyen gyönyörű, ahogy Jézus azt mondja kimondva-kimondatlanul: „Én tudom, hogy enyém a hatalom. Azt is tudom, hogy enyém a dicsőség. De nem kell, hogy kiderüljön. Nem, például ebben a helyzetben egyáltalán nem kell, hogy kiderüljön.”

Tudjátok, néha már unos-untalan Placid atyát előhívom. Mert az, ahogyan ő a Gulagon azt mondja: „Az volt a tapasztalatom, azok haltak meg leggyorsabban, akik mindig arról beszéltek este, és este, és a következő este is, hogy <<Igazságtalanság történt velem. Ez nem igaz, hogy én vagyok itt. Ez jogtalan, ez jogtalan, és igazságtalan.>>” Azt mondja Placid atya, aki nem tudta egy nagyvonalú gesztussal elengedni azt, hogy „Hát tudom, hogy igazam van, de ez most itt nem derül ki.” Ők legyengültek és meghaltak. Itt van Jézus, legyengült fizikai állapotában, és azt tudja mondani: „Most nem fog kiderülni, hogy én vagyok az Isten Fia? Nem fog kiderülni, hogy enyém a dicsőség és a hatalom? Ez egyáltalán nem baj. Hiszen nem azért jöttem. Hát, én értetek jöttem, nem azért.”

Mikor Ferenc pápa a muszlim vezetőkkel tárgyalt, olvastam egy gyönyörű szép teológiai kommentárt ehhez, ahol a teológus a következőt írta: „A tárgyalás logikájához az tartozott hozzá, hogy a tárgyaló felek egyet tudtak érteni abban, hogy nem náluk van az igazság.” De ezzel nem ér véget a mondat. Nehogy az igazság elárulása következzék bárkinek ebből. Azt mondja: „Egyet tudtak érteni abban, hogy az igazság nem náluk van, hanem köztük. Hogy az igazság nem náluk van, hanem fölöttük.” Igen gyönyörű megfogalmazása ez annak, amiről eddig beszéltünk. Éppenséggel néha teljesen ellentétes irányba haladhat az, aki az igazságot, vagy az igazságát akarja fölragyogtatni – még akkor is, ha igaza van – és aközött, aki nem azt akarja, hogy igaza legyen, hanem hogy igaz legyen. Az, aki azt akarja, hogy igaz legyen, néha egyszerűen csak úgy széttárja a karját, és azt mondja: „Legyen úgy, ahogy akarod. Lehet, hogy lesz öt év, vagy tíz, vagy harminc…”

Még az emberi vonatkozásokban is nagyon gyakran látjuk ennek az igazságát. Nézzétek el, hogy teljesen máshonnan hozok, csak egyetlen mondatot. Az afganisztáni háborúval kapcsolatosan az afgánok nagyon gyakran a következőt mondták, azok, akik hadban álltak a nagyhatalmakkal. Azt mondják: „Nektek, amerikaiaknak, kétség kívül, nagyon drága óráitok vannak. Nekünk afgánoknak meg időnk van.” Hát, ha az egyszerű afgán is azt tudja mondani „Nekem viszont van időm.” A második gondolat így szól. De nagy dolog ez a nagyvonalúság, azt tudom mondani: „Te, nem kell, hogy mindig kiderüljön, hogy igazam van, ha egyáltalán úgy van.” Tehát az igazság sokkal inkább köztünk és fölöttünk van, mintsem hogy nálunk, aminek aztán ki is kell derülnie, itt és most, és azonnal.

A következő, ez a harmadik. Amikor a kísértő azt mondja Jézusnak: „Vesd le magad innen, és átélheted azt, ahogy az angyalok jönnek, és elkapnak. Nem akarod ezt?” Mi itt az a kincs, az az érték, amire hát, mondjuk főleg egy templomban, nehezen tudnánk azt mondani, hogy: „Na, na, na, na!” De tulajdonképpen itt ez a kincs a bizalom. Talán nem véletlen, hogy ez a harmadik kísértés. A kísértő azt mondja: „Nézd, hát te vagy a hit mestere, nem? Te vagy a bizalom embere. Azért jöttél, hogy megtanítsd az embereket bízni a Mennyei Atyában. Hát, mutass ebből a bizalomból valamit! Hát, hadd lássák! Hadd mondhasd majd el!” És mégis ez, ahogyan a sátán eléáll Jézusnak, ez kísértés lesz. Miért? Azért, mert úgy mondja, hogy „Bízz!”, hogy közben „Ne törődj a következményekkel. Te csak bízz! A következmények nem számítanak.” És mi tudjuk, hogy a következmények számítanak.

Hogy most csak egy-egy lépést mondjak, egészen egyszerűen, és nézzétek el, hogyha egészen profán helyzetekből hozok egy-egy gondolatot. Amikor A hét mesterlövész című filmben az egyik beleugrik a kaktuszbokorba, s akkor kérdezik tőle: „De ezt miért csináltad?” Azt mondta: „Akkor jó ötletnek tűnt.” („Pillanatnyilag jó ötletnek látszott.” – YouTube – szerk.) Hát, lehet ugrani… Mi lesz a következménye?

Akkor innen még csak egyet. Richard Rohr leírja az érett és az éretlen szerelmes közti különbséget. Egy ferences szerzetes. Azt mondja: „A szerelmes, ha úgy igazán szerelmes, annak bizony az az ismérve, hogy a szerelmes átlép néhány határt. Ez már csak így van. Ámde az éretlen szerelmes, miután átlépett egy-két határt, nem vállalja a következményeket. Az érett szerelmes szintén átlép néhány határt, csak a különbség az, hogy vállalja a következményeket.” Tulajdonképpen ezért nem egy rossz kép az, ahogy az éretlen szerelmes leginkább ahhoz a cowboyhoz hasonlít, aki bemegy a kocsmába, most finoman szólva meghódítja a kocsmárosnőt, majd pedig lóra pattan, és ellovagol a naplementében. Itt tulajdonképpen a kísértés az: „Ahh! Aztán lovagolj el a naplementébe!” Nem véletlen, hogy Jézus azt mondja, még akár a bizalom révén is megkísérthetők vagyunk. Annak révén, hogy azt mondjuk: „De hiszen ez szép, és gyönyörű, és klassz! Aztán majd lesz valahogy.” A hit vagy a bizalom az nem úgy fejezi be magát, hogy „majd lesz valahogy”.

Ezért a záró gondolatom. Hát, szoktak hozzám jönni katolikus menyasszonyok, és a katolikus menyasszonyok nagyon kedvesen azt mondják május és szeptember vége között, hogy „Lehetséges volna-e az, hogy a katolikus eskü szövegébe betoldanánk egy sort a reformátusból?” Ezt lehet. Tudjátok, hogy katolikus menyasszonyok mit szoktak kérni, hogy az eskün mi hangozzék el? Most az eskü legrövidebb, sőt még kicsit megnyesett változata így szól: „Brünhilda, én téged szeretlek. Szeretetből veszlek feleségül, és téged el nem hagylak, holtomiglan-holtodiglan.” És most jön a toldalék, amit szoktatok óhajtani: „…és veled megelégszem.” Ezt szokták kérni katolikus menyasszonyok. Egyrészt hát, ha kérik, akkor legyen benne, szépnek látom. Csak tudjátok, azon szoktam derülni magamban, hogy a református eskü szövege hogyan folytatódik. Mert az úgy folytatódik: „…és véled megelégszem, véled tűrök, véled szenvedek.” A katolikus menyasszonyok ezt már nem szokták kérni, csak odáig, hogy „…veled megelégszem”. Szóval, ha veled megelégszem, akkor tűrök, és szenvedek. Valahogy ezek együtt vannak.

Nem akarom ezt most már hosszabban. Tulajdonképpen a kísértés történetében látunk három nagyszerűséget. Az egyik nagyszerűség a segítés. A másik nagyszerűség az igazság. És a harmadik nagyszerűség pedig a bizalom. És közben látjuk, hogy mennyire érdemes a hitben elmélyülni, mélyen gyökeret ereszteni. Hogy még hogyha ezek a kincsek jelennek is meg előttünk, azért tudjuk, hogy hányadán állunk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )