Lk 15,1-3.11-32 - Nagyböjt 4. vasárnap

A legfontosabb örökségünk az, hogy mi vagyunk az örökösök.

Olvasmány (Józs 5,9a.10-12)

Izrael népe átkelt a Jordánon, és bevonult az Ígéret földjére. Ekkor az Úr így szólt Józsuéhoz: „Ma levettem rólatok Egyiptom gyalázatát.” Izrael fiai Gilgalban táboroztak, és a hónap tizennegyedik napján este ott ülték meg a pászkát Jerikó síkságán. Másnap már az ország terméséből ették a kovásztalan kenyeret és a pirított gabonát. Attól kezdve, hogy a föld terméséből ettek, megszűnt a manna, és ettől az évtől kezdve Kánaán földjének terményeivel táplálkoztak.

Szentlecke (2Kor 5,17-21)

Testvéreim! Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg. De ezt Isten viszi végbe, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, és aki megbízott minket a kiengesztelődés szolgálatával. Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal. Nem tartja számon vétkeinket. Sőt, ránk bízta a kiengesztelődés tanítását. Tehát Krisztus követségében járunk: Isten maga int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki Istennel. Ő azt, aki bűnt nem ismert, „bűnné” tette értünk, hogy általa „Isten igazságossága” legyünk.

Evangélium (Lk 15,1-3.11-32)

Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s őmaga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: »Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.« Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki. Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”

Vasárnapi beszéd

A történetbéli szereplő, ez a fiatalabb fiú, úgy tűnik azért indul vissza az atyai házhoz, mert nagyon éhes. Az a félelme, hogy tulajdonképpen ennek fele se tréfa, még éhen is halhat. Miközben ezt látja, és tapasztalja, és ez a gondolat merül föl benne, akkor – talán mondhatjuk ezt így – kitalál egy mondatot, ami számára elfogadhatónak tűnik, hogy majd, ha ezzel odaáll az apja elé, akkor az apja ezt a mondatot nagy valószínűséggel méltányolja, vagy helyesnek tartja, igaznak és méltányosnak. Na, és akkor mégis csak legalább béres lehet. Ugye ez a mondat így szól, csak azért ismétlem el, mert pár mondatot szeretnék ezzel kapcsolatosan mondani. „Atyám, nem vagyok méltó, hogy fiadnak hívjál. Béreseit közé fogadj be engem!”

Annyira jónak találja ezt a mondatot, hogy pontosan, ahogy ott kitalálta még a messzi idegenben, ugyanúgy szó szerint elmondja – most hogyha így vesszük és értelmezzük ezt a történetet. De hogyha megnézzük a görög szöveget, akkor egy nagyon érdekes dologra találunk rá. Nem csak az szerepel benne, hogy „Hát, a béreseid közé fogadj be engem!”, hanem ennél tulajdonképpen súlyosabb az üzenet. Mert így szólna, hogyha szó szerint fordítanánk, hogy: „Tegyél engem béreseid közül eggyé! Egy valakivé alakíts, formálj engem, mint aki olyan, mint a te béresed!” Az a szó szerepel benne, az az ige, amit tulajdonképpen a teremtésre is használunk. Vagyis, akár így is fordíthatnánk, és ez a jelentést még pontosabban visszaadja: „Teremts engem fiúból béressé! Hát, nem vagyok méltó, hogy a fiadnak hívjál, mert úgy éltem, hogy ezt tulajdonképpen elpackáztam, eljátszottam, eldáridóztam. Úgyhogy már nem lehetek fiú, így látom, csinálj egy új teremtést, apám! És mostantól kezdve béresed leszek.” Erre a válasza az apának az, most persze nem szó szerint, hanem ahogyan a fiával bánik, hogy: „Nézd fiam, nem lehet új teremtést csinálni. A teremtés az már megvan, én az apád vagyok, te pedig a fiam. Ebből pedig az következik, hogy te mindig a fiam maradsz, és mindig a fiam leszel.”

Akármennyire is egy példabeszédről van szó, nagyon lényegbe vágó a párhuzam, hogy ténylegesen még itt, a mi hétköznapi valóságunkban is, nem áll módunkban új teremtést létrehozni abból a szempontból, hogy ki az apukánk, és ki az anyukánk. Mert ők azok. És a szüleink is, nem áll módjukban ezt megváltoztatni, akkor is, ha akármit mondanak, mert attól mi még az ő fia, vagy lánya vagyunk. Miért érdekes ez?

Reggel a gyerekek, az volt a kérdés számukra, hogy: „De tulajdonképpen ti hogyan veszitek ezt a történetet? Mit szóltok ti ehhez?” Az egyik gyerek azt mondta. „Hát, azért ez fölháborító. Hogy ez a fiatal srác itt mit csinált? És akkor az apa még bulit rendezett neki.” Tulajdonképpen mi ez a fölháborodás? Hogyha azt mondjuk, hogy itt történik egy törvényszegés, márpedig az ószövetségi ember számára a törvény az Istennel való kapcsolattartás záloga, lehetősége és módja. Történik egy törvényszegés. Erre hogyan lehet válasz a borjú, hogyan lehet válasz a telefon csöngése, és a…? Hát ez mind nem válasz rá.

Aztán hogyha mi most a keresztény gondolatainkba ágyazzuk ezt, akkor azt mondhatjuk. „Hát ez a fiatalember itt erkölcstelenül élt, léha, kicsapongó élettel eltékozolta a vagyont. Hát erre hogyan lehet már válasz az, hogy itt a borjú, és akkor most mondom az igazi sort: a gyűrű, a saru, meg a díszes köpeny. Hát erre nem lehet ez válasz!” És nem ezekre válasz, hanem a létezésre válasz, arra, hogy ez a fiú a létezése okán mindig is ennek az apának a fia lesz. És az apa, a létezésük okán mindig, ennek a fiúnak az apja lesz. Ezért a gyűrű, és a palást, és a saru, és a borjú, és az ünneplés a létezésnek szól. Annak, ahogy az apa ezt fölismeri, hogy ez a valóság. Ez egyszerűen csak maga a tiszta realitás. Hogy így van.

Amikor valaki bele tud állni a realitásba, a valóságba, hogy ez így van, és efölött tud örülni, és ennek a valóságnak a világában cselekszik, akkor történnek ilyesmik. Ezért tulajdonképpen azt is mondhatjuk, még ha egy picit talán furcsa is lesz. Az apa, bár azt mondja a szent író, hogy megesett a szíve annak a fiúnak a látványán, de valójában az apának nem is kell szeretnie a fiát, hogy jól bánjon vele. És ez egy nagyon fontos üzenet, mert ott akadunk meg a történetben, hogy „Most akkor megszegte a törvényt, vagy nem? Most akkor rendes ember, vagy nem? Most akkor erkölcsös, vagy nem? Megérdemli, vagy nem? Igazságos, vagy nem? Méltányos, vagy nem? És az emberi kapcsolatainkban állandóan ezt mérlegeljük. De ez a történet nem tagadja, hogy létezik ilyesmi, csak túlmutat rajta, és azt mondja: „Én azért fogok jól bánni a fiammal, mert én vagyok az apja. És azért fogadom őt vissza, mert ő az én fiam.” Ez lehetőséget ad nekünk arra, hogy ne vesszünk el abban a témában, hogy most ki kit szeret, most szeretem-e őt, most nem szeretem, most ezért szeretem, vagy azért szeretem, hogy ő szeretetre méltó, vagy nem szeretetre méltó, kiérdemelte-e a szeretetet, vagy nem érdemelte ki. Mert ebben ugyanúgy el tudunk veszni, mint a törvényben, meg a morálban.

Ennek a történetnek az ereje éppen az, hogy az apa arra hivatkozik: „De halott volt, és életre kelt. Elveszett volt, és most megtaláltatott.” És ez pedig a létezésről szól, az élet legmélyéről. Ezért fölszabadíthat bennünket azzal kapcsolatosan, hogy van egy pont, hogy még azon se kell töprengenünk, hogy szeretem-e őt, vagy nem. És ez mit jelent? Hogy ebből a történetből egyszer csak kibomlik, mint a tavasz, hogy látjuk azt, hogy az embernek elvehetetlen emberi méltósága van, mégpedig azért, mert az Isten gyermeke. Mindenki, aki fölismeri, hogy „Isten gyermeke vagyok.”, rátalált az elvehetetlen emberi méltóságának a forrására. De ebből mi is következik? Nem csak az, hogy hogyan látom magam, hanem hogy hogyan bánok az embertársammal. Ez azt jelenti, hogy minden ember az embertársam, elvehetetlen emberi méltósággal bír. És ebből mi következik? Hogy… lehet egy listám, és ebben a listában a következő szerepel: „Ha te Isten gyermeke vagy, elvehetetlen emberi méltósággal, ráadásul megmásíthatatlanul, akkor rengeteg mindent veled soha nem fogok megtenni, soha.” És ezt még csak árnyalja, és még csak gazdagítja és színesíti az, hogy ha nem csak embernek látlak, hanem a feleségemnek, a férjemnek, a fiamnak, a gyerekemnek, a barátomnak, az ismerősömnek, akkor az még rátesz öt lapáttal. Hogy van egy lista a fejemben, hogy ezt egy másik emberrel sosem teszem meg, hosszú lista. Nem azért, mert szeretem, nem azért, mert erkölcsös, vagy megtartotta a törvényt, hanem mert ember.

És van egy másik lista, ami pedig ugyanebből a forrásból vezethető le, azt mondom: „Na, hát, ha ember, és ő Istennek a fia, és elvehetetlen méltósága van, akkor pedig ebből az következik, hogy jól bánok vele.” Még csak nem is azért pusztán, mert szeretem, még csak szeretnem sem kell. És ez hallatlan módon fölszabadít bennünket, hogy a tetteink ne szolgáltatódjanak ki törvénynek, morálnak, de még a szeretetnek se, hanem pusztán a létezésből fakadjon, abból a fölismerésből, hogy „Te az Isten gyermeke vagy, és én is.” Ez tulajdonképpen számunkra elég.

És hogy még most tovább vigyem a szót, jön itt egy újabb izgalmas fordulat. Ezek a fiúk, ezek a fiatalemberek mivel vannak elfoglalva? Az örökséggel. Hogy ez az örökség, és az az örökség, mit csináljak vele… S valójában ezeknek a fiúknak, nekünk, mi a legfontosabb örökségünk? Ha ti most a gyerekmisén ülnétek itt, akkor lehet, hogy nem válaszolnék. Hátha valami, valami jót mondanátok. Mi ezeknek a fiúknak a legfontosabb öröksége? Ezeknek a fiúknak, vagyis nekünk a legfontosabb örökségünk az, hogy mi vagyunk az örökösök. Mert minden, ami az örökség, az elveszíthető, ellopható, eltékozolható, elherdálható, elveszíthető az utolsó szalmaszálig. Mi az, ami elveszíthetetlen? Hogy én vagyok az örökös. És hogyha mondjuk csak a XX. századi magyar történelemre utalunk, hogy vannak emberek, akiktől az egész örökségüket elvették, és ők egyenes gerinccel csinálták végig azt a 30-40-50-60 évet azért, mert tudták, hogy kik, hogy ők az örökösök. Az ember az örökség nélkül is örökös, mert az. Nem az örökséghez köt bennünket, hanem ahhoz, aki azt mondta: „Te a fiam vagy, s amim van, azt neked adom.” Ennek a lényege az, hogy te a fiam vagy. Mi vagyunk az örökösök, Isten országának az örökösei. Ez az, ami elvehetetlen, veszíthetetlen, tékozolhatatlan. Ezért a legnagyobb örökségünk nem maga az örökség, hanem akik vagyunk, hogy örökösök vagyunk.

Most még néhány szó csak erről a másik fiúról, erről az idősebb srácról. Tulajdonképpen a történetben az szerepel, hogy ez az apa szétosztja a vagyont. De tulajdonképpen gondolhatjuk azt, hogy akkor nem csak a fiatalabbik kapta meg a rá eső részt, hanem hát ez az idősebb is, aki ott maradt az apánál. Hát akkor ő is megkapta a rá eső részt. Ráadásul az apa azt mondja: „Te mindig itt vagy velem. Hát mindenem a tiéd.” Ez a fiú nagyon hasonlít hozzánk, semmi mással nem foglalkozik, csak az örökséggel. Az, hogy a legnagyobb kincs az, hogy ő az örökös, azt el is felejti. És mi a másik nehézsége? Hogy odaáll az apa elé, és azt mondja: „Nem adtál egy gödölyét sem, hogy mulathattam volna veled.” És az apának mi a válasza? „Hát, de mindenem a tiéd, és te mindig itt vagy velem.”

Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen a fiú azt gondolja, hogy még mindig az apától kellene neki legalább egy kis sovány gödölyécske, mert az a mulatásnak a föltétele. És ő alapvetően félreérti az életet, mert az élet nem azon múlik, hogy van-e épp egy gödölye, vagy nincs, és a mulatság sem azon múlik. Én remélem, mindegyikünknek van tapasztalata arról, hogy tudunk mulatni. Ahh! Mi kell a mulatsághoz? Jól esik, ha van mit enni-inni, de valójában nem az kell hozzá. A mulatsághoz életöröm kell, és nagyvonalúság. Amikor nem azt lesem, hogy ki fog majd fizetni, hanem fölállok a kocsmában, és azt mondom… Ez a mulatság, hogy az ember azt mondja: „Amim van, na gyerünk!” Ez a mulatság. Hogy valaki szeret élni, élvezi az életet, és elég nagyvonalú – mégpedig olyan nagyvonalú, mint az apa. Ez a fiú hiába kapja meg az összes örökséget, a legfontosabb örökség nem az övé. Nem tud élni abból, hogy ő az örökös, és nem örökölte az apja nagyvonalúságát. Mert a mulatsághoz nem gödölye kell, nem eszem-iszom kell, első sorban. Ha van, de jó nekünk. Hanem nagyvonalúság, hogy azt mondjam: „Amim van, tessék!” Ez kell a mulatsághoz.

Ezért ez a történet a maga szépségében és egyszerűségében túlmutat azon, hogy azon számolgassunk, hogy mi igazságos, mi erkölcsös, hogy van a törvény, a norma, a szokás, és a hagyomány. Hogy egyszer csak vegyünk egy nagy levegőt, és annak is megörüljünk, hogy még csak szeretnünk se kell egymást, és bánhatunk jól egymással.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )