Jn 8,1-11 - Nagyböjt 5. vasárnap

Olvasmány (Iz 43,16-21)

Ezt mondja az Úr: aki egykor utat készített a tengeren át és ösvényt a nagy vizekben, aki kivezette a harci szekereket és lovakat, a hadsereget és a hőst: elbuktak és nem keltek föl többé, odavesztek, és kialudtak, mint a mécses lángja: „Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgaira figyeljetek! Nézzétek: én valami újat viszek végbe, és már sarjadóban is van, nem látjátok? Valóban, utat készítek a pusztában, és folyókat a sivatagban. Dicsőíteni fog a mező minden vadja, a sakálok és a struccok, mert vizet fakasztok a pusztában és folyókat a sivatagban, hogy inni adjak népemnek, az én kiválasztottamnak. A nép, amelyet magamnak alkottam, hirdetni fogja dicsőségemet.”

Szentlecke (Fil 3,8-14)

Testvéreim! Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent hátránynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam. Hiszen nem a törvény útján váltam igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit révén. Isten ugyanis a hit által tett igazzá, hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget. Így hasonló akarok lenni hozzá halálában, hogy ezáltal eljussak a halálból a feltámadásra is. Nem mintha már elértem volna, vagy már a célban lennék, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is megragadott engem. Testvéreim, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban.

Evangélium (Jn 8,1-11)

Abban az időben Jézus kiment az Olajfák-hegyére. Kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köréje sereglett, ő pedig leült, és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, és vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. Ők azonban tovább faggatták. Erre fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön. Azok meg ennek hallatára egymás után eloldalogtak, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középen álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hol vannak, akik vádoltak téged? Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram” – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”

Vasárnapi beszéd

Azért viszik Jézus elé az asszonyt, és azért kérdik őt erről, hogy most akkor mit tegyünk, hogy vádolhassák. Fontosnak tartom, hogy értsük, hogy mi ennek a logikája, és aztán utána fejtsük ki a tartalmi részeket. A logikája az, hogyha Jézus azt mondja, – ez az egyik szélsőség -, hogy „Azonnal meg kell kövezni, mert a törvény így mondja! És én pedig valóban egy mester vagyok.”, akkor bevádolják a római főhatóságnál. Azért, mert a zsidók önrendelkezéséhez 2000 évvel ezelőtt Palesztinában hozzátartozott ugyan az, hogy hozhattak halálos ítéletet, tehát a főtanács ezt megtehette saját joghatóságukon belül, de végrehajtani nem tehették meg, csak akkor, hogyha a római hatalom erre igent mondott. Ezért tehát ha Jézus azt mondja, hogy „Most meg kell kövezni!”, akkor be fogják őt vádolni a római hatóságoknál. Ha pedig azt mondja: „Nem, hát ne bántsátok! Hagyjátok!”, akkor viszont a főtanácsnál fogják bevádolni, hogy ellene megy az ószövetségi törvénynek.

Tulajdonképpen tehát ez volt a csapda, a próbatétel. Innen érthető, hogy most akkor ezzel a helyzettel Jézusnak valamit tennie kellett. És amit tesz, hát a szó szoros értelmében egy hatalmas fordulat. Ezt a fordulatot szeretném egy kissé kifejteni, mégpedig – nézzétek el, de – lett kilenc gondolatom. Ugye mondhatnátok: „Feri, a kilencből mennyit nézzünk el?” De osztottam-szoroztam, arra jutottam, hogy hát kilencet nem lehet kifejteni, de nem akartam egyiket sem elengedni, mert hát így jöttek egyben. Hát most hol, melyik…? Nem, tehát ezt a kilencet én most szeretném megnevezni. De nem fogom hosszan kifejteni, néha jó az, hogy a fontos részét rátok bízom. Én csak mondom a címet, ti meg megírjátok odabenn a történetet hozzá. Mi ez a kilenc dolog, ami létrehozza ezt a fordulatot?

Az első rögtön így szól. Itt tulajdonképpen valami szűkösből valami tágba érkeznek el. Mert a szűkös a bosszúvágy, a rosszindulat, a rosszakarat. Az, ahogy az asszonyt látják, Jézust el akarják veszejteni, és ezen kívül semmi nem számít. Az összes többi az sötétségben van. Jézus ahogyan megoldja ezt a helyzetet, egyszer csak, és milyen érdekes, hogyha megkérdeznénk: Mi ennek a történetnek a címe? Hát azt mondanánk: A parázna asszony, a bűnös asszony! Miközben a történet miről szól? Az összes többiek bűnéről is. Még mi is azt mondjuk, ez a történet a bűnös asszony története. Még a szentírásban is, ahol adnak neki címet, ezt adják, a bűnös asszony, vagy a parázna asszony. Miközben a történetnek pont az a szépsége, hogy Jézus azt mondja: „Ti ezt az egy asszonyt nézitek, és velem akartok rosszat tenni? Hát mi lenne, ha egy kicsit kitágítanátok a kört, és kiderül, hogy, de hol vagyunk mi, és ti, és mindenki?” Ez a történet lényegileg nem a bűnös asszony bűnéről szól, hanem mindannyiunkéról. Tehát ez az első. Hogyan jön létre a fordulat? Hogy valaki beszűkülve, csak ez, csak az, rossz szándék, és egyszer csak… hahh. Ilyen rövid lesz minden egyes pont.

Második. A második így szól. Egyszer csak a másokról való figyelem önmagunkra terelődik. Milyen érdekes, ahogy a másokról való figyelem, amiben annyira könnyű azt mondani, hogy ilyen, olyan, amolyan… Mikor magunkra terelődik, ott hirtelen elkezdünk azért picit árnyaltabbak lenni. Úgy is mondhatnám ezt, hogy élhetünk 10-20-30-40 évet úgy, hogy azt mondjuk, hogy mások ezt tették, hogy mások ezt tették, és ezt csinálták, és ezt követték el ellenem, és… Történhet bennünk egy lényegi fordulat, és a lényegi fordulatot így nevezhetjük meg: Tényleg számít, hogy mások mit tesznek, vagy mit tettek. Az meg főképp számít, hogy mások mit tesznek, és mit tettek velünk. De a lényeg, hogy mi mit teszünk másokkal. Az ember valódi, igazi kérdése, mindegyikünknek a legvalódibb, legmélyebb kérdéseink egyike nem az, hogy mások mit csináltak velünk. Az fontos, de a lényeg, hogy mi mit teszünk másokkal. És aki tudja, hogy a lényegesebb kérdés, hogy én mit teszek másokkal, az lehetőséget teremt a helyes cselekvésre.

Azután a harmadik. Még a szavakat is próbáltam jól megkeresni. Mi történik itt a fordulatban? Ezeknek a vádlóknak, a véneknek, farizeusoknak és a többieknek az elvakultságukból valamiféle belátás születik. A magyar nyelv annyira gyönyörű, mert mikor ezt mondjuk, hogy valaki elvakult, akkor nem egyszer azért vakult el, mert túl sok fény érte őt. Tulajdonképpen az elvakult hívő, az elvakult vallásos, akit így is mondhatnánk, a farizeus, vagy a fanatikus. Az elvakult farizeus és az elvakult írástudó, de leginkább az elvakult fanatikus, ő természetesen a fényre fog hivatkozni, és Istenre. És attól vált vakká. Nagymamám története az, hogy bent vannak hónapokon keresztül ’44-45, a pincében, amikor Budapestet ostromolják. És amikor egyszer csak ki lehet jönni, hó van, és tél van, és kijön, és a hóról visszaverődik az a rengeteg fény, és ő attól kezdve szemüveges. Attól a néhány másodperctől, hogy elszokott a fénytől, és… Ez a szó szoros értelmében az, amikor valaki elvakul a fénytől.

A fény lehetőséget ad arra, hogy valamit meglássunk és megértsünk, de ha nem bánunk jól a fénnyel, akkor elvakít minket. Egy teológus a következőt mondta erre: A legtöbbség azt mondja, hogy a hitnek az ellentéte a kétely. Azt mondja, hát ezt az élet, ezt nem írja alá. Ugyanis a kétely mindig az egyik alapvető mozgatórugója annak, hogy a hitünk elmélyüljön. Mert elkezdünk kételkedni abban, ahogyan most hiszünk, és ez által el tudjuk mélyíteni a hitünket. Ezt így mondja a szentírás is: remény a reménység ellenére. Volt egy reményem, hogy majd így lesz, az nem teljesedett be, akkor ezután most mi lesz a reményem? El kell engednem a mostani reménységemet, a mostani hitemet, azért, hogy egy mélyebb reménységre, és egy mélyebb hitre jussak. Ezért a kétely a hitnek szinte föltétele. Nem állandósult formában, hanem újra, újból megjelenve. Ezért azt mondja ez a teológus, a hitnek nem a kétely az ellentéte, nem kell aggódnunk, ha kételyeink lesznek. A hitnek az ellentéte a fanatizmus, a bigottság, és a farizeizmus. Mégpedig azért, mert a bigott, a farizeus és a fanatikus éppenséggel a bizalmat tökéletesen kizárta. Mert ő aztán rácsap az asztalra, és ő tud mindent, és azt meg is csinálja. Itt a bizalomnak már semmilyen tere nincs, ezért a hitnek az ellentéte. Ezért tehát ez a gondolat így szól: az elvakultságból a belátásra. És itt a magyar nyelv szépsége nem csak a „meglát valamit”, hanem „belát valamit”. Az a látás, ami itt belül jelenik meg, valami, ami egy belső tartalmat jelent, és a személyiségemnek a része lesz. Valamiféle BE-látás, és ebben a belátásban valaki, vagy valami, ami eddig idegen volt, ítéletre méltó, semmi közöm hozzá, az valahogy belülre kerül, és ezért már nem lehet annyira idegen, és csak ítéletre méltó.

A következő gondolat így szól. Valami, ami kint van, az valahogy belülre kerül. Amikor a magyar nyelv ezt mondja: könnyű kívülről ítélkezni. Milyen érdekes, eleve ezt szoktuk mondani: kívülről ítélkezni. Mert ebben az is benne van, hogy amikor valakit megismerek, és már nem csak kint van, hanem idebent is, elkezdek nem tudni olyan önfeledten ítélkezni. Mikor valakivel egy személyes viszonyom támad, egyszer csak már nem lehet kívülről ítélkezni, hiszen ő már nem kint van, hanem bent. Pusztán azáltal, hogy valami, ami csak kint van, nekem egy idegen, egy senki, valahogy befelé, bekerül ide – az egész magatartásom magától változik meg. Következő. (Ez már a harang? Nem! Ez egy becsapás.) Következő.

Személytelenből valami személyességre jutni. Mert itt egy személytelenből egy személyes mozgás van, személytelen: ez egy idegen, egy nő, egy… semmi közöm hozzá. De mikor Jézus azt mondja: „Te, és veletek mi van? Te, te hogy vagy ezzel tulajdonképpen?” S a véneknek a legnehezebb, mert több idejük volt bűnöket elkövetni. Hát azért oldalognak ők el először, mert hosszú a lista. Egyszer csak valami személyes lesz. Nem valami téma csak, a bűn témája, a törvény témája, a paráznaság témája, hanem hát…, húha. Hogy valami most már nem kint van, hanem bent van. Akkor már a viszonyom sem ugyanaz. Valami személyes lesz.

Lehetetlen, hogy néha ne legyünk előítéletesek. Hogy ne legyen valami kint, és még nem bent. Hadd mondjam el egy élményemet erről. Persze, ha azt mondom, hogy fogvatartott, vagy börtönviselt, hát énbennem is volt sok előítélet ezzel kapcsolatosan. Az ismeretlen, meg a félelem, az idegenkedés. Igen ám, de pár évvel ezelőtt meghívtak a győri börtönbe, hogy én ott beszéljek. Tudjátok, mikor vége lett a beszédnek, ott történt meg a számomra legfontosabb rész. Ez pedig az, hogy amikor vége lett a beszédnek, és az alkalomnak, és a kérdéseknek, akkor arra jutottam, hogy kiállok az ajtóba, és ahogy mennek ki ezek a fogvatartottak a maguk rendjében, én mindenkivel kezet fogok fogni. Tulajdonképpen gőzöm sincs, miről beszéltem, a kézfogásokra emlékszem. Arra a megdöbbenésemre, hogy körülbelül az 50 fogvatartottból 48, vagy 49 megállt, kihúzta magát, és a szemembe nézve kezet fogott. Az az 50 ember, akivel kezet fogtam, és a szemébe néztem… hát nem egy „téma”. Nem tudtam már olyan előítéletes maradni, mint ahogy voltam, egyszerűen az által, hogy valami személyes lett, és már nem tudott olyan személytelen lenni, ez az előítéletesség önmagában elkezdett föloszlani. Itt is valami ilyesmi történik. Következő.

A nyilvánosból négyszemközti lett. Ez a történetnek az egyik legszebb epizódja. Most az online világ térnyerésekor mindenkinek van tapasztalata, mit jelent az, amikor nyilvánosan gyűjtjük a követ, és dobáljuk össze-vissza, ezt most mindenki tudja, milyen. Mikor egy nagyon személyes témát, ami egy emberről szól, azt egyszerűen csak a nyilvánosság színe előtt valahogy úgy szétszórjuk, szétordítjuk, széttrollkodjuk. Ezt tudja mindenki, hogy milyen. Amikor a nyilvánosságban, mint ahogy Jézus perében is, mint amikor kiabálják, hogy „Barrabást! Őt engedjék el!” Mikor valami így szétszóródik a nyilvánosság személytelenségében, nem egyszer el tudjuk hozni azt a közeget, amiben már nem lehet emberi módon megnyilatkozni, szinte. Persze meg lehet, de nagyon nagy erőfeszítés kell hozzá. Milyen megrendítő, hogy ez már 2000 évvel ezelőtt is így volt. Ezért Jézus, hogy az asszonnyal valamit kezdjen, mert ő először kezd a vádlókkal, de utána nem mondja azt, hogy „Nekem az asszonnyal nincs dolgom.” De ahogy a vádlókat el tudja indítani a maguk befelé való útján, akkor már nem ennek a lehetetlen nyilvánosságnak az őrült közegében vannak. Ennek a nem lehetetlen, bántalmazó nyilvánosságnak a közegében lehet valami emberit tenni. Valami nagyon igazat, valami nagyon mélyet és nagyon emberit, anélkül, hogy a bűnt átfestenénk, tagadnánk, a rosszra azt mondanánk, hogy jó. Mert Jézus azt mondja: „Többet ne tedd!”, de közben már nem ebben a vak nyilvánosságban vagyunk, hanem valamiféle személyességben, és a négyszemköztiségben.

Megint egy élményemet hadd mondjam el. Ugye hát édesapám ágáról Erdélyből származunk. Hát az persze nekem fontos volt, és akkor jártunk át Erdélybe. Hát én már gimis koromban, sőt, már előbb is, és mentünk, évente többször. Most ezt nem is akarom ragozni. De hát persze, én mindig magyarokkal találkoztam. És hát azért mondjuk a ’70-es években, a ’80-as években, hát persze, hogy a magyarok elmondták azt, hogy hogyan van a románokkal, hogy a Szekuritáté (vagy: Securitate), hát persze. Én egyre jobban utáltam őket, én nem ismertem senkit, de attól én még egyre jobban utáltam őket. Hát az emberi természet. Az történt velem, de nem gyerek voltam már, azt hiszem 21 vagy 22 éves, elmentünk egy taize-i találkozóra. Talán tudjátok, egy lelkiségi mozgalom. Elmentünk oda, és éjfélkor ott mindig van egy közös imádság, és akkor a közös imádság után meg hát ilyen terefere, tréfelés. Tréfelés? Trécselés, és tereferélés. Na, és akkor az történt, hogy hát ott senki nem ismert senkit, és énnekem nem volt (mindig kedvem) a magyarokkal együtt lenni. Végig velük voltam, hát milyen izgalmas, a népek ott vannak, és úgy pár lépésre volt tőlem egy lányka. Én odamentem hozzá, és elkezdtem vele beszélni – román volt, román. Ez kiderült, hogy bukaresti román, félig cigány, bukaresti román. Na most nehogy följelentsetek emiatt a beszéd miatt! Mert az élményemet akarom elmondani, hogy 20 évig, vagy 15 évig épült bennem valamiféle, úgy a vak nyilvánosság által, hogy az indulat, a gyűlölet, a harag, az előítélet, a sztereotípia. Igen ám, de egy taize-i találkozón, mit ád ég, egy román lánykával beszélgettünk. És tudjátok, mekkorát nyeltem, mikor „Bukaresti román. – Hmm-gmm. Hát, jól kezdődik az év.” És mások azt mondták később, mert én akkor úgy benne voltam, nagyon. „Te Feri! Te, hát egyszerűen néztünk is téged, hogy te teljesen belevesztél ebbe a beszélgetésbe.” Igen, mert nem csak az volt az érdekes, hogy most ő éppen így van, meg ott van, meg satöbbi, hanem hogy fél óra alatt hogyan változtam meg, hogy 15 évnek a hordaléka hogyan ment le rólam. Milyen más az, amikor a nyilvánosság vakságában mondjuk ííí-eee, és amikor ebből belépünk egy négyszemköztiségbe. Hát tarthatatlan lesz egy csomó minden, ami úgy rakódott ránk, én észre sem vettem. Hát egy taize-i találkozóra mentem imádkozni. Gondoljátok, én azt hittem magamról, hogy előítéletes vagyok? Én nem! Hát csak de. Tehát akkor a nyilvánosságból be a négyszemköztiségbe, ahol a dolgok megváltoznak.

Aztán a következő. Hallom, ez már az igazi. A következő, és már csak három van. De té…, hát ha már kilenc volt, kilenc volt, hát nem cenzúrázom a Szentlelket. A… A hetedik így szól, hogy valamiképpen a beszédből a csendbe. Hogy Jézus csak rajzolgat, akkor kérdezik, akkor mond egy mondatot, de nem ragozza. Egyetlen mondatot mond: „Az vesse rá az első követ, aki bűn nélkül való.” Beszédből a csöndbe.

Múlt, két héttel ezelőtt emlegettem nektek Kuklay Tóni bácsit. Kuklay Tóni bácsihoz Jehova tanúi érkeztek, bekopogtak hozzá. Kuklay Tóni bácsi egy katolikus pap. Bekopogtak hozzá, még szinte ki sem nyitotta az ajtót, már kezdték mondani. Tóni bácsi ugye, hát egy olyan nyolc év börtönben, megtanulta a csend szépségét. Ezért ő, ahogy a kedves keresztény testvérei – nehogy kritikának vegyétek – elkezdték mondani a hittérítő szöveget: „Várj, várj, várj, várj! Hát én nem vagyok erre fölkészülve. Hát ti keresztények vagytok, Isten üzenetét hozzátok. Hát, azt nem lehet itt a küszöbön. Gyertek, kisétálunk a Sajó-partra!” Körömben volt plébános. „Kisétálunk a Sajó-partra, leülünk, megadjuk ennek a módját, hogy ti evangelizáljatok.” Kisétáltak szép lassan a Sajó-partra. Próbálták útközben is mondani. „Na, na, na, na! Mi? Útközben? Hát annál ez fontosabb, nem? – Ja, hát fontosabb. – Na, hát akkor gyerünk, sétálgatunk.” Leültette őket a Sajó-partra. Na, kezdték mondani. „Ne, ne, ne, ne! Hát még csak most ültünk le.” Tóni bácsi egy órát húzta az időt. Hát, ő ráért, Körömben nem volt olyan sok pasztorálni való. És leültek, ott nézték a Sajót, ahogy folyt. Egy óra után azt mondta: „Na, miért jöttetek?” Azt mesélte a Tóni bácsi: „Egy óra csönd után olyan jót beszélgettünk.” De kellett egy óra csönd.

Utolsó előtti. A törvénytől az Isten szándékáig. S azért mondom így, hogy az Isten szándékáig, mert Isten egy személy. A törvény nagyon gyakran személytelen lesz, már nem látjuk a személyt, a kapcsolatot, ami mögötte van. De itt azonban Isten szándéka. Ez valami olyasmi, mint amikor Jézus azt mondja Péternek: „Péter, vesd ki a hálódat halfogásra!” És Péter azt mondja: „Hát ilyen törvény nincs, ilyen logika nincs, ilyen belátás nincs. A Te szavadra csinálom.” Hogy ez a kereszténység egyik alapmotívuma; nem a törvény miatt, az erkölcs miatt, a szokás miatt – a Te szavadra. És így, a Te szavadra olyasmit is megcsinálok, ami sosem lesz törvény, és az életnek a lényege.

Akkor a záró gondolat pedig így szól. A használattól az emberségig. Ugyanis ezt az asszonyt a vének, az írástudók, a farizeusok egyszerűen csak odavetik koncnak, egy eszköz, egy senki. Azért, hogy eszközként használhassák azért, hogy aztán Jézussal is azt csináljanak, amit akarnak. Szörnyűség. És Jézus azt a fordulatot teszi meg, hogy nem hajlandó eszköznek látni nem csak, hogy az asszonyt, hanem a véneket sem, az írástudókat sem, és senkit sem. Mert ebben az a szép, hogy Jézus most nem az asszony mellé áll a vénekkel szemben, meg a farizeusokkal szemben, hanem mindenki mellé áll. Mikor azt mondja: „Az vesse rá az első követ, aki bűn nélkül való.” Anélkül, hogy ítélkezne a felette ítélkezni akarókon, egyszerűen csak ad egy olyan megoldást, amiben mindenki anélkül, hogy Jézus ítélkezett volna fölöttük, elindulhat befelé. Rácsodálkozva a belső csöndben arra, hogy abban a belső párbeszédben, ami már nem a nyilvánosságé, hanem önmagammal beszélgetek, ez a helyzet is másképpen fest. Ezért a záró gondolat ez. Tulajdonképpen Jézus elküld bennünket, meg az asszonyt is: „Menj…!” Hogy a csöndben önmagunkkal, egy négyszemközti beszélgetésben legyünk! Mert ott, abban másképpen tűnik föl sok minden.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )