Jn 18,1-19,42 - Nagypéntek

„Használjatok engem! Mert azért jöttem, hogy hasznotokra legyek.”

Olvasmány (Iz 52,13-53,12)

Így szól az Úr: Íme, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és felmagasztalják, és nagy dicsőségre emelkedik. Amint sokan elborzadtak láttán – hisz oly dicstelennek látszott, és alig volt emberi ábrázata –, úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta, és királyok némulnak el színe előtt. Mert olyasmit fognak látni, amilyet még sohasem hirdettek nekik, és olyan dolognak lesznek tanúi, amilyenről addig soha nem hallottak. Ki hitt abban, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt föl előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes, hogy szívesen nézzük őt, a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés, olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze, a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást! Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki száját. Erőszakos ítélettel végeztek vele. Ugyan ki törődik ügyével? Igen, kitépték az élők földjéről, és népem bűnei miatt halállal sújtották. A gonoszok között adtak neki sírboltot, és a gazdagok mellé temették el, bár nem vitt végbe gonoszságot, sem álnokság nem volt szájában. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete és teljesül általa az Úr akarata. Azért, mert lelke szenvedett, látni fogja a világosságot, és betelik megelégedéssel. Sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek zsákmányai, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben a bűnösökért imádkozott.

Szentlecke (Zsid 4,14-16;5,7-9)

Testvéreim! Mivel olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken: Jézus, az Isten Fia, ezért legyünk állhatatosak a hitvallásban. A mi főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban mentes maradt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk. Krisztus földi életében hangos kiáltással és könnyek között imádkozott, könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatást nyert. Isten Fia volt, de a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik neki engedelmeskednek.

Evangélium (Jn 18,1-19,42)

(SZENT JÁNOS PASSIÓ)

Beszéd

Szeretném kifejezni a megbecsülésemet irántatok, hogy eljöttetek Nagypénteken, és ezzel vállaltátok a szívnek a fájdalmát. Az együttérzésből fakadó fájdalmakat, vagy azt, ahogyan Jézusnak a keresztútja és halála fölelevenítheti bennünk a saját, oly színes és sokféle fájdalmainkat. A megbecsülésem annak szól, hogy volt ehhez bátorságotok, hogy belemerítkezzetek az érzések útján abba, mit jelent, amikor az élet fáj. Azért is szeretném a megbecsülésemet kifejezni, mert hiszen egyébként, hát, nem szeretünk sem szegények lenni, sem betegek lenni, nem szeretünk ügyefogyottak lenni, és ügyetlenek. Nem szeretünk szerencsétlenek lenni és erőtlenek. Egyáltalán nem szeretünk magányosnak lenni, úgy, hogy mint hogyha nem számíthatnánk senkire. Ezt mind tulajdonképpen utáljuk.

Nagypéntek, a maga szelíd meghívásával mégis csak találkoztat bennünket nem csak Jézussal, akinek fáj az élet, hanem saját magunkkal, mindazokkal a pillanatokkal és helyzetekkel, azokkal az időszakokkal – és lehet, hogy ebből éppen most is van egy, és kettő, és három, és négy is nektek –, amikor hogyha úgy igazán őszintén megállunk, akkor azt mondjuk: „Utálom, hogy beteg vagyok. Belenézek a tükörbe, nem vagyok szép. Megpróbáltam valamit csinálni a héten, és béna vagyok, és elszúrtam. Annyira össze akartam szedni magam, és nem volt hozzá erőm, és gyenge voltam.” Megint csak nem akarom ezt a sort hosszan mondani, de tulajdonképpen Nagypéntekben találkozunk a gyönge részünkkel. Amikor találkozunk mindannyian a gyönge részünkkel, mert van belőle, akkor éppen Nagypénteknek az üzenete egyszer csak elkezdhet érintgetni bennünket.

Mégpedig, valahogy abban a formában, hogy egyszer csak leesik rólunk egy teher, amikor a legnagyobb bátorságunkkal kimondjuk azt például, ahogy a tükörben állunk, és látjuk, hogy egyre ráncosabbak vagyunk, hogy: „Azt hiszem, már olyan igazán szép sose leszek.” Vagy, ahogyan öregszünk, és úgy él bennünk még az, ahogyan fiatalon, de bírtuk. S akkor, mármost 30 évesen is megtörténik, ez 40, és 50, és 60, hogy egyszer csak megint odaállunk a tükör elé, és azt mondjuk: „Én azt hiszem, hogy lesz még egy-két jó napom, amikor lesz erőm, de úgy tulajdonképpen gyengülök.” Megint csak nem akarom végig mondani ezt a sort, de azért talán még azt, amikor úgy egyszer csak belátjuk, hogy: „Azt hiszem, hogy sok mindenre már nem emlékszem úgy, mint régen. De annyira jó lenne egy kicsit olyan ügyesebbnek, meg okosabbnak lenni, de már azt hiszem, hogy… Hát, még úgy szinten tartom magam egy kicsit.”

Miért akartam ezt elmondani? Azért, mert mindegyikünk tulajdonképpen ezekkel a helyzetekkel, pillanatokkal, alkalmakkal harcol. Nemde így van? Küzdünk. Mert szépek akarunk lenni, és okosak, és ügyesek, és hogy jól menjen, és erősek, és rátermettek, és nem akarunk egyedül lenni, kapcsolati hálót akarunk építeni, hogy lehessen számítani másokra. És hogy Nagypénteken valahogy az üzenet az, hogyha van elég bátorságunk kimondani, hogy: „Hát, már azért olyan okos nem leszek soha.” Hogy akkor is van közöm Jézushoz. Hogyha van bátorságom kimondani: „Én assz’em mármost szebb biztos nem leszek.” Hogy akkor is van közöm Jézushoz. Hogyha azt mondom: „Hát, az én emlékezetem már sokkal jobb nem lesz, ha egyáltalán.” Hogy akkor is van közöm Jézushoz. És hogyha azt mondom, hogy már erőm se lesz több, inkább kevesebb, hogy akkor is van közöm Hozzá. Hogyha az a benyomásom, hogy valahogy bizonyos értelemben azért szűkül bennem az élet, akkor is van közöm Jézushoz.

Az első gondolat így szól. Milyen természetes az emberi vágy az után, hogy sikeresnek lenni, és egészségesnek lenni, és erősnek, és okosnak, és rátermettnek, és mindennek. Jó, hogy ez bennünk van, de Nagypénteken egyszer csak megállunk az Élet színe előtt, és azt mondjuk: „Ez egyáltalán nem, egyáltalán nem… Nem, ez egyáltalán nem van mindig így. És nem is lesz.” Ezekben a helyzetekben fölismerhetjük, hogy de közöm van Jézushoz. Mert ránézünk a keresztre, és nehogy most megbotránkozzék bárki, tulajdonképpen csak a szentírást idézem: csúnya. S ránézek a keresztre, és azt mondom: „Hát, sok ereje nincsen.” És ránézek a keresztre, és azt mondom: „Na, nem talál ki semmit? Hol az ügyesség?” És ránézek a keresztre, és azt mondom: „Hol a kapcsolati hálója?” És ránézek a keresztre, és azt mondom: „Na, hát egészségesebb már nem lesz.”

És ahogy ránézünk a keresztre, egyszer csak, lehet, hogy amikor ránézünk a keresztre, akkor lesz egyszer csak bátorságunk azt mondani, hogy merem látni saját magam. És hogy azért merhetem látni magam az összes gyarlósággal, betegséggel, gyöngeséggel, még bűnökkel is, mert van valakire néznem, és tudom, hogy mindez a Vele való kapcsolatot nem csak, hogy nem lehetetleníti el, inkább talán még inkább lehetővé teszi.

Aztán innen fakad valahogy a második gondolat. Mert nem szeretnék itt maradni, hanem egy kicsit talán, na, hogy veszünk azért egy levegőt, azért csak azt mondjuk, nem: „Azért, na, azért néha erős azért vagyok még, meg leszek is.” S akkor mi a szentírás üzenete? Ahogyan Jézust látjuk, ahogy a kereszten feszül a teste, mi az üzenete neked, erősnek? Hogy ti erősek, hordozzátok a gyöngék gyöngeségeit! Hogyha te tudsz erős lenni, akkor megvan az üzenet, hogy mire használjuk az erőt. Aztán, ha azt mondom: „Ó, néha tudok igaz lenni, nagyon is igaz.” Akkor Jézusnak az üzenete a kereszten az: „Na, ha tudsz igaz lenni, akkor halj meg a bűnösökért!” Mert még az igazakért is alig adja valaki az életét, nemhogy a bűnösökért. Hát, ha tudok igaz lenni; halj meg a bűnösökért. Aztán, ha egyszer csak azt mondom: „De mostanában jól megy dolgom, van bevétel.” Akkor egyszer csak ránézek a keresztre, és az jut eszembe: Mid van, amit nem Istentől kaptál? Ahogy Szent Ágoston mondja, ha van fölösleged, annak más a gazdája. Aztán, hogyha fölujjongok, és azt mondom: „Ah, de én ügyes vagyok!”, akkor ránézek a keresztre, és onnan valami ilyen üzenetet kapok: „Na, ha tudsz ügyes lenni, akkor a felelősséged is nagyobb.” És ha azt mondom: „De néha tudok nagy lenni.”, akkor lehet, hogy a keresztről az az üzenet: „Többet fognak számon kérni rajtad.” A második gondolat így szól. Igenis néha erősek vagyunk, egészségesek, és néha szépek tudunk lenni, ügyesek és klasszak, és nagyok, és sok-sok kapcsolattól gazdagok. És a keresztnek ezekre a helyzetekre nagyon fontos üzenete van.

Végül a harmadik gondolat, ami az egész keresztutat jellemzi, egészen attól kezdve, hogy Jézus vérrel verítékezik, az utolsó leheletéig. Ez pedig az, hogy nincsen egyetlen pillanat sem, amikor Jézus ne emelhetné a fejét föl, és ne mondhatná azt: „Most lett elegem. Most jöjjenek az angyalok! Most betelt a pohár.” És hogy Jézus minden másodpercben azzal a lehetőséggel él, hogy még csak szólnia sem kellene, és ennek vége lenne. Szavába se kerülne, és abban a pillanatban ennek vége lenne, és nem fájna. És megint lenne egészséges, és szép, és fiatal, és erős, és tehetséges, és rátermett. Még csak szólnia sem kéne róla.

Jézus valahogy együttérzésében mivelünk, azt mondja, hogy: „De én látom, hogy olyan gyakran van az, ahogy az egyik ember a másikat csak használja, és egyik ember a másikat kihasználja, és az egyik ember a másikat fölhasználja, és az egyik ember a másikat elhasználja. Én ezért nem szólok. Én azért nem szólok, mert szeretnék a hasznukra lenni, hogy a szó legáldottabb, és igazabb értelmében hadd használjanak. Ne kihasználjanak, ne fölhasználjanak, ne elhasználjanak. A szó legnemesebb és emberibb értelmében, használjatok! Használjatok engem, mert a hasznotokra akarok lenni! Használjatok! Hogy éljetek velem!” S amikor ránézünk a keresztre, olyan érdekes ez, hogy ennek a keresztfának nincsen árnyéka. Hogy akkora körülötte a fény, hogy ott senki sincs árnyékban. Aki a keresztfa közelébe megy, a keresztfának nincs rossz oldala, nincs árnyékos oldala, nincs élettelen oldala, nincs hűvös oldala, nincs érdes oldala, nincs kérges oldala. A keresztfának nincs árnyéka. És aki odatelepszik köré, megmelegedhet, megsütkérezhet Isten szeretetében, aki a keresztről a maga szelíd módján azt üzeni: „Használjatok engem! Mert azért jöttem, hogy hasznotokra legyek.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )