Jn 20,1-9 - Húsvétvasárnap

2019.04.21.

Megosztom
Elküldöm

Olvasmány (ApCsel 10,34a.37-43)

Abban az időben Péter szólásra nyitotta ajkát, és ezeket mondta: „Ti tudjátok, hogy mi minden történt Galileától egészen Júdeáig attól kezdve, hogy János hirdette a keresztséget: Hogyan kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. Ő pedig, ahol csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyított minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten. Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten, és látható alakban megmutatta őt, ha nem is az egész népnek, de az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk. Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból. És ő megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek és tanúsítsuk, hogy ő az, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt. Minden próféta tanúságot tesz arról, hogy aki hisz benne, elnyeri bűnei bocsánatát.”

Szentlecke (Kol 3,1-4)

Testvéreim! Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve. Amikor azonban Krisztus, a mi életünk, újra megjelenik, vele együtt ti is megjelentek a dicsőségben.

Evangélium (Jn 20,1-9)

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.

Vasárnapi beszéd

Mária Magdolna odaérve a sírhoz, ezt mondja az evangélista, látta hogy a követ elhengerítette valaki, és miután látta, hogy a követ elhengerítette valaki, szalad az apostolokhoz, és azt mondja… És tulajdonképpen, látszólag valami unalmas kezdés ez, mert hogy mintha most ismételném azt, amit már hallottatok, de nem tudom, föltűnt-e, hogy azt mondja a szent író, hogy „Látta, hogy elhengerítette valaki a követ…”, majd mit visz hírül a tanítványoknak? Azt, hogy: „Elvitték Jézus holttestét. Nem tudom, hogy hova tették.” Az egyikből a másik egyáltalán nem következik. Az asszony látja, hogy a követ elhengerítették. De még ha be is megy, bár a szent író ezt nem mondja, de még ha be is megy, akkor sem látja azt, hogy valaki elvitte a holttestét, és akkor sem látja azt, hogy valahova azt elrakták, vagy eltették. Miért akartam ezt kihangsúlyozni? Azért, mert ez annyira jól mutatja azt, hogy amit készpénznek veszünk, vagy realitásnak tartunk, hogy szalad az asszony, és hírül viszi azt: „Valaki elvitte az Úr holttestét, valahova rakta, nem tudom, hol van.” Más evangéliumi szakaszban: „Ha te vitted el, mondd meg légy szíves, hova tetted?” Nem érdekes ez, hogy mennyire természetesen realitásnak vesszük azt, és Mária Magdolna is színtiszta realitásként beszélt arról, hogy mi történt itt. Miközben abból semmi sincsen úgy. Az, ahogyan ő látja a múltat, hogy mi hogyan történt, semmi sem pontosan úgy van. Sőt, a lényeg egyáltalán nem úgy van.

Milyen érdekes, hogy ennek az ellenpontja, amikor látja János mindazt, amit ott lát, egyszer csak megérti, hogy az írásokban ez hogyan is volt, a múltat elkezdi megérteni, és egészen másképpen lát. Először is arról szeretnék beszélni, hogy akármilyen furcsán is hangzik, de tulajdonképpen az, amit annyira világosan veszünk, mert azt mondjuk: „Hát ez a múlt, ez így történt, ez a realitás, ez a valóság, hát ez így van.”, hogy az sokszor, te jó ég, hogy mennyire a mi éppen beszűkült látásmódunknak valamiféle terméke. És közben a nehézséget többek között az okozza, hogy azt gondoljuk, nagyon világosan látjuk és tudjuk, mi történt. De nemde, az emmauszi tanítványoknál is így van. Mennek a tanítványok, lógatják az orrukat egy egész napon keresztül, és elmagyarázzák Jézusnak, hogy mi történt ott ezekben a napokban. „Pedig mi azt reméltük, majd Ő váltja meg népét, Izraelt. De hát ez nem így történt, sajnos csalódnunk kellett. Most reményvesztettek vagyunk, minden oda van.”

Miért akartam ezt nektek ennyire hangsúlyozni? Azért, mert van egy természetes naivitásunk. Ez az, hogy amikor – most a hit szeme és tekintete nélkül – látjuk az életet, akkor is nagyon világosan látjuk. Mint Mária Magdolna, aki elmondja, hogy valaki elvitte Jézus testét, valahova tette, nem tudjuk, hogy hol van. Ezzel szemben Húsvétnak a világosságánál egyszer csak rácsodálkozunk arra, hogy amit eddig realitásnak tekintettünk, na, pont az egyáltalán nem az.

Hadd hozzak erre egy történetet, ami az egyik kedvenc történetem, de ennek kapcsán annyira világosan tudunk valamiről beszélni. Ez pedig az, ahogyan egy nagypapa, ahogyan már túl volt hetvenen, fogta magát, és a gyerekeinek, sőt, már az unokáinak odaajándékozta mindenét. Átíratta, ráíratta, odaadta, nekiadta. Volt egy kedvenc unoka, és a kedvenc unoka is már olyan húsz év körüli fiatalember volt, odament a nagypapához, és azt mondja: „Nagypapa! Hát ezt miért adtad nekünk, meg anyuéknak? Hát te még élsz.” És erre a nagypapa a következőt válaszolta. „Hát persze, hogy élek, meg remélem, még elég sokáig. De tudod, két okom is van rá. Az egyik, ha nem adnám oda azt, miközben élek még, ami az enyém, akkor nem gondolhatnék vissza rá, mint múltra, hogy hogyan tudtatok ti ennek örülni. Hogy az arcotokat föl tudom idézni, azt az örömöt, hogy mit jelentett nektek, hogy azt odaadtam, és rátok bíztam, és ez a ti örökségetek, és hogy ez mekkora meglepetés volt nektek, és öröm.” Vagyis valami, ami a legtöbb ember számára valami jövő, amiben ő nem is lesz benne, mert majd öröklik, mit számít nekem, valami jövő, amit nem is lát. Ez a nagypapa ezt a jövőt, ami ki tudja, hogyan is lesz, múlttá tette, és azt mondta, ez már a múlt. Ezt odaadtam, és már nap nap után visszaemlékszem a ti örömötökre. S azt mondja az unokájának. „A másik ok, hogy ezt így tettem, ez pedig az, hogy kétség kívül, lehet, hogy egy nap, de lehet, hogy harminc év, és én tényleg nem leszek itt, meghalok, és elmegyek innen. Ámde mindaddig, amíg én itt vagyok, nagy örömet okoz nekem arra gondolni, hogy amikor már nem leszek itt, ti milyen örömmel fogtok megemlékezni rólam.”

Miért akartam ezt a történetet idehozni? Azért, mert az apostol a következőt mondta: „Krisztussal együtt föltámadtatok.” És a szentírásból ihletett szentmise szövegekben is a föltámadásunkról nem csak jövő időben beszélünk, hanem múlt időben is. Krisztussal együtt már föltámadtunk. Ez mit jelent? Hogy a hit fényénél egyszer csak történik velünk valami, amiről eddig azt gondoltuk, tudjuk, hogy mi történt. Rájövünk, hogy na, az a legkevésbé a valóság, és számunkra valósággá lesz valami, amiről így beszélhetünk, hogy egyszer csak a jövő felől elkezdjük látni a jelent és a múltat, – a jövő felől. Amikor a jövőm felől elkezdem látni a jelent és a múltat, akkor teljesen más fényben látok, és egészen más dolgokra csodálkozom rá. Egyszer csak úgy értem meg a múltat, ahogy addig nem.

Hát hadd hozzam ide azt, ahogyan, amikor ér bennünket valami szerencsétlenség, valami nehézség, az életnek valami drámaisága, és újból és újból föltesszük a kérdést: „Miért? Miért történt velem? Miért ez, miért így, és miért most? Mivel érdemeltem ki, és miért büntet? És Jézussal meg miért kellett ez megtörténjen? Hát nem szereti őt az Isten? Miért bánt vele így?” És ezekre a kérdésekre egyáltalán nem kapunk választ. Miért? Mert ezek a kérdések hasonlóak ahhoz, ahogyan az asszony kérdez Jézus sírjától eljőve. Azt mondja: „Miért vitte el valaki a holttestét? De hova tette? De nem tudom, hogy ki volt. Ennek miért kellett így lennie? Hát mondja már meg valaki, hogy hova rakta az Úr testét!” Halljátok ezt? Hogy az életünk rengeteg nyomorúsága valami olyasmi, mint amit az asszony mond, aki egészen világosnak tartja azt, hogy tulajdonképpen mi történik az életében, hogy mi hogy van, és teszi föl ezt a kérdést, hogy: „De hova tettétek, és ki tette valahova? És miért tette ezt, és miért kellett ezt csinálni?”

És nem azért vagyunk igazán rosszul, mert az élet drámai, hanem azért, mert nem látjuk a jövő felől. És amikor elkezdünk a jövő felől látni, egyszer csak a múltnak a megértése, hogy mi, miért és hogyan történik, egészen mássá lesz. Nem azért, mert a miért kérdésekre válaszokat tudunk adni, hanem azért, mert kinőjük azokat. Egyszer csak más kérdéseink lesznek. A kedvenc változást kifejező kérdés, ez így szól. Eddig azt kérdezem: „De hova rakta, és miért tette el, és miért kellett ennek így lennie?” És egyszer csak, ahogy megváltozik ez a kérdés, a következőt kérdezem. Most már nem az érdekel engem, hogy miért történnek igaz emberekkel rossz dolgok, hanem az, hogy amikor igaz emberekkel rossz dolgok történnek, miért maradnak igazak?

Így eljutottam a második pontig. Amikor a jövő felől elkezdjük látni a múltat, és elkezdünk más kérdéseket föltenni, egész más természetűeket. Nem azt, hogy: „De miért tette, és hova rakta…?” És miközben semmi, semmi igazán lényegi nincs benne, akkor egyszer csak megjelenik bennünk a remény. Mi az, hogy remény? Még a társadalom-, vagy humán tudósok is azt mondják, hogy a remény nem ugyanaz, mint a vágy, nem ugyanaz, mint a képzelet, és nem ugyanaz, mint a gondolat. Nézzétek el nekem ezt a néhány gondolatot, de a kutatások szerint amikor valaki valódi reménnyel irányul valamire a jövőjében, akkor más agyi folyamatok játszódnak le benne. Ugyanis a reménykor az agynak a nagyon ősi rétegei aktivitást mutatnak. Amikor pedig csak vágyakozunk, és elképzeljük, és szeretnénk, és óhajtjuk, és gondolunk rá, akkor ezek az ősi agyi területek nem mutatnak aktivitást. Ezért a remény természete más, mint hogy szeretném, meg óhajtom, meg kérem, meg elképzelem. A remény természete ugyanis ebből a szempontból azt a különbséget mutatja, hogy amikor valaki remél, az cselekvőképessé teszi. A reményben az ember átéli azt az erőt, hogy: „Na, ha ezt remélem, akkor mi az, amit én ezért meg tudok tenni?”

És milyen elgondolkoztató, rákos betegeknek a reményhez fűződő viszonyát nézték, és a következő derült ki. A rákos betegek 93%-a beszámolt arról, hogy a betegsége folyamán bizonyos területeken a reménye erősödött. Ám a remény, hogy mire irányult, az a betegség során általában megváltozott. Kétség kívül volt néhány százalék, aki a betegsége kapcsán inkább arról beszélt, hogy elveszítette a reményét, vagy a reményhez fűződő viszonyát, néhány százalék volt ilyen, körülbelül 7%. De a többség először reménnyel tudott arra irányulni, hogy meg fogok gyógyulni. Ez vagy megtörténik, vagy nem, de a remény segíti őt abban, hogy megtegyen mindent a jelenben, hogy a jövőben egészséges legyen. Ezért a remény segíti a cselekvőképességet, és átalakítja a jövőt.

Ám kétség kívül, van egy bizonyos százalék, aki nem gyógyul meg. A remény bennük kezd átformálódni arra: „De nagyon remélem, hogy nem kell majd sokat szenvednem.” Milyen érdekes, hogy Jézusnak is megjelenik ez a reménye. Hogy egy nagy reménnyel van: „Uram, talán, talán nem kell majd szenvednem, kiinom ezt a poharat.” És azt mondják a kutatások, hogy azután pedig ez vagy megtörténik, vagy nem, de akiben a reményhez fűződő viszony eleven tud maradni, ők eljutnak a reménynek egy másik dimenziójába, ami már nem rájuk vonatkozik. Egyszer csak a reményünk ilyen tartalmakat fog fölmutatni: „De remélem azt, hogy a családom boldog lesz azután, hogy én már nem leszek itt! Jaj, de remélem azt, hogy szeretni fogják egymást! Jaj, de remélem, hogy át tudtam adni azt, amit én tudok! És ha még van valami, bocsánatot kell kérnem, vagy valakinek valamit kimondanom, vagy elmondanom, a gyerekeimnek, hogy büszke vagyok rájuk, hogy hogyan szeretem őket, hogy mennyire jó volt, hogy az anyjuk és az apjuk lehettem.” A reménynek egyszer csak a sugara elkezd kitágulni.

Nem tudom, halljátok-e azt, ahogyan társadalomtudósok a ma viszonyaira vonatkozóan arról szoktak beszélni, kissé olyan szomorúan és lemondóan: „Hát, már a jövő sem olyan, mint amit megszoktunk.” Ezt mondják ma, 2019-ben a társadalomkutatók. De mi keresztény emberként nem ezt mondjuk, szomorúan, hogy „Hát, sajnos… már a jövő sem olyan, mint amit megszoktunk.”, hanem mi kihúzzuk magunkat, és a következőt mondjuk, valami húsvéti örömmel: „Már a jövő se a régi.” És amikor ezt tudjuk mondani: „Nem, már a jövő sem a régi. Nem az a régi jövő, hogy mit tudjuk mi, hogy lesz, ajj, ott is csak a nehézségek vannak, a rengeteg kiszámíthatatlanság. Hova megy a világ?” A húsvéti öröm fényénél azt mondjuk, örömmel: „Nem, nekünk már a jövő sem a régi.” Hogy a jövő is új. És akkor ez volt most a második gondolat, hogy ahogy átalakul a múlt a jövő felől nézve, egyszer csak átalakul az, ahogyan a jövő felé irányulunk, és így elérkezünk a jelenhez.

És hogyha a jelenhez érkeztünk el, örülök annak, hogy reggel is, meg most is vannak itt olyanok, akik Nagyszombat éjszaka keresztelkedtetek. Képzeljétek el, csak úgy mondom nektek, Nagyszombat éjszaka tízen keresztelkedtek felnőttek, meg még hárman elsőáldozók voltak. Olyan ez, mint egy sajátos indirekt tanúságtétel a föltámadt Krisztusról. Hát, ha Krisztus nem élne, miért keresztelkedne meg itt bárki is felnőtt korban? De tulajdonképpen, ha megengeditek, és talán ezt szabad nekem, két-három mondatot szeretnék idézni most azoktól, akik most keresztelkedtek meg. Mert bennük a föltámadt Krisztushoz fűződő viszony egész biztos, hogy nagyon eleven. És most a jelenről szeretnék beszélni, ahogy az is átalakul.

Az egyikőjük azt mondta: „Tudod Feri, én úgy voltam, arra gondoltam, hogy na, én azért egy nagy ember vagyok. Azt mondja: – Szép lassan arra jutottam, hogy nem, én nem vagyok nagy, kicsi vagyok. Ráadásul nem is úgy élek, ahogy érdemes.” És aztán azt mondja: „De aztán a következő lépés meg így volt. Rájöttem tehát, hogy nem nagy vagyok, hanem kicsi, ráadásul nem is úgy élek, ahogy érdemes. Majd vesszőt tett, és azt mondja: – Aztán még arra is rájöttem, még csak nem is úgy élek, ahogy szeretnék. És amikor már arra is rájöttem, hogy kicsi vagyok, és még csak nem is úgy élek, ahogy szeretnék, na, akkor fölkiáltottam, hogy: Jézus, segíts!” Valakiben például a jelen így válik életté, és az Istennel való kapcsolatában kimondhatóvá.

Aztán volt egy másik testvérem, ő pedig azt mondja: „Olyan érdekes volt, én meg azt gondoltam magamról, hogy hát azért kiválasztott vagyok, tehetséges vagyok, és ügyes vagyok, és rátermett vagyok. Aztán az élet megcincált, megrágott engem, és ezt most már a következőképp mondom. Nem, nem, nem, talán pontosabb azt mondani, nem vagyok kiválasztott, hanem Jézus választott ki, és az egész más.” Ugye érzitek a különbséget? Persze, mondhatjuk, hogy kiválasztottak vagyunk, de abban az értelemben, hogy nem csak úgy, kiválasztott vagyok, hanem olyan valaki vagyok, akit Jézus választott ki.

És végül a harmadik idézet, innen, a pillanatból, a jelenből, a húsvétból. A harmadik testvérem, aki megkeresztelkedett, ő pedig a következőt mondta. „Feri atya, tudod, miért olyan jó dolog ez a keresztelkedés? Hát azért olyan jó dolog, mert most igazán nekiállhatok fejlődni Jézussal.” Azt hiszem, hogy ezzel a mondattal szeretném befejezni. Hogy úgy igazán nekiállhatunk fejlődni Jézussal. És mindez azon az úton történik, hogy egyszer csak elengedjük ezeket a panaszos mondatainkat, hogy „Elrakták, és nem tudjuk, hol van, és nem tudjuk, ki rakta el. És mondja már meg valaki, és mondja, adjon már választ! Ennek hogy kell lennie?” Meg azt, hogy „Nem tudjuk már, a jövő se olyan, mint amit megszoktunk, nem tudjuk, ez hogyan lesz.” S hogy egyszer csak a Húsvét fénye teljesen más megvilágításba hozza a múltat, a jövőt, és a jelent. És megerősödik a reményünk, személyessé lesz, és ebben a reményben átéljük azt az erőt, ami nem is a mi erőnk, de a mi erőnkkel összefonódik, és alkalmassá tesz arra, hogy ne valamiféle gőggel éljünk, hogy kiválasztottak vagyunk, hanem sokkal inkább egy alázattal, és mégis nagyon cselekvőképesen, hogy Jézus választott ki.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )