Mt 28,8-15 - Húsvéthétfő

2019.04.22.

Megosztom
Elküldöm

Szentlecke (ApCsel 2,14.22-33)

Pünkösd napján Péter a tizenegy kíséretében előlépett, és hangos szóval így beszélt:

„Zsidó férfiak és Jeruzsálem egész népe! Vegyétek tudomásul és figyelemmel hallgassátok meg szavamat! Izraelita férfiak, hallgassátok meg szavaimat!

A názáreti Jézust az Isten igazolta előttetek, amikor, mint tudjátok, általa hatalmas csodákat és jeleket vitt végbe köztetek. Ezt az embert ti az Isten előre elhatározott terve szerint kiszolgáltattátok, gonosz kezek által keresztre feszítettétek, és megöltétek. Isten azonban feloldotta a halál bilincseit és feltámasztotta őt. Lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa, hiszen Dávid így jövendölt róla:

Szemem előtt az Úr mindenkoron,
ő áll jobbomon, meg nem inoghatok.
Örvend a szívem, az ajkam énekel,
sőt reménységben nyugszik testem is.
Lelkemet a holtak honában nem hagyod,
hogy Szented romlást lásson, nem akarod.
Az élet útját mutatod meg nekem,
színed előtt örülni gyönyörűségem.

Férfiak, testvérek! Ősatyánkról, Dávidról, nyíltan beszélhetek előttetek. Ő meghalt. Eltemették, és sírja mind a mai napig itt van közöttünk. De mivel próféta volt, tudta, hogy Isten esküvel erősített ígéretet tett neki; utódai közül ültet majd valakit trónjára. Ezért jövendölte Krisztus feltámadásáról, hogy nem marad az alvilágban, és testét nem éri enyészet. Ezt a Jézust támasztotta fel Isten, Ennek mi mindannyian tanúi vagyunk. Miután, Isten jobbja felmagasztalta őt, elnyerte az Atyától a megígért Szentlelket, és kiárasztotta, ahogyan látjátok és halljátok.”

Evangélium (Mt 28,8-15)

Húsvétvasárnap reggel az asszonyok sietve távoztak el Jézus sírjától. Félelemmel, de még nagyobb örömmel eltelve futottak, hogy értesítsék a tanítványokat. Egyszerre csak Jézus jött szembe velük, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Az asszonyok odafutottak, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, és vigyétek hírül a tanítványoknak, hogy menjenek Galileába! Ott majd viszontlátnak engem.” Az asszonyok még úton voltak, amikor néhány őr a városba ment, és jelentette a főpapoknak mindazt, ami történt. Ezek összehívták a nép vezetőit, és tanácsot tartottak. Azután sok pénzt adtak a katonáknak, és meghagyták nekik: „Mondjátok, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, eljöttek Jézus tanítványai, és ellopták őt. Ha a helytartó tudomást szerez a dologról, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk titeket.” A katonák elfogadták a pénzt, és úgy tettek, amint kioktatták őket. Ez a beszéd a zsidóknál a mai napig el van terjedve.

Beszéd

Elég egyértelmű közmegegyezés alapján mondhatjuk azt, hogy a kereszténység legnagyobb ünnepe a Húsvét. S hogy a keresztény ember az a valaki, aki Jézus követője, bízik Jézusban, és ebből a bizalomból fakad az, amit aztán ő hitnek nevez, és a hitnek a foglalata, ha egyetlen mondatban kéne összesűrítenünk, hogy Jézus meghalt és föltámadt, meghalt, de föltámadt, és mi Őbenne bízunk, és a vele való kapcsolatunk által éljük az életet. Tudom, hogy tudjátok, nehogy azt gondoljátok, hogy szükségetek volt arra, hogy ezt elmondjam nektek, hanem azért akartam ezt most itt kimondani, mert ha ez a hitünk lényege és alapja, hogy meghalt, de föltámadt, és hiszünk a föltámadt Jézusban, akkor ennek tulajdonképpen óriási jelentősége van abban a dinamikában, abban a – most a szó nem rossz értelmében vett – kettősségben, hogy: „Jó, de itt élünk a Földön. Itt élünk a Földön, és átéljük az élet drámaiságát, de közben ott van a bizalmunk és a hitünk Jézusban, aki a Földön járt, megtestesült, de föltámadt.”

Mi a következménye ennek, ránk, keresztény emberekre nézve? Hadd folytassam ott, ahol tegnap abbahagytam. Márpedig tegnap ott hagytam abba, hogy amikor ez a bizalmi viszonyunk Jézussal el tudja mondatni bennünk azt, hogy de Jézus meghalt, de föltámadt a halálból, egyszer csak elkezdjük az életet a jövő felől látni, a föltámadás felől, és a föltámadás fénye egészen másképpen mutatja meg az életet, máshogy hozza elénk a realitást, hogy mi is az, ahogyan érdemes ezen a Földön embernek lenni.

Akkor ezt az egy mondatot hangsúlyoztam, hogy kimondhatjuk akkor örömmel ezután, hogy: „Nekünk már a jövő se a régi, mert nekünk a jövő is új, valami egészen új.” És ebből mi fog következni? Hogy megjelenik bennünk a remény. Mert ha a jövő felől tudjuk látni a jelent, és mindazt, ami a mi életünk… Ha egy eleven viszonyunk van ezzel a jövővel, a saját föltámadásunkkal, amit így fejezünk ki a liturgiában is, hogy „már föltámadtunk Krisztussal”, akkor ez mit jelent? Hogy megjelenik a remény, és a reménynek a természete, hogy a remény cselekvőképessé tesz bennünket.

Az utolsó gondolat, ami még a múltkorinak egy ismétlése, , hogy ezért a remény nem egyenlő a gondolkozással, az álmodozással, vagy a vágyakozással. Egy érdekes kutatást hadd mondjak el nektek. Diákokat kértek arra, hogy még mielőtt a dolgozatot megírnák, vagy a feleletre sor kerülne, már előző este is képzeljék el, hogy nagyon jól fognak felelni, és hogy majd ötöst fognak kapni, és nagyon jól megírják a dolgozatot. Majd megnézték, hogy azok a diákok, akik ezt elképzelték, hogy majd ötös lesz, és ez volt a vágyuk, és ezen gondolkoztak, végül jobban teljesítettek-e, mint azok, akik ezt nem csinálták. Lehet, hogy meg fogtok lepődni a válaszon, de azok, akik elképzelték, és vágyakoztak, és ezen gondolkoztak, rosszabbul teljesítettek. Mégpedig azért teljesítettek rosszabbul, mert amikor valaki csak vágyakozik, és gondolkozik, és ezen képzeleg, hogy hogyan lenne jó, és szép, és igaz, és helyes, és bölcs, tulajdonképpen a jó, az igaz, a helyes, a bölcs és a szép, ha rágondolok és elképzelem, valamiféle kielégüléssel jár. Hát egyszerűen jó dolog a szépre gondolni, egyszerűen jól esik valami igaz dolgokat magunk elé képzelni, és ez negatív hatást gyakorol a cselekvőkészségre. Ezért a remény, nem egyszerűen csak hogy elképzelem, hogy vágyok utána, hogy szeretném, hogy elgondolom. Ezért a remény egyik alapvető összetevője éppen az, hogy akkor mozgósítom magam, és cselekvőképes leszek, éppenséggel a reményem világának az összefüggésében.

Itt most mondanék egy másik érdekes dolgot. Nem véletlen, hogy a hittel kezdtem. És mit jelent, hogy mi hívők vagyunk? A keresztény hívő ember nem teljesen ugyanaz, mint a keresztény vallásos személy. Mert lehetséges az, hogy valaki vallásos, de tulajdonképpen nem hívő. Mert a hívőség azt jelenti, hogy egy bizalmi viszonyban vagyok a föltámadt Jézussal, és egy belső meggyőződéssel, belső reménységgel tudom azt mondani, hogy meghalt, de föltámadt.

Megint csak a realitások azt mutatják, amikor valaki csak vallásként éli meg a kereszténységet, többet szorong, mint amikor valaki hisz is. Sőt, sokkal több az indokolatlan bűntudata is a vallásos személynek, aki csak vallásos, de közben nem hisz. Nyilván nekem jól esik, ha ti tudjátok, hogy ez miért van így. Azért, mert amikor valaki nem hisz, és nincs benne eleven reménység, akkor túl sokat foglalkozik a vallásossága miatt azzal, hogy: „Most helyesen csináltam, vagy nem, most ez jó, vagy nem? Jaj, a rossz! Jaj, a rosszal küzdeni kell, nehogy erőt vegyen rajtam, nehogy elbukjak, nehogy rossz ember legyek. Nekem jó embernek kell lenni. Mit fog majd Isten szólni?” De ha ezt valaki hit nélkül teszi, meg fog nőni a szorongása, és egyértelműen kiderül, hogy aki csak vallásgyakorló, hit nélkül, indokolatlanul is sokkal többet küzd a bűntudattal. Márpedig nemde a húsvéti üzenet pontosan ez: meghalt, és föltámadt, és elvette a bűneinket, és szabadulást adott.

Még egy utolsó gondolat ide. Az is kiderül ezekből a kutatásokból, hogy aki csak vallásos, de közben nem ezzel a hittel átjártan vallásos, ő sokkal többet harcol és küzd a rosszal, magában és a világban, mert a remény, és az ő bizalma nem valamiféle jó irányba induló cselekvésre ösztönzi és motiválja őt. Ezért a második gondolat így szól. Nem véletlen, hogy mi krisztushívőnek tartjuk magunkat, és nem egyszerűen csak vallásosnak. Azért, mert más a természete annak, ha csak vallásos vagyok, de nem hiszek, és más a természete annak, ha hiszek is, és közben a hitemet vallásgyakorlás formájában is kifejezem.

Akkor most jön a záró gondolat. Tehát mi hívők vagyunk, bízunk Jézusban, és hittel és reménnyel mondjuk ki, hogy föltámadt a halálból. És ez mit jelent abban a kettősségben, hogy itt vagyunk, de közben a föltámadás? Nem azt jelenti, amit a csak vallásos ember számára. Mert ha csak vallásosak lennénk, akkor igaz lenne ránk az, hogy a többség a vallásosságában ezt a kettősséget úgy éli meg, hogy: „Jó, hát itt a Földön szenvedni kell. Hát nincs más, itt tűrünk, szenvedünk, kibírjuk. Aztán jön a halál, és majd odaát jó lesz.” A hívő ember ezt sosem gondolta így, mert a hívő ember – de nem akarom megint az egész folyamatot ismételni – a jövő felől itt vagyunk, a remény most éltet, most tesz cselekvőképessé. A bizalom most segít engem abban, hogy kevesebbet szorongjak, hogy ne a bűneimmel harcoljak, hanem motivált legyek a jóra való törekvésemben.

És ez mit jelent? Például a gyásszal kapcsolatban, ami az emberi lelket szinte leginkább megterheli. És most éppen az asszonyokról hallottunk, akik gyászolják az ő urukat. Az derült ki, hogy aki nem hívő, vagy csak vallásos, ők tulajdonképpen – mert hát az élet nehéz, és itt csak szenvedés van – gyakrabban rekednek meg a fájdalomban, a szomorúságban, a panaszkodásban és a bajokkal való foglalatosságban. Ez náluk hosszabb ideig is tart. Képzeljétek el, a hívőkkel nem így áll a helyzet, mert a hívő ember – és ez megint talán furcsa lesz nektek – a gyászt mélyebben éli meg, mint aki csak vallásos, vagy nem vallásos. Mégpedig azért, mert ha van eleven reményem, bizalmam Jézusban, a föltámadás felől nézek, megengedhetem magamnak, hogy fájjon. Azért is engedhetem meg, hogy fájjon, és sírjak, és odalegyek, és fél évig egészen rosszul legyek, mert a kutatásokból az is kiderül, hogy a hitem és a reményem, és ez a bizalmi viszonyom hamarabb tesz a lélekben egészségessé abból a szempontból, hogy a gyászainkkal hamarabb végzünk, egészségesebben állunk talpra, és az életöröm mélyebben jellemez bennünket csakúgy, mint előtte, ahogyan a gyász is mélyebben tudott minket jellemezni.

Ezért a záró gondolat így szól. A hívő ember tehát tulajdonképpen az, aki még a vallásos embernél is mélyebben bent van ennek a világnak a valóságában. Két lábbal, teljesen állunk ezen a Földön, és ha fáj, nekünk nagyon fáj, és ezt megengedhetjük magunknak. És sírhatunk, és szomorúak lehetünk, és lehetünk csalódottak nagyon mélyen, vagyis megengedhetjük azt, hogy az emberi élet mélységeit átéljük. És közben pedig, mert mindig túl is látunk rajta, és tulajdonképpen látjuk magunkat már a föltámadás felől, ez segít bennünket növekedni az Ég felé, és közben cselekvőképessé tesz. Ezért akármennyire közhelyes is ez, hogy mi krisztuskövetők vagyunk, s az alapmondatunk így szól: „Meghalt, de föltámadt.”, valójában lényegi kérdés ez. Nem egyszerűen csak vallásosak vagyunk, hanem hívők. És mert hívők vagyunk, ez azt jelenti, hogy vallásos módon is kifejezhetjük a hitünket, és a lélek növekedésében az Istennel együtt élhetjük a mindennapjainkat.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )