Jn 21,1-19 - Húsvét 3. vasárnapja

„Simon, János fia, szeretsz te engem?”

Olvasmány (ApCsel 5,27b-32.40b-41)

Azokban a napokban az apostolokat a jeruzsálemi főtanács elé állították: A főpap kérdőre vonta őket: „Szigorúan megparancsoltuk nektek, hogy ne tanítsatok az ő nevében, és lám, egész Jeruzsálem tele van tanításotokkal. Ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét.” Péter és az apostolok így válaszoltak: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek. Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti keresztfára feszítve megöltetek. Isten jobbja fejedelemmé és Megváltóvá emelte, hogy megtérítse Izraelt, és megbocsássa bűneit. Mi ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk a Szentlélekkel egyetemben, akit az Isten megadott azoknak, akik engedelmeskednek neki.” Erre odahívatták az apostolokat, megvesszőztették őket, aztán rájuk parancsoltak, hogy Jézus nevében ne beszéljenek, azután szabadon engedték őket. Boldogan távoztak a főtanácsból, mert méltók lettek arra, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek.

Szentlecke (Jel 5,11-14)

Én, János, amint látomásomban néztem a trónt, az élőlények és a vének körül angyalok seregének hangját hallottam. Számuk tízezerszer tízezerre és ezerszer ezerre rúgott. Harsányan zengték: „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás!” Majd hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben, a földön, a föld alatt és a tengerben, az egész világmindenséggel egyetemben ezt harsogta: „A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön-örökké!” A négy élőlény így felelt: „Ámen”, a vének pedig leborultak és imádták.

Evangélium (Jn 21,1-19)

Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz, továbbá a galileai Kávából való Natanael, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Megyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták visszahúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halból, amit most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy hallal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik, Ugyanígy halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent nekik.

Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Péter így szólt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek.” Erre Jézus azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!” Aztán újra megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz te engem?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!” Majd harmadszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: „Szeretsz engem?”, és ezt válaszolta: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!” Jézus pedig ismét ezt mondta: „Legeltesd juhaimat! Bizony, bizony, mondom neked: Amikor még fiatal voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karjaidat. Más fog felövezni téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Azt jelezte e szavakkal, hogy (Péter) milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. Azután hozzátette: „Kövess engem!”

Vasárnapi beszéd

Tudjuk jól, ahogy Jézus háromszor kérdezi meg Pétert: „Szeretsz-e engem?” Most az első gondolat arra szeretne vonatkozni, amire szívem szerint úgy tekintek, hogy közös tudásunk már. Mert akármennyire is olvassuk mindenféle helyeken, az online és offline világban, hogy: „Most mi is a szeretet? Most érzelem, vagy döntés, vagy elhatározás, vagy mi?” Akkor így forog velem a világ, hogy „Te jó ég! Hagyjuk már ezt a kérdést!” Nem a témát, hanem ezt a kérdést. Mert hiszen mi már oly sokszor átelmélkedtük azt, hogy a szeretet épp azért akkora kincsünk, mert a szeretetben természetes módon ott van az, hogy döntök egy másik személy mellett. Persze az is benne van, hogy a döntésem nem csak mára vonatkozik, hanem időben is érvényes, tehát akkor elkötelezettséget is jelent. Természetesen a szeretetnek része a másik javának az akarása, ahogy a teológia mondja, a skolasztikus teológia. Akkor az azt jelenti, hogy a szeretetnek van egy olyan eleme, hogy egyáltalán fölfogom, hogy mi a te javad, hogy mire van szükséged, hogy mi lenne most a megfelelő, amit én tehetnék érted. De akkor itt megjelenik az akarat, a másik javának az akarása. Tehát akkor a szeretetnek része az akarat. De akkor természetesen a szeretetnek része az érzés és az érzelem, de része a vágy, és része a szükséglet. Vagyis éppen azért becsüljük olyan nagyra a szeretetet, mert átfogja a személyiséget. Mert a személyiség működésének megannyi területén mind-mind ott van, az emlékezéstől a cselekvésen át, minden területre hatást tud gyakorolni. Hát ezért tartjuk olyan nagy kincsnek.

Ezért azok a kérdésfeltevések, hogy most ez, vagy az, tulajdonképpen maguk a kérdésföltevések már rossz irányba sodornak bennünket. De én ezt már közös tudásunknak tekintem, most innen szeretném kezdeni a beszédet. Ez pedig azt jelenti, hogy ha mi mindenféle nem megfelelő kérdéseket teszünk föl; „Most akkor ez vagy az?” Egész konkrét helyzetekben; a férj és a feleség egymás elé állnak, és a férj elköteleződésben van, a nő kevésbé, de a nő nagyon szerelmes egy másik férfibe, s akkor azt mondja minden idők férjének: „Nem érzem, hogy szeretlek. Nem, az érzelem most más felé van.” S akkor a férfi azt mondja: „De hát az nem érzelem, hanem döntés kérdése. Köteleződj el!” Ezek a konfliktusok hányszor és hányszor ismétlődnek! És milyen fájdalmas az, amikor pont az életnek ezeknek a drámai helyzeteiben elkezdünk úgy gondolkodni, hogy egyik-másik elemét, amit joggal tartunk a szeretet részének, elkezdjük lebecsülni. Azt mondjuk: „Nem az érzéseken múlik.” Mondhatjuk, hogy nem az érzéseken múlik, de az is a szeretet része. Akkor mondhatja minden korszakok férfija, egy ideig szokták mondani, minden korszakok férfiai, hogy: „Nem kell elsietni azt a házasságot. Hát az elköteleződésre van még idő. Majd hadd teremjen meg ez a gyümölcs!” Akkor a nők szokták mondani a férfiaknak: „De hát most már itt az idő. Most már döntsél! Most már…” És akkor a férfi azt mondja: „Mi anélkül is szeretjük egymást. Hát nem kell ahhoz ide jönni.”

A második gondolat így szól. A nehézségeink attól szoktak elmélyülni, hogyha a szeretet valamelyik nagyon fontos elemét elkezdjük lebecsülni. Azt mondjuk, az nem annyira sokat számít, az tulajdonképpen anélkül is működik. Meg most ezen nem érdemes fönnakadni. És lehet, hogy rövid távon rendben van, hosszabb távon azok az elemek, amelyeket elkezdjük lebecsülni, általában meg szokták magukat mutatni valamilyen módon.

A harmadik gondolat az, amikor nem egyszerűen csak lebecsüljük, vagy leértékeljük valamelyik elemét a szeretetnek, hanem kifejezetten tagadjuk és kirekesztjük, és azt mondjuk – és ezt is milyen gyakran lehet hallani – „A szeretet nem érzelem. – Az nem szeretet, ha valaki csak elköteleződik, de nincs mögötte semmi, csak az, hogy egy életen át akarja. Az nem igazi.” Mikor a szeretetnek valamelyik elemét, vagy összetevőjét teljességgel kirekesztjük, és azt mondjuk: „Az nem az. Nem azon múlik.”, akkor a helyzetünk még drámaibbá tud válni.

Akkor most szeretnék innen egy picit fölfelé jönni. Kétség kívül, ennek a kérdésnek a közepe, ahogyan Jézus megkérdezi Pétertől, de valójában nem Pétertől kérdezi, hanem Simontól, és ez nem mindegy. Mert hiszen amikor háromszor azt mondja: „Simon, János fia! Te szeretsz engem?”, akkor itt nem véletlen a megszólítás. Ugyanis Péter a kőszikla, Péter az egyház alapja, ahogy szoktuk már utólag is mondani, az apostoli kollégium feje. Ha Pétertől kérdezzük: „Péter! Szereted-e a Mestert?” Hát akkor Péter hajlamos lesz intézményes választ adni. Mert hát hiszen a kollégium fejeként majd ő nyilatkozik, és elmondja, hogy „Igen.” De Jézus nem Pétert kérdezi, nem egy hivatalos választ vár, hanem azt mondja: „Te, Simon, János fia! Te, akivel együtt halásztam nem egyszer, nem kétszer, meg még most is, te, szeretsz-e engem?” Ebben a kérdésben, hogy: „Te, te, te… Simon! Simon, János fia! Te szeretsz-e engem?”, ebben benne van az, hogy: „Én pontosan tudom, hogy te Simon, János fia, hát elég gyarló vagy, elég törékeny vagy, töredékes, sérült szívű és lelkű, nagyon esendő vagy. Hát tudom. Ezért nem is a Pétertől kérdezem, hanem tőled, Simontól. Mert tudom, hogy így van.”

Milyen érdekes, ahogy Jézus ezt tőlünk kérdezi. Akkor ebben benne van az, hogy nem azt kérdezi mondjuk: „Simon, tökéletes vagy már?” Hát ilyen kérdés nincsen. „Mindent értesz?” Hát, ilyen kérdés sincsen. Hanem az van, hogy: „Simon, hát én jól ismerlek téged. Hát te vagy az a kakasos Simon. Hát ide figyelj, tudom, hogy attól, hogy én föltámadtam, te nem változtál meg. Ide figyelj! Szeretsz engem?” Tehát a kérdés mifelénk szól, és nem a tökéletességre vonatkozik, hanem valahogy arra a belátásra, hogy tudjuk, hogy a szeretet éppen azért akkora nagy kincs, mert a személyiség egészét átfogja. Ezért mi minden elemét akarjuk megbecsülni, mégpedig úgy, hogy tudjuk, hogy nagyon gyakran egy-egy elem majd eltűnik belőlünk, szem elől tévesztjük. Hogy szeretünk valakit, 3-4-5-6-8 legfontosabb kapcsolatban is, beleértve a családi viszonyokat is. Hát, most egyáltalán nem vágyom rád, pedig a szeretetnek az is része. Hát most nem érzem, pedig a szeretetnek az is része. Hát, ha most megkérdeznél, nem vagyok túl elkötelezett, pedig az is a szeretet része. Amikor Jézus Simontól kérdezi, ebben benne van az, hogy „Simon, pontosan tudom, hogy ez így van. Hát tudom, hogy így van. Hát tökéletlenek vagyunk, tudom, hogy így van. És én ezzel együtt tőled kérdezem, hogy… Na, igen?”

És most jön aztán tulajdonképpen a fordulat. A fordulat pedig az, hogy tulajdonképpen nem arról van szó, amiről eddig én is mégiscsak beszéltem, hogy így a szeretet, úgy a szeretet. Hanem ennek a kérdésnek a veleje nem ez, hanem az: „Simon, engem szeretsz te?” Tehát „Simon”, és „engem”. „Simon, engem te szeretsz?” Ez a veleje.

Múlt héten arról elmélkedtünk Tamással kapcsolatosan, hogy a hit valami olyasmi, amikor azt tudom mondani egy kapcsolatban, akár Istenre vonatkozóan is, hogy neked, hogy veled, hogy tőled, és érted: igen. Hogy veled, és neked, és tőled, és érted igen. Így tudjuk megragadni a hitünket, a krisztushitünket. Ezért ennek a kérdésnek tulajdonképpen a lényege, amikor meghallom azt, hogy tőlem kérdezi Jézus, hogy „Engem szeretsz-e?” És amikor egyszer csak fölismerem azt, hogy ezt most tőlem kérdezte, és fölismerem azt, hogy ez Ő, Ő kérdezte tőlem, nem más. Hogy nem arról van szó, tudsz-e szeretni, képes vagy-e szeretni, értékesnek tartod-e a szeretetet, megbecsülöd-e, hanem hogy TE és ENGEM. Ezért, ezért olyan gyönyörűségesek ezek a föltámadás-történetek. Mert hogy kezdődik a történet? Elég hosszú volt, ugye? Észleltem, hogy néha már sok nektek. Ez mit jelent? Hogy már, mi már, jól van, vegye már észre, meg mondja már, hogy „Szeretlek.”, hát, de ne…, olyan hosszan megy ez az egész. Hogy a mi nagy nehézségünk az, pont, mint Péternek, meg Jánosnak, meg az összes többieknek, hogy ott van velük Jézus, és nem születik meg, hogy: ENGEM. Hanem hát valaki, valaki itt van, most mondta, hogy csináljuk ezt, most együtt halásztunk. Lehet, hogy a kertész, idegen, vagy valaki.

Tulajdonképpen az utunk, ami a hiten és a szereteten keresztül vezet, annak a célja az, hogy egyszer csak azt tudjam mondani, hogy TE. Hogy az TE vagy. Á, hogy az TE vagy. Hogy nem egyszerűen csak valaki, hanem a feleségem, a férjem, a fiam, az apám, a barátom, a testvérem, a társam. Hogy TE vagy. És ez az, amit egyáltalán nem könnyű ebben az útban bejárni. Az emmauszi tanítványoknak egy egész nap kellett. Nekünk sokszor hetek, hónapok, és évek. Hogy van egy-egy kivételes pillanat, mikor egyszer csak meglátjuk: „Hiszen TE vagy!” És amikor fölfedezem azt, hogy: „Hiszen TE vagy!”, történik egy nagyon érdekes dolog. Eddig azon szenvedtem: „Most tudok én szeretni? Mi a szeretet, meg hogy van, meg melyik része, meg milyen képesség, meg mit fejlesszek, meg hol akadtam el, és hol sérült a szívem?” De mikor arra jutok, hogy „Áhá, hogy ez Te vagy. Hiszen te örökké Te maradsz.” Jézus az alfa és az omega. Te mindig ez a valaki vagy, és mindig ez a valaki leszel. Egyszer csak már nem azzal törődöm és foglalkozom, hogy így a szeretet, meg úgy a szeretet, hanem eljutottam valakihez, egy személyhez, most már neve van. Az enyém az, hogy Simon, János fia, az övé az, hogy Jézus. És ebben a viszonyban történik valami, mégpedig azért, mert már most nem a szeretettel foglalkozom, hanem abban az ámulatban vagyok, ami tulajdonképpen szinte szavakkal ki sem mondható: „Ő az!” A szerelmesek ismerik ezt. „Ő az! – De miért szereted? – Nem tudom, de Ő az!”

Amikor eljutunk az életünkben, meg a kapcsolatainkban ide: „Ő az!”, akkor egyszer csak valami elindul bennünk, aminek aztán az elemeiről sokat beszélgethetünk, meg sok fejlődés vár még ránk. De kétség kívül, és ez lenne most a záró gondolat, kétség kívül, talán az életünk nagy próbája éppen az, ami a tanítványokkal van. Hogy ott van velük Jézus, ott van velük az apjuk, ott van velük a fiuk, ott van velük a férjük, a feleségük, a testvérük, és nem jutnak el oda, hogy „Ő az!”. Mert abban a pillanatban, ahogy azt mondom „Hiszen Ő az!”, megváltozik bennem és körülöttem minden. Addig pedig mivel foglalkozom? Hogy most mit érzek, most mit gondolok, most mennyire vágyok rá, hogy mennyire ő az igazi, hogy mit kapok tőle, hogy olyan-e, amilyennek elképzeltem, és öt év múlva is olyan lesz-e, és olyan-e az alakja, és elég okos-e, és elég szép-e? Hát persze, ebben csak elveszni lehet. Ezért azt az utat, amit a tanítványok bejárnak, hogy ott van velük Ő. Hát nem, még a személyig nem jutnak el, de már együtt csinálnak ezt-azt. Halásznak, és beszélgetnek, és reggeliznek. De a nagy téma, hogy fölismerni, hogy „Ő az!”

Ezért a záró gondolatom így szól: amikor eljutok oda, hogy ki tudom mondani,: „De hiszen Te vagy az!”, akkor ez azt jelenti, hogy a hit elkezd segíteni nekem abban, hogy mindig azt az utat, amíg még nem tudom, te vagy az, de oda szeretnék eljutni, ezt a hit íveli át. És hogy oda eljussak, ebben segít a szeretet. Mert tényleg úgy van, hogy együtt élek valakivel, és évente egyszer csodálkozom rá, hogy „Te vagy az!”, de lehet, hogy ötévente egyszer, hogy „Ő az!” És ami segít, hogy megmaradjak, az a hitem, hogy Neked, és Érted, és Tőled, és Veled igen, és a szeretet, ami meg átfogja a személyiséget. S akkor megvannak az áldott pillanatok, amikor azt mondom: „Tényleg te vagy az!”

(a Miatyánk előtt – szerk.)

Az Úr imáját elmondhatjuk most az édesanyákért, nagymamákért, meg a dédikért. Minden olyan pillanatért, olyan pillanatért is, amikor ők ránk néztek, és nem a vágyaikat látták bennünk, a terveiket, vagy a fáradtságukat, hanem azt mondták, hogy „Te!” Köszönjük az összes ilyen áldott pillanatot, a többivel együtt, amikor egyszerűen csak átélhettük azt, amiről ma reggel azt mondta nekem valaki, ezt nem bírom magamban tartani. Mondtam neki, hogy – édesanya az illető – „Hát tudod, a keresztény misztika egyik gyönyörűsége az, hogy a sebeinkből élet tud fakadni. Hogy nem csak elvérezhetünk, hanem élet fakad. Annyira izgalmas lenne, tudnám, hogy mi jut neked erről eszedbe.” Erre azt mondja nekem: „Már a szülésen kívül?” Milyen érdekes ez, neki gondolkozás nélkül ez jutott eszébe, én meg nem tudom, 23 éve beszélek a sebekből fakadó életről, nekem ez sosem jutott eszembe. Úgyhogy, na, hát köszönet minden anyucinak azért, hogy azokból a sebekből is élet fakadt.

Miatyánk…

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )