Jn 10,27-30 – Húsvét 4. vasárnapja – Jó Pásztor vasárnapja

2019.05.12.

Megosztom
Elküldöm

„Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit.” – De mi kimászhatunk onnan.

Olvasmány (ApCsel 13,14.43-52)

Abban az időben Pál és Barnabás Pergén keresztül eljutott a pizidiai Antiochiába. Itt egy szombaton bementek a zsinagógába, és leültek. Amikor a gyülekezet szétoszlott, a zsidók és az istenfélő jövevények közül sokan Pál és Barnabás nyomába szegődtek. Ezeket arra biztatták, hogy tartsanak ki az Isten kegyelmében. A következő szombaton csaknem az egész város összegyűlt, hogy hallja az Isten szavát. Amikor a zsidók meglátták a nagy tömeget, irigység fogta el őket, s rágalmakat szórva próbálták Pál szavait meghazudtolni. De Pál és Barnabás bátran megfeleltek nekik: „Először nektek kellett hirdetnünk az Isten szavát. De mert visszautasítottátok és méltatlannak ítéltétek magatokat az örök életre, most a pogányokhoz fordulunk. Ezt a parancsot adta nekünk az Úr: »A pogányok világosságává tettelek, hogy üdvösségük légy egészen a föld végső határáig.«” Amikor a pogányok ezt meghallották, örültek, magasztalták az Isten szavát, és hittek is mind, akik az örök életre voltak rendelve. Elterjedt az Úr szava az egész környéken. A zsidók azonban felbujtatták az előkelő vallásos asszonyokat meg a város tekintélyesebb férfiait, és üldözést szítva Pál és Barnabás ellen, elűzték őket a vidékről. Ők – bizonyságul ellenük – lerázták lábukról a port, és Ikóniumba mentek. A tanítványokat eltöltötte az öröm és a Szentlélek.

Szentlecke (Jel 7,9.14b-17)

Én, János, akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni. Minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből álltak ott a trón és a Bárány előtt. Fehér ruhában voltak, a kezükben pálmaággal. Ekkor a vének közül az egyik megszólított, és azt mondta: „Ezek a nagy szorongattatásból jöttek. Ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében. Ezért állnak Isten trónja előtt, s éjjel-nappal szolgálnak neki a templomban. A trónon ülő oltalmat nyújt nekik. Nem éheznek és nem szomjaznak többé, a nap nem égeti őket, sem másfajta hőség. Mert a Bárány, aki a királyi trónon ül, legelteti és az élő vizek forrásához tereli őket. Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet.”

Evangélium (Jn 10,27-30)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem. Örök életet adok nekik, nem vesznek el soha, és senki nem ragadja ki őket kezemből. Atyám, aki nekem adta őket, nagyobb mindenkinél: Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit. Én és az Atya egy vagyunk.”

Vasárnapi beszéd

„Atyám kezéből nem ragadhat el senki semmit. Én és az Atya egy vagyunk.” És megjelenik Jó Pásztor vasárnapján ez a kép, és miközben a képben kétség kívül egy ember, és állatok szerepelnek, aközben mégis csak a viszony leírása nagyon személyes, és nagyon kapcsolatra irányuló. Ahogy tudjuk az előzményekben, hogy „a nevükön szólítom őket, hallgatnak a szavamra, követnek engem, és én megvédem őket, és a karomban tartom őket”. Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, arról, hogy Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy akkor ő tanítványoknak lát bennünket, és minden valahogy nagyon személyes, és a kapcsolati világból nyer értelmet. Nem egyszerűen csak szabályok és törvények, és normák, és szokások – de erről már sokat beszéltem. Arra szeretném valahogy a figyelmünket irányítani, hogy Jézus azt mondja: „De hát az Atya kezéből senki semmit nem ragadhat el.” Igen ám, de azért mi onnan ki tudunk mászni. De nem, nem elragadnak bennünket onnan, hanem szépen leugrálunk onnan. Nem valami gonoszság, valami rosszaság, onnan fog, és elvisz bennünket, hanem szép lassan lelépünk onnan. És hogy ez milyen észrevétlenül tud történni.

Éppen délután, ahogy beszélgettem többekkel, hogy például fiatal házasok esetében, amikor ott van, mondjuk három tényező egyszerre, hogy a munkát is vinni kell, főleg hogyha azt valaki becsületesen, tisztességesen, még esetleg van benne valami önmegvalósítási szándék, és aztán nekiáll házat építeni, és fölveszi a CSOK-ot, és aztán ott van egy gyerek, meg kettő. Na, ez a három dolog egyszerre pont nem bírható, hát egyszerűen ezt a három dolgot erővel, lélekkel, mindennel, nem lehet tisztességgel egyszerre csinálni. És mi szokott történni, nagyon gyakran?, Ahogy épül a ház, hát persze, fölhív bennünket a melós, azt mondja: „Na, főnök úr! Akkor a konnektort hova rakjuk?” Hát, akkor ezzel muszáj valamit csinálni. S akkor bemegyünk a munkahelyünkre, és ott, ott nem azt mondják, hogy főnök úr, hanem a főnökünk szól nekünk, hogy „Uram, itt… kérem a jelentést, hol van az…”, és szép lassan a kapcsolataink vesztenek, és a személy voltunk veszít. Ez olyan észrevétlenül történik meg. S ha megkérdeznek bennünket, mi a legfontosabb, hát a család, de észrevétlenül kipottyanunk abból a bizonyos kézből. Senki nem ragad minket ki, hanem hát mi szép lassan el-elmegyünk ide-oda, hamar, mert valami sokkal sürgetőbbnek tűnik.

Szóval erről szeretnék beszélni, mégpedig azokban az észlelésekben, hogy mi az, ami valahogyan észrevétlenül el-elindít bennünket Isten tenyeréből.

Az első gondolat így szól. Hát például, akármilyen furcsán is hangzik, de tudom, erről hosszan beszéltünk már, csak röviden, hogy milyen nagyra tartjuk azt, hogy vannak álmaink. S miközben szép lassan az álmainkat valósítjuk, eltűnnek a nézőpontunknak a homlokteréből a személyek, s a személyeket elkezdjük az álmaink alá vetni. Már nem a személyek a fontosak, hanem az álmok, és ezért az emberek szép lassan eszközzé lesznek az álmok megvalósítása érdekében. És ahogy ebben a folyamatban megyünk, szép lassan Isten tenyeréből kihullunk.

Annyira bennem van Hamvas Bélának ez a gondolata. Ő persze még ezt mondja a középkori viszonyokról, és a szentekről, azt mondja. „Nagyon tisztelem a középkori szenteket, de hát azért sokukat jellemzi az üdvgörcs.” Ezt én annyit rágcsáltam, ezt a kifejezést, mert nagyon találónak tekintem. Tényleg, az a görcsös, a görcs, semmi öröm nincs már, csak hrrcsk. Hát, a középkorú… Középkorú? Na, ez valahogy nagyon… A középkori embernek mondjuk az üdvösség témája volt ilyen nagyon elöl, és aztán tudott rettenetesen görcsös lenni. Hát, most mi nem üdvgörcsben vagyunk, álomgörcs, ezt találtam ki, mi álomgörcsben vagyunk, és görcsösen az álmainkat, és görcsösen, és görcsösen… Ebben a görcsösségben szép lassan nem tudunk ott, azon a jó kis puha, meleg tenyéren meglenni. Álomgörcs.

Milyen szép dolog tud az lenni, amikor vannak álmaink, jó részletesek, nagyon színesek, illatosak, remek, formásak és a többi. Lehet, hogy ti is láttátok, van egy olyan sorozat, valamelyik adón, ahol párok keresnek lakást. És akkor végül, ahogy keresik-keresik, végül aztán mondjuk háromból megtalálják az igazit. A keresés során mindig előkerül az, hogy valami drámai részletességgel el tudják mondani, hogy az a hűtőszekrény pont nem jó ott, meg az az ágy pont tíz centivel keskenyebb, mint ami az ő álmuk. Tulajdonképpen ebben az szokott engem érdekelni, hogy végül mi alapján döntenek. Mert mondjuk a férfi álma a tengerpart, a nő álma a dzsumbuj, a belváros, és akkor, na most akkor ez hogy lesz, hova fognak költözni? Tudjátok, a végén akkor ott megbeszélik, és olyan érdekes szokott lenni, hogy miközben tényleg bosszantóan részletes, hogy mit hogyan akarnak, egyszerűen elviselhetetlen már, hogy mindenbe belekötnek, ahogy ott az pont nem úgy van, és amikor a döntést hozzák, akkor mondjuk a férfi a következőt mondja: „Kétség kívül, az a tengerparti hahh, hát szóval, harminc éve erre vágyom. De hát mégis csak, te leszel többet otthon, legyen a dzsumbuj.” És akkor úgy hirtelen jókedvem támad, hogy lehetnek részletes álmaink, és minden, de nem mindegy, hogy álomgörcsben vagyunk, vagy csak olyan szépen nevelgetjük az álmainkat, az egyiket-másikat, azt mondjuk: „Jól van, ezt odaadjuk valakinek.”

Második. A második így szól, hogy kétség kívül ott van bennünk ez a feszültség, vagy dilemma. Most a külső világban, a külső életünket növeljük, abban gyarapodjunk és növekedjünk, gazdagodjunk, vagy a belsőben? Tulajdonképpen a kereszténységnek van azért erre mégis csak némi válasza, hogy milyen nagyra tartjuk a belső növekedést. Az ember az erényekben is tud növekedni, és a jó tulajdonságaiban. Milyen észrevétlenül, teljességgel szinte el tud tűnni még a gondolata is a keresztény embernek abban, hogy amikor a növekedés szót meghallja, akkor nem arra asszociálunk, hogy növekedni erényekben, kedvességben az Úr előtt, hanem hát egészen más gondolataink támadnak a növekedésről.

Egy kedves ismerősöm a következőt mesélte. Megmutatta a kertjét, és azt mondja: „Feri, nézd csak! Itt van ez a mamutfenyő.” Hát, ahogy néztem, khh, hát joggal hívják úgy! Azt mondja: „De képzeld el, ez úgy volt ám, hogy én kisfiú voltam, és apukámmal ültettük. Elültettük, hát ekkora volt az egész. Akkor egy év, maradt, két év, ugyanakkora, három, ugyanakkora. Négy év, már mondtam apának, hogy hát apa, hát ez, ez itt nulla. Mi az, hogy mamutfenyő? Hát minifenyő. Egyszer csak eltelt 5-6 év, és az a fenyő… úgy beindult.” Ez mit jelent? Hogy belül történt a növekedés. Ebben az esetben hát először nekiindult, hogy gyökeret eresszen. Hát, ha ő mamutfenyő akar lenni, akkor azt a mamutot meg is kell tartani. De hogy az a nagy fenyő, amit látunk, az ott megmaradjon, ahhoz neki kellett öt év növekedés befelé, hogy egyáltalán kifelé elinduljon.

A második gondolat így szól. Ebben a dilemmában: most a külső vagy a belső növekedés? Nem minthogyha most mindenáron szigorúan, hogy ez vagy az, de hogy micsoda nagy értéke van a keresztény ember számára annak, hogy ott vagyunk Isten tenyerén, és ó, hogy a belső növekedés szépségére rátalálunk.

Azután a harmadik. Így is mondhatnám: kapcsolat, vagy teljesítmény. Felejthetetlen számomra, ahogy beszélgettem egy párral, heteken keresztül. Akkor a férfiember elmondta, hogy: „Hát, igen, most komoly problémáink vannak.” De hogy hát tulajdonképpen ő egy teljesen természetes életet élt, nagyjából ő úgy érzékelte, hogy úgy él, mint mindenki más. Hogy reggel fölkel, és gyorsan elkészül, és elmegy dolgozni, és sokat dolgozik, és akkor néha még hétvégén is elmegy, és csinál valamit, és megy a pörgés, megy az őrület, és ajj, és… Na, de most úgy érzékeli azt, hogy most a kapcsolattal baj van, és neki fontos a kapcsolat. Amikor ez a jó pár alkalom, beszélgetés lezajlott, akkor a végén kérdeztem tőlük: „Na, tulajdonképpen hogyan tekintetek most vissza erre a beszélgetéssorozatra, meg hát mindarra, ami miatt jöttetek?” A férfi a következőt mondta: „Feri, hogy megálltunk jó párszor egy órára beszélgetni, és egyáltalán volt időnk magunkra, meg a kapcsolatra, meg az életünkre, a következőképpen foglalom össze az előző éveimet. Tulajdonképpen én úgy éltem, mint egy állat.” Nem erkölcsi értelemben, nyilván nem életvitel szempontjából, hanem valahogy idebent. Hogy mentem, fölkeltem, reggel fogat mostam, zuhanyoztam…

Tehát a következő gondolat így szól. Észrevétlenül úgy lepottyanunk Isten tenyeréről, hogy csak akkor vesszük észre, amikor ott megfáztunk a hideg földön, hogy: „Te jó ég! Most már nem tudom mióta, nem vagyok azon a meleg tenyéren.” Ezt a dilemmát akár így is mondhatom, hogy vagy valami teljesítmény, vagy kapcsolat. Persze milyen szép az, amikor észrevesszük azt, hogy egy kapcsolat hogyan lehet talán mindennél izgalmasabb és gyönyörűségesebb teljesítmény. Erről még hadd mondjak el valamit. Nem egyszer, amikor egy-egy kapcsolatban valami igazán gyönyörűséges gesztusunk van a másik ember felé, akkor annál nagyobb teljesítményt nehezen tudok elképzelni. És mégis, ezek a teljesítmények nem látványosak, és mégis, pfff, életre szólóak, a szó szoros értelmében.

Következő gondolat. Öt lesz csak, és ez a negyedik. Ez úgy szól: értékek, elvek, vagy pedig emberek. Nem föltétlenül VAGY, de mindenesetre ott, Isten tenyerén valószínű, nem az jut eszünkbe először, hogy elvek, hanem sokkal inkább az, hogy „De jó itt!”. Lehet, hogy ti is láttátok, most elindult egy sorozat valamelyik adón, Csernobil, a csernobili atomkatasztrófáról. Megpróbálták nagyon reálisan ábrázolni, egy dokumentarista sorozat ez, és volt benne egy jelenet. A jelenetben az történik, hogy ott a főmérnök, elmondja, mármost ott ülnek a párt fő emberei, meg a város fő vezetői, elmondja, hogy ez egy atomkatasztrófa. Hát hogy a műszert mikor bekapcsolták, hogy mérje a sugárzás mértékét, akkor abban a pillanatban kiakadt az egész, és azt gondolták, elromlott. De nem romlott el, hanem az annyi volt. Akkor elmondja, hogy ez van, és hogy az embereket azon nyomban evakuálni kell, minden másodperc számít. Akkor ezen beszélgetnek, hogy most szóljanak-e az embereknek, vagy ne szóljanak, és mikor szóljanak, hogyan kell ezt megszervezni. Fölállt ott valaki, és azt mondja: „Ide figyeljenek! Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy rossz hírek kerüljenek ki innen. Ezért a helyes megoldás az, hogy az összes telefonvonalat el fogjuk vágni. Innen információk nem mehetnek ki.” Miközben a radioaktív felhő már másfél kilométer magasan, Svédország felé közeledett.

Mi emberek, észrevétlenül az elvek… és az egyszerűen drámai, hogy milyen embertelenségbe tud mindez fordulni. Tehát a következő gondolat így szól, hogy miközben emberekből és személyekből indulunk ki, aközben szinte észrevétlenül már csak elvek, és szabályok, és a legnagyobb embertelenségig el tudunk jutni.

Akkor a záró gondolat így szól. Na, most akkor… anyagi, vagy szellemi. Nem, mintha mereven akarnám ezeket elválasztani, de hogy hozok-e például valami előzetes döntést, vagy van-e bennem valami érték sorrend. Most akkor az anyagiak, vagy a szellemiek? Olyan észrevétlenül behálóz bennünket sok minden, ami itt az anyagi világnak szépsége és értéke, és a szellemiek… sitty…

Záró élményem. Egy művelődési házba hívtak meg, egy kicsi helyre. Amikor vége lett az előadásnak, akkor még szót váltottam ezzel, azzal, amazzal, és végül, tulajdonképpen már mindenki kiment, és hát szinte ott maradtunk ketten a főszervezővel, a művelődési ház vezetőjével. Akkor úgy sóhajtott egyet ez a hölgy, és azt mondja: „Huhh! Hát, azért ez nagy munka volt.” Kíváncsiság támadt bennem, és kérdeztem: „Na, nehéz volt megszervezni?” S akkor azt mondja nekem: „Hát, ha nem untatom, akkor két percben elmondanám, hogy ez hogy is volt. – Nagyon érdekel. – Nézze csak, tulajdonképpen ez úgy történt, hogy én egy nagyon nagy válságban voltam. Ez egy olyan mély krízis volt, hogy heteken, hónapokon keresztül nem bírtam kijönni belőle, és teljesen olyan kilátástalannak láttam egy csomó mindent, egyáltalán magát az életemet, és nem tudtam, hogyan fogom egyáltalán valahogy a fejemet kidugni a habokból. Most valahogy rátaláltam egy-két hanganyagra, egy vasárnapi beszédre, és valahogy, már nem mondom, hogy ez nem t’om mennyit segítettek, meg megoldották. Dehogy oldották meg… De valahogy, olyan mentőövként tudtam beléjük kapaszkodni. A következő gondolatom ez lett. Hát akkor milyen jó lenne, én majd emailen fogok neked írni Feri egy emailt, hogy akkor följövök Pestre, és akkor akarok veled beszélgetni, mert úgy tűnik, hogy ez nekem kapaszkodó.” A következő gondolata az lett: „Várjunk csak! Hát, ha nekem a válság mélyén ez tudott segítség lenni, akkor az is lehetséges, hogy ez másnak is az lehetne. Akkor én inkább azt csinálom, hogy nem én megyek oda, hanem őt hívom el ide. Mert akkor ez még legalább 3-4-500 embernek lehet kapaszkodó.” Hát számomra ez valami gyönyörűség.

Hogy mi az, amit látunk? Az valami olyan látványos, anyagi természetű; megvalósul egy program. És ami mögötte van, az a finom szövésű szellemi, hát az olyan gyönyörűség, hogy ahhoz képest, hogy volt egy előadás valahol, a művelődési házban, hát jó volt, – szokott olyan lenni. De hogy az hogyan született meg, hogy valaki egy krízisben ott vergődve, hogyan tudott onnan kilátni, és azt mondani: „Hát, ezt talán valaki másnak is jó lehet.”, ez számomra gyönyörűség.

Ezért tehát amikor Jézus azt mondja, és Jó Pásztor vasárnapján, hogy hát, tulajdonképpen itt a tanítványságról van szó, meg a követésről, meg hogy nevén szólítom, meg hallgat a szavamra, meg hogy a tenyeremben van, és onnan semmi nem ragadhatja el, akkor ez valahogyan irányít bennünket, vagy alakítja a szemléletmódunkat. Ezekben a sokszor értékpárokban, vagy akár értékkonfliktusokban hogyan érdemes eligazodnunk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )