Lk 24,46-53 - Urunk mennybemenetele

„…minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni.” – A megtért ember életformája.

Olvasmány (ApCsel 1,1-11)

Első könyvemben, kedves Teofil, elbeszéltem, mi mindent tett és tanított Jézus egészen addig a napig, amelyen megbízást adott a Szentlélek által kiválasztott apostoloknak, és fölvétetett a mennybe. Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról. Amikor egy alkalommal együtt étkezett velük, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amelyről, mint mondta, tőlem hallottatok: „János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” Az egybegyűltek erre megkérdezték: „Uram, most fogod helyreállítani Izrael országát?” Ő azt felelte: „Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időpontokat és az alkalmakat. Ezeket az Atya szabta meg a saját tetszése szerint. De amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” Miután ezeket elmondta, a szemük láttára fölemelkedett, és egy felhő elfedte úgy, hogy tovább már nem láthatták. Miközben feszülten figyelték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi állt meg mellettük fehér ruhába öltözve, és megszólította őket: „Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki közületek az égbe emelkedett, úgy jön el ismét, ahogyan most szemetek láttára a mennybe ment.”

Szentlecke (Zsid 9,24-28;10,19-23)

Krisztus nem kézzel épített szentélybe lépett, amely a valódinak csak előképe, hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk. Nem azért lépett be, hogy többször áldozza fel magát, mint ahogy a főpap minden évben idegen vérrel belép a szentek szentjébe, hiszen akkor a világ kezdete óta már többször kellett volna szenvednie. Így azonban az idők végén egyszer s mindenkorra megjelent, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. Amint az ember számára el van rendelve, hogy egyszer meghaljon és utána következzék az ítélet, úgy Krisztus is egyszer áldozta fel magát, hogy sokaknak a bűnét elvegye. Másodszor nem a bűn miatt jelenik meg, hanem azok üdvözítéséért, akik rá várnak. Testvérek, Krisztus véréért megvan tehát a reményünk, hogy beléphetünk a szentélybe. Ezt az élethez vezető új utat a függönyön, vagyis saját testén keresztül nyitotta meg nekünk. Főpapunk is van, akit Isten az ő népe fölé rendelt. Járuljunk hát hozzá őszinte szívvel, hitből fakadó bizalommal, hiszen szívünk megtisztult a rossz lelkiismerettől, és testünket is tiszta víz mosta le. Tartsunk ki rendíthetetlenül reménységünk megvallásában, mert hűséges az, aki az ígéretet tette.

Evangélium (Lk 24,46-53)

Feltámadása után Jézus utoljára jelent meg az apostoloknak, és így búcsúzott el tőlük: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halálból. Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni. Ti vagytok ezeknek tanúi. Én meg elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát. Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból.” Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölemelkedett az égbe. Ők leborulva imádták. Aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Állandóan ott voltak a templomban, dicsérték és magasztalták Istent.

Vasárnapi beszéd

Jézus ezt mondja: „Hirdessétek a megtérést, és a bűnbocsánatot!” A megtérésről szeretnék beszélni, mégpedig abból a szempontból, hogy hogyan tudnánk mi egész világossá tenni magunk számára azt, hogy megtért keresztény emberként élünk-e? Milyen emberi jellegzetességei vannak annak, amikor valaki bátran mondhatja azt, hogy „Én megtérten élem a hívő életemet.”? Bevezetésképpen egy öt-hat évvel ezelőtti beszédre szeretnék utalni, amiben össze tudtuk szedni a megtérésnek az öt fajtáját. Ezt csak bemelegítésnek szánom, azért, hogy legyen egy élményünk arról, hogy milyen sokféle út is vezet oda, aminek aztán a közös világa, hogy azt mondhassa valaki, hogy: „Én azt hiszem, hogy megtértem.”

Az első, amikor valaki a bűnösségét éli át, és a bűnösségből élményszerűen, egyszer csak átéli azt, hogy odafordul a kiszolgáltatottságában, akár a szégyenében Istenhez, és Isten azt mondja: „Megbocsájtok neked.”, és elveszi a bűnét, a szégyenét, és föloldozza, és fölemeli őt. Második. Amikor valaki azt éli át, hogy van valami hiánya, valami sebzettsége, valamilyen vágya, és az Isten egyszer csak választ ad erre a sebzettségre, hiányra, szükségletre és törekvésre. Ezt úgy hívják, hogy fölcserélési megtérés; a szenvedés, a hiány, a törekvés, ami szenvedéssel jár, – egyszer csak az Isten, mint hogyha pont ezen a területen valamit betöltene, és az embert átjárná. A harmadik a vallásos élményen keresztül való megtérés. Ide tartoznak klasszikusan az istenélmények, amikor valaki valamilyen jelenés kapcsán tér meg, találkozik egy angyallal, találkozik egy szenttel, találkozik Jézussal – nem is akarom hosszabban mondani. Negyedik, amikor valaki egy nagyon mély élmény kapcsán tér meg, de az élményben nem történik valamilyen vallásos jellegzetesség. Tehát például, meghal valakinek a rokona, meghal valakinek a családtagja, és ott történik egy nagyon mély emberi megrendültség, és ebből a nagyon mély emberi megrendültségből és helyzetből indul el aztán a megtérési folyamat. Aztán az ötödik, ez pedig a szép lassan, folyamatosan kialakuló megtérés, amiben valaki nem is tudja pontosan megmondani, hogy mikor tértem meg, vagy mikor lettem keresztény. De közben pedig a megtért ember jellemzői őrá is egészen nyilvánvalóan igazak, miközben nincsen egy nagyon világosan megnevezhető tapasztalat vagy élmény a háttérben.

Ez volt a bevezető. És akkor arra gondoltam… ugye ez nem volt hosszú? Úgy derültök rajtam. Hogy, akkor pontokba szedve néznénk azt meg, hogy hogyan tudjuk akkor látni, hogy na, milyen is a megtért embernek az emberi jellegzetessége. Rögtön hozzá szeretném fűzni azt is, hogy mi a gyerekbetegsége ezeknek az ismérveknek.

Az első, hogy a megtért embernek a megtérési jellegzetessége azt jelenti, hogy az nagyon személyes, és kapcsolati jellegzetességekkel bír. Átfogja az egész személyiséget, megragadja az embert az ember voltában, de közben kapcsolati jellege is van. Vagyis, hogy a megtérésben nem egyszerűen csak bizonyos igazságokat elkezdek nagyon igaznak látni, vagy elfogadni, bölcsességeket közel engedni magamhoz, hanem van annak valami olyan jellegzetessége, hogy megragadott az Isten, hogy Jézus hirtelen közel jött hozzám, hogy Márián keresztül átéltem valamit. És ebből a szempontból azt mondhatnánk, párhuzamokat tud mutatni a megtért ember emberi valósága ahhoz, amikor valaki szerelmes, vagy ahhoz, amikor valakinek nagyon jó barátja egy másik személy. Csak ebben az esetben a szerelmesség, vagy a barátság, az Isten felé irányul, vagy Isten felé irányul valamely szent személyen, vagy szenten, vagy angyalon keresztül. Ez tehát az első.

Mi lehet ennek a gyerekbetegsége? Az, hogy ez a fajta személyre és kapcsolatra irányultság nagyon mereven egyoldalú, kizárólag ez az egy személy, kizárólag ez az egy valaki, akár Isten, akár közvetítő, és ez még tulajdonképpen nem volna olyan nagy nehézség. De az már igen, hogy minden más viszont értéktelennek tűnik föl, semminek. Például ebből fakadhat az, hogy valaki egy megtérési folyamat kapcsán megszakítja a kapcsolatot a szüleivel, megszakítja a kapcsolatot a testvéreivel. Ez a megtérési folyamatnak, ennek az emberi alakulásnak és változásnak egy gyerekbetegsége.

Azután a második, amikor átéljük azt, hogy itt valamiféle morális igényesség kezd bennünk megszületni. Vagyis a kapcsolatra való vonatkoztatottságunkat nagyon világosan átéljük úgy, hogy akkor egyáltalán nem mindegy, hogy én mit csinálok, hogy azt hogyan csinálom. Mint ahogy a szerelmes azt mondja: „A legutolsó dolog, amit akarok, hogy megbántsam a szerelmem.” Amikor a barát azt mondja: „Egyszerűen, hát nekem fáj, ha egyszer csak kiderül, hogy pont a barátomat sértettem, vagy bántottam meg.” Nem véletlen, hogy Jézus ezt a kettőt mondja: „Hirdessétek a megtérést, és a bűnbocsánatot!” Mert akinek megvan ez a megtérési tapasztalata, élménye, vagy folyamata, ő szinte következményszerűen át fogja élni azt, hogy: „Te jó ég! Akkor akárhogy nem élhetek, akármit nem csinálhatok. Hát akkor ez egészen nyilvánvaló, hogy ennek következményei vannak.” És ezek a következmények átfogóak. Ez pedig azt jelenti, hogy elkezdem a döntéseimet, a tetteimet az alapján mérlegelni, hogy az a fontos valaki, akit most Istennek hívok, a vele való kapcsolatomban, az segíti ezt a kapcsolatot, vagy nem, méltó ehhez a kapcsolathoz, vagy nem. Hűséges vagyok ebben a kapcsolatban ahhoz a számomra fontos valakihez, vagy nem. Ezért a megtért embernek jellemzője nem csak a morális igényesség, hogy egyszer csak elkezdem nagyon fontosnak tartani, hogy hogyan és miként cselekszem, hanem az is, hogy mindig fölmerül ez a téma: „Ez jó-e a kapcsolatnak, vagy nem? Jó-e annak a személynek; Mennyi Atyának, Jézusnak, a Szentléleknek, vagy pedig nem?”

Mi lehet itt a gyerekbetegség? Az, hogy mondjuk, két naponként elmegyek gyónni. Mert miközben nagyon eleven bennem ez a morális igényesség, hogy akárhogy nem, hiszen jót akarok, akarom ezt a kapcsolatot gazdagítani, aközben még nem tudom mérlegelni, hogy mi nagy bűn, és mi kicsi, hogy mi egyáltalán nem bűn. Itt meg tud jelenni akár az is, amit a régiek így neveztek, hogy skrupulusság. Mi talán nem ezt a kifejezést használjuk, hanem vallási neurózis. Amikor valaki egészen kicsi dolgokat hatalmasra tud fújni, és erős bűntudatot él át, miközben ez indokolatlan. Ez megint csak a megtérési folyamatnak és a változásoknak gyerekbetegsége.

Azután a harmadik témánk. Nagyon erősen jelenik meg egy belső motiváltság. Azt is mondhatnám, hogy egy barát, vagy egy szerelmes nem azért hívja föl, vagy találkozik a szerelmével, vagy a barátjával, mert hetente egyszer úgy illik, hanem nyilvánvalóan egy belső késztetésből. Ezért, hogyha nem volna vasárnapi szentmise, akkor egy belső késztetésből egészen nyilvánvalóan elkezdenénk kidolgozni a kapcsolattartásnak a formai elemeit is. Nem csak a tartalmát, hát a tartalma megvan, hanem na, akkor azt hogyan lehet megélni, hogyan lehet kifejezni, hogyan lehet időt együtt tölteni, hogyan lehet együtt lenni. Ez valahogy egy teljes természetességgel következik ebből a fordulatból és változásból.

Azután a következő. Mi lehet itt mondjuk a gyerekbetegség? Az, hogy ebben a belső meggyőződésben, a belső késztetéseimet nem tudom még elég jól mérlegelni, hangsúlyokat kitenni, és mindent ugyanolyan jelentőségteljesnek és fontosnak tartok. Ezért például egy egészen picinyke szabály, vagy annak esetleg a megszegése ugyanolyan rettenetesnek tűnik föl számomra, mint a leglényegesebb dologban való elcsúszás. Még nem tudom súlyozni és mérlegelni, hogy minek van tényleg jelentősége, és minek nem. Mint ahogy az emberi kapcsolatokban milyen természetes ez, hogy azt tudom mondani: „Jaj, hát ezt nem kellett volna. De hát… – Ez szóra sem érdemes.”

Azután a következő. Megjelenik bennünk egy egyre jobban elmélyülő meggyőződés. Ez az egyre világosabb meggyőződés azzal is összefüggésben van, hogy egyre több mindent megértünk a hitünkből. Hogy valahogy van valami világosság élményünk, hogy ez tényleg így van. Nekem felejthetetlen, egy kedves ismerősöm, aki felnőtt korában tért meg, és keresztelkedett meg, és ő mindig úgy mondja el a megtérés élményét, hogy ő már akkor úgy nagyon foglalkozott vele, nagyon fontos volt neki, már olvasgatta a szentírást, nem hagyta őt az nyugodni. Azt mondja, hogy már éjjel egy, vagy két óra volt, és ő fölébredt már az alvásból, és érezte a késztetést, hogy kinyissa a szentírást, és olvasgatta a szentírást, János evangéliumát. Ahogy olvasta, egyszer csak lett egy erős élménye, hogy: „Ez tényleg így van. Hogy ez nem csak egy történet, ezek nem csak gondolatok, nem csak eszmények, nem csak… hanem… hiszen ez teljesen így van.” Egy kedves ismerősöm azt mondja. „Képzeld el, egyszerűen nem bírtam ki, hajnali háromkor fölhívtam a kedvesemet, hogy ébredj, most olvasom János evangéliumát, ez így van.” Hát, a kedvese nem volt annyira kedves vele, hogy felköltötte őt ezért hajnali háromkor, mert a kedvese tudta, hogy az úgy van. De neki ez hirtelen élményszerű lett.

Tehát a negyedik gondolat így szól, hogy egyszer csak valamiféle világosságunk is támad, hogy ez tényleg így van, és az meggyőződéssé érik bennünk. Mi ennek a gyerekbetegsége? Hogy fanatikusok vagyunk. Közben pedig csak így van, és csak így lehet, és tűzzel-vassal, és krr. Ez a gyerekbetegsége.

A következő pont – már csak kettő van. Van egy felszólítottság jellege a megtért ember életformájának. Ez a fölszólítottság egyrészt a belső motiváltsággal együtt arra indít engem, hogy: „Tégy így! Csináld ezt!” De közben a felszólítottságnak van egy másik jellegzetessége, ami az átadásra irányul. Hát, ahogy a szerelmes ki se bírja, hogy ne mondja, hát sugárzik róla, hát látszik rajta. Vagyis van egy átadásra irányultság. De ez természetesen a belső lényegéből fakad mindannak, amit ő átélt. Ez az átadás, szeretnék itt két kifejezést használni, nem egyszerűen arról van szó, hogy megpróbálja magára erőltetni a hitvallásnak a különböző formáit, hanem hogy teljes természetességgel ebben a személyességben és kapcsolatiságban hitvallóvá válik. Nem egyszerűen bizonyos helyzeteket próbál fejvakargatva kisütni, kifundálni, hogy most neki kell-e tanúságot tenni, vagy nem. Nem erről van szó, hanem ő maga tanúságtevővé válik. Ez például a személyes és kapcsolati jellegzetességnek az erre a pontra vonatkozó következménye. Tehát egyszerűen tanúságtévő lesz, és hitvallóvá válik anélkül, hogy ezt külön akarná, vagy csinálná. Mindez a megtértségnek ismérve és jellegzetessége.

Mi a gyerekbetegsége? Hogy miközben ténylegesen hitvallóvá lesz az illető, és ténylegesen tanúságtevővé, ezt akkor is csinálja, amikor nincs ott az ideje, és olyan formákban csinálja, amely formák ott és akkor nem megfelelőek. Hogy nagyon egyszerűen hozzak egy példát, mondjuk először egy éhező, vagy szomjazó, vagy ruhátlan embernek érdemes enni-, inni-, meg ruhát adni, és már tudván azt, hogy ez maga az örömhír meghirdetése. A gyerekbetegség az, amikor odaállok valaki elé, aki éhezik, és szomjazik, és ruhátlan, és azt mondom: „Higgy Jézusban! Te csak bízz!”, majd pedig beülök az autóba és elmegyek. Ezt nevezhetnénk gyerekbetegségnek.

Aztán az utolsó gondolat pedig így szól, és nem véletlenül hagytam ezt a végére, hogy a megtért személyre is jellemző az, hogy miközben, mint a szerelmesnél, lehet egy két-három éves hihetetlen világosság, egyértelműség, megkérdőjelezhetetlenség, az el fog múlni. Ezért a megtért személyre is jellemző az, hogy kísértéseket él át, hogy elbizonytalanodik, hogy néha erejét veszti, hogy néha az érzelmei egyáltalán nem a jó irányba viszik őt, hanem vinnék őt valami más irányba. Tehát ránk is, bárkire, aki a megtértségben van, jellemző lesz akkor az élet hullámzásának, a drámaiságnak, a megkísérthetőségnek a tapasztalata. De mindez azzal lesz azután összefüggésben, hogy miközben ezt ugyanúgy megéli bárki, aki mondhatja, hogy: „Én megtért vagyok.”, aközben valamiképpen ez a megtérség azt jelenti, mint ahogyan a mai evangéliumban is ez elhangzik, hogy amikor fölmegy Jézus a mennybe, milyen érdekes, hogy akkor a tanítványok hatalmas örömmel, valahogy olyan lendületesen, öröm és imádság, és éneklés. Vagyis, hogy érdekes módon, miközben a veszteség veszteség, az örömhír számukra elérhető.

Ezért a záró gondolat így szól. A megtért ember jellemzője, hogy képes az örömhírt magának meghirdetni. Hogy miközben átélem a kísértést, a mélypontot, a krízist, vagy az elsötétedést, aközben meg tudom először és alapvetően saját magamnak hirdetni Jézus örömhírét. Ez az örömhír olyan kapaszkodó számomra, ami akkor is elérhető, és amihez akkor is ragaszkodom, ha éppen sötét van, ha éppen valami érzés más felé vinne, vagy éppen arra gondolok, hogy semmi erőm a jót megtenni.

Ezért tehát a záró gondolat így szól, hogy ezért az örömhír megint nem valami szomorú, szenvedő arccal történő szavaknak a kimondása vasárnap, hanem sokkal inkább annak a készsége, hogy az örömhírt először magunknak meg tudjuk hirdetni. És mert tudjuk, hogy igaz, és tudjuk, hogy úgy van, és tudjuk, hogy ez át tud bennünket járni, és hogy egy elszakíthatatlan kapcsolatnak a része, ezért ennek az örömhírnek a legnagyobb válságokban is van számunkra ereje.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )